Bolondok (Túlélők Földje novella)

A Nap lassan felkúszott Ghalla egére, de a Holterdő fái közé csak homály költözött a sötétség helyett. A fekete kérgű, sötét levelű, évszázados fatörzsek között egyetlen egészségeset sem lehetett találni, mind korhadt, rothadt belülről és hüvelyknyi, sárgás férgek rágtak beléjük kusza, ragacsos falú járatokat.

A tisztáson, a romok körül még siralmasabb volt a látvány. Itt csak kiszáradt, fakó növények és görcsös fácskák álltak, fű pedig egyáltalán nem nőtt. Bár ide több fény jutott, mint az erdő többi részére a sűrű lombok alá, a táj mégsem mutatta ébredés jeleit: a madarak nem köszöntötték dalukkal a reggelt, az apró állatok nem motoztak a szerteszét heverő kövek között, még a szél sem zörgette a száraz faágakat.

A négy alak tanácstalanul topogott a baljóslatú tisztás szélén, egyiküknek sem akaródzott kilépni a fák takarásából.

- Szerintem menjen előre Wulf! Ő a legnagyobb közöttünk! Miért én legyek mindig az első? - méltatlankodott a vékonydongájú fickó, idegesen igazgatva magán bőrpáncélját.

- Azért, Takonypóc komám, mert én csak úgy találom meg a csapdákat, hogy beleesek. Te meg előre kiszimatolod, akár a bolhakutya a tyúkokat - válaszolta vigyorogva a bőrnadrágot és bőrmellényt viselő, kopasz izomkolosszus. Troll dorongján a szögeket babrálva állával egyik társa felé bökött. - Szerintem zavarjuk előre ezt a... Halált, vagy hogy a halálba híjják!

- Nem! - zárta le a vitát a díszes, finom posztóruhás férfi. - Elöl megy Takonypóc, utána Wulf, én pedig hátul ezzel a félkegyelművel. Ha ezt küldenénk előre, még a végén valamennyiünk vesztét okozná!

- Jó' van, Giliatar, te vagy a csapat esze! De mér' nem ütjük má' agyon ezt a férget? Manófattyú, de se a csapdákhoz nem ért, se semmi máshoz - taszított egyet undorodva a zöld bőrű troll a mellette álló árnymanón, aki éppen a szája sarkából kicsöppenő hosszú nyálcsíkban gyönyörködött. Az árnymanó a nem éppen gyengéd lökéstől elterült a földön, de nem esett komoly baja, mert lassan, bizonytalanul vigyorogva feltápászkodott és tovább álldogált anélkül, hogy leporolta volna magát vagy akár csak fikarcnyit is igazított volna rongyos ruháján.

- Néha csodálkozom, hogy a nevedre emlékszel még, te fafejű barbár! - húzta el a száját Giliatar. - A megbízó megmondta, hogy kell keríteni valakit, akit feláldozhatunk a kriptánál. Ezt az idióta bolondot lehetett leghamarabb rávenni, hogy jöjjön velünk a Holterdőbe Veen Omer, a rég felkoncolt méregkeverő lerombolt tornyához. Ráadásul ezt a félnótást senki sem fogja keresni! Igaz-e, Halál barátom?

A rongyos árnymanó először megriadt, akár a megvert kutya, mikor a kecskeszakállas, ravasz szemű férfi felé nyúlt, mivel az csak a vállát veregette meg, vigyorgott és bólogatott, majd a feje esett le.

- Aha, a halál! - mondta nehezen forgó nyelvvel. - Biztos, mint a halál, halál, aha, hehe...

- No, akkor talán induljunk - biccentett Giliatar.

A kis csapat hamar odaért a romokhoz. Az egyik toronyból már csak embermagasságú, málladozó falak maradtak meg, a másikból még annyi sem, és rengeteg fejnyi nagyságú szikla hevert a környéken jelezve, hogy nem az idő rombolta le a hajdan büszke építményt, hanem nyers fizikai - esetleg mágikus - erő. Giliatar néhány percig tanulmányozott egy pergamendarabot, aztán rámutatott a romos fal tövében egy kőrakásra.

- Ott lesz a lejárat!

Wulf ott termett, és tíz perc alatt szétdobálta a leomlott fal maradványait, majd ásni kezdett. Újabb tíz perc elteltével a száraz, homokszerű föld alól előtúrt egy széles deszkákból eszkábált, korhadozó, kerek vasfogantyúval ellátott ajtót.

- Megvan! - vigyorgott elégedetten a troll és nekihuzakodott, hogy felemelje a csapóajtót, de a sovány férfi megállította, majd rövid matatás után előszedett egy apró tűt a fogantyú alól.

- Látod, milyen egyszerű kis szerszám? És milyen halálos! Még most is hatásos a méreg, amit egy évtizede kentek rá - kaparászta meg a tőrével a tű hegyét Takonypóc, majd elégedetten övének egyik zsebébe rejtette. - Jó lesz, ha vigyázunk, ez a boszorkánymester tartogathat meglepetéseket még halála után is!

Miután Wulf felnyitotta az ajtót, lassan leereszkedtek a hűvös, sötét járatban lefelé tartó lépcsőn.

- Az orromig sem látok - morogta elégedetlenül a hegylakó, de a következő pillanatban máris vöröses fény világította meg a szűk járat falait.

- Fairlight papvarázslója vagyok, sosem zavar a sötétség! - vetette fel a fejét büszkén Giliatar, tenyerén fényes lángokat táncoltatva.

- Ja, nekem meg van fáklyám, azér' nem zavar a sötét - mormolta Takonypóc Wulfnak, és a troll ezt fölöttébb viccesnek találta, és harsányan röhögött társa szavain.

A varázsló sértődötten felhorkantott, és megigazgatta széles, díszes övét, melyen Fairlight villám motívumai fénylettek halványan.

- Jó lenne, ha előre figyelnétek, mert ez a kripta nem túl nagy, és bármikor csapdákba botolhatunk, vagy valami őrzőnek itt hagyott lénybe szaladhatunk - ezzel lassú mozdulattal előhúzta a tőrét. Példáját követve a többiek is fegyverért nyúltak: Takonypóc vékony pengéjű kardot, Wulf pedig kedvenc troll dorongját markolta meg. A leghátul álldogáló fekete képű árnymanó széles orrlyukában turkált piszkos ujjával, szerzeményét pedig - egy méretes, zöldes trutymó-golyóbist- szétmázolt a falon. Ő nem nyúlt fegyver után, de nem is várta tőle senki a kis csapatból, és különben sem látszott nála semmiféle hadiszerszám.

Óvatosan megindultak lefelé a meredek lépcsőn. Lassan haladtak, mert a csontsovány férfi minden talpalatnyi helyet alaposan megvizsgált, amit jól is tett, mert két csapdát is talált, míg leértek a mélybe: mindkettő mérgezett pengéket hozott volna működésbe, és a legszívósabb törpe is otthagyta volna a fogát, ha rossz helyre teszi a lábát.

A lépcső végül egy kisebb terembe vezetett, amely üresen tátongott. A szemközti falon egy embermagas nyílás szabálytalan alakja feketéllett, látszólag ez volt az egyetlen továbbjutási lehetőség. Takonypóc gyanakodva szimatolt horgas orrával, majd miután alaposan megvizsgálta a termet, megállt a nyílásnál.

- Ez az egyetlen járat, amin tovább lehet menni. Egy egyszerű csapda védte, de már hatástalanítottam, úgyhogy ne vesztegessük tovább az időt, induljunk! - mondta, és belépett a járatba. - Remélem, el tudjuk vinni azt a sok kincset, amit itt találunk majd! - álmodozott réveteg hangon Takonypóc. - Én már azt is eltervezetem... Áááá!

Hogy mit tervezett el, az örökre titok marad, ugyanis alig tett meg néhány lépést, mikor a járat leszakadt alatta, és a hat méter mély gödör alján elhelyezett, zöldes nyálkával borított karók felnyársalták. Az első csapda, amit hatástalanított, álcázta a másodikat, amit már nem vett észre - vesztére.

Wulf idegesen markolta a troll dorongot, csapott homlokán borsónyi izzadtságcseppek ragyogtak a rőt fényben. - Huh, Takonypócnak vége... Most mi lesz?!

- Mi lenne, te ostoba hústorony?! Két méter széles sincs ez a verem, átugorjuk és megyünk tovább!

Mindketten átugrották a veremcsapdát, aztán Giliatar átcsalogatta az árnymanót is, aki igencsak húzódozott a gödörtől. Valahogy átevickélt, de olyan szerencsétlenül ugrott, hogy Wulfnak kellett elkapnia a koszos gúnyáját, nehogy visszatántorodjon a verembe. Lassan továbbindultak, és a járat meglehetősen rövidnek bizonyult, mert egy perc után újabb kis teremhez értek. Hasonló volt az előzőhöz, teljesen üresen kongott, csak a szemközti falon ásított egy szűk alagút szája.

A troll lassan beóvakodott a terembe, és intett Giliatarnak, hogy várjon. Ahogy körülnézett, a bal oldali falon sötét tükör csillant meg a papvarázsló által gyújtott mágikus fényben. Két méter magas, ugyanolyan széles, sima, fekete lapú tükör volt. Wulf odaóvakodott, és halványan megpillantotta saját sziluettjét a sötét felület mélyén. Elégedetten kihúzta magát, de hamar lehervadt a vigyor borostás képéről, mert a következő pillanatban előlépett a tükörből egy alak! Pontosabban nem is a tükörből jött elő, hanem maga a tükör vált el a falról, majd néhány szívverés alatt a folyékony, hullámzó felület a dermedten előtte álló férfi fekete ikertestvérévé változott!

- Mi a rosseb ez!? - üvöltött a troll, ahogy sikerült leráznia magáról a bénultságot, és miközben hátraugrott, vasalt husángja lecsapott a lény bal karjára. A dorong akárha vízbe csapódott volna, szinte ellenállás nélkül fröcskölte szét a végtagot, és majdnem orra buktatta meglepett forgatóját.

Giliatar döbbenten lépett hátra vagy két métert. - Vigyázz, nehogy hozzád érjen! - kiáltotta a barbárnak. - Ez egy méreglény, az érintése halálos!

Wulf szitkozódva rontott ellenfelére, akinek a keze újra felvette eredeti alakját, bár fél arasszal rövidebb volt a másiknál. A troll harcos végre elemében volt. Kifinomult érzékei és komoly harci tapasztalata ellenére néha kevésen múlott, hogy a méreglény nem érte el egy-egy ütésével, de az ő csapásai rendre betaláltak. Minden találatánál egyre csak fogyatkozott az ellenfele anyagát alkotó, higanyszerű, fekete méregmassza.

Hatvan szívdobbanás után már alaposan összement a teremtmény, egy méternél is alig volt magasabb. Wulf egyre magabiztosabb lett. Jobbra mozdult, és hátralépett ellenfele ütése elől, jócskán elkerülve a fekete kezet, de a méreglény váratlanul kitátotta a száját és sűrű, csillogó folyadékot okádott a troll izmos, szőrös mellkasára. Wulf elejtette a fegyverét, a melléhez kapott és hörögni, öklendezni kezdett, miközben szája szélén sárgás hab fröccsent ki. A méreglény rávetette magát az összegörnyedő férfira, és két kézzel megragadta a fejét.

Giliatar, aki eddig a járat védelméből nézte a küzdelmet elmormolt néhány szót mély torokhangon, aminek eredményeképpen bal keze vörösen izzani kezdett, és tenyeréből emberfejnyi tűzgömböt lőtt a terembe. A tűzgolyó célba érve megduzzadt és lángokkal árasztotta el a szobát, felforralva és elpárologtatva a méreglény testét alkotó folyadék maradékát. A tűz Wulf testét is elemésztette egy szívdobbanás alatt.

- Jobban jártál így, faragatlan barom - morogta a varázsló és továbbindult a szemközti járaton, maga előtt noszogatva a szemeit rémülten forgató árnymanót.

A folyosó rövidesen szélesedni kezdett, majd egy nagyjából tíz méter átmérőjű, ötszögletű terembe torkollott, melynek berendezése két tárgyból állt: egy igen nagyméretű, fekete márvány koporsóból, és egy három méter magas, csodaszép arcú, négykezű, skorpiófarkú nőt formázó szoborból. A koporsó a terem közepén, egy kétarasznyi emelvényen helyezkedett el, a démoni nő szobra pedig a bejárattól balra, a fal mellett állt.

Giliatar előkotorta a pergamentekercset a zubbonya ujjából, majd rövid tanulmányozás után mosolyt erőltetve az arcára a mögötte topogó, az orrát szívogató árnymanóhoz fordult. - Halál, drága barátom, ugye megteszel nekem egy szívességet? - kérdezte nyájasan. Mikor a rongyos manó vigyorogva bólogatott, elégedetten folytatta. - Akkor gyere ide ehhez a szépséges szoborhoz, úgy, és most állj hozzá szorosan közel, de a hátaddal fordulj felé!

Mivel Halál kicsit húzódozott, és gyanakodva pislogott a szobor skorpiófarkára és hegyes szemfogaira, a varázsló sóhajtva húzta el a mézesmadzagot az orra előtt.

- Ugyan, bátor Halál, ez az a munka, aminek a végrehajtására felbéreltelek! Én pedig egyezségünk szerint segítek, hogy az a gyönyörű manó hölgy, Enyveske felfigyeljen rád végre, beléd szeressen, és összeházasodhassatok! Elmesélem neki a Holterdei kalandodat és a karjaidba omlik! Hát még akkor, amikor az itt felmarkolt kincseket megmutatod neki!

Több se kellett a szakadt gúnyájú manónak, gyors léptekkel odahátrált a szoborhoz.

- Halál! - mondta vigyorogva. - Halálbiztos, hogy az asszonyom lesz, azám, a halál biztos, hehe...

Amint a háta hozzáért a hideg kőtesthez, a démonnő négy, szürkés sziklakarja szorosan átkarolta, hogy moccanni sem tudott. Giliatar elégedetten bólogatott, és rá sem hederítve Gork rémült vinnyogására, újra a pergamen szövegének rejtelmeibe mélyedt.

- Igen, igen, az áldozat a szobornál, most jöhet az ige! - motyogta, majd pár lépést elhátrálva a szobortól fennhangon kiejtett három szót.

- Galteridos, Asmardeis, Baaltardes!

Hat szívdobbanás után a koporsó fedele lassan elcsúszott a helyéről, és mély döndüléssel lezuhant az emelvény mellé a földre. Giliatar boldogan felkiáltott és odasietett a koporsóhoz, majd az emelvényre lépve belekukkantott.

Amint a lába az emelvényhez ért, a terem minden sarkából zöldessárga, maró gáz kezdett szivárogni. A varázsló rémülten befogta az orrát, és iszkolt volna a kijárathoz, de a lábai már nem engedelmeskedtek akaratának, és összerogyott két lépés után. A gáz gomolyogva terjengett a szobában, még a folyosóra is jutott belőle jócskán, de a négykarú szobrot és vele együtt a feszülten figyelő Halált is elkerülték a sötétzöld méreg-pamacsok.

Úgy tíz perc elteltével, mikor a mérges gáz utolsó foszlányai is szétoszlottak, a kőszobor karjai kitárultak, Halál pedig nagyot sóhajtva, karjait dörzsölgetve odasétált Giliatarhoz.

A varázsló az oldalára dőlve, magzati pózban kuporgott a földön. Szájából zöldes hab csorgott, időnként meg-megrándult a teste, néha elhaló hörgés buggyant ki a torkán. Az árnymanó a fejét csóválva odasétált a koporsóhoz, amely szinte teljesen üres volt, csak pár holmi feküdt az aljában. Rongyai alól egy kis zsákot húzott elő, és belepakolta az ezüst rúnákkal kivarrt, vastag, fekete köpönyeget, a drágakövekkel teli erszényt, és a hat fekete üvegcsét, amik a koporsó alján hevertek egy vörös selyemkendővel letakarva. Ezután odaballagott a papvarázsló mozdulatlan testéhez, és a lábával megbökdöste, él-e még.

Giliatar lassan kinyitotta a szemét és minden erejét összeszedve, rekedt suttogással megszólalt: - Átvertél... De hogyan? A megbízó... - erőtlen köhögés szakította benn a szavakat a varázsló rázkódó testében.

- Ostoba bolond! - köpött ki megvetően az árnymanó. - Olyan könnyű becsapni a fajtátokat! Azt hiszitek, mindenkinél okosabbak vagytok, a manókat meg az állatnál is ocsmányabb és oktalanabb lénynek tartjátok! Azt képzelitek, ti mozgatjátok a szálakat, és minden úgy történik, ahogyan ti akarjátok! De nem baj. Nekem ez csak jó, mert ha nem lenne ennyi ostoba ember, nehezebben érném el a céljaimat! - Megvakarta fekete képét, és vidáman, felszabadultan felnevetett.

- Én voltam a megbízó, nem egy sötét gnóm, mint ahogyan azt sugalltam neked! Én adtam ezt a munkát nektek a Szende Ongóliant fogadóban két héttel ezelőtt! A "réges-régi" pergament is magam írtam! Az eredetiről csak azt tartottam meg, ami a terveimhez kellett, és még azt is átköltöttem egy kicsit. Azt sem volt nehéz elintéznem, hogy engem válasszatok az "áldozat" szerepére. Még le sem ellenőriztétek, miféle manót fogtatok magatoknak, mert túlságosan elvakított a felsőbbrendűségetek tudata!

Rongyai alól előhúzott egy rövid pengéjű kést, aminek a hegyét viaszos csillogású, fekete foltok pettyezték. - Tudod, nem mindig az a bolond, aki első pillantásra annak látszik... - Nagyot sóhajtva folytatta: - Én az ilyen munkákat szeretem, aminek a végén nem csak a vagyonomat gyarapítom, hanem a lelkem is megkönnyebbül, hogy néhány arrogáns patkánnyal kevesebb rója Ghalla földjét.

- A valódi nevem Kis Halál - hajolt meg gúnyosan a már alig lélegző papvarázsló előtt gúnyosan az árnymanó. - Becsületes mesterségemre nézve tolvaj vagyok és Leah papja, de sok más dologgal is foglalkozok, például régi sírok felkutatásával! - ütögette meg vigyorogva tarisznyáját, amibe a koporsóból kiemelt holmit rakta. - Most pedig búcsúzom, add át üdvözletemet Wulfnak és Takonypócnak! Bár igen kegyetlenül bántál velem ez alatt a két hét alatt, megkönyörülök rajtad, és megadom neked a gyors halál kegyelmét! - Ezzel a mérgezett pengét az alig lihegő férfi torkába mártotta, aki azonnal kiszenvedett.

- Még mondja valaki, hogy nem vagyok jóindulattal a társaim iránt!

Kis Halál gyorsan átöltözött, koponya szimbólumát a nyakába akasztotta, tiszta, kényelmes ruhájára pedig újra kitűzte az Ördögi Kör jelvényét. Felemelte a földről a néhai Fairlight pap tarisznyáját, a sajátja mellé, a vállára akasztotta, és vidáman vigyorogva kisétált Veen Omer, a réges-rég felkoncolt boszorkánymester immár kifosztott kincstárából.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A múlt ereje (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2005. január 17. 13:45:33

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma