Szörnykertem története (Túlélők Földje novella)

Sok-sok állat fordult már meg kezeim közt, nagy szeretettel nevelgettem, tanítgattam őket. Sheran szemében biztosan mindegyikük lenyűgöző lény, nekem mégis csak néhányuk maradt meg igazán élénken az emlékezetemben.

Pikkely, az én kedves-kezes kis gyíkocskám vissza-visszanézve baktatott egyre távolabb. Gondolatban újra felidéztem, mennyi fáradtságba került nekem, hogy első állatkámat engedelmességre szoktassam. Aztán ahogy megszoktuk egymás társaságát, üzleti viszonyunk - melyben fizikai erőt ételre cseréltünk - nem túl szoros barátsággá fejlődött. Nem érthette döntésemet, mikor levettem róla vászoncsíkokba csomagolt holmimat, s szabadon engedtem. Nem tudta miért akarom, hogy elmenjen, de engedelmeskedett. Aggódva néztem utána, s reméltem, senkinek a pajzsán nem kell majd felfedeznem bőrének jellegzetes foltjait. Hevenyészett csomagocskámat a hátizsákomra kötöztem, hisz nem fért volna bele. Döntésem helyességén rágódva másztam fel Zsarátnok hátára. A főnixet nem tekintettem sajátomnak. Ő nem engedelmeskedett nekem, hanem hallgatott rám. Nem kellett fáradtságos munkával befognom, vagy étellel megvesztegetve szelídítenem. Szépen kértem, hogy tartson velem, és megtiszteltetésnek vettem, hogy hajlandó volt erre. Koromfekete szemében gnómokat felülmúló értelem csillogott, mindenről megvolt a véleménye, s nem habozott azt időnként közölni is velem. Most vigasztalóan a hátához szorította a lábamat a szárnyaival, ahogy az egyik barát öleli meg a másikat, majd egy utolsó pillantást vetve a már apró pöttynek látszódó Pikkelyre, elfordult.

Az antilop annyira kecses volt, hogy Gidának neveztem el. Ez volt a harmadik a woor-antilopok fajából, melyet foglyul ejtett a csapdám. Az első egy hatalmas és büszke bak volt, és bár engedelmeskedett nekem, nem éreztem magam biztonságban mellette. Egyszerűen nem mertem hátat fordítani neki. Fésű, a kis drótszőrű is hadilábon állt vele. Nem egyszer ébredtem arra, hogy ő és Agancs egymással szemben állnak. Fésű vékony hangon csaholva acsarkodott a bakra, Agancs dühösen leszegett fejjel állt vele szemben. Zsarátnok ilyenkor lustán kipillantott a szemhéja alól, s tovább durmolt. Agancsot ő sem szerette, vándorlásaink során előreengedte a bakot, és mindig tudtára adta, hogy rajta tartja a szemét. Akkoriban azonban annyira túl voltam terhelve mindenfélével, hogy szükségem volt a teherhordóra. Mikor végre elértünk Xantroxba, és eladtam a felesleges súlyokat, hogy a pénzből befizessem harmadik fiunkat a fegyvermesterhez, azonnal nyakon ragadtam Agancsot és egy kisebb antilopcsorda közelében elengedtem. Fésű rendkívül boldog lett, mikor Agancs egy pillanatra sem habozva elporzott mellőlem, s efelett érzett örömében a lábamnak törleszkedve drótszőrével kiszaggatta bakkuracsizmám szárát, majd megpróbálta megkergetni a tábor mellé idézett fantom kakukkot. Az lesajnálóan bámult rá, de Fésűt ez nem izgatta, boldog farkcsóválások közepette háromszor körbepördült a tengelye körül és elégedetten morogva lefeküdt. Nem látta, hogy kirakom a kötélhurkot egy antilopcsapásra. Az éjszaka hátralevő részét csizmám foltozásával töltöttem, mellettem a kaján Zsarátnok virrasztott, időről-időre felélesztve a kihunyni készülő tüzet. Fésű nagy csalódottságára, reggelre volt egy újabb antilopunk. Lustább állatot még nem láttam életemben. Nevet sem adtam neki, aznap este el is engedtem. Úgy döntöttem, adok még egy esélyt az antilopoknak, hogy megkedveltessék magukat velem. Gida egy héttel később került mellém. Tiszteletteljesen bámult Zsarátnokra, kedvesen tűrte a gyanakvó Fésű zaklató közeledését, néha pedig hozzám törleszkedett. Hatalmas mogyoróbarna szemei szelídséggel teltek meg, mintha egész életében arra várt volna, hogy együtt táborozzunk. Első éjjel csodálkozva lépett a fantommadárhoz, döbbenten keresgélte, miért nincs szaga annak, amit pedig lát. Szimatolás közben orra keresztülhatolt a madár köd-testén, ettől ijedten hátraszökkent és fenékre ült. Zsarátnok felröhögött, majd diszkréten köhögni kezdett, mint aki csak félrenyelte a pirkitet. Fésű sosem volt ilyen tapintatos, ő hempergett jókedvében. Gida nem sértődött meg, megpróbálta képen nyalni a madarat, s mivel ez sem sikerült neki, lefeküdt aludni Zsarátnok mellé. Az szárnyával anyásan betakarta a kis antilopot, melléjük hevert a mindig éber Fésű, fejük fölött halkan fluoreszkált a kakukk. A látványban gyönyörködve aludtam el.

Még alakváltó szemmel nézve is gyönyörű volt az a kis szuka, akibe Fésű első pillantásra beleszeretett. Szűkölve nézte a másik kis drótszőrűt, nem tudva, melyik érzésnek engedelmeskedjen: a hozzánk fűződő szeretetnek, vagy ennek a teljesen más, friss, alig ismert vágynak. Szomorúan néztük, mert a számunkra egyértelmű volt, hogy hol a pincsi helye: a saját fajtája mellett. Gida megindult előre egy lépést, mintha búcsúzni akarna, míg én lehajoltam, és lecsatoltam Fésű nyakáról a vékony bőrszíjat. Sokáig állt még köztünk, farkcsóválva és nyüszítve, majd nagy elánnal megindult, és vágtázva rohant szíve választottja felé. Nem messze tőle hatalmasat fékezett, s a porfelhő elültével egy teljesen magába roskadt kis pincsit láttunk üldögélni alig egy méterre áhítottjától. A pincsilány közel lépett hozzá, de Fésű minket nézett, szinte könyörögve. Elszántan pattantam fel Zsarátnok hátára és megfordítottam. Ő értette mit akarok, és lógó fejjel, de gyors és határozott lépésekkel indult el. Gida még várt néhány másodpercig, aztán mellénk szegődött. Egyikünk sem fordult vissza, sebesen távolodtunk a bánatos kutyától, egyre halkuló nyüszítése sokáig csengett fülemben. Tudtuk, hogy segítenünk kell neki az új élet elkezdésében, méghozzá azzal, hogy egyszer s mindenkorra lezárjuk előtte az addigit. Gida szeme élettelenül csillogott, ahogy maga elé meredve botorkált, Zsarátnok időnként nagyokat sóhajtott. Este a fantomkakukk is bánatosnak tűnt. Gida szorosan a főnixhez bújt, mintha tőle várna vigaszt. Nem jött álom a szememre. Közeli barátot vesztettünk el, örökre. Tisztában voltam vele, hogy Fésű, mint személyiség, pótolhatatlan. Elhatároztam, hogy soha többé nem fogok el pincsit. Többhetes próbálkozásomba telt, mire sikeresen csapdába ejtettem egy gyilkos mókust. Fürge élvezte a társaságunkat, nevéhez illően cikázott fel és alá közöttünk, körülöttünk és rajtunk. Eleinte mindhárman ijedeztünk, mikor hátunkon hirtelen nagyot ütve becsapódott a mókus, csak hogy onnan tovarugaszkodva csapatunk másik tagjának fejére érkezzen, s lendületből ugorjon tovább. Csapatunk újra kiegészült, s még sokáig vándoroltunk ebben a felállásban. Közösen kalandoztunk kedvesemmel, s az ő állataival. Tankánya annak a súlynak sokszorosát cipelte, mint amit Gida elbírt, mégsem cseréltem volna le őt másik állatért. Kardfogú fülemüléjét azonban megirigyeltem. Egy alkalmas erdő közepén ezért Fürge visszanyerte a szabadságát, helyét és feladatát pedig átvette Rikács.

Gida kővé meredve állt, szemében értetlenség tükröződött. Zsarátnok a földre kuporodott, mellső mancsaival körbefogta a fejét, szemhéját olyan erővel szorította össze, hogy pofája eltorzult, és fogai kivillantak. Szokás szerint félbehagytam a pakolást, és kezemet a fülemre tapasztva vártam, hogy Rikács befejezze reggeli torokköszörülését. Új szerzeményemnek még a csíkjai is elsápadtak a rémülettől. Nincs annál borzalmasabb, mint mikor egy fülemüle amúgy istenigazából kiereszti a hangját. Tulajdonképp még hálás is voltam neki, hogy egy kicsit megfélemlítette szelídítés alatt álló tigroszlánomat. Így legalább abbahagyta Gida fixírozását, és a szájnyalogatást. Napok óta próbáltam megértetni vele, hogy Gida társ, és nem kajatartalék. Többször nyomtam bele képét a direkt erre a célra félretett, enyhén rothadó véres húsba, hogy undorodjon tőle. Ha megnyugodott, szárított húst kapott enni. Ilyenkor tétován, tűnődő képpel falatozott, s bíztam benne, hogy nemsoká levonja a megfelelő következtetést, és egyszer s mindenkorra lemond a Gida-vadászatról. Az idomítás nem ment túl jól, igaz, nem is szántam rá annyi időt, mint például Rikácsra. A madár nehezen akart megszokni mellettünk, de a dolgát kitűnően értette, és mostanra már hozzánk tartozott. Megvolt a saját szórakozása, elgyönyörködött a hatásban, amit hangja váltott ki belőlünk, táncot járt a levegőben, amikor én zenéltem, felváltva utazott Zsarátnok fején, az én vállamon, és Gida agancsán kapaszkodva. Saját kiselőadást tartott minden este, mikor rendszerint bemutatta "hogyan udvaroljunk fantommadaraknak" című magánszámát. Ezerszer láttuk, mégis mindig egymásnak dőltünk a kacagástól. Zsarátnok igyekezett megőrizni a méltóságát, de be kell lássuk, kevés sikerrel. Gida szökdécselt féktelen jókedvében. A kakukk először közönyösen szemlélte, majd egyre fokozódó, habár csak műkedvelő érdeklődéssel. Lévén más-más létsíkon létező állatok, semmiféle fizikai kapcsolat nem lehetett köztük, de Rikácsnak nem is ez volt a célja. Elenios leghűségesebb (és legkevésbé muzikális) bárdjaként csakis az udvarlás kedvéért udvarolt. Valahányszor egy ifjú mellkasát kidüllesztve rám mosolyog, s hőstetteiről beszél, miközben szemében apró szikrák gyúlnak, gyorsan hajam mögé kell rejtenem arcom, mert a kacér Rikács jut róla eszembe, és nevethetnékem támad. Tisztán felismerem rajta a madár tipegő lépteit, félrehajtott fejecskéjét, tollborzolását, és ellenállhatatlanul kibukik belőlem a nevetés. Ilyenkor csak reménykedni tudok, hogy nem sértettem meg szegény fiút. Este aztán újra végignézhetem az egészet minden idők legnagyobb madár-komikusának, Rikácsunknak előadásában - mert ott van mellettem, figyel, s a hódolóktól lopja a mozdulatokat és módszereket. Tigroszlánom eddig mogorván nézte az előadásokat, de mikor már nem bírta volna visszafogni a vigyorgást, inkább elfordult, és a távolba bámult. Ezen a reggelen is, miután lerázta magáról a madár hangjának hatását, gyűlölködve nézett rám, majd a messzeségbe meredt. Ma befejezem az idomítást, döntöttem. Ha megadja magát, jó, de ha nem, este elengedem. Végignéztem a lábszáramon és alkaromon húzódó piros karmolás-nyomokon, melyek fájdalmas bizonyítékként szolgáltak arra a tényre, hogy macskám még nem szelíd. Végignéztem az erős, ruganyos állaton, és hirtelen ötlettől vezérelve elkereszteltem.

Kedvesem nem tudott velem tartani, tehát egy ideig egyedül kellett folytatnom kalandozásom. Elszoktam már az egyedülléttől, ezért örömmel egyeztem bele, mikor egyik fajtársam felajánlotta, hogy velem tart egy ideig. Ahogy telt az idő, egyre inkább megbántam ezt a döntésemet. Nem a denevérszimbólum, s az általa képviselt filozófia zavart igazán, hanem az, ahogy a kalandozó beszélt róla. Mindenáron meg akart győzni, hogy az ő döntése az egyedüli helyes és minden szempontból igazoltan jó döntés. Egész életemben úgy próbáltam viselkedni, hogy senkinek ne legyek útjában, viszont segíthessek azon, aki rászorul. Amennyire csak futotta csekély erőmből, azon voltam, hogy nevem hallatán senkinek se töltse el rossz érzés a szívét. Társam ennek szöges ellentéte volt, ami ugyan szomorúsággal töltött el, de ha nem próbál meg minduntalan áttéríteni a maga életszemléletére, még mindig egymás mellett kalandozhatnánk. Mivel azonban nem akartam megbántani - nem mintha az elválással meg tudtam volna -, nem szóltam semmit, egész addig, amíg... No igen, az állatok nem szerették. Zsarátnok az első pillanattól kezdve fújt rá, de mint később kiderült, nem csak az aura miatt. Gida félt tőle, reszketve bújt Zsarátnok mellé, és igyekezett mindig úgy helyezkedni, hogy a hatalmas főnix a kalandozó és őközte legyen. Ezt társam is észrevette, nemegyszer kergette Gidát a tűzfőnix körül, míg Zsarátnok el nem unta, s szárnya suhintásával megállította az alakváltót, majd fenyegetően szemébe nézve adta tudtára, mit gondol felőle, és milyen ropogósra sütné tűzleheletével, ha engedném. Rikács meg volt rá sértődve, mert amaz nem értékelte produkcióját, és néha megdobálta ezzel-azzal az önmaga szerint trillázó, szerintünk sivítozó madarat. Ami pedig Karcot illeti: sokért nem adta volna, ha karmai közé kaphatja a fickót. Vándorlásaink egy sivatagba sodortak minket. A víz és az élelem hamar elfogyott. Amíg erőmből telt, ennivalót még csak tudtam varázserővel teremteni. Az állatok éheztek - Zsarátnok áttért a pirkitre, hogy a többieknek maradjon szárított eledel. Két személyre és három állatkára kellett gondot viselnem. Éhhalál nem fenyegetett minket, de nem éreztük magunkat túl jól. Mégsem jutott volna eszembe az, ami ideiglenes társamnak. Egy alkalommal, mikor Zsarátnok nem figyelt, elkapta Gidát, szarvánál fogva hátrarántotta fejét, és előrántotta kését, hogy azzal vágja el málhásom nyakát. Gida rémülten elbődült, hátsó lába megrogyott, tehetetlenül kapált mellső patáival. Zsarátnok és én túl messze voltunk ahhoz, hogy közbeléphessünk, Karc azonban nem tétovázott. Egyetlen kecses, ívelt ugrással a merénylőre vetette magát, kezéből kiverte a fegyvert, s a homokba teperte. Gida egyensúlyát vesztve oldalra zuhant, szánalmasan mekegett. Karc morogva állt a rémült alakváltó mellkasán, majd a szelídítés alatt kapott leckékre emlékezve nem harapta meg, hanem lassan lemászott róla, még mindig fenyegetően morogva. Hátat fordított neki, s a kalandozó csak erre várt. Felkapta fegyverét, hogy lecsapjon hátulról a nagymacskára. Kezén megvillant a mászókarom, jelezve, hogy nem először ölne tigroszlánt. Éreztem, hogy Zsarátnok készül valamire, ezért előrehajolva átkaroltam nyakát. Még mindig túl messze voltunk, hogy segíteni tudjak; íjamat korábban Gida hátára kötöztem, arra gondolva, hogy nem lesz rá szükségem a sivatagban. Ó, mennyire kívántam most, hogy a kezemben tartsam íjam, s a sallanknyilakat! Nélkülük azonban Zsarátnokra kellett bíznom magunkat. Tudtam, hogy a főnix nem tud lovassal a hátán repülni. Hátasom mégis nekifutott, s a levegőbe emelkedett. Tényleg nem tudott repülni, elhelyezkedésem miatt nem tudta rendesen mozgatni a szárnyát, de ki tudta nyújtani azt, hogy az ugrás magasságából le tudjon vitorlázni alacsonyan a föld felszíne felett, szinte súrolva a talajt. Hosszú távon semmire sem jó az ilyen mozgás, jelen helyzetben azonban pont erre volt szükség. Jobb első mancsát előrenyújtva érkezett a merénylet helyszínére a főnix, nekivágódott a kalandozó hátának, előrelökve áttaszította az épp megforduló Karc fölött, majd nagyot szökkenve a fekvő alak hátán landolt. Az utazástól kissé ziláltan ugrottam le hátasomról, átöleltem a még mindig reszkető Gidát, és belemarkoltam Karc sörényébe, hogy magam mellett tartsam, mert már indult volna, hogy megtorolja az őt ért támadást. Az orvvadász homokot köpködve emelte fel fejét, a hátára nehezedő súly miatt nehezen kapott levegőt. Oldalt pillantott, s így egyenesen az őt vizsgálgató Zsarátnok dühtől összeszűkült, éjfekete szemébe pillanthatott. Nem szóltam. Senki sem mozdult. A hirtelen beállt csendben vettük észre a fejünk fölött izgatottan kiáltozó, verdeső Rikácsot. A madár leszállt a vállamra. Zsarátnok fújtatott a felháborodástól. Karmát a kalandozó hátába mélyesztette kicsit, csak hogy figyelmeztesse, majd talpra rántotta és elhátrált tőle. Nem kellett mondani, hogy többé nem kívánom a társaságát élvezni. Vállára kapta motyóját és szó nélkül otthagyott minket. Állataim rezzenéstelenül álltak mellettem, mereven bámultuk a távozó hátát, míg el nem tűnt a láthatáron. Akkor vettem észre, hogy izmaim pattanásig feszültek, még mindig magamhoz szorítom Gida fejét, és markolom Karc sörényét. Ahogy elengedtem őket, antilopom lába megroggyant, Karc hozzábújt. Sörényéből egy félmaroknyi a kezemben maradt. Zsarátnok szárnyait kitárva védte őket a tűző naptól. Nem akartam továbbmenni, ezt az epizódot ki kellett hevernünk. Tábort vertünk. Tudtuk, hogy mérföldeken belül Gida az egyetlen állat, akinek ehető a húsa. Rikács talán még sosem őrködött ilyen éberen.

Minden erőmet latba vetve lendítettem meg tőrömet, és tövig döftem ellenfelembe. A vér még jobban ömleni kezdett belőle, összemocskolta ruhámat, mégis én voltam, aki először elmenekült - fáradt voltam már. Magam mögött hagyva a haldokló cápát, erőteljes karcsapásokkal a nyugati part felé indultam. Kelet felé nem volt már ellenfelem, és tudtam, hogy a következő alkalommal sikerrel fogok járni. Volt azonban még némi elintéznivalóm, ami nélkül nem indulhattam el. Állataim, "érkezési" sorrendben Zsarátnok, Gida, Rikács és Karc a parton vártak. Zsarátnok szemén láttam, hogy figyelemmel kísérte csatámat, s tisztában van diadalommal, melyet azonban képtelen voltam kihasználni. Hiába várt férjem, néhány idősebb gyermekem és az Álomőrzők java odaát, képtelen voltam elindulni. Azt hittem, lerendeztem magamban, hogy el kell hagynom ezt a kis földdarabot, s talán soha többé nem láthatom Fehér Bérc azóta beépített mezejét, ahol először találkoztam életem párjával; Libertan szentélyét, ahol annyi kellemes órát töltöttem barátaimmal; a barátságos kisvároskákat, a méltóságteljes helytartói városokat, vagy a négy kalandozóvárost, melyeknek építésében saját kezűleg is részt vettem. Kimásztam a partra, és megszárogattam magam. Állataim körém telepedtek. Együtt néztük végig a naplementét, majd nyugovóra tértünk, vagyis inkább megpróbáltuk. Zsarátnok lefeküdt, én nekivetettem a hátam. A főnix az arcomba bámult, de én úgy éreztem, figyelő tekintete a lelkemet vizsgálgatja. Gida mellém bújt, fejét a combomra fektette, de szeme nyitva maradt, a csatorna vizét bámulta. Karc körös-körbe mászkált a tábor mentén, a környéket figyelte. Valamivel idegesebb volt, mint eddig. Máskor közelben ólálkodó tolvajra vagy támadóra gyanakodtam volna, most azonban nem így történt. Tudtam, csak a belőlem áradó fájdalmat és nyugtalanságot érzi. Rikács enyhe rosszallással figyelte az önkéntes táborőrző nagymacskát, miután úgy érezte, újabb konkurenssel kell majd harcba szállnia posztjáért. Mióta elszaporodtak a tolvajok, nem idéztem több fantommadarat, csak vadászkutyát, aminek Rikács már nem tudott udvarolni, és néha feleslegesnek érezte magát. Vigasztalásul megidéztem a kakukkot, ha nem kellett tartani mesteri kezektől, de a hangulat már nem volt a régi. Az éjszakát mindannyian átvirrasztottuk, csak hajnaltájt szundikált el az állatsereg java. Én ébren maradtam, s végignéztem az utolsó napfelkeltét, mely ezen az oldalon köszönt rám. Karc kivételesen nagy adag zsákmányt szerzett, így bőségesen megreggeliztünk. A délelőtt folyamán összekapcsoltam tudatom az e parton kalandozó társaimmal, s szétosztottam köztük holmim legjavát; nemcsak azért, mert odaát mindenre könnyen szert tudok tenni, és társaim már előre összekészítettek nekem pár dolgot, hanem mert zavart volna, ha odaát tudom meg, valakinek szüksége lett volna egy karkötőre vagy varázskomponensre, amit onnan már nem tudok átküldeni. Ezek után nekivetkőztem az úszásnak, a többi holmim pedig összecsomagoltam a szállításhoz. Az állatok türelmetlenül toporogtak. Lassan Gidához léptem, lecsatoltam hátáról a csomagom, és a többihez tettem. Zsarátnok beleegyezően bólintott, és az érzelemnyilvánítás legkisebb jele nélkül hátat fordított nekem, szárnyát kiterjesztette, és felröppent. Rikács reflexből követte, de pár méter szárnyalás után megtorpant a levegőben, és zavarában kieresztette a hangját. Gidáék ijedten bámultak rám. Tudtam, nincs helye érzelgősségnek. Tapsolva és kiabálva próbáltam Karcot és társát elkergetni. Rikács a vállamra akart szállni, de elhessentettem. Ekkor szólalt meg Zsarátnok, és panaszos vijjogásával megtöltötte a levegőt. Fölöttünk körözve egyre csak kiabált, mindenkinek tudtára adva az elválás fájdalmát, melyet éreztünk. Több mérföldes körzetben hallhatták a hangját, talán a túlpartról is látták a keringő főnix búcsútáncát. Belegázoltam a vízbe. Visszapillantva láttam Gidát és Karcot egy bozót szélén. Nemsokára úgy elvadulnak tán, hogy ismét vadász és zsákmány lesz belőlük. Rikács fölöttük keringett, csatlakozva a főnixhez. Nem tudtam sokáig bámulni őket, a víz forrni kezdett, s nekem a közelgő veszéllyel kellett foglalkoznom. Szívem minden keserűségét a döféseimbe sűrítettem, ahogy átverekedtem magam az izmos cápatestek között, a vörösen habzó vízben. Könnyeim, vagy a szemembe fröcskölő vér miatt nem láttam rendesen? Hadakoztam, minden erőmmel azért a célért küzdöttem, aminek az árát épp előbb fizettem meg: az átjutásért. Fülemben csengett Karc üvöltése, Gida bégetése, Rikács panasza, s mindezek aláfestéseként a főnix elnyújtott vijjogása. Nem tudom, hogyan jutottam át végül. A túlparton sokan vártak: a katonaság, néhány hivatalnok, akik minden átért kalandozót "köszöntenek", mögöttük pedig... a családom és KT-társaim egy részén kívül sok más jóbarát állt, hogy üdvözöljenek. Zokogva borultam férjem nyakába, a többiek körülálltak. Nem tudták, miért sírok, nem sejthették, hány éves barátságnak szakadt vége pár perce. Valószínűleg azt hitték, a kimerültség teszi. Visszanézve már nem láttam a túlpartot, csak a magasban keringő főnixet, aki egy utolsó fájdalmas kiáltással a magasba szárnyalt, és eltűnt egy számomra láthatatlan kapun át arra a síkra, ahol fajtája jelenleg él. Felöltöztettek, megetettek, mint egy gyermeket. Letáboroztunk. Meg akartam idézni a fantomkakukkot, aztán az utolsó pillanatban észbe kapva módosítottam a mozdulatsoron, és az éber vadászkutyát hívtam elő. Az emlék könnyeket csalt a szemembe. Pityeregve bújtam páromhoz, vigasztalást keresve. Barátok közt, magányosan aludtam el.

A csapda kiválóan működött, a doareg a foglyom volt. Elégedetten veregettem meg Zsarátnok nyakát. Ő felém biccentett, szeme kimerültségről árulkodott. Tudtam, hogy mentális hívásomra véletlenszerűen válaszolhat egy főnix. Ahhoz, hogy ismét találkozzunk, Zsarátnoknak rendkívül sok energiát kellett feláldoznia - csak így tudta megkapni és felismerni az én mentális hangom. Mikor megérkezett, járni is alig tudott. A földre rogyott, én pedig sírva borultam mellé. A szeretet minden apró jele elég ok kell, hogy legyen a boldogságra, egy ilyen nemes és okos állat ragaszkodása pedig külön kitüntetés. Áldozata, melyet hozott, kivételes és hihetetlen, de igaz. Főnixemtől elfordulva az új szerzeményt kezdtem vizsgálgatni. Elégedett voltam. A szörnypiacon láttam ugyan sivatagi doareget, de az az állat, amelyet nem én szelídítettem meg, valahogy nem olyan kedves nekem. Előpakoltam hát a kaját, és főnixem figyelő szeme előtt nekiláttam az idomításnak.

Sikerült! A fedél beszakad, áldozatom panaszos mekegések közepette zuhan a verembe. Odarohanok, hogy kötelet vessek rá, mielőtt a fürge jószág kikecmereghetne. Amaz felpillant, én a tiszta, meleg barna szemekbe bámulok. Mindketten döbbenten állunk egy pillanatig. Látom rajta, hogy felismert. Ezt a véletlent! Hihetetlen! Hiszen ez anya Gidája! Nevetnem kell a boldogságtól. Annyiszor játszottam vele pici koromban! A helyzet képtelensége tovább nevettet, kacagásomtól táncot jár nyakamban a szem szimbólum. Nahát, hogy fog ennek örülni Rikács meg Karc... és anyának is azonnal meg kell írnom!

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Egy quwarg naplójából (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. február 24. 10:48:23

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma