Mordar (Túlélők Földje novella)

A MÁSODKOR 953. ÉVE,

A VILÁGÉGÉS ELŐTT 40 ÉVVEL

LEAH HAVA, HALÁL NAPJA

A horda pusztított, ölt.

A vártorony félelmetesen magasodott a Halott-sivatag kietlen pusztasága fölé. Körülötte életnek nyoma sem volt. Bár a sivatag korántsem volt olyan halott, mint a neve mutatta, de minden jobb érzésű állat messze elkerülte a torony néhány mérföldes körzetét. Az élet jeleit a távolban éles felvillanások jelezték, ahogy a goldugarok páncélján meg-megcsillant a kegyetlenül tűző napfény.

A vándor fáradtan botladozott a kietlen dűnék között. Vize már félnapja elfogyott, a poros, egykor fekete, most szürke köpenye is ernyedten, lustán követte irdatlan méretű gazdája mozdulatait. Minden felszerelési tárgya egyetlen, termetéhez képest vékony, de hosszú bot volt, a végén egy meghatározhatatlan állat (?) koponyájával, ami leginkább egy kisméretű majomra hasonlított. Az arcán húzódó több kisebb és néhány nagyobb heg, amelyek véres csatákról regéltek, izzadó, fekete, tar koponyájában mélyen ülő apró, gonosz szürke szemek és fél füle egészen groteszkké tette bármilyen vele találkozóval a róla alkotott véleményét. Persze ezt kevesen tették szóvá, és az eset után még kevesebben mondhatták el magukról, hogy látták a Félfülűt. Amikor meglátta a komor vár falait, és a nagy fekete tornyot, örömmel kommentálta magában, hogy megérkezett a céljához. A várkapu lenyitva állt. Belépve átvágott a várudvaron, és a sötét toronyhoz lépett. A hatalmas fémkapuk kitárultak, mielőtt a koponyalakú rézkopogtatóhoz ért volna. A szeme gyorsan hozzászokott a bent uralkodó félhomályhoz. Megborzongott. A kint tomboló hőséghez képest valószínűtlenül hűvös volt a toronyban, és mindig meghatódott, amikor megérezte az "otthon" halállal telített légkörét. Más halandók többsége valószínűleg pusztán a belépéstől szörnyet halt volna, de ő azonnal energiával töltődött fel. Fittebbnek, és kipihentebbnek érezte magát, mint amikor elindult vissza. Mintha nem is két hetet töltött volna el a sivatag perzselő nappali hőségében, és éjszakai fagyában.

Furcsa billegő járással közeledett felé Smaragd, egy első látásra hatalmas hájtömeg. A szemei helyén egy-egy óriási smaragd villant, egy kívülálló is azonnal megállapíthatta, hogy egy troll. Volt valamikor. Smaragd mély, rekedtes hangján rövid, szótagolt mondatokkal üdvözölte a jövevényt.

- Köszöntelek Zakhar. Hogy telt az utad? - kérdezte álszent udvariassággal. A Félfülű kimérten válaszolt.

- Fárasztóan. Történt valami, amíg távol voltam?

- Csak a szokásos. A hadúr már vár. Ne várasd meg. Kövess.

Elindult a kacsázó járásával, a másik követte. Egy csigalépcsőn mentek felfelé, jobbra ajtók sokasága mellett haladtak el. A lépcsősor végén egy nagy ajtó előtt megálltak.

- Itt várj! - mondta Smaragd, és eltűnt az ajtó mögött. Alig egy perc múlva visszatért.

- Mordar hadúr látni kíván.

A horda pusztított, ölt. A levegőt véres kiáltások töltötték be.

Smaragd bevezette a torony tetejében kialakított egyetlen hatalmas, félhomályos terembe. A terem falait körben ismert, és ismeretlen gyilkolóeszközök díszítették, a boltíves mennyezetet tartó oszlopokat koponyák, és démonfejek tarkították. Körben több ablak nyílt, ahonnan a vár egész területét, és a sivatagot több mérföldes körzetben be lehetett látni. A terem végében hatalmas, fekete, obszidián trón állt, hozzá képest szinte eltörpült a benne ülő troll, aki ráadásul fajtársainál is lényegesen kisebb volt, de ezt még kevesebben tették szóvá, mint a Félfülű fogyatékosságát... Egy csupa nyálka, gyanúsan csavarodó izom-szörny tekeregte körbe a trónt, néha-néha a hadúrhoz dörgölődve, aki ezt egy cseppet sem vette rossznéven, sőt néha meg is simogatta a házi állatkáját. Felnézve megpillantotta a közeledő trollt, aki megállt a trón előtt, és meghajolt.

- Tiszteletem nagyuram! - köszöntötte. Tiszán érezhető volt, hogy mindkét szót komolyan is gondolja. Szólni többet nem szólt lehajtott fejjel állt, míg Mordar abbahagyta a játszadozást és felé fordult.

- Nos, Zakhar, milyen sikerrel járt az utad?

A visszafelé vezető úton végig ezen a kérdésen gondolkodott, de még most sem tudta pontosan, hogyan is adja elő a rossz híreket.

- Újabb két falu, Taarphon, és Trondar állt a szent ügyünk mellé, ezzel a 18 törzsből 16 velünk van...

- És az utolsó kettő? - vágott közbe Mordar.

- Harr'dul mindig is az emberek, és a fattyak oldalán állt, Branithar pedig - mint mindig - a dicső krónikák írásának megtisztelő feladatát vállalta magára.

- Nem baj. Branitharra nem tudok haragudni, de az árulóknak bűnhődniük kell! Nélkülük is eltiporjuk az ellenséget, ugye? UGYE?

Zakhar kicsit habozott. Most jön az igazi rossz hír.

- A forrásaim szerint Ők segítséget kértek...

- Ééés? Senki sem állhatja az utunkat!

- ...az Ezüstmágusoktól.

A hadúr artikulátlanul nevetni kezdett, de amikor látta, hogy a másik nem viccel elkomolyodott.

- Biztosak a "forrásaid"?

- Egy árnymanó sosem hazudik a halála előtt - válaszolta és alig láthatóan megnyalta a szája szélét.

A horda pusztított, ölt. A levegőt véres kiáltások töltötték be. Fejek hullottak.

A lény közeledett a cél felé. A nagy épületen a "Rowal Hivatala" felirat díszelgett. Sötét árnyak mozogtak körülötte, de nem félt, hisz a sötétség a lételeme volt. Olyan otthonosan mozgott az éjszakai utcán, mint a gorombillák az erdőben. Kihasznált minden sötét árnyat, hogy észrevétlen maradjon. Az épület előtt egy pillanatra megtorpant, lépéseket hallott maga mögött a szíve hevesen vert. Hirtelen egy nehéz kéz érintette a vállát.

- Most megvagy tolvaj! Már hetek óta keresünk, a báró jó pénzt fizet majd érted.

- De... de... kérem alássan a nagyméltóságú fő-fő őrgrófúr már vár engemet. Én Enyves... - hebegte riadtan a sokszor rutinból használt választ. Kivételesen EZ most tényleg igaz volt.

- Azt tudom te enyveskezű. Na lódulj!

A hivatal előterében két tagbaszakadt társára bízta a foglyot, és a helytartó szobája felé tartott. Szerencsére fény szűrődött ki, így talán még ma megkaphatja a jutalmát - dörzsölte a kezét. Kopogott az ajtón.

- Igen?

- Uram elfogtam egy egyént aki gyanúsan sompolygott a palota körül. Feltehetően a régóta körözött személy, a helyi tolvajbanda vezetője.

- A neve nem Enyves Félix véletlenül?

- Azt nem tudom. Lehetséges... Mondott valami ilyesmit - felelte elbizonytalanodva.

- Mire vár még? Engedje be. De a biztonság kedvéért maradjon a közelben.

- Értettem.

Azzal távozott, és rövidesen a "rajtakapott" árnymanó lépett be.

- Te vagy az a Félix nevű manó?

- Igen kérem.

- Úgy hallottam híreid vannak a számomra.

- Igen - felelte, és meghatódva körbenézett. Még sohasem járt ebben az épületben, legalábbis legálisan nem. Rutinszerűen felmérte a terepet, de aztán eszébe jutott, hogy miért is van itt. Nem veszélyeztetheti az ügyét, piti lopással. MOST nem!

- Azt bizonyára hallotta, hogy a trollok egyesültek.

Amaz bólintott, és intett, hogy folytassa.

- De ez most komoly. Öt falut máris a földdel tettek egyenlővé.

- Ez az árnymanók és a trollok belső ügye, mi közünk nekünk ehhez?

- Ez eddig így is volt, de most olyan bizonyítékok kerültek elő, amelyek bizonyítják, hogy nem érik be ennyivel.

- Miféle bizonyítékok?

A manó elővett a batyujából egy gondosan összehajtott lapot, és átnyújtotta. Rövid tanulmányozás után elkomorult az arca.

- Őr!

Sietve robbant be a katona, azt gondolván, hogy megtámadták a grófot.

- Azonnal hívja ide Aaldort.

- Éjszaka, uram?

- Valamelyik szó nem volt világos?

- De! Azonnal hívom.

- Kérem foglaljon helyet! - fordult Félix felé, hivatalos hangnemben miután az őr távozott.

Jó negyed óra is eltelt, mire belépett egy ősz hajú, hosszú szakállt, és fehér köpenyt viselő ember. Haja kissé rendezetlen volt, ami arra utalt, hogy most kelt fel, és nincs túl jó hangulatban. Így is volt.

- Aaldor bocsáss meg, hogy idefárasztottalak éjnek évadján, de ha ezt megtekinted, biztosan meg fogod érteni - azzal átnyújtotta a papirost. A varázsló megdörgölte a szemét, és kelletlenül felvette az üvegszemét. Hümmögött néhányat, és összevonta a szemöldökét.

- Ha, és amennyiben ez igaz, nincs egy pillanatnyi veszegetni való időnk sem. Azonnal hívom a tanácsot, és még ma este megvitatjuk a dolgot. - Hangjában fáradtságnak már nyoma sem volt.

A horda pusztított, ölt. A levegőt véres kiáltások töltötték be. Fejek hullottak. Kicsi árnymanó fejek.

Mordar elgondolkodott.

- Ha, és amennyiben ez igaz, nincs egy pillanatnyi vesztegetni való időnk sem - ismételte a száz mérföldre lévő Ezüstmágus szavait tudat alatt.

- Smaragd! Pontosan milyen erők állnak a rendelkezésünkre?

- Ahogy Zakhar nagyúr is említette 16 törzs, valamint rajtam kívül még 19 Smaragd, és 5 Rubin harcos. Valamint természetesen Gyémánt nagyúr, aki a dicsőséges felszabadító csapatainkat vezeti jelen pillanatban - közölte kötelességtudóan.

- Jó. A börtönben, és a táborokban lévő foglyok száma?

- Összesen 138. Ebből 29 a kiszolgáló személyzet és 14 troll...

- Lényegtelen! - Majd nevetve tette hozzá: - Mindből gyönyörűséges zombi lesz! A legyőzhetetlen, és félelmet nem ismerő Légióként vonul be a történelembe. Apropó történelem! Szükségem lesz Branitharra, azonnal idehívni. Most pedig ideje munkához látni, de előbb parancs Gyémánt nagyúrnak: az áruló Haar'Dul törzsét eltörölni Ghalla felszínéről, írmagja se maradjon a korcsok szolgájának!

A horda pusztított, ölt. A levegőt véres kiáltások töltötték be. Fejek hullottak. Troll fejek.

Rowal varázslótornyában Aaldor türelmetlenül járkált fel-alá. Hirtelen felizzott a szoba közepén lévő pentagramma. Éles villanással, kesernyés füst kíséretében megjelent az első mágus, majd közvetlenül utána a többiek.

Az elsőként érkezett fiatal varázsló kelletlenül szólalt meg.

- Miért nem lehet a Moák közlekedési eszközeit feltámasztani, a rázós és felkavaró utazás helyett? - A kérdése költői maradt. Rövidesen az apró szobácskában hat szerzet nézett kérdően Aaldorra. Az utoljára érkezett szólalt meg, láthatóan tekintélye volt a többiek előtt.

- Az üzeneted igen szűkszavú volt. Mi is volt ennyire sürgős?

- A trollok támadásra készülnek, de most nemcsak a szokásos faji ellentétekről van szó. Minden értelmes faj veszélyben van, így Ghalla jövője is. Íme ez a haditerv, amely bizonyítja a mondataimat. Érezhető belőle a gonosz, ez most nem csak rossz tréfa. Bár az lenne!

A tanács megvizsgálta a papírt. Az öreg mágus vette át a szót ismét.

- Túlzás lenne, ha azt állítanám, hogy kicsi a veszély, de miért kellünk MI ehhez? Néhány renegát trollt még a városi őrség is megtud állítani. Nem igaz?

- Ez így lenne Naloren, de a vezetőjük Mordar.

- Mordar halott - mondta Naloren, úgy, mint aki egy tényt közöl.

- Elnézést, hogy megkérdezem, de ki az a Mordar? - tudakolta a fiatal varázsló.

A mágusok szótlanul álltak, a szobát visszhangozva töltötte be a név. Végül Aaldor törte meg a csendet.

- Mordar minden idők legnagyobb sötét nekromantája. Több legenda él róla, mint bárki másról. Biztosat csak ő maga és néhány beavatott tudhat. Azt mondják, nem anya szülte, legalábbis nem troll. Az rendben van, hogy más fajokat gyűlöl, de nem lehet troll az, aki a saját fajtáját is ennyire megveti.

- A hírek szerint - vette át a szót egy másik mágus - szentségtelen szövetséget kötött a Halál Angyalaival, és az Idő Hercegeivel. Az időutazás nekünk is csak álom, de ő - ha igaz - már mindkét irányban megjárta az idő folyamát.

- Az ingadozást éreznünk kellett volna a mágiában, ha tényleg megtörtént, amitől félünk - okoskodott a fiatal varázsló, Lithor.

- Ez is csak azt támasztja alá, hogy nem igaz minden, amit róla mondanak, és felesleges rögtön pánikot kelteni. - Naloren nyugtatónak szánt szavai épp az ellenkező hatást érték el.

- Nyugalom, egy kis méltóságot! - csillapította a társait. - Mint már említettem, Mordar meghalt az utolsó utazási kísérleténél.

- Legalábbis úgy tudjuk... - mondta az egyik, eddig hallgatag mágus.

Aaldor állt békítőleg a társai közé.

- Bocsáss meg Naloren, de ellent kell mondjak. Biztosan él. Picit utána kérdezősködtem, és többen látták a Félfülűt Rawal környékén. Mivel ő is ott volt AKKOR, neki is halottnak kellene lennie. Biztos vagyok benne, hogy ekkora aljasság mögött nem állhat más, csak Mordar.

Naloren tekintélyén komoly csorba esett, és tudta, hiba lenne tovább vitatkoznia, így lassan visszakozott.

- Elfogadom, amit mondasz, de mit kellene tennünk? Nem állhatunk ki nyíltan valami mellett, ha ilyen bizonytalanok az információink.

- Így van, az tönkretenne mindent, de a trollok alig hat-hét napnyira vannak, tenni kell valamit. - Úgy érezte ideje előhúznia az adu ászát. - Gondolom azzal egyetértünk, hogy ha a több ezres horda ideér, minden elpusztul. - Körbenézett, látta a társain, az egyetértést a szemekben. - Előzzük meg! Az informátor szerint a Halott-sivatag szívében van egy vár, és bárki legyen is a dolgok mögött, onnan irányítja a hadműveletet. Ha meglepjük egy ellentámadással, talán van némi esélyünk, hogy megállítsuk azt az őrültet.

- Az imént állapodtunk meg, hogy nem állunk ki nyíltan semmi mellett - szólt közbe Lithor.

- Így van, úgy gondolom elég, ha egyikünk veszi kezébe a dolgokat.

- És pontosan kire gondolsz Aaldor? - kérdezte hangjában csepp gúnnyal Naloren.

Aaldor pontosan tudta mire céloz a másik, vissza kellett állítania Naloren tekintélyét a többiek előtt, és nem javasolhatta magát.

- Arra, aki már harcolt ellene - nézett Nalorenre. - Amennyiben vállalja. - Minden szempár egy irányba fordult. Naloren elmosolyodva bólintott

- Vállalja.

A horda elcsendesedett. A levegőt csak a halál szaga töltötte be.

LEAH HAVA, TÚLVILÁG NAPJA

A sereg nyolc napja volt úton, ennek nagy részét a kietlen sivatagban tették meg. A karaván élén Naloren haladt, mögötte 100-120 katona a Városi testőrség tagjai, utánuk az összes faj képviselő által kiállított egy-egy század, mindegyik - fajtól függően - 30-50 fős létszámban. A faji sereg végén trollok voltak. A bosszúra szomjas Haar'Dul és a törzséből megmaradt 15 társa. Ők épp vadászni voltak, amikor Gyémánt serege feldúlta az otthonukat, megölték, gyermekeiket, asszonyaikat, még az öregeket sem kímélték. Pedig a trollok között ritka volt a hosszú kort, egyáltalán idős kort megélő egyed, és ezek különös tiszteletnek örvendtek. Általában. A fajok mögött a Királyi Elit Palotaőrök, büszke fekete hátasaikon. A konvoj legvégén a harci, és ellátó szekerek haladtak. Legtöbbjük gondosan letakarva, némi védelmet adva a nap égető ereje, és a homok mindenhova befurakodó támadói ellen. Azonban némelyik alól kikandikált egy-egy katapult, vagy egyéb harci eszköz. A legnagyobb szekereket két-két, a kisebbeket egy törpemammut húzta. Bár speciálisan sivatagi módra kifejlesztett, széles kerekű szekerek voltak, így is mélyen a puha homokba süllyedtek, néha meg is feneklettek, ekkor a karavánnak meg kellett állnia, és a kivontatás mindig hosszú időt vett igénybe.

Naloren, amikor elindultak, még valóban kételkedett benne, hogy Mordar lenne az ellenfél, de ahogy egyre közelebb értek mind jobban érezte azt a megmagyarázhatatlan erőt, amit eleddig csak egyszer érzett, sok-sok évvel ezelőtt, amikor az egyik - mind ez ideig legtehetségesebb - tanítványa ellene fordult, és a rossz útra tért. Bár azt a csatát mindketten túlélték, azóta nem hallott róla. Eddig. Most Mordar erősebb, mint valaha. Amíg ő tanította, nem nagyon kellett attól félnie, hogy mágikus erejével fölé kerekedhet, de most, ha igazak a hírek, mindennél erősebb, pusztító erőknek parancsol. Persze akkor még ő is csak egy "tudatlan" udvari mágus volt.

A gondolatmenetéből éles kiáltások zökkentették ki.

- Ott a torony! Ott a torony!

Naloren a kezéből napellenzőt formálva a távolt kémlelte, rövidesen észrevette a messzi, még délibábnak tűnő tornyot, ami a kopár táj fölé magasodott. Hát megérkeztek. A toronyig még fél óra volt az út, de a katonák is lelkesebben meneteletek, mert látták miért is tették meg ezt a nagyon nehéz utat. Csak a legrutinosabbak nem lelkesedtek, ők tudták, az út a könnyebbik része volt a feladatnak, és sokan - talán senki - nem tér vissza a sivatagból. Tisztes, majd száz méteres távolságban ütöttek tábort. Estére Naloren összehívta a haditanácsot.

Minden faj, az Elit Palotaőrök képviselői, valamint Naloren volt jelen. Ő nyitotta meg a gyűlést.

- Köszöntök mindenkit! Megéreztünk hát a célunkhoz, az ellenséget nem ismerjük. Sem azt, hogy pontosan mivel is állunk szemben, sem a pontos létszámát. Mégis, a végsőkig ki kell tartanunk, az összes értelmes faj jövője a kezünkben van. Ha most nem tudjuk megállítani az ellenséget, valószínűleg minden EMBER lakta településnek csak a romjai maradnak, és a civilizációnknak vége.

Az EMBER szót is az egyetemes megállapodás szerint kihangsúlyozta, jelezve, hogy minden jelenlévő faj képviselőjére vonatkozik.

- Hallgassuk meg azt, aki jelenleg valószínűleg a legtöbbet tudja, mivel is állunk szemben. Haar'Dul?

A megszólított troll elszánt tekintetétől minden jobb érzésű EMBER elrettent volna.

- Mordar egy őrült! Veszélyes, kegyetlen, nem ismer sem istent, sem embert, sem irgalmat, a célja érdekében felhasznál minden eszközt, amit csak lehet. Bizonyos értelemben zseni, és emiatt kell még óvatosabbnak lennünk. Olyan húzásai lehetnek, amire épeszű EMBER biztos nem számít.

- Milyen mágiát használ? - kérdezte egy apró gnóm félve.

Normális esetben félelme indokolt lehetett volna, mert a trollok a második kedvence a gnóm-pörkölt volt. De ez most nem volt normális eset.

- Én magam nemigen ismerem a mágiát. Előszeretettel veszi magát körbe élőhalottakkal. Főleg a tudatnélküli zombikat, és félelmet nem is merő félig troll, félig halott gólemekkel, amiket ő Smaragdoknak, és Rubinoknak nevez. A Smaragdok egyszerű harcosok, de erejük sokszor nevetséges kinézetük ellenére elképesztő. A Rubinok erős mágikus képességekkel rendelkeznek, de mind közül a legveszélyesebb a Gyémánt.

A tanács halkan suttogni kezdett.

- Smaragdok... Rubinok... Gyémántok... trollokból... Még a sajátjait sem kíméli...

- Mint már mondtam - folytatta ha lehet még elszántabban -, a céljai érdekében semmilyen ár nem számít.

- Milyen létszámú ellenségre számíthatunk? - kérdezte egy félig ébrenléti, félig meditatív állapotban lévő kobudera a többek fejében lappangó kimondatlan gondolatot megfogalmazva.

- Mint a mágus említette, pontos számot nem lehet mondani. Sem alá, sem túlbecsülni nem akarom, de körülbelül 150-200 zombira és csontvázra, 25 Smaragdra, 5-6 Rubinra, a tudomásom szerint Gyémánt, és a hordája két napi járóföldre van.

- A tanácsnak ezek alapján van valamilyen ötlete? - kérdezte Naloren

Az alakváltó szólalt meg.

- Véleményünk szerint egy alibi támadással fel kellene mérni az ellenség erejét.

- És ki vezesse ezt a nyilvánvalóan öngyilkos vállalkozást? - kérdezte a szakállát simogatva a törpék képviselője.

- Az alakváltó testvéreimmel megbeszéltem és vállaljuk, ha kapunk némi segítséget.

- Nem gond - felelte a törpe a harci fejszéjére támaszkodva.

- Állj, állj! - szólt közbe a harcművész. - Nem lenne jó, ha még a csata előtt végzetesen meggyengülnénk.

- Nem is - folytatta az alakváltó - , mi sem vagyunk őrültek. Átváltozunk valamilyen kisebb madárrá, vagy emlőssé, és behatolunk az erődbe. Csak fedezetre van szükségünk, hogy nehogy lelövöldözzenek minket, mielőtt a célunkat elérnénk - és a szép elf nő felé fordult. Az bólintott jelezve érti a feladatát.

- Rendben, ez így azt hiszem mindenkinek, megfelel - vette át a szót Naloren. - A véleményem szerint minél hamarabb, lehetőleg még ma este meg kellene ejteni az akciót.

Mindenki egyetértett. A tanács feloszlott, vérmérsékletének megfelelően ki-ki magában, vagy valamelyik társával beszélte meg a teendőket.

A horda irgalmatlan tempóban közeledett.

A toronyban nyugalom uralkodott, a nagy teremben csak ketten tartózkodtak Zakhar, és Mordar.

- Minden előkészület megtörtént, de meglepő, hogy az ellenség ilyen hamar ideért, és a létszámukat aggasztónak tarom egy kicsit - mondta Zakhar.

- Nem az - felelte sejtelmesen Mordar. - Főleg akkor nem, ha Gyémánt ideér, addig bőven feltartjuk ezt a szedett-vedett csürhét.

- Nem szabad lebecsülnünk őket. Véleményem szerint tisztában vannak vele, ha most elbuknak, vége mindennek.

- Nem becsülöm le őket, csak a tényeket állapítottam meg. Nem fogunk veszíteni. Hogy állunk?

- A Smaragdok és Rubinok a parancsaidra várnak egész éjjel minden élő, élettelen készenlétben fog állni.

- Jó. Egy pillanatnyi időre sem lankadhat a figyelem. Vagy ma, vagy holnap támadniuk kell, ez az előnyünk. Tudjuk, és ők is tudják valószínűleg, hogy már nincs két napjuk sem, nyomorult életük így vagy úgy véget ér.

Ekkor kintről kiabálás zaja szűrődött be.

- Támadnak! Mindenki a falakra! - adta ki a parancsot Mordar, és maga is elindult. Mire leértek, a "csata" véget ért.

- Mi a történt?- kérdezte a legközelebb álló katonától.

- Nem tudom. Madarakkal támadtak. Ennek semmi értelme.

- Sikerült lelőni őket?

- Csak egyet.

- Látni akarom.

Odavezették a színes dözmöng testéhez. Még élt. Az alakváltó nem tudta az álcát fenntartani, visszaváltozott. Mordar elnevette magát.

- Gondolom a nemes, és büszke fajok mindegyike felvonult. Micsoda megtiszteltetés, és mennyire szánalmas!

A sebesült minden erejét összeszedve megpróbált felülni, de Mordar a mellére lépett. - Ezt a férget fellógatni a vár fokára, és meggyújtani lássa mind, milyen sors vár rájuk!

A táborban hiába várták vissza az alakváltót. Mikor meglátták a lángoló testét, csak némán, lehajtott fejjel álltak. Sokáig.

Reggel újra összegyűlt a tanács.

- Pontos veszteségeink, és sebesültjeink? - és sorban a támadásban részt vett fajok képviselőire nézett.

- Három könnyebb sérültünk van - mondta a Törpe

- Egy halott, négy súlyos sebesült - közölte rezignáltan az alakváltó.

Az elf csak a fejét rázta jelezve nincsenek sérültjeik.

- Milyen eredménnyel zárult a felderítés?

Az alakváltó összeszedte magát.

- Úgy tűnik, hogy lényegesen kevesebben vannak, mint számítottuk. Valószínűleg megleptük őket. Ez a jó hír. A rossz az, hogy úton van az erősítés.

A többiek egyetértően hallgattak. A kobudera egy térképet vett elő, a vár vázlatos rajza volt rajta, és magyarázni kezdett.

- Ezen bejelöltük a főbb védelmi állásokat. A kapu felőli oldal bevehetetlennek tűnik, de a keleti szárny sebezhető pontnak látszik. Ha a várfalon belül vagyunk, a torony szinte védtelen.

- Ne felejtsük el, hogy a toronyba egyetlen út vezet, és biztos jól védik - szólt az eddig szótlan Félix, akit szinte észre sem vettek.

- Az árnymanó igazat szól - mondta Naloren -, de a torony és Mordar az Elit Palotaőrök és az én feladatom.

- Vágunk egy utat, és mögöttünk hajrá be - jelentette ki magabiztosan a törpe. - Valahogy így?

- Nagyjából. Az elf felderítők jelezték a felmentő sereget?

- Még nincsenek fél napi járóföldnyire. Azonnal szólok, ha közelednek.

- Rendben - szipogott a gnóm, aki nem volt felkészülve az éjszakai hidegre - Egyetlen kérdés maradt: mikor és hogyan támadunk?

- Az éjszaka inkább minket zavar - szólt a kobudera. - Ha addig nem jön a felmentés, a taktikusaink szerint a hajnali időpont lenne a legjobb.

Naloren körbenézett a többieken, nem volt ellenvetés.

- Reggel öt órára tűzöm ki a támadást, minden erővel a keleti oldalon támadunk, végzetes lenne megosztani az erőinket. Azonban ha a felderítők a horda közeledését jelzik, akkor azonnal támadunk. Mindenki maradjon készültségben, és nem szeretnék részeg és fáradt katonákat látni holnap reggel. Van még valami? Akkor holnap reggel találkozunk. Köszönöm.

A csata elkezdődött. Hangos csatakiáltásokkal minden faj képviselői együtt támadtak. Mindenki a tudása legjavát adta, a gnómok pontos célzásokkal gyengítették katapultjaikkal a várfalat, az elfek fedezték az előrenyomuló ember, kobudera, törpe, alakváltó, troll, egységet. Az árnymanók kissé lemaradva követték a közelharci csapatot. Minden taktika ellenére mire megközelítették a falat, már több sérült, és halott is volt, mert a védők sem tétlenkedtek. A legelöl haladó emberek hirtelen fájdalmas kiáltásokkal rogytak a földre. Naloren azonnal felismerte a bajt.

- Vissza! Fújj visszavonulást, különben mind ottvesznek! - kiabálta a Kürtösnek.

A sereg meghátrált, és rendezetten visszavonultak. A tanács rögtön Nalorent rohamozta meg.

- Mi volt ez?

- Olyan volt, mint egy fal...

- Aki belépett azonnal meghalt.

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázták.

- Sajnálom, az én hibám, tudnom kellett volna. Úgy tűnik egy kaput nyitott a negatív síkra, a kapu közepe a vár... Más magyarázat nem lehet.

- Meg tudjuk törni? - Kérdezte a kobudera

- Szükségem lesz annyi mágiahasználóra, amennyi csak van. Mindenki, aki életében akár csak egy energiatüskét is elmondott gyülekezzen a sátraknál most azonnal!

A tábor megbolydult méhkasra hasonlított. Rövidesen mintegy harminc-harmincöt EMBER várta Naloren utasításait.

- A következőt kell tenni - kezdte - mindenki amilyen varázslatot ismer, elmondja rám, minél erősebb annál jobb. Nem kell félni, a varázslatok nem fognak megsebezni, csak a manát fogom összegyűjteni... Ha velem mégis történne valami, a vezetés, és a döntés minden fajé közös lesz. Akkor lássuk.

Egy ideig senki sem mozdult.

- Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk!

Az első tétova energiatüske után csak úgy záporoztak a villámcsapások, méregfelhők és még kitudja mik. A mágus körül egyre erősebb energianyalábok cikáztak, arca a fájdalomtól eltorzult, de a testén nyoma sem volt sérülésnek. Néhány perc múlva elfogytak a varázslatok. Amikor a mágus küzdve az energiával intett, hogy mindenki lépjen hátrébb, habozás nélkül teljesítették a kérését. Naloren érezte, hogy ennyi erőnek még életében nem parancsolt, és minden erejét összeszedve koncentrált, hogy kordában tartsa addig, amíg szükséges. Kékes, villódzó, energiaörvény indult el a torony felé, félelmetes sebességgel. Naloren kissé kimerült, de összességében rosszabbra számított.

- Csak sikerüljön - mondta ki reményteli hangon.

Az örvény elérte a halott testek által világosan jelzett kör szélét. Lelassult, de továbbment, egészen a vár faláig, ott fülrepesztő robajjal felrobbant, kiszakítva egy kis darabot a falból. Minden szempár Naloren reakciójából próbálta kiolvasni, hogy lehet-e örülni. A mágus nem mozdult. A fal körül felizzott vöröses fényben egy hasonló energiaörvény mint az előző, majd éles, vakító szikrázás közepette eltűnt. Naloren fáradtan elmosolyodott.

- Sikerült - suttogta halkan, mert maga sem hitte.

A tömeg válasza nem maradt el. Hangos éljenzéssel ünnepeltek. A morál egy perc alatt az egekig szökött, nem volt egyetlen katona sem, aki most el tudta volna képzelni a vereséget. Kicsit nehéz is volt a rendet helyreállítani, de végül is sikerült.

- Még nem nyertünk - szólt az erejét lassan visszanyerő mágus. Tudta, hogy most kell a katonák lelkesedésére építeni.

- Katonák! Ez csak az első csata volt. Nincs idő elmélkedni, meg kell állítani az ellenséget. Aki fél, az most még visszafordulhat. Ki tart velünk?

Újabb, ha lehet még hangosabb, és hosszabb üdvrivalgás volt a reakció.

Az egyik elf a tömegen átverekedve Naloren fülébe súgott, helyesebben üvöltött valamit. A mágus arca elkomorodott egy kissé, de a hangulat nem változott, csak a tanács tagjai sejtették milyen híreket kaphatott.

- Hadrendet helyreállítani! Mindenki készüljön a végső rohamra! Az istenek vezessék a fegyvereinket!

Megkezdődött a második roham.

A katonák tartva egy picit a védőfaltól óvatosabbak voltak, de könnyen átjutottak. A várfalon lévő lyukat a gnómok jókorára tágították, mire az elsők odaértek. A védők viszont jelentős időt nyertek, így a soraikat rendezni tudták. A kevésbé szerencsések, akik a robbanáskor a közelben tartózkodtak szanaszét hevertek a törmelékek között. Bentebb a vár-udvarban is tetemek feküdtek, velük a hitelen megszűnő negatív energiák végeztek. A támadók közül is többen feküdtek sebesülten, vagy halottan a kövön, de a zombi és csontváz sereg lényegesen gyorsabban fogyott. A jobbszárnyon harcoló törpék mélyen a támadó vonal mögé benyomultak, a balon a kobuderák kisebb köröket alkotva védték egymást egy-egy, mindig pontos csapással támadva, az erejüket beosztva. Az elfek a falakon lévő íjászokat támadták, a legnagyobb pusztítást, mégis a maroknyi fanatikus, már-már teljesen önkívületi állapotban harcoló troll okozta. Naloren, az Elit Palotaőrök gyűrűjében közeledett a torony felé, a csata eldőlni látszott. Hirtelen a semmiből lecsapott a halál. Az elit katonák hörögve borultak a földre. Nalorent a védőgyűrűje megvédte a támadástól, de a segítői közül többen már halottak is voltak. Arcukat, ruházatukat sav marta, előttük egy szellemalak lebegett, amely lassan láthatóvá vált. Egy áttetsző testű, szellemsárkány volt! A mágus azonnal varázsolni kezdett, hogy a megmaradt katonákat védje, a sárkány második támadása így hatástalan lett, de félő volt, hogy a védelem nem tart ki sokáig. Az elf íjászok végeztek a falakon a védőkkel, és már csak szórványos lövéseket adtak le. Észrevették a bajt, és fenevadat vették célba, de a pontos lövések nagyrésze ártalmatlanul suhant át szellemtesten a túloldali falban megállapodva. Egy pillanatra azonban sikerült a dög figyelmét megosztani, így a mágus már a támadó varázslat utolsó igéit mormolta. Ekkor a toronyból kirohantak a Smaragdok és meglepték a rájuk nem figyelő, az élőholtak utolsó erőit pusztító egységeket. Elsőként a kobuderák rendezték a soraikat, és vették fel a harcot a gólemekkel, a többiek is az új ellenség felé fordultak, kivéve az árnymanókat, akik az utolsó zombikat is a végsőkig támadták.

Naloren kezéből kicsapódott egy vakítóan tiszta energia-folyam, és éles sistergéssel érte el a célpontot. Gőz csapott fel, és a sárkány felüvöltött, megremegtetve az ősi falakat. A teste anyagiasult, így könnyű célpontot jelentve az íjászoknak, és a palotaőröknek, de nem adta fel, halála előtt még jó néhány katonát elpusztított. Naloren egy tisztítótüzet varázsolt és a Szellemsárkány nem létezett többé, visszatért a saját síkjára.

A kis csapat gólem nagyobb pusztítást végzett, mint a több száz zombi, és a nagyrészük még mindig harcképes volt.

A mágus a megmaradt négy harcossal belépett a toronyba, és óvatosságra intette őket, hisz a Rubinokat még nem látták. Szinte ellenállás nélkül jutottak fel a torony tetejéig, a néhány zombit és csontvázat, amik az útjukat állták könnyedén elpusztították. Mordar a trónján ült, négy Rubinszemű gólem gyűrűjében. A katonák azonnal támadóállást vettek fel.

- Nocsak ki látogatott meg - kezdte cinikusan -, egy igazi Ezüstmágus! Élvezet lesz pont téged megölnöm MESTEREM.

Nevetett. Naloren nem.

- Miért Mordar? Nagy mágus lehettél volna.

- Ha a te utadat követem? Nézz magadra! Szánalmas vagy. A mágusok is ideküldtek, kellett egy feládozható ember, akiért nem kár.

- Magam jöttem. Látni akartam mi lett belőled, hátha tehetek a lelkedért valamit.

- Ez lettem! - kiáltotta, és a kezeiből egy sötét felhő indult el a mágus felé, akit nem lepett meg a támadás, de a katonáit igen, halottan rogytak a földre. Egyedül maradt. A Rubinok fenyegetően indultak el felé, de Mordar visszaintette őket.

- Ő az enyém! - A gólemek visszaléptek, Mordar felkelt a trónjából.

- Naloren, nézd, mit tud a tanítványod! - A nekomanta teste elmosódott, és a mágus előtt termett. Naloren torkára jeges ujjak fonódtak, nem tudott védekezni sem. Torkából varázsige helyett artikulátlan hörgés hallatszott. Érezte, hogy az ereje lassan elhagyja, és fokozatosan térdre rogy Mordar előtt.

- Mi az utolsó kívánságod, MÁGUS? - kérdezte földöntúli mély hangon.

- Légy... légy átkozott... Mordar... lelked örökké... bolyongjon az árnyékvilágban... soha ne találjon nyugal...

Naloren elájult. Mordar elengedte a testet, ami ernyedten hullott le a padlóra. Az egyik ablakhoz lépett, és a várudvarra nézett. Jól álltak a dolgok. Miközben ezen gondolkodott, nem látta a Rubinok szemében megcsillanó fényt. Kettő elindult a nekromanta felé, kettő varázsolni kezdett. Mire Mordar megfordult, már több csapás, és varázslat is a testébe csapódott. Óvatlanul megszüntette a győzelmekor a védő mágiákat, így akadálytalanul érték el a támadások. Több sebből vérezve, kimerülten védekezett, de nem volt esélye, varázsolni már nem tudott, ütései hatástalanok maradtak. Utolsó gondolatai Naloren átka körül jártak.

Mordar halálával, az összes még mozgó élőhalott a földre rogyott, és nem mozdultak többé. Kint kitört az üdvrivalgás, a felmentő seregek soha nem érkeztek meg. A nagyterembe belépőket Mordar, és a négy Rubin halott teste fogadta. Nalorennek nyoma sem volt.

- Nagypapa mesélj még! - kérlelték az unokák az öreg trollt. A Félfülű megvonta a vállát.

- Nem lehet unokáim, a nagypapa túl fáradt, talán majd holnap. De soha ne felejtsétek el ezt a történetet.

- Nem fogjuk - válaszolták, és kérdésekkel bombázták tovább. - Hová lett a mágus? Mi lett a felmentőkkel?

De válasz nem jött, a félfülű öreg hangosan horkolva aludt.

Aznap éjszaka kitört a tűzvihar, a Túlélők csak az életben maradással foglalkoztak. A történetet örökre befedte a homály, mint a Sötét Tornyot a sivatag homokja...

VÉGE

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Az Invázió kicsit másképp (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2005. július 7. 15:05:51

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma