Változó széljárás (Túlélők Földje novella)

Antinómia tisztelendő nővér még sosem járt Xantrox városának várbörtönében, és most, hogy maga előtt látta magasodni a zord erődítményt, őszintén szólva nem is sajnálta eddigi távolmaradását. Holdhónaponként egyszer tett csak látogatást magában a városban, mikor az Ottomár-hegység magasában megbúvó kicsiny Raia apátság számára beszerezte a nélkülözhetetlen élelmiszereket, s ahogy a pirkadattal érkezett, a naplemente már újra hittársai, nővérei körében találta. Most azonban késni fog, ám nem utasíthatta vissza a kérést, hogy lelki békét nyújtson egy itt raboskodó fogolynak.

A domb, amelyre az erődítményt felhúzták, kiemelkedett a város házai közül, és mielőtt Antinómia nővér eltűnni szándékozott a vastag falak mögött, még utoljára végignézett a városon. Akár a mélybe merülő, mielőtt lélegzetet vesz.

Valami furcsa, ezüstös ragyogás úszott a házak felett a nyugati széllel. Nem olyan volt mint az északi tengerpart felől nagy ritkán belopódzó ködpamacsok, vagy a közeli mocsár dögletes párája. Sokkal könnyedebb, majdhogynem már éteri, bár a tisztelendő nővér szóhasználatában ez inkább fedte az isteni fogalmát. Mintha maga Raia hintette volna be csillagporral a várost...

- Nővér! - halk, tiszteletteljes hang szólította meg a háta mögül, és ő riadtan perdült meg hallatán. - A kapitány vagyok, nővér, és elkísérném a fogolyhoz.

A vasvértbe öltözött harcos erősen kormozó fáklyát tartott magasra, majd belépett a rácsos kapun. Szűk folyosók, hideg, nedvesen csillogó kőfalak rekesztették kívül a tág teret. Antinómia nővér megborzongott.

-Nem egy vidám hely - pillantott hátra a kapitány. - Még azok a ritka vendég átutazók sem sokáig bírják a levegőjét, akik azért kerülnek be, mert más vagyonára fáj a foguk.

- Sokan vannak? - ráncolta homlokát a nővér.

- Dehogy - mosolyodott el a másik. - Tudják nagyon jól ezek a kurafik, mi az ára annak, ha tetten érik őket a városfalon belül, így ha próbálkoznak is, azt a láthatatlanság álcája mögött teszik. Most is csak egyetlen lakója van az egész épületnek. Ez a... ez a próféta.

Egy ideig csendben haladtak az üres folyosókon át, majd a kapitány hirtelen megtorpant.

- Mindjárt odaérünk - Megvakarta az orra tövét, majd furcsán elfintorodott, mint aki nem is tudja, mondja-e amit akar, vagy inkább hallgasson.

- Tudja nővér - fogott bele utoljára -, fura egy alak ez. Napokon keresztül széltében, hosszában híresztelte Xantroxban, hogy jön a végzet a nyugati szél hátán, és mindenki meneküljön amerre lát. A fogadót azon nyomban elhagyták a kalandozók, és a piac forgalma is megcsappant, ami nem is csoda hiszen, még élénken él Vlagyimir indukátorainak és a varkaudar seregeknek az emléke. Végtére magukat a városatyákat is megrémítette, így titokban kiküldtek egy csapatot, derítsék fel a nyugati határt, ám egy fia lelket sem találtak. Hogy nem történt semmi, a polgármester megunta a fickó kotkodálását, és bezáratta ide, ám azóta nem eszik, nem iszik, csak ül és meredten bámulja a mennyezetet.

- Szerintem eszement - tette még hozzá suttogva, mintha titkot árulna el.

- Ha valóban az, remélem Raia hatalma elégséges lesz, hogy visszanyerje ép elméjét - felelte Antinómia nővér higgadtan.

A kapitány megcsóválta a fejét, majd továbbindult. Pár lépés után előtűnt egy, a folyosót lezáró fémajtó, mely mögött a nővér a rabot sejtette.

- Maradjon csak idekint, kapitány - mondta a férfinak -, ha szükségem lesz önre, szólni fogok.

A másik újfent megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit, csak egy nagy bronzkulcsot illesztett a zárba. Az ajtó feltárult, és Antinómia nővér pillantását lesütve belépett a cellába.

Amint tekintetét felemelte, meglepetten nézett körbe. Kicsiny szobácskára számított, esetleg egy priccsre, ám ez egy valóságos terem volt. A magassága majd két trollnyi lehetett, és a fönti, három rácsos ablakon bőven áramlott be az esti levegő. Vagy harminc ember számára méretezték a helységet, de most csak egyetlen személy lakta, aki jelenleg fenn ücsörgött a terem közepén lévő hosszú, dísztelen kőasztalon, háttal Antinómia nővérnek. Felfelé bámult, bár nem a mennyezetre, mint azt a kapitány megjegyezte. Sokkal inkább kifelé nézett az égboltra, a rácsos ablakokon túlra.

A nővér már nyitotta volna száját, a hagyományos köszöntésre - “Üdvözöllek gyermekem" -, ám a másik megelőzte, mielőtt egy szót is szólhatott volna.

- Megjöttek, - jelentette ki határozottan, mégis csipetnyi szomorúsággal hangjában. - Ma este velünk lesznek.

- Kikről beszélsz, gyermekem?

A fogoly megfordult. Csontsovány, félmeztelen elf férfi volt, haja torzonborz, szemei tágra nyíltak. Négykézlábra ereszkedett az asztal lapján és úgy indult meg a nővér felé. Háborodottnak tűnt, méghozzá abból a fajtából, kinek tekintetében az elhivatottság pokoli tüze lobog. Elmászott az asztal túlsó végéig, és ott láblógatva leült annak szélére. Érdeklődve vizslatta Antinómia nővért.

- Ki vagy te, elveszett lélek? - kérdezte Raia leánya.

- Egykor én lehettem volna a tizenhármak vezére, kik tizenharmadikként léptek volna közösségre Erdauinon. S, hogy pont Raia havának tizenharmadik napján tettük, hát nem ostoba balszerencse volt részünkről, nővér?

Gyorsan beszélt, szinte kapkodva miközben meredt, savószín szemeit folyamatosan a másikon tartotta. Egyszerre elmosolyodott, sok kicsi ráncba futott beesett arca.

- Hát nem csodálatos érzés lett volna? Gondolatainkat megosztani, társakká lenni e megmaradt földrészen, harcba egyszerre vonulni. Barátság és összetartozás... vagy mégsem?

Most már Antinómia nővér is rádöbbent - egykor egy tudati társaság vezére lehetett az elf. Valami egészen halovány, elmaszatolódott jelet még fel is lehetett fedezni inas karján. Egy vigyorgó zöld szájat ábrázolt.

- Mi a neved? - firtatta tovább a nővér. - S hol vannak most tudattársaid? Merre járnak ők?

A férfi elkomorodott, pillantását elszakította a nőről.

- Egy a fókusz, egy legyen a hírvivő - motyogta oldalra, aztán hirtelen újra belefúrta tekintetét a másikéba. - Halottak mindannyian. Zöld mezőnek hittük, napfényes ligetnek, de nem az. Higgyen nekem nővér, a kasztroplanáris tér nem olyan. Lények lakják, kiknek éltető vér a tudati energia, s bár legtöbbjük ártalmatlan élősködő csupán, és quwargként tapossa el őket az elme ereje, vannak igazán hatalmasok, kik a háttérből mozgatják a szálakat.

Kezével kinyúlt, megragadta Antinómia nővér ruháját.

- Egy tucat közös tudat terjesztette ki hatalmát előttünk, és mi lehettünk volna a tizenharmadikak. Gondolja, nem keltettük fel a kasztroplanáris tér urainak érdeklődését? Gondolja, annyira ártatlan dolog végbevinni a kasztroplanáris kiteljesedést? És vajon miért oly balszerencsés szám a tizenhárom, nővér?

Ahogy görcsösen markolta a ruhát, ujjai hozzáértek a nő nyakában viselt napszimbólumhoz, és erre riadtan visszarántotta kezét, akárha tűz égette volna meg.

- Varázslatok! Varázslatok! - kiáltott fel fájdalmasan, majd szemöldökét felvonta és amolyan titkolódzó hangra váltott át. - Itt vannak, megjöttek, és ma éjszaka velünk maradnak. És nagyon nem szeretik a varázslatokat, mert ők a tudat erejéből élnek. A szél hátán jöttek, s ki tudja holnap merre mennek tovább. Meg tudod-e mondani szent nővér, holnap merről fúj a szél?

- Miről beszélsz, gyermekem? - kérdezte zavartan a másik.

Az elf leugrott az asztalról, és térdre borult a nő előtt.

- Mondd meg szent életű, hiszen te kintről jöttél. Nem úszik-e csillámló köd a város házai közt, áttetsző gomoly nem fedi-e a tornyokat?

- Ó, kárhozat! - folytatta, meg sem várva a választ. - Mi szabadítottuk Erdauinra őt. Látnom kellett ahogy tizenkét társam elméje megbomlik a tudati égetés nyomán, s a kasztroplanáris térből előkúszik Ő Kholdenikus Hatalmassága. Ezüstös ködpászma csupán a mi világunkban, s amerre a szél fúj, arra libben ő is, ám nem árthat neki talmi fegyver, bármerre jár. Varázslatokkal pedig jobb nem próbálkozni, míg köduszálya beborítja feletted az égboltot. Nem tudhatod, mit villámként lőttél el, nem jégcsóvaként hull e rád vissza, vagy ha esőt kívánsz a szomjas földre, nem szárazsággal kínzod csak tovább Sheran anyát. Nem tudhatod, mondom, mert Ő Kholdenikus Hatalmassága bizonytalanná teszi evilágban a varázsszövedéket, ezért is nevezik itteni formáját csak Destabilizációs Cirrusznak.

Az elf lekushadt a földre, aztán egy pillanat múlva felpattant, elsétált a kőasztal távolabbik végéhez és ott felült rá, háttal Antinómia nővérnek. Fölfelé nézett a rácsos ablakok felé, csakúgy mint mikor a nővér belépett a terembe.

- Szegény gyermekem - suttogta maga elé Antinómia nővér.

Raia leánya megmarkolta a nyakában viselt szent medált, és rövid imát kezdett mormolni. A hit ereje képes volt rá, hogy ne csak a fizikai sérüléseket, hanem az elme tébolyát is csökkentse. Emberi szem számára láthatatlanul sült ki a gyógymógy varázslat, csupán Antinómia nővér tudhatott létrejöttéről, mégis az elf valahogy meglepően érzéketlennek bizonyult, mintha semmi sem történt volna. Nem úgy odakint, a folyosón. Nehéz test zuhant a fémajtónak hangos csattanással, majd a zár engedett és egy vasvértes alak dőlt be a terembe. A kapitány - vagyis aki még az előbb volt. Arca, most összeaszott, pergamenszerűvé vált, haja, szakálla szürke porcsomó csupán, s a kéz mi percekkel ezelőtt fáklyát tartott a magasba, vékony pálcikaujjakat rántott görcsbe utolsó mozdulatával. Leah dicsőségére pap nem mondott még sorvasztás varázslatot ily sikerrel!

Antinómia nővér kezét szája elé kapta, de így sem tudta teljesen elfojtani a kitörő sikolyt. Percekig így állt megkövülve, majd lassan leereszkedett a harcos teste mellé, de megérinteni nem merte, képtelen volt rá.

- Ez az este nem a varázslatoké, nővér - az elf szólt hozzá, aki a sikításra egészen előrejött az asztal közepéig. - Ahogy a tudati közösségek lassan túlterhelik jelenlétükkel a kasztroplanáris teret, úgy fognak a Destabilizációs Cirruszhoz hasonló hatalmasságok megjelenni Ghallán. Nem istenek ők, és még jellemük sincs, pusztán kíváncsi felfedezők, mint ahogy mi is azok vagyunk az ő világukban.

A nővér könnyes szemmel nézett fel az elfre. Talán csak a csalóka képzelet játszott vele, vagy a fenti ablakokon át besütő hold fénye űzött tréfát látásával? Mintha egy gigantikus, sok karú, sok szemű lény homályos alakja lebegett volna az elf mögött. Poliphoz volt hasonlatos, ám végtagjait ködpászmából gyúrták, s ahogy kettőt pislantott a nővér, a jelenés már semmivé is foszlott.

Felemelkedett a kapitány mellől, és egészen a bejáratig hátrált, kezeit védekezően maga elé tartotta.

- Szerencsétlen gyermekem -suttogta -, te szabadítottad valóban földünkre e rémet, s Te vagy akit követ, még ha ezt felismerni nem is bírod elméddel. Jól mondtad, te vagy a fókusz, és bocsásd meg ezért amit tennem kell.

Remegő hangon ejtette ki a szavakat egy újabb varázslathoz, és nem csak a félelem miatt, hiszen nem tudhatta vajon ez is másként sül-e majd ki. Az igét régóta birtokolta már Raia leánya, de pusztító volta miatt még sosem alkalmazta eddig, s most a mágikus szavak csak nehézkesen, kelletlenül buktak ki belőle. Talán ő maga fog belepusztulni, önnön varázslatába?

De nem. A szerencse most másképp hozta meg szeszélyes döntését. Az utolsó szó elhangzásakor a tisztító tűz valóban a terem egészét borította lángba, s nem Antinómia nővért, aki hátratántorodott a hirtelen hőségtől, ki a folyosóra. Odabent a purgatórium lángjai fogtak pusztításba, s Raia papnője félig vakon, tapogatózva indult meg a kijárat felé. Alig látott, néhol térdre rogyott, s csak a vak véletlen lehetett hozzá oly kegyes, hogy óráknak tűnő percek után meglelje a kijáratot.

Tiszta csillagos ég fogadta odakint. A házak tetejét barátságosan simogatta végig a holdfény, és a ködöt, párát - vagy akármi más is volt - friss északi szél söpörte ki a városból. A nővér hagyta, hogy arcába vágjon a hideg levegő, mely a távoli tenger sós illatát sodorta magával. Mikor arcát már fájó vörösre csípte a hideg, dél felé fordult, az Ottomár-hegyek irányába. Furcsa, ezüstösen csillámló ködfoszlány emelkedett a hegyek lábától fölfelé, szinte versenyt sziporkázva a holdfénnyel. Az északi szél hátán utazott dél felé, s a reggel ki tudja merre találja majd, hiszen egy kósza szellő új irányt szabhat neki bármikor.

Egyszerű ködpamacs csupán, ám óvakodj a varázslatoktól, Ghalla vándora, ha ezüstös uszálya beborítja feletted az eget.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Roxati éjszakák (Túlélők Földje novela).

Létrehozás: 2003. október 7. 09:29:41

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08

Nyomtatási forma