A múlt ereje (Túlélők Földje novella)

Kellemes hangulatú nyáreste volt, a Szabad Kompánia táborában vidáman lobogó tábortűz égett, körülötte jókedvű testvérek pusztították a konyhaszolgálatosok által kiporciózott vacsorát. A héten egyébként már negyedszer volt kőszáli disznó pecsenye, de senki sem hőbörgött, mivel Brutál Lady szolgált a krumplivitézek parancsnokaként. A troll amazonról pedig az a hír járta, hogy még a levest is a szöges bunkójával kevergeti és nem különösebben fogékony a nyafogásokra.

Én is ott üldögéltem egy kiürült hordón és az Évkönyvbe körmölgettem, időnként rászólva a közelemben zsugázókra, hogy halkabban pofázzanak, mert még a saját gondolataimat is alig hallottam. Természetesen le sem sajnálták, tudva, hogy ilyenkor nem hivatkozhatok a rangomra. (Ami egyébként eszembe sem jutott, lévén, hogy nem voltam szolgálatban.) Persze megint Pete vitte a hangot; valami zagyva történetet mesélt egy álomról, - ő egyébiránt következetesen "próféciának" nevezte, nem kis derültséget keltve a többiekben - amiben Chara-din megnyilatkozott neki és arra bíztatta, hogy lépjen a hívei közé, faképnél hagyva Dornodont. Tőlem... bár magam is a Perzselő hittérítője voltam, nemigen izgatott a dolog, részemről mindig is azon csodálkoztam, hogyan képes a Mester elviselni ilyen alakok imáit. Amikor viszont azt kezdte hangoztatni, hogy "szét kell zúzni mindent, hogy a káosz örvényében újra összeállhasson mássá és akkor újra és újra meg kell tenni ezt" nem álltam meg szó nélkül, s odaszóltam, hogy ha nem dugul el, ő lesz szétzúzva és a hülye agyából készült porral fogjuk megízesíteni a legközelebbi vacsorát. (Hagyománytisztelő vagyok: a hitvitákat mindig troll módi szerint szoktam rendezni...)

- Torkodon is akadna az a kaja Hadnagyom, és amikor megpróbálnád felköhögni lerókáznád a lábadat! - vágott vissza és az Évköny felé intett. - Vagy esetleg a papírjaidat rondítanád össze és akkor csak siránkozhatnál, hogy "elődök-így-meg-úgy", mert az elődök megorrolnának rád, ha lehányod őket! Mire mennél akkor a múlttal?

Nem tudom milyen pofát vághattam. Az Évkönyv és a hagyományok tisztelete volt a gyenge pontom. Éreztem, hogy a vér felszalad a fejembe és valami nagyon csúfat készültem mondani, amikor vészkiáltás harsant az egyik strázsa felől. (Azt hiszem Alkony volt az, de megesküdni nem mernék rá.) Az este hipphopp véres csatába torkollott, ugyanis ránk jött egy ryuku osztag, azzal a szándékkal, hogy kicsinálnak minket és a levágott fejünket feltűzik a lándzsáik hegyére, hogy úgy masírozzanak haza. Hogy honnan tudták meg, merrefelé táborozunk, azt nem tudom, de szerintem valamelyik rohadék fuvaros fújt be minket, azok közül, kik az ellátmányt szállították nekünk a városból. A múlt héten a Kapitány ugyanis rajtakapott néhányat, hogy sumákolnak a kajával, levesznek minket, és nem annyit szállítanak le, amennyivel elindultak. Nah, gondolhatod mi lett velük... A Strázsamester kötelességtudó katona, csak úgy táncolt a korbács a kezében, a nyomorultak meg vonyítottak, de többé egyik sem próbált megrövidíteni minket. Az aljasságnak úgy fest nincsen határa...

No, szóval megjelentek a gárdisták és elkezdődött a hirig. Ha nem veszi őket észre a strázsa, belecsobbantunk volna abba a bizonyosba, de így elég jól elláttuk a bajukat, alig páran tudtak átjönni a sáncon. Azok, szokásukhoz híven a zászló felé törtek, de addigra a Kapitány meg a Vajákos összeszedett pár srácot és lenyomták őket. Már jórészt lecsengett a dolog, amikor valahonnan előpattant még pár gárdista és letámadták a hozzájuk legközelebb eső szakaszt. Ez természetesen a kártyabrancs volt, meg én. Tettük, amihez a legjobban értünk: védtük a tyúkszaros életünket. Éppen beletemettem a dorongom boldogabbik végét az egyik szemétláda arcába, amikor azt láttam, hogy kicsivel arrébb földre került az Orgazda, egy ryuku - a sisakja alapján egy gárdakapitány lehetett - pedig azon ügyködött, hogy a földhöz szegezze az árnymanust. Ösztönösen cselekedtem, nem sok közöm volt hozzá, hogy mit teszek, csak úgy jött magától. A Évkönyvet, amit a bunyó alatt végig a balomban szorongattam teljes erővel a gárdakapitányhoz vágtam. Disznó egy szerencsém volt, pont tarkón találtam a nehéz, vasalt sarkú kódexszel, amitől orra bukott, egyenesen rá Petére. A kis nyomi nem sokat gatyázott, rögtön elvágta a torkát...

Eddigre a támadóink vagy felfordultak vagy leléceltek, a Strázsamester pedig már javában üvöltözött a testvérekkel és nekiláttunk rendet csinálni. Én odasétáltam, s felvettem az Évkönyvet, majd lerugdostam a hullát az Orgazdáról és felsegítettem. Biccentett egyet felém és pedig rávigyorogtam. Ennyi.

- Sohasem szabad lebecsülni a múlt erejét testvérem! - mondtam neki és a fejére koppintottam az Évkönyvvel.

Jobb, ha tőlem tudod, hogy azóta ugyanúgy gúnyolodik velem a krónikaírás miatt, de ha én nem vagyok ott mikor valaki leszólja az Évkönyveket, ő az aki rendreutasítja a tiszteletlent. Igen, bármit is mondotok róla, nem olyan fickó, aki nem tanul a hibáiból...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Haláltánc (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2005. január 3. 14:50:38

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma