Vissza a Főoldalra
 
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
HKK - Zén Legendái: Tábor július 24.
Hatalom Kártyái - Alanori Olimpia június 17.
A pillanat képe
Meglepetés!
(Kalandok Földje)
Küldd el képeslapként!
A Kalandok Földje labirintusainak néha bizony nem minden ládája rejt kincset. Legalább annyi kellemetlen meglepetésre, mint amennyi jóra is számíthat az arra járó kalandozó.
Nézz szét a galériában!
XIX. Alanori Mini Olimpia
Végzet Verme
Tábor lapelemzés
Kelet-Magyarországi HKK Találkozó – avagy hogyan nyerhetsz 3 nap alatt 3 ultraritka lapot
XIX. Alanori Mini Olimpia

A lista folytatása...
Aukciós statisztika
Az utolsó Aukciós Napon történtek
Túlélők Földje - Közös Tudatok listája
Tudati kincstár (518. tudati képesség)

A lista folytatása...
XXI. HKK Nemzeti Bajnokság - szabályok (55)
[HKK Piac] Eladó lapok (139616)
HKK kérdés? (42576)
Lapötletek (63144)
LICIT! (4788)
Jégmágus kt. alakulna (8855)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:







Utoljára ezt küldték:

Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Swords Comics
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Jelmez naplója (Ősök Városa novella)

1. nap

Emlékszem, ahogy nyolc társammal együtt fenn álltunk az emelvényen az ujjongó tömeg őrjöngő lelkesedésétől kísérten. A Dalnok épp letette lantját, miután halk, érzelmes hangon eldalolta az Ősi Jóslatot. Mindnyájunkat megigézett a pillanat varázsa.

Igen, akkor azt hittük, hogy kiválasztottak vagyunk. A csillogó szemű bárdot Hószakáll Arnondnak hívták. Ifjonti éveiben járt még, szemei ravaszul csillogtak, de az állát fehér szakáll keretezte. Tudor, az apró tudóspalánta töprengve járkált fel s alá, miközben buzgón jegyzetelgetett a noteszébe. Magisztrapulosz, ez a híres varázsló gőgösen nyújtózkodott hanyag nemtörődömséggel a tartásában. Megvetően mértem végig, és arcomra leplezetlen utálat ült ki. Vajon megmentené-e az a csudálatos varázstudománya, ha orvul megmártanám benne a bicskámat? Mintha megérezte volna a gondolatiamat Szelídel, ez a forradásos arcú katonalány tette vállamra a kezét. Undorodva elhátráltam, és kis híján nekiestem Álomnak. Felkészültem szidalmaira, de ez a furcsa nő szélesen reám mosolygott, és pipázott tovább. Talán most is abban a bizonyos álomvilágban lebegett, ami különös klánjának sajátja. Besurranó létemre megint túl nagy feltűnést keltettem! Elhúzódtam a sarokba, de Keszeg tekintete égette a tarkómat. A rövid, vörös hajú tisztogató lány rám kacsintott, majd elfordult. Beleborzongtam. Talán ő volna az áruló, akire a klánom idejekorán figyelmeztetett, mielőtt eljöttem volna erre a küldetésre? Vagy Varkacs? Az az elfajzott, toprongyos mutáns csápolat? Baljós előérzet fogott el.

Váratlanul Hramur érsek egyenesedett fölibénk. A majd háromméteres, csuklyás iszonyat látványa mindenkit elnémított a teremben. Mellette Áspis lépdelt peckesen: csontsovány karjait keresztbe fonta apró mellei előtt. Fakó arcán nyoma sem volt nőiességnek, csak felsőbbrendűségnek és tettetett közönynek. Olybá tűnt, mintha mérhetetlen büszkesége belülről csupaszította volna le testéről a húst; élő csontvázként zörögve lépdelt. De a szeme... az földöntúli tűzzel izzott, s még az én sokat látott tolvaj tekintetem se bírta sokáig a nézését. A homlokába égetett halhatatlan rendjelvény pedig kétséget sem hagyott afelől, hogy kit tekint patrónusának.

- Galetkik! - hangzott föl Hramur zengő hangja. - Történelmi pillanatnak vagyunk a tanúi. Népünk évezredeken át nyögi a keserű száműzetés átkát. Megszámlálhatatlan idő óta élünk kőbe zárva, mégsem feledjük Legendáinkat! Őseink dicső múltja nap mint nap feldereng dalnokaink ajkain! - ezzel udvariasan Hószakáll Arnond felé biccentett. - Ragon Erwar, az utolsó felszíni király ereje fogytáig helytállt az Ellenség ostromával szemben. A monda szerint az ő érdeme, hogy a klánok megalakulhattak és a galetki világ tartóoszlopaivá válhattak. S úgy tartják, teste még a mai napig is a Hegyek mélyén hever magányos sziklabörtönében. De egyszer eljő visszatérésének ideje! Akkor majd lerázza magáról a sír hantjait, s újra dicső csatába vezet majd bennünket! - A lelkesítő szavakat kísérő taps nem váratott sokat magára.

- A minap álmot láttam - folytatta. - Varázslatos, bűvös látomást, melyben maga Erwar király jelent meg előttem, s kért, hogy szabadítsuk ki fagyos fogságából. Hatalmas klánunk pedig helyesnek és jónak látta, hogy a szint legkiválóbbjai közül kiválaszt kilenc galetkit - klánonként egyet-egyet -, hogy beteljesítsék az Ősi Jóslatot. Ők Kilencen egy-egy szeletét képviselik mindannak, amire mi, a klánok vezetői büszkék vagyunk, s amit végső soron Ragon Erwarnak köszönhetünk. Ők kelnek hát útnak. Legyőzik az összes akadályt! És Erwar király visszatér közénk!

4. nap

Másnap úgy tűnt, minden rendben lesz. A szint lakói sorfalat álltak nekünk, és sokáig éljenezték Erwar királyt. Láttam a szemükben csillogó vak hitet. Hát komolyan azt hiszik, hogy egy ezer éve halott legenda fog életre kélni a szemük előtt? Ahogy a forgatagot magunk mögött hagytuk, csak néhány sokat látott öreg galetki csóválta a fejét.

A lakóbarlangok fényei lassan elmaradtak mögöttünk, s magába ölelt bennünket az ismeretlen járatok homálya. Sokszor csak tapogatózva haladhattunk, alig-alig látva az előttünk haladó hátát.

Napokon át hatoltunk egyre mélyebbre a hegymély csontjába. Hogy pontosan hova, azt szerintem még maga Áspis se tudta. Reggelente fehér szakállú dalnokunk mesélt neki a Legendák útmutatásairól, próbálva kihüvelyezni az Ősi Jóslat szövegét. Olykor - amikor valami különösen ésszerűtlen döntést hozott vezetőnk - Tudor pattogott sipítozó hangon, de mindhiába. Áspis minduntalan elzavarta, és a Hramur érsek által adott tekercsek nyomán vezetett minket a tekergő járatokba. Mikor Magisztrapulosz hűvösen firtatta a tekercsek tartalmát, a sovány lány csak sejtelmesen mosolygott. Esténként bekentem méreggel a késeimet és a kezem ügyében tartottam őket, biztos, ami biztos.

7. nap

Az egyhangúság kezdett eluralkodni a társaságon. Keszeg és Szelídel próbáltak felvidítani bennünket csilingelő nevetésükkel. A nők közelsége csak Dalnokunk érdeklődését keltette fel. Hízelgőn mosolygott rájuk, majd elővette lantját, és vidám, pattogós dallamokat kezdett el játszani a kedvükért. Tudor és Magisztrapolusz látszólag közönyösen elfordultak és magasröptű mágiaelméleti kérdéseket feszegettek, de minden pillanatot kihasználtak, hogy kéjsóvár pillantásaikkal a harcosnőket illessék. Varkacs halkan kuruttyolva kuncogott a jeleneten, Álom pedig szemlátomást nem tanúsított különösebb érdeklődést az ügy iránt.

Furcsálltam a pszionicista lány viselkedését. Ritkán lehetett szót váltani vele, mert - elmondása szerint - az ő lelke az asztráltérben járt előttünk. Hát, egy zombiban több élet van, mint benne, amikor átlép abba a másik világba! Csodálom, hogy nem esik ki hatalmas pipája a szájából, és gépiesen rakosgatott lábai hogy találják meg a biztonságos ösvényt a legmélyebb meredély szélén is!

Végül Áspis rikácsolt hátra, hogy hagyjuk abba a trécselést, mert megfájdul tőle a feje, és nem tud koncentrálni a tekercsekre. Így hát szótlanul haladtunk tovább. Egy újabb értelmetlen nap. Kezdenek sajogni a lábaim! Besurranó vagyok, nem málhás womath!

9. nap

Az erőltetett menet teljesen elcsigázott bennünket, de Áspis egyre csak diktálta az iramot. Számításaim szerint már egy napja elhagytuk a csatornaszintet, s mélyen a Teron Hegy alatt járhattunk. Valamit csak tudhattak Áspis titkos tekercsei, mert mindig megtalálta a legelfelejtettebb, legeldugottabb lefelé vezető járatokat anélkül, hogy veszélyesebb torzszülöttbe botlottunk volna. A járat kezdett felmelegedni. A barlangfalak meleget sugároztak, s itt-ott kénes kipárolgások mérgezték a levegőt. Este egy barlangkereszteződésnél táboroztunk le. Áspis pihenőt rendelt, majd félrevonultak Álommal és halkan sustorogtak. Ha jól értettem, Álom reszketett a félelemtől. Azt mondta, a halál szagát érezte a levegőben, s a bal oldali járatot az elmúlás bűze lengi körül. Valami nagy szörnyűség lapulhat a mélyén, amibe nem szabad belesétálnunk - suttogta átszellemült arccal.

Aznap éjszaka loptam. Mikor én voltam őrségben, elemeltem Álom pipafüvét, előhúztam régi fapipámat, amit még magam faragtam a lárvaszintre költözésemkor, és jókorát szipákoltam belőle. Különös kábulat kerített hatalmába. A testem mintha elpárolgott volna, s furcsa villódzás közepén találtam magam. Sistergő fénycsíkok tekeregtek körülöttem, néha pedig fénylő pontok surrantak el mellettem, túl gyorsan ahhoz, hogy követni tudtam volna röptüket. Így nézhet ki az asztráltér is Álom elmondásai alapján - gondoltam magamban. Lassan lebegni kezdtem a barlang teteje felé. Körülöttem színes gömbök kucorogtak a természetfölötti szellő lengedezésében. Hetet, vagy nyolcat számoltam össze. Az egyikük lassan felemelkedett és apró humanoid forma alakot öltött.

Aztán változott a kép. Látóteremet sűrű homály felhőzte be: megelevenedett a bennünket körbeölelő sötétség és nemsokára sötét folyammá duzzadt a lábaim alatt. Gusztustalan, fekete szellemcsápok tekeregtek elő belőle, megpróbálva elkapni az előttem lebegő lényt. A fénylő pont egy ideig próbált kitérni, míg végül az éjsötét csápok megnyúltak, és gúnyos kacaj kíséretében megragadták a csillámló alakot. Pár pillanat múlva a fénylő test kialudt, halálsikolya pedig még további álmaimban is kísértett.

10. nap

Verítékben úszva tértem magamhoz. Társaim már mind ébren voltak, és szomorúan álltak a táborunk melletti meredély szélén. Zúgó fejjel odakúsztam. Álom. A szerencsétlen az éjjel beleesett a táborhelyünk melletti szakadékba és felnyársalta egy cseppkő. Az arcára földöntúli félelem fagyott, mintha valami szörnyűség rémítette volna halálra.

- Mindig mondtam, hogy vigyázzon, hova lép, miközben odaát van - motyogta halkan Szelídel.

- Ebből elég! - tajtékzott Áspis. - A rontás már köztünk jár. Azonnal indulunk tovább! Felszedelőzködni! - és vékony karjával a baloldali, feketés barlang felé intett. Tudor paprikavörös fejjel tiltakozott, de Áspis egyetlen szemvillanása beléfojtotta a szót.

Mit volt mit tenni, kelletlenül összepakoltunk és továbbindultunk.

11. nap

A járat kérlelhetetlenül haladt lejjebb és lejjebb, a levegő pedig egyre forróbb lett. Kiszáradt a torkunk a fojtogató hőségtől, ami egyre fullasztóbbá vált. Mikor csarnokokat szeltünk át, a mélyükön mintha apró lávapatakok csörgedeztek volna. Láthatóan Varkacs viselte a legrosszabbul a klímaváltozást: nyálkás bőre kiszáradt és felhólyagosodott. Mikor épp egy hosszúkás csarnokon haladtunk át, bugyogó magmatócsákat kerülgetve, váratlanul a pöttöm Tudor makacsolta meg magát, Áspis elé rohant és vadul a szemébe nézett. Megálltunk.

- Nem, nem és nem! - mutatott Tudor vádlón Áspis felé. - Ezt nem csinálhatod tovább! A halálba vezetsz bennünket!

- Ugyan, mit tudsz te erről, ostoba tudós? - szörcsögte rekedten Varkacs. Tudor elvörösödött, és toporzékolni kezdett.

- Jobb, ha tőlem tudod te fajankó, hogy a Teron Hegy geotermikus energiák gyújtópontján meredezik, mágikus plazmasugárzással áthatott sziklák alkotják alsó talapzatait, melyek...

- Az egyszerűbb verziót, ha lehetséges - sóhajtotta unottan Keszeg, miközben a fegyverét hanyagul tisztogatta.

- Egy tűzhányó kellős közepébe tartunk! - rikkantotta Tudor. Áspis fölugrott, de a hegymély mordulása beléfojtotta a szót. Megremegett a föld, gőz sivított a környező repedésekből, s apró szikladarabkák kezdtek hullani a mennyezetről.

- Pucolás! - üvöltöttem, és jó példával járva elől nekiiramodtam. A többiek is futásnak eredtek. Már a barlangcsarnok kijáratánál jártam, mikor lihegve meg mertem fordulni. Mindenki ott volt mögöttem, kivéve Tudort. Csak állt egyhelyben a félelemtől földbe gyökerezett lábbal és reszketett.

- Túúúdoorrr! - üvöltötte Magisztrapulosz. - Gyeeeree! - de már késő volt. Izzó magma buggyant föl a környező repedésekből és lávafolyók indultak meg tekeregve a bénultan álló galetki felé. Mikor elérték, egy szempillantás alatt elpárolgott a teste.

12. nap

Tudor halála lehangolt minket. Átizzadva és talpig kormosan tántorogtunk vissza az elágazáshoz. Lihegve rogytunk a földre. Álom teteme még mindig ott feküdt a hasadék mélyén. Hószakáll elővette a lantját, és egy rövid, melankolikus gyászballadát költött halottaink tiszteletére. Ketten már elhulltak. Vajon hánynak kell még követnie őket, hogy végül célhoz érjünk?

19. nap

Egy hét telt el legutóbbi kitérőnk óta. Társaink szellemét magunk mögött hagyva indultunk tovább, ezúttal a jobb oldali járaton. Viszonylag nyugodtabb útszakasz következett. A barlang hőmérséklete helyreállt, csak a levegő volt áporodott. A sötétség errefelé olyan sűrű volt, hogy a milgandjaink csak alig-alig pislákoltak. Ráadásul a távolból monoton vízcsöpögés zaja kergetett lassan az őrületbe bennünket. Keszeg gyanakvóan méregette a barlang padlóját.

- Furcsa! - hümmögte. - Mintha valaki járt volna előttünk. Pedig a nyomok alapján a torzszülöttek messze elkerülik a környéket. Talán a tűzhányó közelsége miatt. - Áspis összehúzott szemmel mérte végig a tisztogató lányt, majd megrázta a fejét.

- Kizárt - mondta határozottan. - Ez a járat már évek óta használaton kívül áll. Csakis Hramur érsek tekercseinek útmutatásai alapján lehet idetalálni. Azok pedig nálunk vannak.

- Pontosabban nálad - vicsorgott keserűen Magisztrapulosz. - S ha olyannyira biztos lenne az útvonal, akkor nem vezettél volna bennünket kis híján az eleven vulkánba. - Nem titkolta, hogy kit vádol legjobb barátja elvesztése miatt.

- Tudor csakis saját ostobaságát okolhatja bukásáért - felelte határozottan a halhatatlan lány. - Nem szólt időben, csak amikor már késő volt. Nem eshetünk kétszer ugyanabba a hibába! Ha minden igaz, holnap elérünk a Feneketlen Tóhoz. Az Erwar sírjához vezető út onnan vezet tovább. Inkább azon gondolkodjatok, onnan hogy jutunk tovább. - Ezzel Áspis befejezettnek nyilvánította a vitát. Morogva szállásoltuk el magunkat.

20. nap

Aznap éjjel támadtak. Mintegy varázsütésre füst csapott fel a tábor közepén és sötét alakok özönlöttek elő a mélyéről. Mielőtt magunkhoz térhettünk volna, már ránk is vetették magukat. A homályban nem volt idő a milgandokat elővenni, így csak bizonytalan alakú körvonalakat lehetett kivenni.

- Megtámadtak! - rikoltotta Szelídel és egy nősténytigris erejével ugrott a támadók közé. Szőke haja egy pillanatra előttem lebbent, majd egy halálsikoly, fegyvercsörgés és meglepett kiáltozások vegyültek a mindent átható csatazajba. Olyan kicsire kucorodtam össze, amennyire csak bírtam, nehogy észrevegyenek. Kés surrant ott, ahol az egyik pillanatban még a hátam volt, majd a meglepett támadó átesett rajtam. Egy gyors kézmozdulat és nem mozdult többet. Fölpattantam és a barlang falához araszoltam. Magisztrapulosz átható kántáló hangja tisztán kihallatszódott a forgatagból. Néha fények villantak fel, ahogy sistergő villámai becsapódtak.

Aztán közvetlenül előttem vöröses derengés villant. A halvány fényben egy összeaszott arcú, rút vénember karjaiban Keszeg ernyedt testét pillantottam meg. Az öreg valami szentségtelen rituálét hajthatott végre, mert kezei rátapadtak az alélt lány testére, s kéjesen szippantotta be a sisteregve távozó lélekenergiát. Fogatlan ajkai groteszk vigyorrá torzultak. Dühös kiáltással hajítottam el dobótőrömet, mely rezegve állt meg a vénség torkában. Elkerekedtek a szemei, majd a lánnyal együtt a földre hanyatlott.

- Fiat lux! - kiáltotta el magát Magisztrapulosz, s a teremben fény gyúlt. Támadóink, mintegy két tucatnyian, hevertek szétszórva a teremben. Némelyikük teste még mindig füstölgött a mágus villámaitól. Gyorsan szemrevételeztem a többieket. Egyedül Magisztrapulosz tűnt kimerültnek. Odaléptem Keszeg testéhez, de már nem tudtam rajta segíteni. A lélekenergia távoztával teteme összeaszalódott és összetöpörödött. Nem volt szép látvány.

- Azt hiszem, magyarázattal tartozol, Áspis! - szörcsögte Magisztrapulosz. - Támadóink ugyanis szemlátomást tudták, hogy itt vagyunk. Csak nincs áruló a soraink között?

- Fekete a nyelved, mint a szíved, gyanakvó mágus! - sziszegte a sovány halhatatlan lány. - A vezetőtök vagyok, nem holmi csúszómászó besúgó! - Majd váratlanul felém fordult, s felizzott homlokán a klánjelvénye. Átható tekintetét az enyémbe fúrta és lassan, méltóságteljesen felszólított:

- Mondd el nekik, Jelmez! - parancsolta. - Az igazat! - verejték ütközött ki homlokomon. Nem tudtam szabadulni akaratának igája alól. Önkéntelenül buggyantak ki belőlem legféltettebb titkaim:

- Ezek Hramur árulói - köptem a földre. - Ismertem őket. Mind. Ők voltak azok, akiket Hramur érsek kiválasztott a Testvérviszály története után, hogy kiképezzék őket. Mi is közéjük tartoztunk - mutattam Áspisra és magamra. - Néhányan tolvajok lettünk, mások meg halhatatlanok. Áspis és én voltunk azok, akiket az érsek úr Erwar király kriptája után küldött. A többiek ezt nehezményezték. Feltehetően ez az öreg nekromanta, Pióca - intettem Keszeg gyilkosa fölé - szervezte csapatba őket, és a nyomainkat követve jöttek utánunk. A kincsekre fájt a foguk, ami Erwar sírboltjában várta volna őket. Sajnálom, hogy nem vettem észre őket korábban.

Mikor ezt elmondtam, a többiek köpni nyelni nem tudtak megdöbbenésükben. Végül Áspis tudata elengedte az enyémet. Magisztrapulosz bólintott, mint aki elfogadja a magyarázatot.

- Temessük el Keszeget! - kérlelt minket Szelídel.

22. nap

Már két napja ültünk a Feneketlen Tó partján tanácstalanul. A minduntalan lefelé vezető barlang kiszélesedett, és ehhez a csillogó kiterjedésű, hatalmas barlangi tóhoz érkeztünk, melynek se széle, se hossza nem volt, csak nyújtózkodott a messzeségbe, ameddig a szem ellátott. Így hát leültünk a partjára és csöndesen pusmogtunk. Vártunk, hogy Áspis bejelentse, merre tovább. De a halhatatlan csak önmagával tanácskozott.

Ma délben azonban Hószakáll Arnond dallam nélkül elszavalt egy regét. Arról szólt, hogy Erwar király életben maradt katonái, miután Forterum palotája összeomlott, nem hagyták királyuk testét az Ellenség martalékául, hanem kiásták, és éjnek évadján lemenekítették a hegy gyökerei alá. A kriptát lepecsételték, hogy őrizze időtlen időkig Erwar testét, míg be nem köszönt az új kor, és el nem jő a Kiválasztott.

- Szép, szép - bólogatott Szelídel. - Most azonban a vízen kell valahogy átkelnünk.

- Na igen, de miképpen? - csattant föl Magisztrapulosz. - Körös körül csak cseppkövek meredeznek végestelen-végig. Hónapokig tartana körbehajózni a partot, minden szegletet megvizsgálva. Már ha lenne csónakunk, mert szeretnélek emlékeztetni benneteket, hogy még egy árva tutajunk sincsen!

- A varázslónak igaza van. - motyogta Varkacs. - Itt már nem terem több babér a számunkra. Hárman már meghaltak. Nincs szükség további Hősökre. Hramur érsek is meg fogj....

- Nem! - csattant föl Áspis. - Innét senki el nem megy, míg célhoz nem értünk! - gyanakvóan méregetett bennünket. Senki se mert ellentmondani neki.

- Várjunk csak! - törte meg a feszült csendet fehér szakállú dalnokunk. - Gondolkozzunk logikusan! Ha el akarnánk rejteni egy sírt, akkor hová helyeznék el? Melyik az a hely, ami e legbiztonságosabb, s ahol a legnehezebb felkutatni az esetleges sírrablóknak? Ahol álmukban sem keresnék?

- Hol másutt, mint a víz alatt! - válaszolta a megvilágosodottak mosolyával Szelídel.

- Ez az! - pattant föl Áspis. - Magisztrapulosz! - fordult a meglepett varázslóhoz. - A harcban bizonyítottad, hogy értesz az elemek uralmához. Akkor tudnod kell légből szőtt palástokat kanyarítani körénk, hogy ne fulladjunk meg a víz mélyén. Meg tudod csinálni?

- Hat légbuborékot kellene létrehoznom és permanensen fönntartanom - töprengett összeráncolt homlokkal a mágus. - Félő, hogy ez végletesen kimerítene. Aztán meg nem sok hasznomat vennétek egy ideig. Ráadásul ki tudja, miféle bugyrok lapulnak a Feneketlen Tó mélyén? Itt már bizonytalan a mágikus töltés. Tartok tőle, hogy ha túlságosan sokat és sokszor folyamodok mágiához, felzavarom valami mélyben lapuló szörnyeteg nyugvó, ősi erejét.

Beleborzongtunk a szavaiba. Bár hallgattunk volna rá!

- Babonákba pedig nem hiszünk! - közölte ellentmondás nem tűrő hangon Áspis. - Nincs más választásunk! Csináld!

23. nap

A mágus végrehajtotta varázslatát és egyikünk a másik után merült a víztükör alá. Furcsa volt tiszta levegőt szívni a víz alatt, hála a bennünket körülölelő légbuborékoknak. Így hát hat, apró fénypötty gyanánt úsztunk a végtelen vízözönben, s ereszkedtünk lassan a tó mélyére. Opálosan csillogtak milgandjaink. Ahogy méterekre ereszkedtünk a felszín alá, kezdett csontjainkba marni a hideg.

Varkacs evickélt előre - szemlátomást hasznát vette tekergő csápjainak a manőverezésben. Mi pedig lassan lebegtünk utána. A sort Magisztrapulosz zárta. Nagy erőfeszítésébe tellett, hogy a koncentráció mellett még ússzon is. Egyszer nagyon megijedt, mikor egy ragyás pofájú mélytengeri angolna siklott el előtte. Ekkor valamennyiünk légbuboréka megremegett. Ütőként hasított belém a felismerés, hogy a sorsunk Magisztrapulosz kezében van. Két csapással mellé úsztam és megfogtam a kezét.

Órák hosszat kóvályoghattunk így a végtelenben, mire megleltük a tó alját. A nevével ellentétben tehát mégiscsak van feneke! Töredezett, repedésekkel és hegyes cseppkövekkel volt tarkított. Nem tudhattuk, hogy felsérthetik-e a légburkunkat így elővigyázatosan elkerültük hegyes csúcsaikat. A fenék közepén egy hosszú, éjfekete repedés tátongott, s valami névtelen iszonyat érzése lengte körül. Szánalmasan aprónak éreztem magunkat azokra a hosszú percekre, mialatt elhaladtunk fölötte. Magisztrapulosz szemei kitágultak, s a szívem gyorsabban kezdett el verni. De nem történt semmi különös, így úsztunk tovább.

Varkacs hevesen integetett előttünk a csápjaival. S valóban: elértünk a tó másik oldalát jelentő meredek sziklafalhoz, amit indázó vízinövények vettek körül.

Váratlanul hideg vízáramlat csapott meg, s mély, bugyborékoló hang hallatszott valahonnan a mélységből. Még erősebben markoltam a gyengélkedő mágus kezét. Ahogy a többiek mellé ereszkedtem, egész közel a tófenékhez, egy mintegy tízméteres kapu körvonalait véltem felfedezni. Itt-ott ősi Rúnák tarkították, de nem tudtam kisilabizálni őket. Szelídel meglepet arcot vágott és az ajtószárnyakra mutogatott. A monumentális kapu - igaz, csak résnyire -, de nyitva volt. Nem volt nagy a nyílás, de egy galetki - pláne a rugalmasabb fajtából - pont átfért rajta. S olybá tűnt, mintha a környékét gondos kezek megtisztogatták volna a rárakódásoktól. Elsőként Hószakáll csúszott át. Őt Áspis követte. Váratlanul apró buborékok leptek el, mintha felforrott volna körülöttem a víz. Szelídel ijedt képet vágott majd amilyen gyorsan csak tudott, nekiiramodott a lyuk irányába. Magisztrapulosz tenyere ernyedten csúszott ki a kezemből. Döbbenten fordultam hátra: a kavargás közepében egy gigantikus méretű mutáns gőzpolip nyálkás monumentalitása magasodott fölibénk. Jádezöld pupillái kitágultak, nyálkásan csillogó testét ragyás kitüremkedések éktelenítették. Ha lett volna hangom, felüvöltöttem volna, a rémülettől azonban mozdulni sem bírtam. Forrt körülötte a víz, s egyre csak valami feketés tintaféleséget árasztott magából, mely körbeölelt bennünket. Oszlopnyi vastagságú csápjai körülöttünk tekeregtek. A mágus végső kimerültségében, félig aléltan sodródott hátra, egyenesen a lény karmaiba. Elkeseredve ugrottam utána, de egy csáp megragadott. Végem van nekem is! De nem! Varkacs volt az, aki erősen tartott és tuszkolt a kapu felé. Már épp átértem rajta, mikor egyszer csak elpattant a levegőbuborék, és jéghideg víz ölelt körül. Elvesztettem az eszméletemet.

24. nap

Ekképpen tértem magamhoz a kapu túloldalán, ázottan. Fölöttem Varkacs csóválta szomorúan a fejét.

- Hogyan...?! - kérdeztem volna, de túl gyenge és elcsigázott voltam a beszédhez. Köhögve öklendeztem fel a tüdőmbe jutott vizet. Erre Varkacs rám kacsintott, én pedig döbbenten fedeztem föl a kopoltyúit hosszú nyaka alatt. Újra sötétség vett körül.

27. nap

Öten maradtunk. Éhesen, fázósan, alig pár korty ivóvízzel a kulacsainkban, a hegymély börtönébe zárva. Áspis összeszorított ajkakkal ment elöl, és csak ritkán emelte fel a tekintetét Hramur tekercseiből. Mögötte Hószakáll burkolózott rongyos köpenyébe. Őt Szelídel követte, aki még a szokásosnál is sápadtabb volt. A sort Varkacs zárta, engem támogatva.

Három napon át kóvályogtunk a vaksötétben, mire egy kikövezett útra érkeztünk. A Hegymélyben senki sem készít már ilyet - ez Őseink keze nyomára utalt. Fellelkesülve indultunk tovább.

Egy sötétségbe vesző, gigantikus térre érkeztünk. Mindenhol sziklahalmok, oszlopcsonkok meredeztek fenyegetőn. Az egész egy átláthatatlan kőrengeteghez hasonlított a leginkább. Szemben pedig egy aprólékosan megmunkált, sárkány formájúra faragott boltív vezetett tovább. Jeges szellő áradt a mélyéről. A bejárat fölött cseppkövek lógtak félelmetes fogak gyanánt, s a bejárat két oldalára egy-egy címer volt vésve. Hószakáll fázósan tett pár lépést előre.

- Az egyik - ha jól értelmezem - archaikus szimbólumokat használ. Középen a bástya Forterumot jelenti. Bal oldalt fénylő hullócsillag - a sors gyanánt - jobbra pedig egy sárkány, amint koronát tart. Középen pedig mindezek előtt - eh, nem látom jól, közelebb kell mennem. Egy pillanat! ... Aha, egy R és egy ööö... F, talán E rúna...

- Akkor az valószínűleg Ragon Erwar lesz - húzta ki magát Varkacs.

- És mi a másik címer? - kérdezte Szelídel erőtlenül.

- Egy trónszék, előtte egy P-rúna, amit egy hárfa, és egy kard ölel körbe - hebegte a bárd. Alatta pedig egy felirat: "A haladás útja dicső múltból diadalmas jövőbe vezet!" és "Hősi halált halt királyunk emlékét őrzi az élet!". Ez meg mit jelenthet?

- Szerintem... - kezdte el Áspis, de soha többé nem fejezte be. Hátborzongató hörgés gurgulázott fel a barlang mélyéről. S mintha a cseppköveken túlról halk mormogást hallottam volna - vagy csak az érzékszerveim játszottak velem? Megállíthatatlanul hömpölygő, jeges szélroham tört ki a sárkányt formázó barlangból, mind letörve az odafagyott cseppköveket. Ahogy a löket elért minket, szerteszét repültünk a szélrózsa minden irányába. Mikor kitisztult a fejem, már hóvihar tombolt a kikövezett téren. Semmit se láttam. A milgandok kialudtak, s csak a viharos szél üvöltése jutott el a fülemig. Feltápászkodtam, de az orkán erejű szél kis híján újra ledöntött a lábaimról. Négykézlábra ereszkedve másztam el az egyik oldalnyílásba és ott húzódtam meg. Mozgás közben fájdalom nyilallt az oldalamba. Felszisszentem, mikor szembesültem a belémfúródott cseppkődarabbal, de nem törődtem vele. Most itt pihegek és várom, hogy enyhüljön egy kicsit a vihar ereje.

28. nap

Remegve tértem magamhoz. Érzem, hogy az oldalamba tört cseppkő fájdalmasan lüktet. A kegyetlen vihar karmaival felszaggatja ruhámat, csontszilánkok horzsolják sebesre bőrömet, s az aprócska széndarab is ki-kihull elgémberedett kezemből; a tintám már régen használhatatlanná fagyott. Mégis befejezem az írást, hogy ha majd erre téved egy fáradt utazó, ne álljon értetlenül egy jégbe burkolt tetem fölött.

Eh, de nincs sok időm! Azt hiszem, a jövendölés átka vetette rá árnyát utunkra. Tudhattuk volna, hogy az Ősök csapdájába sétálunk, mi mégis hagytuk magunkat becsapni! Vakon sétáltunk a Végzet karmaiba.

Így hát bekövetkezett, ahogy elrendeltetett. Elbuktunk.

29. nap

Én, Varkacs írom e sorokat. Úgy döntöttem, hogy a történet teljessége kedvéért magam vezetem tovább Jelmez kezembe akadt naplóját. De hogy minden érthető és világos legyen, a legjobb lesz, ha az elején kezdem.

Kilencen indultunk útnak, hogy - követve Hramur érsek útmutatásait - behatoljunk a Teron hegy feneketlen mélységébe, és az ősi Jóslat nyomán megtaláljuk Ragon Erwar király ősidők óta rejtve őrzött sírját. Utunkat különös sorscsapások kísérték. Egyre-másra hullottak el bajtársaink. Így hívom őket, bár legtöbbjüket alig ismertem. Álom, a mosolygós pszionicista volt az első, aki elhagyta kicsiny csapatunkat. Őt Tudor követte, az élénk tudós, aki egy tűzhányóba veszett oda. Kis híján mi is otthagytuk a fogunkat. Hramur érsek tekercsei alapján a céltudatos és nem kevésbé büszke Áspis útmutatásait követve mélyen behatoltunk a felderítetlen tárnák mélyére. A torzszülött rajtaütéseket szerencsésen elkerültük. Egy szemlátomást megszervezett támadást azonban mégis elszenvedtünk Pióca, az álnok Nekromanta vezetésével. Bár az orgyilkosokat szétszórtuk, a vénség szentségtelen feketemágiája tisztogató harcosnőnk, Keszeg életét oltotta ki.

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, követtük dalnokunk, Hószakáll tanácsát és mágikus buborékokban leereszkedtünk a Feneketlen Tó mélyére, ahol végül is ráleltünk a továbbvezető útra. Ám akaratlanul is megzavartuk egy mélységi szörnyeteg szentségtelen álmát, amely elragadta tőlünk Magisztrapulosz magisztert. Ezzel öten maradtunk.

Elcsigázva és kimerülten, vizesen vacogva botorkáltunk előre éjt nappallá téve a Homályba. Ám kitartásunk megérlelte gyümölcsét: ráleltünk a kriptára. Az azt őrző átkos varázslat nyomán azonban a továbbvezető barlang bejáratából fergeteges hóvihar támadt, mely egy álló nap és éjjelen át tombolt, amíg dühe csillapodni nem kezdett. Átfagyott tagokkal bújtunk elő a sziklamélyedésekről, ahová ki-ki sebtibe húzódott a zord szelek karmai elől. S ezzel el is érkeztem mondandóm kezdetéhez.

31. nap

A barlang előtt heverő köveket körös-körül vastag hólepel borította. Hiába meresztgettem a szememet, mindenütt csak sötétet és hideg kékséget láttam. Milgandom nehezen viselte az időjárás viszontagságait és alig-alig pislákolt. Még így is hálát adhatok az Ősöknek, hogy nem aludt ki. Csontcsikorogtató lassúsággal ropogott lábam alatt a hó, amint haladtam előre görnyedt háttal és fürkésztem a homályt az esetleges túlélők után. Az egyik kőoszlop mögött mintha valami mozgolódott volna. Óvatosan odatartottam a hunyorgó fényforrást. Egy félig eltemetett test kandikált ki a hó alól. Hószakáll!

Odaugrottam társam átfázott teteméhez, és kiszabadítottam a hó börtönéből. Szakálláról és hajáról csimbókokban lógtak az odafagyott jégkristályok. Előrángattam vizes pokrócomat a zsákom mélyéről, s imádkoztam, hogy ne fagyjon halálra. Nem tudom, meddig gubbasztottam ott, testemmel melengetve, mikor Szelídel hórihorgas alakja bukkant elő a homályból.

- Hála az Ősöknek! - lihegte a katonanő izgatottan. - Csakhogy rátok bukkantam! Már órák óta kereslek bennetek ebben a kőrengetegben!

- A többiekkel mi van? - kérdeztem elfúló hangon.

- Jelmezről semmi hír - mondta Szelídel. - Ha él még, akkor bizonyára valahol bujkál a kihűlés ellen.

- És... Áspis? - kérdezte Hószakáll a takaró mögül gyanakvóan.

- Ő megvan. Már amennyiben túléli - válaszolta Szelídel. - Tegnap akadtam rá egy sötéten ásító sírkamra ürege előtt. Kis híján megfagyott. Gyorsan el kellett látnom.

Közben finoman odaguggolt a dalnok mellé. Óvatosan kitakarta és valami furcsa kenőccsel kezdte el kenegetni a testét. Ahol a ragacsos anyag a bőréhez ért, ott csakhamar visszatért belé az élet színe.

- Nagymamámtól tanultam a füvek tudományát - mondta Szelídel mosolyogva, miközben csodálkozva szemléltem ténykedését. Hószakáll nemsokára annyira rendbejött, hogy lábra is tudott állni.

- Elnyerted a régi regék álmodójának háláját, szépséges úrnőm! - hajolt meg mélyen Hószakáll. Szelídel elpirult. - Ám attól tartok, hosszú és veszedelmes még az út, amely előttünk áll. Misztikus Hatalom tör az életünkre, és nem tudhatjuk, hogy mi lesz a következő lépése! Ezentúl nem hagyhatunk senkit sem egyedül! Amilyen gyorsan csak lehet, menj vissza Áspishoz! Mi addig Varkaccsal átkutatjuk a barlangot. Ha kell, minden követ megmozgatunk, minden üregbe betekintünk hogy előkerítsük Jelmezt! Talán ő tudja a válaszokat a kérdéseinkre - bár egy orgyilkosnál sosem lehet tudni!

Ezt követően nem túl nagy lelkesedéssel fogtunk a keresésbe. Mégis, pár órán belül ráleltünk egykori társunk összefagyott tetemére. Már meg sem lepődtünk. Hószakáll guggolt le a testéhez és matatott valamit.

- Egy cseppkő fúrta át az oldalát - közölte halkan.

- S nemsokára mi is követjük, ha téged is úgy kínoz a hideg, mint engem - válaszoltam. - Most pedig vissza kell mennünk Szelídelhez! Rosszat sejtek.

Így hát visszabotorkáltunk a táborhoz. Szelídel épp Áspis fejét borogatta. Önjelölt vezetőnk hidegen csillogó szemei váratlanul felpattantak és vádlón ránk meredtek. Hószakáll megrázta a fejét. Áspis bólintott és nem kérdezett többet, csak visszazuhant az öntudatlanságba. Így hát mi is kimerülten lerogytunk, és hagytuk, hogy Szelídel tegye a dolgát. A nap hátralévő részében tehát pihentünk, és erőt gyűjtöttunk a holnaphoz. Elkerülhetetlenül lebegett ugyanis lelki szemeink előtt immáron átkos teherként küldetésünk: bejutni Erwar sírboltjába. S ettől a gondolattól valahogy nem lettünk vidámabbak.

32. nap

Másnap már mind a négyen talpon voltunk. Bár Áspis szemlátomást - ha mondhatom - még soványabbnak tűnt, mint eddig, de a szemében ugyanaz az elszánt tűz csillogott. Úgy tűnt, kész a folytatásra. Szelídel határozottan állt mellette, a hegymélyi szellő lágyan cirógatta lengő, hosszú szőke haját. A lassan olvadó hó sápadt fényében még az arcát torzító forradás is halványabbnak látszott. Hószakáll épp lantjának húrozásával végzett - a hegymélyi viszontagságok szemlátomást nem tettek jót hangszerének. Én pedig csápjaimat tekergettem izgalmamban. Áspis arcára palástolatlan undor ült ki.

- Gyerünk! - intett felénk. Megfordult, de elvesztette az egyensúlyát. Szelídel lépett mellé és megtartotta. Amint visszanyerte önuralmát a teste fölött, Áspis úgy tett, mint aki észre se vette Szelídelt, és felemelt fejjel masírozott előre. A katonalány felvont szemöldökkel, értetlenkedve követte. Aztán én következtem, és a sort Hószakáll zárta.

Lépteink nyomán felkavarodott a lerakódott por. A járat mesterségesnek tűnt - itt-ott furcsa figurákat véstek az oldalára. Ahogy ki tudtam venni, embereket ábrázolt, és nem galetkiket.

- Én... - adtam hangot megdöbbenésemnek.

- Igen, én is látom - mondta Hószakáll. - A Száműzetés előtti idők történetét meséli el. Ez itt - mutatott egy egykor vöröses, ma inkább sárgásbarna festékkel bemázolt részre - alighanem a világégést ábrázolja. - Itt pedig - folytatta Hószakáll - a Felszínt védő csatákat láthatjuk. De... - hajolt közelebb az egyikhez. - Hm. Ez roppant különös.

- Mit látsz? - fordult hátra Szelídel.

- Az Ellenséget. Pontosabban nem látom - felelte a bárd. - Furcsa. Mindegyik Ellenség ábrázolás helyén csak egy fekete koromfolt árválkodik. Mintha valaki szándékosan megégette volna.

- Úgy, ahogy mondod! - bólintott Áspis. Tátott szájjal figyeltem. Először fordult elő az út folyamán, hogy helyeselt valamit. - Már korábban is sejtettem, hogy valaki előttünk jár! Gyorsnak kell hát lennünk, ha nem akarjuk, hogy megelőzzenek!

33. nap

Egy napos bolyongás következett. Folyosókon vonultunk végig, kőomlásokat kerültünk ki, járatokat derítettünk fel. Ha néhol vak folyosót követtünk, akkor - nem kis bosszúságot és időveszteséget okozva - vissza kellett mennünk a legutóbbi elágazásig. Kisebb kriptákra is bukkantunk, ahol lepecsételt kőszarkofágok pihentek. Nem voltunk oly meggondolatlanok, hogy bármelyiket is megbolygattuk volna.

Estére elértünk utunk utolsó állomásához. Ez volt a lefelé vezető folyosók legeslegmélyebbike, amelyből már csak egy lejárat vezetett tovább. Az ősi sírbolt küszöbén álltunk hát, egy hosszú, három méter széles, fekete obszidiánból faragott lépcsősor tetjén, mely vészjóslóan vezetett az időtlen idők óta néma homályba.

- A Felejtés Ösvénye! - zengte Hószakáll. - Ezer harcost temettek Erwar király teste mellé, s ezer fokú lépcső állja útját annak, aki be akar hatolni. A monda szerint csak a Kiválasztott hághat át rajtuk. Máskülönben minden lépcsőfokot érintve megelevenedik a szeme előtt az azt őrző szellem, és magával ragadja a sírbolt mélyére, hogy ott gyötörje haláláig, amiért megzavarta a király nyugalmát. Mondják, az Erwar álmát őrző szellemek ereje csak az Őseinkéhez fogható. Éltükben is erősek voltak - nem holmi torzszülöttekkel, hanem az Ellenséggel mentek birokra, - s erejük haláluk után szemernyit sem csökkent.

Szózatát befejezve dalnokunk fél térdre ereszkedett, s halk hangon elmormolta Őseink Imáját. Egyszerű rigmus volt, amit minden lárva betanult, hogy elnyerje a szinteken az Ősök áldását.

- Ostoba dajkamese! - ragadta meg a vállát Áspis, és cingár termete ellenére hatalmas erővel rántotta talpra az ott gubbasztó dalnokot. Hószakáll szeme szikrákat hányt, mikor megfordult. Még sosem láttam a bárdot ennyire dühösnek.

- Ezt nem kellett volna! Megzavartad az Ősök szellemeit! Most haragjuk lesújt ránk! - sziszegte gyűlölettől eltorzult arccal.

- Majd holnap meglátjuk, kedves dalnokom! - mosolygott gúnyosan. - Most pedig letáborozunk!

Egy üres sírboltban éjszakáztunk, pár méterre a lépcsősor mellett. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy ide szemlátomást nem temettek senkit, így nem zavarhattuk meg egyetlen pihenő harcos nyugalmát sem! Áspis, úgy tűnt, fittyet hányt a veszélyre, Hószakáll pedig haraggal a lelkében tért nyugovóra.

34. nap

Nyálkásan gomolygó ködre ébredtünk. Mindent ellepett a sűrű, tejfehér anyag. Riadtan tértünk magunkhoz, de nem jött hang a torkunkra. Nem a kamrában voltunk, ahol lefeküdtünk, hanem egy hatalmas arénában. Szellemharcosok álltak körül bennünket. Mindegyikük testét ugyanaz a fehér köd alkotta, ami körülöttünk örvénylett, s a hátsó sorok alakjai alig-alig látszódtak ki a fehér gomolygásból.

Előlépett az egyik szellem. Bár ember volt, mégis valami régvolt büszkeség csillogott átlátszó szellemarcán. Testét - ami ugyancsak ködből volt - kopott páncél fedte, kezében szellemkardot tartott, ami most vádlón meredt ránk.

- Halandók, még élni tudók! - kántálta rekedtes, mégis kenetteljes hangon. - Behatoltatok síri birodalmunkba és felzavartátok Erwar király őrezredének nyugalmát! Őseitek katonái izzó haraggal a keblükben tekintenek rátok!

- Sir Pernellus! - hajolt meg a bárd. - Hószakáll Arnond vagyok, az Első Dalnok! Engedélyt kérünk, hogy Erwar király színe elé járulhassunk, és visszahívjuk Őseink közé. Mert nagy most a szükség rá, nagyon nagy! Az Ellenség tobzódik a felszínen és erős karjára várunk, hogy egykori népének élére álljon, és győzedelmes csatába vezessen bennünket!

- Élet ára élet, melyet kardváltság fejében adunk! - dörgött a szellem válasza. - Belépést csak az nyerhet, ki vérének hullajtásával nyeri azt el!

- Az alkut elfogadjuk! - lépett elő Áspis. - Velünk a katona klán sarja, késői leszármazottatok, Szelídel, ki bizonyítani fogja, hogy méltó a belépésre! - A katonalány csak hápogott. Áspis erre rámeresztette szemeit, homlokán megvillant a halhatatlan klánjelvény. És Szelídel ment.

Remegő térdekkel állt ki az egykori kapitány elé. Nem tudom, mit művelt vele Áspis, de nem lepődnék meg, ha valami ördögi praktikával elvette volna az erejét is. A harc nem tartott soká. Szelídel jól vívott, de nem elég jól. Egy elegáns mozdulat, és a ködpenge nyomán az egykor oly kecses fej a porba hullott.

- Neee! - üvöltött Hószakáll, de megragadtam, mielőtt a szellemharcos elé vetette volna magát. A hideg szemek újra ránk villantak. Esküszöm, mintha a szemöldökét is felvonta volna.

- Várom a következőt! - recsegte szenvtelen hangon.

Ám Áspis csak ördögien elvigyorodott és előhúzott egy tekercset. Hogy mi volt rajta, azt pontosan nem láttam, de telis-tele volt pingálva a halhatatlan klán belső köre által használt ősi rúnákkal. Mély basszushangok törtek föl Áspis törékeny torkából, ahogy a tekercsre rótt igét felolvasta. A ködharcosok alakja egy pillanatra megremegett, majd elkezdtek halványulni. Sir Pernellus felkiáltott, és szellemkatonái egyként ugrottak hármónkra. Már-már úgy látszódott, hogy elérnek, Áspis azonban az utolsó pillanatban befejezte a Litániát. Ezer szellemtorok kiáltott föl fájdalmában, s a katonák teste egy pillanat alatt enyészett semmivé. Lassan a köd is eloszlott, és azon kaptuk magunkat, hogy ismét ott állunk az obszidián lépcsők csarnokában. A Felejtés Ösvényének küszöbénél Szelídel lefejezett teste hevert, előtte pedig Áspis hátravetett fejjel állt, és büszkén kacagott. Ám a hangja továbbra is az a mély basszushang volt, amivel az előbb megidézte a Litániát. Majd a kontúrjai elmósodtak, nagyobbodni kezdtek és hamarost egy szilfatermetű, óriás galetki tornyosult fölibénk.

- Hramur érsek! - kiálltotta Hószakáll elképedve. Elszállt tagjaimból az erő, s elengedtem a dalnokot, akit még mindig fogva tartottam. Együtt huppantunk a padlóra.

35. nap

Hószakáll és én, két tehetetlen rongybabaként hevertünk a földön, miközben fölénk tornyosult a hatalmas galetki alakja.

- Csak annyit árulj el, miért? - nyöszörögte Hószakáll. - Miért kellett meghalnia Álomnak, Tudornak, Keszegnek, Magisztrapulosznak, Jelmeznek és Szelídelnek?

- Mert gyengék, szánalmasan gyengék voltak és nem értették meg az igazi hatalom igéit - válaszolt Hramur hatalomittasan. - És cseppet sem gyászolom az ostobákat. Aki gyenge, az pusztuljon!

- Én... én ezt nem értem! - fakadtam ki. - Hisz eddig is mindenben a te útmutatásaidat követtük! Nem úgy volt, hogy a dicső Hramur érsek hegy-szerte híres expedíciót indít Ragon Erwar király sírjának a felkutatására? - Hramur bólintott, mint aki pontosan ilyesfajta válaszra számított.

- Valóban! - válaszolta mély, dörgő hangján. - A tudomásomra jutott, hogy nemcsak a Legendákban létezik ez a hegymélyi kripta. A monda szerint Erwar katonáit uruk mellé temették és véresküvel kötötték hozzá őket. Véresküvel, amit nem is oldhat fel más csak a Vér Szava. Ez egy ősi Litánia, amelynek megidézésére csak a leghatalmasabbak képesek!

- Tehát te! - sziszegte a foga között Hószakáll.

- Nem! Még én sem! - rázta a fejét a hatalmas érsek. - De a halhatatlan klán egykori alapítói igen. Hosszú éveken át tartó kutatás után bukkantam rá az egyikük által lejegyzett ilyen tekercsre, amelyet az imént olvastam föl. Ezzel feloldottam az átkot. S az Ősi Paktum értelmében az Erwar királyt őrző ezer szellemharcosnak el kell fogadnia Urának és Parancsolójának ezer és egy esztendeig. - Kezeit az égre vetette és hisztérikusan felkacagott. - Ezzel a hatalmamba kerültek. Az enyémek! S ha uralom ezt a legyőzhetetlen sereget, nem lesz senki, aki ellen tudna állni nekem! Maga a Császár is előttem fog hajbókolni. Én leszek minden idők leghatalmasabb hadura! - s dörgő hangja mélyen gurgulázott az obszidián lépcsők aljára.

- De mi szükséged volt ehhez ránk? - húztam össze gyanakvóan a szemöldökömet.

- Mert az Ősi Ige szerint útnak kell indítani Ragon Erwar örökségének hordozóit. S mi a király öröksége? Minek az alapítása fűződik a nevéhez?

- Az Ősökre! A klánoké! - képedt el Hószakáll. - Kilenc klánból egy-egy áldozat. Ehhez kellettek tehát a többiek ... akik meghaltak.

- Valóban! - válaszolt Hramur. - A véreskü feloldásához az útra bocsátásotokon keresztül vezetett az út! Sokat tanakodtam, hogy titkon indítsalak-e útnak benneteket, de végül a nyilvánosság mellett döntöttem. Ha az expedíciót titkolózásba burkolom, a rivális klánok öregjei óhatatlanul gyanút fogtak volna, és megakadályoztak, vagy rosszabb esetben megelőztek volna. Ezt pedig semmi esetre, semmilyen körülmények között sem hagyhattam. Elég nagy hűhót csaptunk a küldetésetek körül, hogy a nép higgyen benne, s a klánvezérekkel is elhitesse: ez csak egy egyszerű népbutító trükk a részemről. A terv bevált: az Expedíció elindult, élén kipróbált és hűséges hívemmel, Áspissal.

- Micsoda?! - kiáltottunk fel Hószakállal együtt. - Hát nem te magad voltál Áspis?

- Hogy is lehettem volna, mikor együtt láttatok a pódiumon bennünket? - rázta a fejét az érsek. - Nem, Áspis a tanítványom volt, méghozzá a legjobbak közül. De parancsot kapott tőlem, hogy szigorúan az átadott tervek szerint vezessen benneteket. Persze hamis papírokat kapott, mely alapján a forró lávába kellett volna vesznetek. Elég mélyen voltatok már, hogy senki se kapjon hírt rólatok. Mikor Álom gyanút fogott, azonnal meg kellett ölnöm - persze az asztráltérben és titokban. De Áspis találékonysága még engem is meglepett - hisz túléltétek a tűzhányót is. Akkor már előttetek jártam, s komolyan kezdtem aggódni, hogy nem tudok megszabadulni tőletek. Pont ilyen eshetőségekre követett benneteket Pióca és hű katonái, de őket is legyőztétek. De ekkor már a Feneketlen Tónál jártam. Meglepett, hogy ide is utánam tudtatok hatolni. Most már nem kockáztathattam. Magam álltam neki, hogy elpusztítsalak benneteket - hisz már régen meg kellett volna halnotok. A hóvihart a bejáratnál magam idéztem elő. De ott és akkor nemcsak Jelmez, hanem Áspis is meghalt. Tetemét elrejtettem, s az ő alakját fölvéve csatlakoztam hozzátok. Ezzel számotokra befellegzett!

- Soha! - csattant fel Hószakáll, és ujjával fenyegetőn az Érsek felé intett. - Felelni fogsz ezekért a bűnökért, Hramur! - A Dalnok szavai megkeményedtek és pimaszul bátran hatottak. A halhatatlan csak legyintett.

- Talán igen, talán nem - nevetett kajánul. - S ugyan miért kellene bármiért is felelnem? A hatalomnak ára van, s ezt a gyengébbek fizetik meg! Ölj, vagy téged ölnek meg, itt ez a törvény uralkodik!

- Most pedig rajtatok a sor! - dörzsölgette hatalmas lapáttenyereit. - Különös élvezetet fog okozni, hogy személyesen végezhetek veletek. Az én uralmam alatt álló Hegyben már nem lesz szükség a csenevész fajtátokra. Ocsmány létformáitokat torzszülötté nyilvánítom majd egyik első rendeletemben. Persze, miután betiltattam valamennyi naplopásra való éneket, és porrá zúzattam az összes mihaszna hangszert.

Ezt hallva - dacolva az érsek hatalmával - Hószakáll remegő térdekkel ugyan, de felállt és a halhatatlan szemébe nézett szótlanul. Ekkor én is éreztem magamban valamit. Föltápászkodtam és a dalnok mellé álltam. Olybá tűntünk Hramur gigantikus alakjával szemben, mint az ormótlan szikla tövéből sarjadó két bolondgomba. A következő szavak tolultak ajkaimra:

- Eddig vak voltam, de most már látok! - Hramur megmerevedett és megdöbbenve tekintett rám. - Bár sosem ízleltem a hatalmat, épp eleget láttam és hallottam róla itt és most. El foksz bukni, Hramur! Mert ha az Ősök el akarnak veszejteni valakit, akkor annak elébb elveszik az eszét!

- Hazug vagy halhatatlan - hangzott fel Hószakáll büszke szózata. - És tudd hát meg: a Teron Hegy nem kér belőled! Letaszítanád a Császárt a trónjáról és a mostaninál még véresebb, még sötétebb korszak köszöntene reánk. A galetkik a Te nevedet átkoznák minden nap, öklüket rázva. Mert a Hatalom rákos daganat, mely megeszi bennünk az emberség sejtjeit! Téged már egészen felfalt, s ez mételyezi gondolkodásodat. Bábuvá silányultál egy olyan Ősi Erő kezében, amely nem ismer könyörületet. Már nem vagy önmagad! Már nem vagy galetki sem! Ezennel én, Hószakáll Arnond, az Első Dalnok, élve az énekmondók ősi jogával, kitaszítalak népünk tagjai közül és torzszülötté nyilvánítalak!

Nem tudom, mi játszódhatott le akkor az érsek lelkében. Talán megrettent attól, amit az eléje tartott, torz tükörben látott. Hátrált egy lépést, majd még egyet, megbotlott Szelídel testében, s rálépett az obszidián lépcső legfelső fokára. Döbbenten kiáltott fel, ahogy a lábainál fejlődő tejfehér ködre pillantott.

- Neeee! - kiáltott, de már késő volt. Mert úgy volt minden, ahogy Hószakáll mondta. Hiába törte meg a véresküt, az obszidián lépcső ereje tovább védte az alant elterülő mélységet. S a szellemkatonák hatalmának még maga a nagyhatalmú Hramur érsek se tudott ellenállni. Csak álltunk, és bámultuk, hogy a ködkezek satuszerű szorításában miként tűnik el a mélyben s miként hal el kiáltása a kongó kripták mélyén.

Pontosan éjfél volt.

36. nap

Sir Pernellus szelleme öltött alakot előttünk, s mielőtt még bármit is mondhattunk volna megdöbbenésünk jeleként, ekképpen szólott hozzánk:

- Ezzel a gonosz elűzetett. Az öntelt gőg bűnhődni fog vétkeiért! Immáron végleg megszabadultunk adott szavunk rabigájától! Most már minden erőnket Erwar király testének Őrzésére fordíthatjuk. Távozzatok hát, mielőtt életre hívjuk a föld szellemét, és végképp elzárjuk a külvilág elől a sírboltot! - Hószakáll lehajtotta a fejét, s magam is megijedtem. Akkor hát vége. Erwar király holtában marad.

- De ne csüggedjetek! - hangzott a lovag halálontúli hangja. - Mert az adott szó ereje ellen életlen penge a halál. Ha eljő majd a Kiválasztott, Erwar visszatér népéhez, s akkor együtt térünk vissza a Felszínre!

- Mikor jő el ez a pillanat? - kérdeztem. - S mitévők legyünk addig is?

De Sir Pernellus alakja szertefoszlott, és nem kaptunk választ a kérdésünkre.

50. nap

Így ért hát véget dicsőségesnek éppen nem nevezhető hányattatásaink sorozata. Az Expedíció - és vele Hramur érsek - sorsa beteljesedett: diadallal kezdték, cudarul végezték.

A visszaútról nincs sok mondanivalóm. Talán csak annyi, hogy a Feneketlen Tavon hogy jutottunk át. Mivel csak ketten maradtunk, kopoltyúim révén tudtam lélegezni Hószakáll helyett is, míg a felszínre nem értünk. A tó mélye morgott, reszketett, s az egész Hegy beleremegett, ahogy a sírt őrző víz alatti kapu bezárult alattunk, majd hangos recsegés-robogás kíséretében eltűnt egy sziklaomlás mögött. Ha ott volt is a mutáns gőzpolip, ez még nálánál is ősibb és hatalmasabb erő volt, és nem mutatkozott a szemünk előtt.

Hetekig kóboroltunk, mire elértünk a lakott szintek közelébe. De a hegymélyi kolóniába még hosszú ideig nem tértünk vissza. S a szint azóta sem kapott semmiféle hírt az expedícióról, és élő galetkiként Hramur érseket sem látta soha többé senki. Ezért döntöttem úgy, hogy írásra adom a fejem. Ehhez kapóra jött Jelmez naplója, amit - mint kiderült - még Hószakáll vett ki a fagyott ujjai közül.

S Erwar király immáron békében alussza örök álmát. Dicsőség övez hát bennünket, az Expedíció túlélőit - bár fájlalom, hogy a Kiválasztott eljövetelére még várnunk kell. Aztán mennyit, ki mondja meg?

Írta: Dart Mahul
A cikk az Alanori Krónikában jelent meg, 2 részletben.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 15 szavazat alapján 7.9)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Már felnőttek vagyunk (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. november 25. 15:27:25Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről

© Beholder Kft., 2003 - 2017
1680 Budapest, Pf. 4 (Megváltozott!) | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.