Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Hatalom Kátyái - Tükördimenzió november 23.
HKK - Zén Legendái: Clerebald gyűjteménye szeptember 21.
A pillanat képe
Fegyverspecialista
(Shadowrun archetípus)
Küldd el képeslapként!
A fegyverspecialista kitűnően használja, sőt javítja az összes olyan fegyvert, amelyet valaha is láttál, sőt jó néhány olyant is, amiről soha nem is hallottál.
Nézz szét a galériában!
Tükördimenzió a lapkeresőben + kódos lapok a BDV-ben
Tükördimenzió bemutató verseny - beszámoló
Olimpiai nevezés
Befizetési akció 2019.11.18. - 2019.11.29.
Tiltott lapok változása - 2019. december 1-től

A lista folytatása...
Aukciós statisztika
Az utolsó Aukciós Napon történtek
Túlélők Földje - Közös Tudatok listája
Tudati kontaktus II. (538. tudati képesség)

A lista folytatása...
Tükördimenzió a lapkeresőben + kódos lapok a BDV-ben (14)
Argum City közös promóciója más játékainkkal (27)
BEHOLDER bácsinak kérdések !!! (6728)
Szövetségi felvétel (36)
52. BEHOLDER TALÁLKOZÓ 2019.11.23. PROGRAMJA (10)
Tükördimenzió bemutató verseny - beszámoló (7)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:







Utoljára ezt küldték:
Az elfekről általában
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Roxati éjszakák (Túlélők Földje novela)

Azt mondják, Roxat a tolvajok városa, és ez bizonyos mértékig igaz is. De ne hidd, hogy ha átúsztad a csatornát, valóságos Édenkertben találod magad, csak mert kicselezed az éber kakukkot! A törvények kegyetlenek, és csak az igazi profik remélhetik, hogy ideig-óráig észrevétlenül űzhetik "mesterségüket". Itt a tolvajok csak kétszer bukhatnak le. Kezek nélkül ugyanis nehéz lopni...

A valódi mestertolvajok nem dolgoznak közönséges módszerekkel. Az ismeretlenség homályába burkolózva, a háttérből irányítanak. Ott vannak mindenütt: a Kereskedők Céhében, a városbírák között, a városőrség soraiban, a kormányzó palotájában. Ők ülnek a bársonyszékekben, ők állnak a boltosok mosolya mögött, ők forgatják az orgyilkosok tőrét, ők ölelnek, ha fizetsz a szerelemért. Övék a nappal és az éjszaka, az élet és a halál. Ellopják az aranyadat, a munkádat, az asszonyodat, az álmaidat, a nevedet - és ha nem vigyázol, végül az életedet is. Hát ezek Roxat mestertolvajai.

Ha ezeknek elmondanám, hogy akad egy tolvaj, aki éjnek idején besurran a helytartói palotába, kicselezi az elit őrök mindegyikét, kikerüli az összes fizikai és mágikus csapdát, végül pedig meglovasítja a helytartó egyik legféltettebb kincsét, kiröhögnének vagy bolondnak tartanának. Márpedig én éppen erre készülök. Itt lapulok egy kémény árnyékában, mint valami eleven szélkakas, és a gong szavára várok. Nemigen látszik rajtam, hogy tolvaj lennék. A város mestertolvaja, Razul szerint inkább valamiféle óriás paradicsommadárra emlékeztetek bíbor ujjasommal, kék nadrágommal, és tollas kalpagommal. Csak a legügyetlenebb ifjú lókötőknek van szükségük fekete öltözékre - engem jobban megvéd ráolvasásaim ereje, mintha tetőtől talpig éjszínű posztóba burkolóznék. Arcomat sem szükséges maszkkal elfednem, vagy bekormoznom - igaz, már születésemtől fogva fekete. Nincs szükségem komplikált betörő szerszámokra, a hírhedt roxati zárfalón kívül - bár ezt is csak akkor használom, ha a mágiám csődöt mond. Fegyverként megteszi az oldalamon himbálódzó, könyök hosszúságú acél, nem szorulok rá az amatőrök dobónyilaira, mérgezett pengére. Ha felfedeznek, úgyis mindegy. Másrészről az eszközök behatárolják képességeidet, elbizakodottá tesznek. És ha a mászókampód cserben hagy, ha a drótszőröd eltörik, nem csak a munkád, hanem az életed is múlhat rajta. Hogy még életben vagyok, azt annak köszönhetem, hogy soha nem a legkézenfekvőbb megoldást választottam. Megszólal az utolsó gong. Az őrök fáradtak, már alig várják, hogy az érkező új brigád leváltsa őket, a figyelmük lanyhul. Eljött az én időm.

A tetőgerincen végigfutó palló máskor a kéményseprők munkáját könnyíti meg, de most az én hasznomra válik. A verdeső csomagot hónom alá szorítom, és kurta lábaimmal nekilódulok. A palló végén elrugaszkodom, és egy lendülettel átrepülöm az öt méteres űrt - igaz, nem pusztán saját erőm segítségével. Hangos zörgés közepette landolok egy jókora bükk lombjai között. Fél kezemmel egy vastag ágat ragadok meg, a másikkal lerántom a csomagról a leplet. A jókora bombagoly méltatlankodó huhogással szárnyal tova. Az utcán álló őrök felkapják a fejüket - majd jót nevetnek a saját ijedelmükön, és halkan beszélgetve továbbsétálnak.

Itt lógok ég és föld között, mégis várok kétszáz szívdobbanásig, mielőtt leereszkednék a falon belül. A palota füveskertjében járok, macskamenta és citromgyökér illata érződik a nedves föld szagával vegyest.

A hátsó konyhaajtóhoz sietek, a csak belülről nyitható zár gyorsan megadja magát. Elővonom rövid kardomat, és besurranok a palotába, fülelve minden irányba. Az ajtó halk kattanással zárul be mögöttem.

Dobhártyarepesztő üvöltéssel omlott be a barlang, maga alá temetve a thargodanokat és Ulinát. Csak én és Angra jutottunk ki élve az eleven pokolból, ahol a formátlan démonfajzat elragadta társnőnket. Levegő után kapkodva bámultunk a sziklatorlaszra, amelyet evilági hatalom már el nem mozdíthatott. Kétségbeesett mentális tapogatózásomra nem érkezett válasz. A nyakamban függő kristályra pillantottam.

- Mágus, lépj vele kapcsolatba! - kiáltottam Andrára.

- Nem tudok! - a sovány alakváltó a megszokottnál is sápadtabbnak tűnt. - A kristály erre nem alkalmas.

Dühödt választ készültem az arcába vágni, de erre már nem került sor. Hideg fájdalom hasított az oldalamba, valami emberfeletti erő felemelt a földről és a folyosó falához vágott. Kopasz koponyám éles csattanással csapódott a sziklának, de nem véletlenül születtem törpének. Fél kézzel még így is kardom után tapogatóztam, de éreztem, hogy a tátongó sebeken keresztül elfolyik az erőm.

Az idomtalan tömeg, Chara-din teremtménye fölém tornyosult. Nem volt állandó teste, csak egy dimenziók között megrekedt, imbolygó-fortyogó massza, benne kavargó ujjakkal, pengékkel, megnyíló, majd szétfolyó szemekkel és szájakkal. Olyan volt, akár az iszap vagy a forró gyertya viasz, amely elborítja és bekebelezi mindazon anyagi dolgokat, amelyek ellenkeznek groteszk létezésének törvényeivel.

Váratlanul csillogó lándzsahegy szakította át a lény bőrszerű kérgét, fekete testnedvet fröcskölve az arcomba. A bestia nem emberi hangon felvisított, majd egyszerűen elhalványult, kifakult az anyagi létből.

A még mindig reszkető Angra eldobta az ezüsthegyű lándzsát, és mellém térdelt, megpróbálva összefogni a szörnyeteg által ejtett rettenetes sebeimet. A háta mögött sötét ruhás, sápatag alak derengett - tudtam, a jussát várja, ami rég megillette volna.

- Jövök már! Jövök! - hörögtem, vért bugyborékolva.

- Nem mész sehová, amíg ki nem jutottunk! - sziszegte összeszorított foggal Angra. Saját kristályát az enyémhez érintetett, mire mindkettő azúrkék színben felragyogott. Fájdalmam kezdett lassan alábbhagyni, tudtam, ezúttal sem kerített hatalmába a halál. A ködszerű jelenés hátat fordított, majd szétoszlott.

- Jobban vagy? - kérdezte az alakváltó.

- Már sohasem leszek... - motyogtam a sziklaomlásra pillantva, amely örökre maga alá temette az egyetlen nőt, akit valaha is szerettem.

Fél órája keresgélek a palotában, és még nem fedeztek fel, ez jó jel - de még nyomát sem láttam kutatásom tárgyának. Még egyszer nem próbálkozhatok, inkább rászánom az éjszakát a munkára.

Elhúzok egy bársonyfüggönyt, és kilépek a márvány kerengőre. Középen szökőkút csobog halkan, a gyümölcsfék között suhog a szél. Az egyik oszlop mellett pedig áll valaki, rövid kék köntösben. Felém fordul, meglátom az arcát. Felhördülök.

- Angra!

Ő elmosolyodik, azzal a félszeg, csendes mosollyal, amellyel a mutáns lény szívét is meghódította. Most látom csak, mennyire utáltam ostoba modorosságáért - ha Ulina nem lett volna, előbb-utóbb nyíltan egymásnak esünk.

- Bolik?

Ő is felismer, bár arcom viharvert, szakállat pedig szeretett Ulinám halála óta nem viseltem. Ő persze ugyanolyan jóképű és elegáns, mint mindig.

- Ahogy mondod. Csak nem, hogy itt lopod a napot a helytartónál?

- Nem éppen - húzza el a száját. - Történetesen én vagyok Roxat főmágusa. Hát te mi járatban?

Aki nem ismer minket, azt hihetné, hogy két régi barát cseveg egymással...

- Ó, én csak levegőzni jöttem ki az udvarra - válaszolom könnyedén. - Fülledt benn a levegő.

- Valóban? Újabban karddal jársz sétára is?

- Bizony. Soha nem lehetsz elég elővigyázatos manapság.

- De hisz a palota legbelső udvarában állunk, őröktől körülvéve! Mi félnivalód lehetne, ha te is gazdám vendégei közé tartozol?

A lecsapó kígyó fürgeségével döfök a gyomra felé - ahogy számítottam, megvédi az elékészített varázspajzs. Másik kezemben Nix gömbjét szorongatom ilyen esetre - el is kiáltom az aktiváló varázsszavakat. Angra pajzsa felvillan, majd elenyészik. Diadalmasan előugrok, hogy befejezzem, amire készülök, de a következő pillanatban hátrahőkölök. A mágus tenyerén két áttetsző kristálydarabka pihen.

- Nem felejtettél el valamit, Bolik?

Összekoccantja kristályokat. Vörös fény...

- Készen van? - kérdezte Ulina.

- Íme! - átnyújtottam Angrának a bőrszíjon lógó, egyforma kristálydarabokat. Azok beszívták vérünk cseppjeit, ugyanolyan áttetszően csillogva, mint az imént. A lány érdeklődve pillantott a ragyogó csecsebecsékre.

- Szóval működik?

- Igen, a kapcsolat létrejött. Mostantól képesek vagyunk megosztani az életerőnket egymással, bárhol, bármikor - mosolygott önelégülten Angra.

- No és hogyan?

- Kipróbáljuk. Nem szükséges összpontosítanotok sem, így harc közben is használható. Figyeljetek!

A kristályok vörös fénnyel fellobbantak. Iszonyú fájdalom hasított belém, Angra és Ulina nyomban elájultak. Én küzdöttem a csontomat-húsomat szétrepeszteni akaró erővel, de végül engem is elborított a jótékony sötétség.

- Mi a pokol volt ez? Felelj!

Ulina egyik négyujjú kezével az alakváltó gallérját markolta, a másikat felemelte, hogy rossz válasz esetén lekeverhessen egyet. Angra idomított grákódenevére aggodalmas pofával figyelte, mi történik gazdájával. Az megpróbálta kiszabadítani magát, de a mutáns lány sokkalta erősebb volt. Végül beletörődve vállat vont.

- Üss csak le, ha akarsz, de ki kellett próbálnom mire képesek. Ha az egyik irányba működik, a másikba is kell. Jobb lett volna, ha csata közben derül ki?

- Trollfattya! - hördültem fel. - Azért akar szétrobbanni a fejem, mert te kísérletezgetsz?

- Látod, itt a kiváló alkalom, hogy bebizonyítsam gyógyító erejét! Elengednéd a gallérom, szerelmem?

Összezárta öklét a kristályokon, ujjai közül azúrkék fény kezdett kiszűrődni. Fejfájásomat mintha elfújták volna, oly kipihentnek éreztem magam, mint még soha. A mutáns lány is hitetlenkedve meredt rám - vállán összezárult a két hete szakított seb. Angra fáradtan elmosolyodott, talán először őszintén, amióta ismertem.

- Nos, meggyőztelek benneteket?

- Zseni vagy, kedvesem! - Ulina átölelte, és hatalmas csókot nyomott a mágus arcára. Láthatólag már el is felejtette, hogy az imént még el akarta látni a baját.

A látványra kissé elszorult a szívem, de ahogy a kristályt a nyakamba kanyarítottam, jobb kedvre derültem. Felkaptam a lándzsámat, és megráztam a lenyugvó nap felé:

- Megálljatok, Chara-din fattyai! A hármak visszavágnak!

Fogcsikorgatva vergődöm a padlón, Angra szenvtelenül figyeli kínlódásomat. Végül a látványt megelégelve felsóhajt, és kioltja a vörös fényt.

- Azt hiszem, ennyi elég volt, ugye?

- Reszketve bólintok, letörlöm államról a nyálat.

- Most felállhatsz, de csak lassan!

Remegő lábakkal a falnak vetem a hátam, zihálva kapkodom a levegőt. Hogy került hozzád?

Elmosolyodik.

- Azt hiszem, ez mellékes. A lényeg, hogy megszereztem.

- Nem hinném... te mindig fakezű voltál a lopáshoz... ó, a pokolba! Az átkozott bőregered!

- Okos! Elismerem, igazad van. Valóban nem volt tehetségem a lopáshoz. De én most Dornodon kardinálisa és Roxat fővarázslója vagyok, te pedig egy senkiházi besurranó - bár el kell ismernem, annak igen jó... Talán hasznomra lehetnél.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Üzletet ajánlok.

Befejeztem Ulina combjának bekötését, és erős csomóval rögzítettem a pólyát.

- Próbáld meg! Tudsz járni?

Sántikálva tett néhány lépést.

- Megteszi, köszönöm.

- Nincs mit. Angra hova tűnt?

- Elment rőzséért.

- Remek. Szeretnék beszélni veled.

- Miről? - ereszkedett le mellém a kidőlt fatörzsre.

- Angráról és a holnapi napról. Ne menj utána!

- Ezt már megbeszéltük - csattant fel.

- Igen, de nem tudjátok, mit csináltok! Az a barlang nyüzsög a thargodanoktól, Tguarkhanoktól, meg más fajzatoktól. Az maga a pokol! Harmincan is kevesen lennénk hozzá, nem hogy hárman.

- Mi bízunk magunkban. Te miért nem bízol? - kérdezte csendesen.

- Angrában nem bízom. Amióta Dornodon azt parancsolta neki, hogy áldozzon öt thargodan esszenciát, teljesen kikelt önmagából. Olyan, mint egy megszállott. Ha követed oda, mindketten ott vesztek!

- Bocsáss meg, kedves Orákulum, elfelejtettem, hogy te mindentudó vagy! - gúnyolódott.

- Nem. De én legalább biztos, hogy...

- Hogy mi?

- Hogy szeretlek.

Hatalmas ezüst szemét elfutotta a könny.

- Tudom.

Másnap velük tartottam. És Ulina ott veszett, hogy Angra megkaphassa az áhított esszenciáit. Ott hagytam őt a pusztában. Még csak vissza se néztem.

- Egy drágakövet?

- Igen. Abban a toronyban van elrejtve - mutat egy kissé ferde, szögletes építmányre. Láthatólag sokkal ősibb a palota többi részénél.

- És nincs más jómadár, akivel ellopathatnád?

- Olyan semmiképp, akiben megbíznék. Az itteni tolvajokat hűségeskü köti a helytartóhoz, de te külhoni vagy.

- Nocsak! És bennem megbízol?

- Nem igazán, de legalább rá tudlak bírni az együttműködésre - emeli fel az egymásnak ütődő, csilingelő kristályokat.

A bombagoly kíváncsian figyelte a lent tárgyaló két alakot, még a tollászkodást is elfelejtette. A két figura közül az egyik volt az, aki abba a szörnyű ponyvába burkolta, a másikat nem ismerte, mégis lejjebb ugrált a tetőn. Azok ketten átmentek a boltív alatt, ő pedig szárnyra kapva követte őket. Először megvárta, hogy kibukkanjanak az egyik ajtán, aztán leszállt a kert egyik almafájára, végig repült a kavicsos ösvény felett, majd letelepedett a romos torony párkányán. A két fickó e tövében tanakodott. A madár előrehajolt, nehogy bármit elszalasszon. Még az odabent motozó rágcsálók sem érdekelték.

- Szóval ez lenne az?

Felsandítok az ingatag építményre. Düledező hollótanyának tűnik, a kövek réseiben mohával, falaira felkúszó folyondárral, lőrésszerű ablaknyílásokkal.

- Még mindig nem értem, mire kellek én. Mestermágus vagy, vagy nem? Miért nem sétálsz be, és hozod ki a követ? Nem hiszem, hogy holmi zárt ajtók, csapdák vagy szörnyek visszatartanának.

- Ez így is van - mosolyog. - De miközben bent vagyok, valakinek semlegesíteni kéne a tornyot védő örök mágiát. A varázslókban pedig még annyira sem bízom, mint a tolvajokban. Különben is, mióta kitúrtam a régi főmágust, csak én ismerem a megnyitó rituálét. Nos, rajta!

A thargodanok tömege valósággal örvénylett körülöttünk. Ulina, vezérük roppant karjai között vergődve, egy széles vágással megvakította azt. A fenevad felbömbölt, elejtette a lányt, de rögtön egy villámot lőtt arra, amerre sejtette. A kékes energianyaláb elkerülte a mutánst, de telibe találta a mennyezetet tartó oszlopot. Óriás kőtömbök kezdtek hullani ránk és a kővéváló dermedt thargodanokra. Mi hárman kifelé lódultunk, de a barlang boltozata lezuhant, elzárva engem és Angrát a sebesült, bicegő Ulinától.

- Bolik! - sikoltotta, majd eltűnt a leomló törmelék alatt.

Az alakváltó engem is az utolsó pillanatban rántott el az omlás útjából. A menekülés közben furcsamód csak egy dolog járt az eszemben.

Az utolsó szavával nem Angrát szólította, hanem engem...

- Megvan? - szalad hozzám.

- Nesze! - lököm oda az ökölnyi zöldes követ. Sziszegve a vállamhoz kapok - még mindig fáj.

- Mi bajod? - pillant rám fél szemmel.

- Csak egy gyilkos pók a lépcsőn. Ne is törődj vele!

- Jó - bólint. Láthatólag se lát, se hall.

- És most? Ígértél valamit!

- Amit ígértem, meg is tartom. Kövess!

Lepillantok a teraszról. Valóban: sehol egy őr, ahogy Angra ígérte. Ott áll mögöttem, és motyogva bámul a kristály mélyébe.

- Igen... semmi kétség, ő az...

- Remek! - szökkenek le a terasz lépcsőjéről. - Igazán visszaadhatnád, ha már ennyit vesződtem érte!

- Miről beszélsz? - sandít rám félig gúnyosan, félig hökkenten.

- A kőről. Kelet Csillagáról, amit a markodban szorongatsz.

A mosoly lehervadt az ajkáról.

- Honnan tudod? Talán tucatnyi halandó ismeri a valódi nevét!

- Így van. Többek között a régi roxati főmágus is. Meglepően közlékenynek bizonyult, mikor a kocsmában kifizettem a tartozását, és elintéztem, hogy ne hajítsák ki a kunyhójából.

- A vén gazfickó! Kár, hogy nem öltem meg rögtön! - csikorgatja a fogát.

- Késő bánat! Tudtam, hogy bármely pap a fél karját adná egy varázstárgyért, ami megsokszorozza mágikus erejét. Nem is a követ kerestem ma este, hanem az új főmágust, hogy rávegyem - vagy kényszerítsem - az együttműködésre. Az már csak a véletlennek köszönhető, hogy éppen te voltál az. És most, ha lennél szíves átadni a követ... - rántok kardot.

- Ostoba! - fröcsögi. - Elfelejtetted, hogy a hatalmamban vagy?

A kristályok fekete lobot vetnek a markában. Megállok, és leeresztem a kardom. Állatias vicsora elhalványul, hitetlenkedve, kitágult szemekkel bámul rám.

- Nocsak, varázsló! Füstbe ment a mágiád?

- Ez képtelenség! Az előbb...

- Az előbb csak színleltem, ahogy te is a fájdalmat, az ájulást, a haldoklást... Kiszipolyoztad az erőnket, mi pedig végig azt hittük, Chara-din átka súlyt minket. Úgy tűnik, a kényelmes életmód óvatlanná is tett, varázsló. Egy percig sem gondoltad volna, hogy a saját trükködet fordíthatják ellened, ugye? Játszani voltam kénytelen, ahogy te is játszottál velünk...

Eltereltem a figyelmét. Előrelendülök, elkaszálom a lábait. Elvágódik a földön, elejti Kelet Csillagát. Gyorsan lecsapok rá - Darkseid elégedett lesz. Egy pillanat műve volt az egész, de valami még hátravan. Zord mosollyal a kezére taposok - ropogva törnek el finom csontjai.

- Most varázsolj, ha tudsz!

Nyüszítve kúszik odébb, másik kezében még mindig a feketére vált kristályokat szorongatva, mintha azoktól várná a csodát.

- Hiába a bűvészkedés, Angra. Az én saját kristályom innen nagyon messze van eltemetve...

- Engedd el!

- Miért tenném?

- Mert ő az enyém! - kiáltottam.

- Már nem.

A fajzat talán hét láb magas volt, mégis úgy tűnt, hogy feje a mennyezetet ári. Két izmos lábát pikkelyes farok fonta körül, két karja karmokban végződött, a többiben fegyvert markolt. Arca Ulina szépségének megcsúfolása volt kusza sárga fogaival és csavart szarvaival - de a szeme összetéveszthetetlenül Ulináé volt.

Más világ szülötte volt, idegen és visszataszító, a romlást hordozta magában. De a legrosszabb az volt, hogy tudtam: igaza van...

Rápillantottam a lábaimnál tekergőző bestiára, amely valaha Ulina volt. Mikor halála után mentális üzenetet kaptam tőle, eget-földet megmozgattam, hogy nyomára akadjak. Itt találtam meg, ebben a föld mélyi Chara-din szentélyben - illetve azt, ami maradt belőle...

Kénytelen voltam megrántani a karjait hátracsavaró béklyót, hogy visszatartsam. Gyűlölködve rám vicsorgott, agyarai közül előszökkent villás nyelve. Izzó, bíborszín szemeibe tekintve megértettem, hogy számára már tényleg nincs remény.

- Rajta, törpe vitéz! Ereszd el hű segédemet! - vigyorgott a kárörvendő démon. Bólintottam, és döftem. Foglyom vére rám fröccsent, beszennyezte arcomat és zekémet. Két sikoly hallatszott - az egyik fájdalmas, a másik meglepett és dühös.

Kihasználva a fajzat döbbenetét, előrelendültem, és lándzsámat mélyen az oldalába vágtam. Az felhördült - négy kar sújtott le rám. A buzogány csapását rövid kardommal hárítottam, a korbács láncingemen csattant. De a két borotvaéles karom lecsapott, felszakítva páncélomat és letépve kristályomat meg védelmező talizmánjaimat. A körmökről lecsepegő sav sisteregve, füstölögve rágta magát húsomba, kicsorduló könnyeim elhomályosították látásomat. Vaktában szúrtam előre, éreztem, hogy ezüsttőröm húsba - vagy idegen anyagba hatol. Fuldokló hörgést hallottam, majd egy nehéz test döbbenését a márványpadlón. Aztán csend. Felpillantottam. A fajzat a földön hevert, szikrázó folyadék gyűlt alatta iszamos tócsába. Mögötte a térkapu haragos színekkel kavarogni kezdett - de csak elesett gyermekét hívta vissza a Sötét Föld. A tetem megemelkedett, majd végleg elszakadt a földtől. Lassan úszva-lebegve belemerült a fortyogó Kapuba, amely kisimult, majd bezárult mögötte.

Ulinához léptem (én már csak ekként gondoltam rá). Halálában mintha megszédült volna - jobb volt így neki, legalábbis reméltem. Nem sírtam, tudtam, dühös lenne érte. Büszke, makacs természet volt. Akárcsak én magam.

Leakasztottam nyakáról a kristályát - az enyémet porrá zúzták a fajzat otromba patái. Véletlenül hozzáértem a káosz szimbólumához, úgy kaptam vissza a kezem, mintha piócát érintettem volna. Nem akartam végighallgatni a túlvilági hang motyogását a mindenség valódi titkairól...

A barlangot beomlasztottam, Ulinám testét pedig az ősi nagyok módján a lángoknak adtam. Semmim nem maradt belőle az emlékeimen és kristályán kívül. Aztán egy reggel az is eltűnt, a tolvajnak sohasem akadtam nyomára. Talán jobb is így. Ahogy Laurela verselte annak idején:

"A múltnak mély sebeit fel- s felszakítja az emlékezés,

Jelen múltba ha fordul, enyhet úgy ád a bölcs feledés."

Szűkölve hátrál előlem, szemében ott csillog üvegessé dermedve a félelem. Ki tudja, talán most ő is látja az éteri jelenést, amely engem oly sokszor megkísértett?

- Megölted a saját húgodat! - sikoltja

- Nem. Te ölted meg, mert neked fontosabb volt a hatalom, mint az ő igaz szerelme. Királyok adták volna birodalmukat, ha kiérdemelhették volna, amit te könnyű szívvel eldobtál! Tudnod kell, hogy nem örömmel teszem ezt. De ennek így kell történnie.

Karddal a kezemben letérdelek mellé. Látom: lélekben már odaát jár, látja az elkerülhetetlent.

- Megölted a húgodat... - nyöszörgi újra.

- Őt nem. Téged viszont...

Nem éreztem sajnálatot, könyörületet vagy elégtételt abban a percben, és azóta sem. A lelkem üres és hideg.

Nem vagyok más, mint egy törpe a sok közül.

Nem vagyok más, mint egy tolvaj?

Több annál. Mestertolvaj.

A hajdani főmágus elégedetten dőlt hátra penészes szalmazsákján, megszakítva mentális kapcsolatát a bombagollyal. A madár szemével nézett végig mindent, és gonoszul elmosolyodott, mikor Bolik eltörte az alakváltó kezét. De a törpe elméjébe bepillantva meghökkent, majd feldühödött, mert az az ostoba képes lett volna futni hagyni a nyomorultat, aki kiűzte a palotából! Kénytelen volt átvenni a tolvaj teste fölötti uralmat, és bevégezni, amit az érzelgős bolondja nem tudott. A célját elérte, de az akaratátvitel még őt is kifárasztotta.

"Olyannyira, hogy szükségem van egy kis... hová is tettem... á, megvan!"

Mosolyogva előhúzta a hasas üveget - még kotyogott valami az alján. Nagyot húzott belőle - nem is érezte a tarkójába fúródó mérgezett tüskét. Már halott volt, mikor a palack kifordult béna ujjai közül, és összetört a padlón. Dobogó lábak nesze. Egy kiáltás. Égő fáklya repül a kátrányos zsúptetőre, az azonnal lángra lobban. Holnapra nyoma sem lesz a varázsló nyomorúságos viskójának - viskójának - és senki nem lesz, aki már csak emlékezne is rá. Így mennek a dolgok Roxatban.

Epilógus

A pikkelyes kéz megsimogatta szurokfekete kémgömbjét.

- Kiváló! Kelet Csillaga holnapra a markomban lesz.

A csuklyás, arctalan szolga meghajolt.

- A törpével mi legyen uram?

- Fizesd ki, és engedd útjára! Nem kell tudnia semmiről. Lesz még néhány feladatom számára...

A famulus teste és arca változni kezdett, felvéve egy éjfekete hajú és bőrű, szürke szemű alakváltó férfi formáját. Hullámzó köpenyéből páncélt alkotott, egy közös tudati és egy napszimbólummal egyetemben - még a trófeákat sem felejtette ki. Biccentett, és kifelé indult.

- Még valami "Darkseid"! - szólt vigyorogva az álalakváltó után a fél-drakolder.

- Uram?

- Roxat főmágusa halott. Gondoskodj róla, hogy egy valóban alkalmas személy töltse be a helyét!

"Roxat sötét és veszélyes hely, tele árulással, cselszövéssel és intrikával. Senki nem tudja, ki kit irányít a háttérből. Egyszer fent, másszor lent. Csak arra vigyázz, nehogy egyszer végleg lent maradj..."

Razul, mestertolvaj

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 19 szavazat alapján 7.9)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Kedves familiárisom (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 7. 09:29:14Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.