Feltámadás (Túlélők Földje novella)

Nyúlós köd borította Libertant és környékét. A város melletti, fáktól körülvett kis tisztásra torz kreatúrákat vetített a Hold. Szél susogott a lombok között, mintegy zenei aláfestése e kísérteties éjszakának.

Két férfi közeledett az elhanyagolt, de még mindig tekintélyt parancsoló kőkerítéshez. Megálltak a bejáratot jelentő rozsdás vaskapunál és egyszerre néztek fel a tetején díszelgő feliratra: FELTÁMADUNK!

- Nem valami bizalomgerjesztő - szólalt meg csendesen a magasabbik. Hatalmas orra valósággal kiugrott az arcából. - Legszívesebben hazáig szaladnék.

- Én is, elhiheted. - A másik férfi jóval alacsonyabb volt társánál. - De gondolj a benti ékszerekre. Ennyit csak megér?

Beléptek a temetőbe és a hátsó rész felé indultak, ahol a gazdagabbak sírhelyei voltak. Odaérve mindössze két mívesen elkészített kriptát láttak. Az egyik régebbinek tűnt, de a másik egészen friss volt. Ez utóbbit vették szemügyre.

Súlyos vaslándzsák meredeztek az ég felé, teljesen körülzárva a végső nyughelyül szolgáló alacsony épületet. A Hold fénye lobot vetett a levélformájúra alakított vashegyeken, nem sok jóval kecsegtetve a kései látogatókat. A rudak között legfeljebb egy gyerek fért volna át, nekik maradt a mászás.

Nagy nehezen, egymást segítve átjutottak az akadályon, de mire átértek, a szél teljesen elállt, halotti csend borult a környékre és hatalmas cseppekben szakadni kezdett az eső. Pillanatok alatt bőrig áztak.

Odaléptek az épülethez. Az ajtó szintén vasból volt és nagyon masszívnak tűnt.

- Ezen nem jutunk be - mondta a nagyorrú és a kilincsre ütött. Őt lepte meg legjobban, mikor az ajtó fülsértő nyikorgással kitárult.

Mindketten a földhöz lapultak, még a lélegzetüket is visszafojtották. Csak nagyon lassan mertek felemelkedni.

- Majd' szívrohamot kaptam. Miért nem kenik ezt az ajtót?

Az alacsonyabb férfi nem foglalkozott barátja nyöszörgésével, bekémlelt a kriptába. Odabent korom sötét volt, de egy égen keresztül cikázó villám, kékes derengésbe vonta a lehangoló épületbelsőt.

Mindketten beléptek és rögtön megakadt a tekintetük egy gyönyörű vázán. A magasabbik a vázához lépett, majd belenyúlt. Azonnal jobb kedvre derült, mikor kihúzott keze között egy gyémánt nyakék tündökölt.

- Na mit mondtam neked? Megcsináltuk! Megcsináltuk!

Az öröm hangjaiba azonban egy másik, félelmetes hang is bekapcsolódott. Halk kopogás hallatszott a szoba közepén álló koporsó felől. A vér rögtön meghűlt az ereikben.

- Mi volt ez? - kérdezte az alacsony.

- Én... Én... Nem tu... dom - dadogta a társa. - Szerintem a... koporsóból jött.

Óvatos léptekkel indultak előre, mikor mögöttük nagyot nyikordult a vasajtó. Ijedten pördültek meg, de csak a szél támadt fel újból odakint.

Bent megint hallatszott a kopogás, majd rögtön utána farecsegés és egy mély sóhajtás. Egy villámtól fény gyúlt a helyiségben, a falon pedig a két férfi árnyéka mellett, egy harmadik, emberszerű árnyék is látszott. És ez az árnyék hörögve feléjük indult.

Sikoltva menekültek ki a kriptából; a vaskerítést félelmükben szinte helyből átugrották. Kirohantak a temetőből és a közelben lévő épülethez rohantak. Nem törődtek vele, hogy ez a helytartó háza. Sőt. Még örültek is neki. Megőrülve a félelemtől, mindent bevallottak.

A helytartó a szipogó gnóm gyerekhez fordult.

- Tulajdonképpen mit kerestél éjszaka a kriptában?

- Én csak fogadásból... A többiek azt mondták, hogy nem merek ott maradni éjszaka. - Látszott fiún, hogy mindjárt elsírja magát. - Hallottam, hogy jön valaki, de azt hittem, a barátaim akarnak rám ijeszteni. Úgy gondoltam, hogy én ijesztem meg őket...

A helytartó megsimogatta a gyerek fejét.

- Jól megijesztetted őket barátom.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Szörnykertem története (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. március 1. 14:50:42

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma