Hálám jeléül (Túlélők Földje novella)

Már három órája lapulok a móricserje tövében. A bokor jótékonyan eltakar, s közben húsos gyümölcseit hívogatóan kínálja felém. Nem harapok bele mégsem, semmiképp sem hívhatom fel magamra a figyelmet. Egy csapat ork ugyanis éppenséggel utánam kutatva túrja-dúlja végig az erdőt, bántó bizonyossággal közeledve bokromhoz. Csörtetésüktől zúg a fülem. Két lehetőségem van - a halálra. Az egyik hogy megvárom, amíg ideérnek, és egyszerűen ledöfnek. A másikat választom. Hangos csataordítással rontok elő fedezékem mögül, hogy legalább néhányat magammal vigyek. Az első meglepett gazembert el is metszem derékban, két egyenlő orkrészre. Ám bűzös leheletű társai hamar legyűrnek. Fegyverem elveszik, megkötöznek. Életben hagynak, ki akarják élvezni életem záró perceit. Nekem is ez lenne az utolsó kívánságom. Összesereglenek mindannyian, tengernyi vicsorgó rémpofa röhög gúnyosan arcomba. Egyikük elindul rőzsét gyűjteni, Egy másik, kezében kőkéssel, felém hajol. Ilyen távolságból letaglóz szájszaga. Roppant erőfeszítés fenntartani tudatom. Az ork most hozzálát a hús felszeleteléséhez, előttem pedig, lepereg az életem.

Legelevenebben az elmúlt nap emlékei jönnek felszínre. Reggel, életuntan, céltalanul bóklászva indultam neki a nagy semminek. Véletlen sodorta utamba azt az ork falut. Vagy isteni gondviselés? Lekushadtam egy közeli fánál, s a törzs életét kezdtem tanulmányozni. A tagbaszakadt, butaarcú férfiak épp portyára indultak, mindahányan voltak. Élelemért, vagy kalandozót mészárolni? Ki tudja. Talán a kettő náluk egy és ugyanazt jelenti. Rövidesen eltakarodtak a helyszínről. Mikor mutáns pókom hátán beügettem már csak randa asszonyok, és idétlen kiskölykök visongtak körülöttem nagy tömegben. Az egyik rozzant putriból rozoga vén ork ólálkodott elő, reszkető kezében egy kést tartva. Elcsuklón felvakkantott, és elindult felém. Leugrottam a porba, és közelembe furakodó vénség bokájára rúgtam. Vasalt csizmám erősebbnek bizonyult silány lábszárcsontjánál, az ócska ork nagy robajjal dőlt össze. A többi istenverte pára fennhangon sivalkodva menekült kunyhóik felé.

A sárból, és nádból rakott szánalmas tákolmányok alaposan kiszáradhattak az elmúlt néhány aszályos napon, mert könnyen lángra kaptak néhány tűzgolyóm közreműködésével. Néhány bátor suhanc - az eszehagyottak a derekamig sem értek - nekem rontott. Az elsőt földhöz szegeztem lándzsámmal, a többinek tőrrel metszettem el a torkát. A hat kiterített társ látványa elvette a többiek kedvét a további, amúgy is sansztalan, próbálkozástól. Az öreg elfogyasztásával ekkor végzett a pókom.

- Mit akarsz? - rivallt rám az egyik ork nőstény artikulálatlan hangon. - Mi a fészkes francot akarsz itt?

Elmosolyodtam. Végre tárgyalhatunk.

- Téríteni. Áldozzatok a gonosz isteneknek, vagy meghaltok.

A szőrös rémség kimeresztette metszőfogait - sárgák és pudvásak voltak - és nekem ugrott. Félúton lehetett, mikor nyílvesszőm befúródott két lottyadt melle közé. Választottak. Visszaültem jóllakott hátasomra, és nekiláttam a falu megtérítésének.

A távolabb levőket lenyilaztam, vagy lángra lobbantottam, a közel merészkedőket méregfelhővel kínáltam meg. Negyed óra múlva, vérben fürdő, átlőtt testű, kicsavarodott, parázsló tetemek hevertek szanaszét. Elkövettem azonban azt a hibát, hogy túl sok időt fecséreltem el. Visszatértek a hímek. Úgy harmincan lehettek, s bár hátasuk nem volt, mégis tempósan üldöztek mérföldeken át. De nem kellhettek volna versenyre sebes paripámmal. Ám hirtelen váratlan látogatót kaptam egy fa mögül. Egy tisztítótüzet. Borzalmas nyekkenéssel értem földet döglött pókom mellett. Telibekapta a varázslat. Az átkozott fehéraurájú elkövető zengő hahotával nyugtázta tette eredményét. Karját összefonva roppant mellkasa előtt elégedetten vigyorgott tovább. Ismét valami "jót" tett. A közelgő ork lábdobogás új erőt adott, s a Raia pappal mit sem törődve nekiiramodtam. Néhány mérföld múlva, mikor is kurta lábú üldözőim továbbra sem lankadtak, hangosan zihálva rogytam le egy móricserje tövébe, hogy a tüdőmet kiköpjem.

Forró melegség önti el arcomat, és ez visszahoz a jelenbe. A vér nem az enyém, hanem a fölöttem kapálódzó orké tudatosul bennem. Aztán a testnedve után maga az ork is elterül rajtam. Átvágott torkából pont az orromba folyik a vére. Prüszkölve fulladozom, amíg egy erős kéz le nem hengeríti rólam. Ezüstpengéjű kés vágja át köteleim. Megmentőm büszke arccal tekint le rám. Mennyei erő sugárzik belőle. A fent ragyogó nap megannyi sugara szövi át vállát verdeső hollófekete haját, széles vállain arany fodrok ragyognak, csillogó páncéljából a nap fénye vakít. Undorító. Derűs mosollyal arcán lehajol, hogy felsegítsen. Nap szimbóluma az orrom előtt himbálódzik. Irritál.

Körbepillantok.

A harminc ork hulla fekszik szerteszéjjel a tisztáson. Nem semmi lehet a fickó, ha egyedül elintézte mindet. Velem vajon mi lehet a szándéka? Bár fegyvereim eltűntek, nem várom meg amíg rádöbben kinek segített. Mikor kezét nyújtja felém megragadom karját jobbommal, bal kezemmel pedig a néhai ork kőkését belevágom a tarkójába.

Hálám jeléül.

Valami fegyver kéne most már. A rája fatty zsákját átkutatva megtalálom a megfelelő célszerszámot, egy jókora mandibulakasza formájában. Megmentőmhöz lépek vele, s meglendítem. Jól meg van fenve, egy csapással metsz bőrt, inat, kidolgozott izomköteget és csontot. Felkarcsontját lecsupaszítom, a véres puszta csontig. Bronzbarna bőréből újnyi csíkokat hasítok, pontosan kilencet. Még frissen szoros varkocsba fonom őket. A felkarcsonthoz erősítem, s próbaként suhintok néhányat.

Majdnem tökéletes.

Csupáncsak egy aprócska díszt vések még a "nyélbe". A Halál, a Tűz, és a Káosz angyalának stilizált rajzolatát.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Dostranamus jóslatai (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2005. február 28. 11:49:17

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma