Vissza a Főoldalra
 
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
HKK - Zén Legendái: Jégvilág szeptember 25.
HKK - Zén Legendái: Tábor július 24.
A pillanat képe
A feledés szelleme
(Ősök Városa szörnyeteg)
Küldd el képeslapként!
Egyetlen galetki sem tudja, hogy létezik-e egyáltalán ez a torzszülött, és ha létezik, hol és hogyan néz ki. No persze nem azért, mintha olyan kevesen találkoznának vele, dehogy! Csupán arról van szó, hogy akik eddig megpillantották, már nem emlékeznek semmire...
Nézz szét a galériában!
HKK nerfek
Letöltések a hosszú hétvégén 2017.10.21.- 2017.10.23.
Veszélyes faj - HKK verseny 2017.10.23.-án HÉTFŐN
Új HKK kiegészítő: Gemina erdeje
Péntek 13. Letöltés - Időpont változás

A lista folytatása...
Hatalom Kártyái - Lezajlott versenyek
Hatalom Kártyái - Versenykiírások
Legaktívabb fórumok és fórumozók
Termékismertető - Dobókocka (20 oldalú)

A lista folytatása...
HKK nerfek (64)
[HKK Piac] Eladó lapok (139827)
[HKK Piac] UR lapok (10154)
BEHOLDER bácsinak kérdések !!! (5908)
[HKK Piac] Eladó gyűjtemény (9140)
[HKK Piac] Lapokat keresek (27434)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:







Utoljára ezt küldték:
Womath
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Swords Comics
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

A szabadság ára (Shadowrun novella)

Aki azt mondja, hogy a változás könnyű, az még egy percig sem élt. Semmi sem változik egyik napról a másikra. Minden este (vagy éppenséggel reggel) úgy fekszem le, hogy holnaptól minden más lesz. Drogok nélkül is boldog leszek, kilépek az árnyakból, családot alapítok, a multik emberségesebbek lesznek, meg hasonlók. Aztán mikor elmúlik az ébredés utáni nyomott állapot, rájövök, hogy néha boldog is vagyok - amikor kifizetnek vagy sikerül valami, már fél lábbal kint vagyok az árnyakból - újrakezdési alapom egyre csak gyűlik, új életem pedig szépen épülget, és családom is van - bár nem rokoni kötelékek tartanak össze, hanem a munka és a túlélés, de ez már szinte család. Most is családommal kell találkoznom, hogy egy újabb lépést tegyek a fény felé, és boldog lehessek.

Ismét látogatást teszek törzshelyünkön. Biccentek az ismerős arcoknak, gyorsan megbeszéljük az aktuális helyzetet pár mozdulattal, vagy az utcai szlengből kiemelt keverékszavakkal - mindent az utca sajátos illemtana és dominancia rendszere alapján. Az utcai életstílus kötelező ebben a szakmában, ám csak az alapokat nyújtja - olyan, mint a beszéd. A süketnéma ember nehezen teremt emberi kapcsolatokat. Végignézek az embereken, beszélgetnek, gesztikulálnak, mosolyognak, ám a felszín alatt egész mást csinálnak: rejtett kézmozdulatok, kétes értelmű félszavak, szemmozgás és testbeszéd segítségével apró utalásokat, vagy privát információkat közölnek egymással. Ha az ember sokáig nézné, valószínűleg rájönne, miről beszélnek, és arra is rájönne, hogy bámészkodni nem mindig egészséges.

Miután túlestem a szükséges szociális lábmunkán, rájöttem, hogy ideje felkeresnem társaimat. Máris késtem pár percet. Sejtem milyen benyomást kelthetek: a csapat információgyűjtője és kapcsolattartója, szóval a csapat agya, akire mindig lehet számítani, mert mindig a közelben van. Illetve majdnem mindig.

Megszaporázom a lépteim, és felmegyek két szintet. A szórakozóhely itt ér véget. Lezárt zónák, ahol a pénzes vendégek élhetik ki vágyaikat a megfelelő kompenzáció ellenében. Hangszigetelt szobák, a bérlő igénye szerint bordély vagy tárgyaló. A folyósokon kuncsaftra váró örömlányok lézengenek, és megérzem azt a jellegzetes, hátborzongató érzést, amikor az embert bámulják. Hátranézek, csak nem Mallory? Csak de. Szomorkásnak tűnik és elindul felém. Sietnem kellene, de ő az a személy, akit nem áll szándékomba megsérteni. "Mallory kedves" kicsit sok információval szolgált már idáig is, hogy mást ne mondjak hálószobatitkokkal válogatott céges körökből. Hathatós, vitális információkkal, amit ő vagy barátnői szedtek össze "munka közben". Ideális kapcsolat lenne, csak a függősége iszonyatosan labilissá teszi amúgy sem sziklaszilárd lelki világát. Hagyom, hogy kibeszélje magát, agyam pedig villámgyorsan átállítom lelki szemetesláda üzemmódba: együttérzően nézek és okosan hümmögök. Szerencsére nincs nagy baj, így megúszom pár perccel, és már tiplizhetek is. Miközben az ajtó elé lépek, már ki is találtam a megfelelő kifogást: munkaügyben beszélgettem. A Johnsonok ettől mindig kiakadnak, és általában sikerül tőlük egy kis extra pénzmagot is kicsikarni.

Ahogy beléptem a helyiségbe, rögtön hálát adtam időérzékem teljes hiányának. Az alkalmi tárgyalóterem egy hullaházra emlékeztetett.

Gyorsan ellenőriztem társaim életjeleit, de csak Samuelnél, a hermetikusnál tapintottam ki egy gyenge pulzust. A támadók preparált lőszereket használhattak, az égett foszfor szaga betöltötte a termet. Ösztönösen leszakítottam DocWagon karperecemet, trauma tapaszt nyomtam társaim szíve fölé. Csak reménykedtem, hogy időben jön a segítség, mivel a gyújtólőszer okozta sérülések nem voltak túl bíztatóak. És jött is.

Csak a DocWagon billenő szárnyú mentőrepülőjében kaptam észbe, de ekkor már elstartoltunk a talajtól, és a belvárosi klinika felé száguldottunk. A társaim körül ügyködő medikusokat félig eltakarva az egyik mentős üvöltött az arcomba, mire visszazökkentem a valóságba. A motorzajt túlüvöltve faggatott, miközben éppen Karomba és Chicagóba, két utcai szamuráj társamba próbálták életet lehelni és tudni akarta, hogy milyen implantokra vagy véráramba került vegyszerekre kell számítaniuk. Gyorsan elhadartam, amit tudtam róluk, Wells - a rigónk - szervezete éppen ekkor adta fel. Mire leszálltunk, már Karmot is csak olyan maradandó károsodások árán tudták visszahozni, ami mellett én már kétszer is megfontolnám, hogy akarok-e egyáltalán élni. Samuelt és Chicagót nagy nehezen stabilizálták, engem pedig elkezdett gyötörni a bűntudat, amiért nem voltam mellettük. Gyorsan műtőbe tolták őket, engem pedig leültettek egy tömött váróba, ahol az ügyeletes tiszt kezdett volna vallatni. Megint magukra hagytam őket, és megint a maguk terén szakértők vették körül őket.

Megtettem a megfelelő lépéseket, az adminisztrátorokat folyamatosan a "terhelje rá a számlámra" mondattal traktáltam, ami miatt azonnal készségesekké váltak, és elvégeztek minden olyan beavatkozást, ami javíthatja társaim túlélési esélyeit, vagy ha azt nem is, legalább baromi drágák voltak. Unatkozva szemléltem a váróban kialakuló jelenetet - harcias ügyvédek, akik különböző paragrafusokkal dobálják a latin orvosi szakkifejezésekkel védekező orvosokat, bűnbánó tekintetű, rikító fehér köpenyes nővérke, aki a rossz híreket közli, lihegő, véres köpenyes orvos, aki a kevésbé rosszakat. Könnyező családtagok és ismerősök, szar kávét okádó automata, izgő-mozgó takarítórobot, és a szervezetet istenítő propaganda képek, valamint árlista a falon. A szuperplatina kártya előnyei közé tartozik az, hogy kinézik a pénzt az emberből, és így azonnal megtesznek bármit, csak drága legyen. A drága orvosi szolgáltatások pedig általában túlélési szempontból jó dolgok. Egy véres köpenyes orvos állt meg előttem, amit határozottan jó ómennek véltem.

- Ön Mr. Vaugh? - kérdezi, miközben a karjára erősített kijelzőn vizsgál valamit.

- Igen.

- Nagyon örülök. A nevem Ortemayer doktor. Én koordináltam a barátai életmentő műtéteit.

- Örvendek. Kérem, mondja, hogy...

- Még mielőtt elárulnám az állapotukat, ismertetnem kell önnel a tényt, hogy társainak kezelése elsőbbséget élvezett minden más feladatnál, ahogy a szerződésben is lefektettük, és...

- Köszönöm, de mellőzzük a tiszteletköröket. Csak a tényeket, ha szabad kérnem.

- Nos, rendben - mondta és látszódott az arcán a megkönnyebbülés, hogy nem kell a begyakorolt seggnyaló szöveget ismét elmondania. - Mr. Wells szállítás közben meghalt, mint azt már tudja. Mindent megtettünk újraélesztése érdekében, de túl sok ismeretlen eredetű vegyület volt a testében, és képtelenek voltuk neutralizálni ezeket. - Persze, mivel Wells keményen drogfüggő volt, azt sem tudtam, hogy mit szed. - A két RASZ-talan John Doe közül, akinek azonosításához számítunk a segítségére, az egyik újraélesztés közben halt meg, a másikat viszont sikeresen hoztuk vissza, de állapota válságos és jelenleg is kómában van. Folyamatos megfigyelés alatt tartjuk, túlélési esélye a jelenlegi körülmények mellett kielégítő. Mr. Davidson esetében azonban komplikációk merültek fel.

- Bővebben, az istenért!

- Nos, a mentőjárműben sikeresen stabilizáltuk, de a helyreállító műtét során a szervezete felmondta a szolgálatot, így meghalt. Mivel mágikusan aktív volt, ezért a megfelelő eljárásokat használtuk fel, de így sem voltunk képesek visszahozni őt. Ezzel szemben halála előtt magához tért, és mágikus gyógyítónk bevallása szerint félig öntudatlanul asztrális projekcióba kezdett. Miközben megpróbáltuk újra beindítani a testét, mágikus gyógyítónk pedig lelkét nyugtatgatta, egy nagyerejű tűzelementál jelent meg, és támadta meg a testet, de szerencsére Felébredt biztonsági szolgálatunk elhárította a veszélyt. A többletköltséget persze...

- Kifizetem, ne aggódjon doki. Tehát Samuel még él?

- Ó, erre nem tudok pontos választ adni. Felállítottunk egy Felébredt medikusokból álló csapatot, akik egy kísérleti eljárással megpróbálják beköltöztetni a lelket az immár részlegesen helyreállított testbe. Ez persze hihetetlenül összetett és drága megoldás, így az engedélyét kell kérnünk előtte. - Az orvos arcán aggodalom és félelem játszadozott. Valószínűleg ez az eljárás nem tartozott a legkedvesebb feladatai közé.

- Azt mondja, hogy jelenleg is itt van asztrális síkon?

- Pontosabban a műtőben. Egyik alkalmazottunk beszél vele jelenleg.

- Beszélhetek vele? Nagyon fontos lenne.

- Természetesen. Kérem, kövessen.

Agyam folyamatosan járt, miközben a steril fehér folyosókon haladtunk. Gyorsan megpróbáltam összegezni csekély tudásom a Felébredtekről, de fogalmam sem volt, hogy mit is jelent ez. Asztrális projekció a test halála után? Ez elméletileg azt jelentené, hogy vele együtt hal a lélek - azaz az asztrális forma is. Mégsem ez történt. Lassan beértünk a szuper-intenzívre, annak is egy elkülönített termébe, ahol több mázsányi orvosi berendezés mellett egy zord tekintetű, kopasz, fehér köpenyes alak társalgott valakivel, mialatt Samuel teste fölé nézett. Sam holtteste olyan volt, mintha megjárt volna egy vágóhidat. A testből számtalan cső és vezeték lógott ki, megszámlálhatatlan biomonitor, szabályzó és keringtető készülék vette körül. A kopasz fickó megérkeztünkre befejezte a beszédet.

- Jó napot. Maga minden bizonnyal Mr. Vaugh.

- Így van. Mi van Sammel? Beszélhetek vele?

- Ha ő is úgy gondolja... - majd ismét a holttest feletti térre tekintett, ahol lassan valami fényjáték kezdett kialakulni.

A jelenség egyre erősödött, míg végül egy elmosódott szellemalak öltött formát a helyén. Sam asztrális formája. Legalábbis ami maradt belőle. Az alak hasonlított Sam fizikai alakjára, de sokkal gyengébb, embertelenebb és szánalmasabb volt.

- Hello Allen. - A hangja olyan volt, mintha egy dobozból beszélt volna.

- Sam?

- Olyan nehéz felismerni? Meghaltam öreg, ne várj mást. Már csak óráim vannak, de beszélni akarok veled. Megkérhetem az urakat, hogy hagyjanak magunkra?

- Természetesen Mr. Davidson - hadarta a főorvos és intett Felébredt munkatársának, hogy hagyják el a termet. A kopasz fickó még egy zord pillantást vetett felém, mielőtt elhagyta volna a szobát, de jelen pillanatban nem tudtam és nem is akartam értelmezni mondanivalóját.

- Tehát? - kezdtem bátortalanul.

- Tehát mi? Azt hiszem, inkább nekem lenne okom kérdezni!

- Oké. Tudod jól, hogy nincs időérzékem, és ütköznöm kellett pár emberrel, különben lehet, hogy legközelebb nem segítettek volna, ráadásul Malloryba is belefutottam, de amikor megláttam mi történt, azonnal segítséget hívtam.

- Aha. Akkor elmondom, hogy miről maradtál le. - A körvonalai ekkor kezdtek elfeketedni. - Megérkeztünk és vártuk a megbízót. Karom kint várt, mi meg bent próbáltunk felhívni, persze sikertelenül. Gyorsan megbeszéltük a stratégiát, Karom pedig bekísérte az öltönykét. Elkezdtünk magyarázkodni neki miattad, mire felajánlotta, hogy várhatunk rád öt percet. Vártunk. Pár perc múlva kopogtattak, Karom pedig ajtót nyitott. Mondani sem kell, hogy nem te voltál, hanem egy fegyveres humán, aki szó nélkül elkezdett ólmot szórni. Innentől filmszakadás.

- Basszus, nem tudom mit mondjak. Én... és mi van most veled?

- Velem? Semmi. Pár óra múlva meghalok, ha a nagyfejűek nem tudnak valamit kitalálni. Ja, szólj nekik, hogy nem kérem azt a személyes poklot, amit kitaláltak nekem. Ne próbáljanak meg visszapasszírozni a testembe, oké? Szép dolog, hogy segíteni akarsz, de nem tudsz.

- Amikor megpróbáltak visszahozni, akkor megtámadott egy elementál. Gondolod, hogy idáig követtek volna?

- Ne parázz! A sajátom volt. Amikor meghaltam, meghülyültek. Szerencsére csak egy gondolta úgy, hogy letámad... a többiek inkább szép csendben elpályáztak.

- Értem. Tudok valamit tenni érted?

- Ja. Szólj a henteseknek, hogy mondjanak le rólam! Elnézek még az egyik metasíkra. Szép hely lesz a halálhoz. - Hangja egyáltalán nem tükrözött szomorúságot vagy beletörődést, sokkal inkább reményt.

- Oké. Sajnálom.

- Lófaszt! - Asztrális alakja azonnal elfeketedett, hangja pedig keményen csattant.

- Mi?

- Mi garantálja, hogy nem te bérelted fel a fegyverest?

- Mi van?

- A két szamurájban igen sok fém van, ami használtan beszámítva is egy vagyon. Wells járművei és robotjai szintén egy kisebb hadsereg árát teszik ki. Én pedig... nos én nem vagyok pénzben mérhető, egyszerűen csak útban voltam. Te tudod ezeket a legjobban, hiszen arc vagy, összekötő. Tisztában vagy a dolgok értékével, és folyamatosan arról sipákolsz az utóbbi időkben, hogy ki akarsz szállni.

- Hát bazd meg! Mindig is rohadtul paranoiás voltál, de ez azért már sok.

- Válogasd meg a szavaid öreg, egy halottról beszélsz! - és ezzel eltűnt a kép. A szobában csak a gépek működésének zaja maradt. Ideje volt távozni.

A főorvos és segédje kint vártak. Feltették a kérdéseket, mire elmondtam nekik, amit tudniuk kell, és lefújtam az egyre üresedő egyenlegem elleni utolsó rohamot - az újabb eszelős újraélesztési kísérletet.

Lassan kisétáltam a létesítményből az éjszakai forgatagba. Egyre újabb és újabb mentőautók érkeztek az épület felé. Földön, levegőben szirénázó járművek haladtak, gyomrukban haldoklókkal, sérültekkel. Az utcán medikusok nyüzsögtek, útpadkán ülő pácienseket kezelve, vagy az éppen befutott mentőautókhoz rohanva. És mindenhol vér, orvosi kellékek, jajveszékelés és fájdalom.

Leintettem egy közeli taxit és hazavitettem magam. A taxis szerencsére nem sokat beszélt, így gondolkodhattam egy kicsit. Fel kell hívnom pár régi kapcsolatom, és biztos, hogy el kell tűnnöm egy időre. Akárki is bérelte fel azt az arcot a bárban, mostanra már tudnia kell, hogy nem végzett teljes munkát. Kezemben válogatva hamis RASZ-aim között egy hívásra figyeltem fel. A csuklótelefonomon Mallory hívott. Gyorsan becsatlakoztam a telefonba, és fogadtam a hívást.

- Szia Mal!

- Na hello! Nagyon gyorsan eltűntél, pedig megígérted, hogy még beszélünk ma. - Hangja egyszerre volt lesújtott és szemrehányó, és valamilyen oknál fogva, furdalt a lelkiismeret emiatt.

- Bocs, de egy kis komplikáció merült fel. Mindenképpen le kellett lépnem, de találkozhatunk. Tudod hova kell jönnöd.

- Rendben, fél óra múlva jó lesz?

- Akkor találkozunk.

Letettem a telefont és kicsatlakoztam. Találkoznom kellett Malloryval, ő mindig is nagy hatással volt rám, a kellemetlen helyzetekben igen nyugtató volt. Lehet, hogy az keltette ezt a nyugalmat, hogy éreztem, nálam is van lelkileg szánalmasabb a világon, de lehet, hogy valami más. Nem tudom, de kellett a társasága, hogy eldöntsem, mi legyen a következő lépés. A vérbosszú csak akkor jöhetne szóba, ha ismerném ki az ellenség. JErről pedig jelen pillanatban fogalmam sincs. Csapattársaimra már nem számíthatok, Chicago válságos állapotban fekszik, Samuel, meg a franc tudja, hogy hol. Minden esetre Chicagót majd kihozatom, a többiek temetéséről pedig kezeskednem kell. Nemsokára hozzá kell nyúlnom az újrakezdési alapomhoz, de talán itt az ideje, hogy abbahagyjam az egészet és lelépjek. Azt hiszem ez elég egyértelmű utalás volt...

Elvitettem magam a Malloryval megbeszélt helyre, és kifizettem a taxist. Némán biccentett és már haladt is tovább. Lulu bárja már lassan a törzshelyünkké vált. Nappal igen kedvelt, és általában mindig teli van egész jó konyhája miatt, este azonban csak elvétve van benne forgalom, inkább csak kávézni járnak be az emberek. Lassan besétáltam és közben felmértem a terepet. Mallory még sehol. Két fickó volt a bárban, az egyik újságot olvasott az egyik sarokban, a másik pedig a pultnál kávézgatott. A nyomtatott papírokat olvasó fickó már alapból gyanús volt, ránézésre is halálbüntetést kaphatna egy cégfüggetlen bíróságon, ha létezne még olyan. Egy nő vizsgálgatta az elérakott ételt szintén a bárpultnál üldögélve, a megszokott két pultos csaj pedig unottan végezte dolgát. Valahogy az egész nem tetszett. Úgy döntöttem inkább lelépek, és majd kimagyarázom magam, de ahogy kifordultam volna, egy páncéldzsekis, drabálisan nagy ork állta el az utamat.

- Bocs! - mondtam és már haladtam is volna el mellette, de kitette az egyik kezét elém.

- Bocs, de nem - mondta reszelős hangján, és enyhén elkezdett befelé nyomni.

Gyorsan felmértem a helyzetet, de amikor megláttam az ork ujjai közt elhelyezkedő három kis nyílást meggondoltam magam. Mindig is utáltam az alkarpengéket, nem ok nélkül. Kifelé nem mehetek, sloziig pedig nem jutnék el.

- Oké hombre - válaszoltam, és visszahőköltem.

Beléptem, mire a pultnál ülő csaj félretolta az elétett tányért és intett a pultosoknak, akik villámgyorsan eltűntek a személyzeti helyiségben. Egyedül maradtam, az ork pedig bezárta maga mögött az ajtót.

- Üljön le Mr. Vaugh - mondta az egyik fickó. - A megbízónk nemsokára itt lesz. Beszélni szeretne magával.

- Ti tettétek jégre a társaim?

Az újságot olvasó fickó elmosolyodott. Lassan letette az újságot, és vadállati mosolya alatt mintha mormolt volna valamit. Lassan odalépdeltem mellé. Az ork az ajtóban maradt, és figyelt, a csaj pedig mintha keresztül nézett volna rajtam.

- Szóval te voltál?

- És ha igen, akkor mit teszel? Csúnyán nézel?

- Nem. Egy mosolyt kérek a családi albumba!

Egy gyors kibernetikus paranccsal utasítottam a szemembe épített kamerát és beépített rádiómon keresztül már repült is a kép a Mátrixon át. Még két gyors utasítás, és egyik vöröspólós kapcsolatom már meg is kapta a következő megbízását, számlám utolsó darabjával együtt.

- Holnaptól halott ember vagy. A kép jól fog mutatni a sírodon - közöltem mosolyogva, és csókot dobtam neki.

A fickó felpattant, és belső zsebe felé kapott, de hirtelen megtorpant, és visszaült. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni, de a mozdulatai elárulták dühét. Hirtelen egy enyhe kis fodrozódás jelent meg látóperifériámon. Ezek szerint mostantól zavarják a rádióadásokat. Kicsit későn.

- Nem számít, mert te ma halsz meg - közölte a fickó, és visszavette kezébe újságját, bár keze továbbra is remegett az idegtől.

- Jobban tenné, ha leülne - közölte a nő.

- Na, ja.

Leültem, mert más választásom úgy sem volt. Körbenéztem, hátha átrendeződött a helyzet, de csak annyi történt, hogy a kávézó fickó előkapott egy kis tömör géppisztolyt, amit jelen pillanatban is felém tartott. Nem sok kiutat találtam, így ideje volt megpróbálni pár ócska trükköt.

- Adnátok valami piát? Megszomjaztam.

- Gyere és szolgáld ki magad - válaszolta a csaj.

Elindultam a pult felé, a géppisztoly irányzéka pedig végig követett. A pult sarkából kiemeltem egy üveg szintetikus whiskyt, és meghúztam. Gyorsan szemügyre vettem a csajt. Átlagos testalkat, semmi látható kiber vagy fegyver. Gyanúsan mágiahasználónak tűnik, esélyeim viszont javultak. Már nem vagyok messze a vizesblokktól, de a kapcsolt géppisztoly meg a csaj még megállíthattak.

Épp nekifeszültem volna a vetődésnek, de az ork megmozdult, és erre megtorpantam. Két fickó lépett be a bárba, az egyik egy tipikus öltönyke volt, a másik pedig egy humánnak álcázott hegyomlás.

Az öltöny nem sokat szarozott, meglátott, és már nyomult is felém. Leült az egyik asztalhoz és kicsapott maga elé egy zsebirodát. Felnézett rám, és a vele szemben levő székre mutatott. Csak, hogy egyértelmű legyen a helyzet az idáig kávézó fickó odatessékelt, és leengedett géppisztollyal leültetett.

- Mr. Vaugh. Örülök, hogy találkoztunk - mondta a céges, arcán és hangjában tökéletes semlegességgel.

- Jó magának. Mi a francot akar tőlem?

- Tárgyalni szeretnék önnel, Mr. Vaugh.

- És ezért kellett meghalnia a társaimnak?

- Nem, ez teljesen más ügy. Munkaadóm valójában mindannyijukat holtan szeretné látni, de én figyelem a munkásságát kedves Mr. Vaugh. Van egy ajánlatom az ön számára, persze csak, ha érdekli.

- Ha nemet mondok, akkor gondolom engem is jégre tesz.

- Jól gondolja.

- Akkor mondja!

- Nos, ön igen nagy figyelmet szentel kapcsolatainak Mr. Vaugh, és sok emberrel van jó viszonyban, valamint sok belső titkot ismer. Ez tény. Azt szeretnénk, ha ezt a felhalmozott tudást a mi szolgálatunkba állítaná, cserébe pedig elsiklana tekintetünk az ön hollétéről, illetve helyzetéről.

- Áruljak el pár embert, cserébe pedig adnak öt perc előnyt? Nem tűnik fair üzletnek.

- Ugyan már! Mi fair ebben a mocskos világban? - kérdezte az öltönyke egy széles mosoly keretében. - Az ön által annyira patronált örömlány, mi is a neve? Mallory? Nos, nem kellett sokat győzködni, hogy kémkedjen egy picit maga után, sőt még fel is tartotta, míg társait félreállítottuk.

- Szép próbálkozás, de legközelebb ügyesebben, oké? Mallorynak nincs belátása a dolgaimba.

- Valóban így lenne? Adattárunk szerint nem. - Leütött pár billentyűt a zsebirodáján, és felém fordította. Egy pár másodperces műérzet felvétel volt rajta Mallory szemszögéből, ahol épp viselt dolgaimba avattam be.

- Nos Mr. Vaugh? Mit szól ehhez?

- Csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy megtehet értem valamit... és ha lehet, akkor bő nyállal.

- Ez nem tűnik jó választásnak Allen. Gondolja át még egyszer. A pszichológiai profilja egy kicsit mást mond, és egy szót sem szól öngyilkos hajlamokról. - A céges kicsit kifakadt magából, és ennyi is elég volt ahhoz, hogy felkészültsége látszatát a kukába dobja.

- És a pszichológiai profilomban le van modellezve beteges vonzódásom a szabadsághoz? - röhögve, szinte köptem az arcába a szavakat. Eltöltött a bizsergető érzés, hogy már bármit megtehetek. Már annyira mindegy minden. - Nem fogok egy rohadt multi bérrabszolgája vagy besúgója lenni. Nem fogok feldobni arcokat, és nem fogok könyörögni az életemért. Rohadjatok meg mindannyian, rendben? - ordítottam, majd egy kibernetikus utasítással gyorsan ürítettem feji memóriám. Kapcsolataim elérhetőségei, titkos belépési kódok és minden más amit ott tároltam - több száz megapulznyi információ - egy pillanat alatt elveszett. Mindketten tudjuk, hogy mindennek ára van, nemde? Ha ez a szabadságom ára, akkor ez túl nagy ár. Viszlát.

Felálltam, és széttártam karjaim.

A következő pillanatban nem az történt, amire számítottam. Vártam a becsapódó, talán gyújtó, lőszereket, de a tűz helyett víz vett körül. Egy hatalmas vízoszlop kellős közepében álltam, és az ijedségtől azonnal levegő után kapkodtam. Hatalmas kortyokban lélegeztem be a vizet, és azonnal fulladozni kezdtem.

Egyből eszembe ötlött, hogy ez valószínűleg kínzásom kezdete. Egy vízelementállal próbálnak meg vallatni, de nem fog nekik sikerülni. Valami viszont nem stimmelt. A vízelementál belsejéből kitekintve azt láttam, hogy a fickók mozgásba lendültek, és felém tartanak, a pultnál ülő csaj körül pedig egy szikrázó aura jelent meg. Figyeltem volna még a jelenetet, de az elementál, velem együtt kirepült az ablakon és szűk sikátorokon keresztül elhagytuk a terepet. Nem tudom mennyit haladtunk, de közben folyamatosan fuldokoltam, lassan kezdett elsötétülni a világ, a kitöréshez pedig nem maradt elegendő energiám. Aztán megálltunk valahol, és eltűnt a víz. Elkezdtem felköhögni a tüdőmben rekedt folyadékot, látóterem szélén pedig kissé alábbhagytak a táncoló vörös és sötét fények.

Nem mintha idáig kifejezetten jól éreztem volna magam, de a vízelementálon belüli utazás nagyon betett. Tüdőmből már felköhögtem a vizet, de mintha még mindig fulladoznék, a fejem pedig majd szétrobban. Lassan érzékelni kezdtem a külvilágot - egy gyéren megvilágított szobában feküdtem, rajtam kívül csak egy fickó körvonalait tudtam kivenni a sarokban. Két vörös pontot is láttam: az egyik az égő cigarettájának parazsa, a másik pedig egy lézercélzó fénye a testemtől alig pár centiméterre letartva. Lassan felültem, mire a célzófény a mellkasomra vetült. Kimért, túlzottan is lassú mozdulattal kivettem dzsekim belső zsebéből cigarettámat. Illetve csak azt a vizes masszát, ami maradt belőle. A fickó erre felállt.

- Élvezted az utat? - kérdezte semleges hangon.

- Ó igen, nagyon köszönöm! Ki akarsz nyírni, vagy csak egyszerűen valamilyen infó kell?

Valóságérzetem romjain pihenve reménykedtem, hogy az egész csak egy rohadt álom, vagy csak a haverjaim szórakoznak velem, és majd kikapják a fejemből a JMÉ-t, de egyelőre egyik sem történt meg.

- Kicsit több tiszteletet, hiszen megmentettem a szaros kis életed! Ki akarlak-e nyírni? Ki akarlak, de ez most lényegtelen. Szükségem van-e az infódra? Nem. Azt akarom, hogy takarodj el innen, tűnj el a városból, menj olyan messzire, amennyire csak tudsz, és ne nézz vissza soha többé. Stimmt?

- A hangod nagyon ismerős, omae. Dave?

A fickó nem szólt semmit, csak erősen beleszívott cigarettájába, aminek derengése mellett kivehettem az arcát. Ő volt az. A felizzó parázs fénye mellett a célzófény forrását is megláttam, egy szép nagy stukkert.

Dave volt Mallory ex-e, de ez már nagyon régi történet, és Mallory nem akart beszélni róla. Egyszer vagy kétszer láttam a hapsit.

- Eltűnök, de előtte lenne egy-két kérdésem.

- Mégpedig?

- Kinek dolgozol?

- Nem dolgozok senkinek, szívességet viszonzok csupán.

- És ki felé?

- Ismersz egy Mallory nevű lányt?

- Értem.

Lassan felkeltem, de a célzófény nem mozdult a mellkasomról.

- Akarsz még valamit, vagy mehetek? - kérdeztem tétovázva. A fejem még mindig hasogatott, olyan érzésem lett, mintha elfelejtettem volna valamit.

- Tűnés.

Kiléptem egy folyósóra és becsaptam magam mögött az ajtót. Csak miután kiértem az utcára nyugodtam le egy kicsit. Az átlagosan szennyezett "friss" levegőtől picit tisztult a fejem, akárki is legyen az öltönyös, biztosra vettem, hogy ha ismerősöknél kopogtatnék, akkor ő is megtalálna. Időt kell nyernem, hogy gondolkodhassak egy kicsit.

"Időleges menedéknek a Pusztulat is megteszi" - tartja a mondás. A kapszulaszálloda ideális választásnak tűnt, némi keresgélés után sikerült egy olyat találnom, amelyből még nem lopták ki az alapfelszerelésként telepített terminált sem. Elég szűkös a hely - sokkal inkább egy koporsóra emlékeztet, mint szállóra -, de megteszi. Gyorsan letöltöm a híreket. A névtelen bűnügyi statisztikák, a céges propaganda, és a reklámhalmaz mellett egy érdekes hír keltette fel a figyelmemet: "Robotmészárlás Rentonban". A hír szerint több önműködő robot kezdett ámokfutásba Renton környékén. A földi és repülő robotok több helyen is megállították a forgalmat, illetve több céges járművet is megsemmisítettek. Az áldozatok száma 12, az okozott kár mértéke megközelítőleg 3 millió nujen. A földi robotokat nagyrészt megsemmisítették a menekülő - többségükben repülő - robotokat pedig Seattle határain kívül vesztették el szem elől. A Lone Star szóvivője cáfolja a terrortámadás lehetőségét. Ezek biztosan Wells robotjai voltak, a rigó egyszer beszélt egy "halott ember keze" nevű alprogramról, amit minden robotjába beégetett. Ha tényleg az ő robotjai voltak, akkor nem sokára a dokkokban is hasonló mértékű pusztításra kell számítani, ezúttal vízi úton.

Pár órányi töprengés után döntöttem. Eltakarodom innen, mivel nincs más sanszom a túlélésre. A régi kapcsolataim már nem fognak megbízni bennem, újra össze kellene gyűjtenem azokat az infókat, amit nemrég töröltem feji memóriámból, ráadásul ha most beszedem a kontaktjaim tartozásait, akkor még lesz elég pénzem, hogy valahol máshol éljek. Neki is indultam, egy lendülettel eljutottam a legelső telefonfülkéig, ahol türelmesen megvártam, amíg egy punk kiüvöltötte magát a kagylóba, majd pár rúgás keretében megszakította a vonalat. A szabaddá vált készülékről elkezdtem felvenni a kapcsolatot régi "adósaimmal".

Miután majd két órát töltöttem lábmunkával, sikerült összeszednem csaknem egy százast régi adósságok behajtásával és a felhalmozott szajrém áron aluli eladásával. Már csak egy verda kellett, amivel el tudok húzni innen messze. Wells egyszer nekem ígérte az egyik "kezeslábas" autóját - ő legalábbis így hívta a nem-rigózott gépeket. Az Eurocar szerintem még mindig a garázsában áll, de ki tudja, hogy a portyázó robotok indulása után milyen állapotok uralkodnak arra? A verda viszont nagymértékben növelné kijutásom esélyét, mivel páncélozott, könnyen álcázható, és hamis azonosítókkal van felszerelve. Ennyi idő alatt nem tudok máshonnan ilyen profi járgányt szerezni. Elvitettem hát magam egy tehertaxival a Seattle-i dokkok környékére, majd frissen szerzett nehézpisztolyommal megnyugtatva önbizalmam, lassan elindultam Wells volt lakhelye felé.

Nem kellett csalódnom, a háromemeletes raktárház felső szintjeibe épített robotrámpák kiengedve álltak - a madárkák ezek szerint már kirepültek. Wells szenzorait nem sikerült kiszúrnom, pedig tudtam, hogy itt vannak valahol a környéken. Nem szarakodhattam sokáig, lehúztam RASZomat a főbejárat leolvasóján, és reménykedtem. Óráknak tűnő másodpercek után a zár halkan kattant. Gyorsan beléptem, és a szemembe épített fényerősítéssel körbepillan-tottam a teremben. A hatalmas létesítmény élt. Robotkarok dolgoztak két repülőrobot sérült alváza felett, három kisebb lánctalpas robotot tankolt fel éppen egy antropomorf, kisebb pókformák mászkáltak mindenhol, és az elektromos kábeleket javítgatták. Megláttam Wells taktikai járművét is, a Citymaster átlőtt, elégetett páncéllemezei csendesen sisteregtek, míg másik oldalán egy kisebb javítórobot hegesztett. Igazi kaptár hangulata volt a helynek, beléptemre senki sem reagált, a létfenntartó rendszerek nagyobbik része pedig valószínűleg energiatakarékossági okokból nem működött. Nem volt fény, fűtés vagy levegőcsere. Fényt csak a hegesztés, a pozícionáló fények, vagy a kijelzők adtak, a levegő szabadláncú polimerektől bűzlött, a tömör betonfalak pedig hihetetlenül hideggé tették a helyet.

Átvágtam a jeleneten, hogy felszedjem a kocsit, és elhúzzak innen, amilyen gyorsan csak lehet. A robotok valószínűleg nem fognak reagálni rám addig, amíg valami hülyeséget nem csinálok, de nem akarom megvárni, hogy ismét mészárolni induljanak. Gyorsan keresztülbotladoztam a gigantikus termen, karvastagságú kábeleket kerülgettem, hegesztő robotkarok elől hajolgattam, és utat engedtem az etikett programozás nélküli automatáknak. Már majdnem elértem a hátsó járműparkot, amikor valami határozottan rossz érzésem támadt a hátam mögül. Éreztem, hogy figyelnek. Lassan megfordultam, és egy másik antropomorf robottal találtam szembe magam. Egyszerű fémteste volt, mint minden ilyen modellnek, mellkasi részére pedig a 23-as számot maratták lézerrel. Egyből felismertem a taktikai alegységet. Wells őt (vagy inkább ezt?) használta, ha ketté kellett osztania robotjait, és különböző feladatokat kellett egyszerre megoldani.

- Azonosítás - kezdett hozzá a robot, szintetizált fémhangján. - Vaugh, Allen. Barát. Üdvözlöm Allen.

- Már találkoztunk 23-as. Én is örülök. Mire ez a nagy készültség?

- "Halott ember keze" elsődleges direktíva folyamatban. A mester halála bebizonyosodott, a direktíva végrehajtás alatt immár 5 órája és 12 perce.

- Mi a direktíva?

- A GF33XC3 fájlban szereplő egyének likvidálása, a mester utolsó jelentésében levő adatok feldolgozása, majd újabb célszemélyek listázása. Újabb hozzáadott direktíva: üzemanyagszerzés.

- Kik vannak a fájlban? Megnézhetném?

- Hozzáférés megtagadva. Ön csak korlátozott prioritással rendelkezik itt.

- Ne szarakodj velem! A csapatból már csak én és Chicago élünk, Chicago pedig válságos állapotban fekszik egy korházban. Segíteni akarok, cserébe pedig neked is segítened kell!

- Gondolom a 12-es járművet szeretné, amely az ön tulajdonát képezi.

- Jól gondolod. Cserébe segíthetek beazonosítani a mester gyilkosait. Láttam őket a saját szememmel.

- Miért nem terminálta őket?

- Túlerőben voltak, és nem volt fegyverem. Én is bosszút állni akarok, de csak együtt fog menni. Nos?

- Hangstressz analizálás: kielégítő. Hiszünk önnek. Ha velem tart a terminálhoz, azonosíthatjuk a célpontokat.

- Menjünk.

Odacaplattunk az egyik terminálhoz, a rajta ügyködő pókrobot pedig villámgyorsan eltakarodott a másik irányba. A robot benyomta mutatóujját az egyik adatjack csatolóba, majd rámutatott a másik csatolóhelyre. Becsatlakoztam én is egy optikai kábel segítségével. Egyenesen a taktikai irányító központhoz csatlakoztunk, majd egy kisebb virtuális térbe. A robot IKONja semmiben sem tért el fizikai formájától, csendesen figyelt munka közben, ám folyamatosan olyan érzésem volt, mintha elemzett volna közben. Egy virtuális képalkotó programmal és jó arcmemóriám segítségével gyorsan elkészítettem a bárban látott arcokat, majd kicsatlakoztam.

- Ez minden? - kérdezte a robot.

- Igen.

- A célpontokat felvettem az elsődleges direktívába, kitüntetett prioritással.

- Hány egység van harckészen?

- Indokolja a kérdést.

- Segíteni akarok, öreg.

A robot csak kis idő múlva válaszolt, valószínűleg ismét létfunkcióimat vizsgálta, pontosabban azt, hogy hazudni próbálok-e neki.

- 21 egység áll hadrendben, ezekből 17 bevetésen van.

- És pontosan mit csinálnak?

- Teljesítik a direktívát. - A robot hajthatatlannak tűnt, felfogtam, hogy a direktívát semmiképp nem fogja megosztani velem.

- És most?

- Felkészítjük a járművét, ez egy kis időbe fog kerülni. Megközelítőleg 4 órába és 12 percbe. Addig kérem, ne hagyja el a területet. A kettes és hármas szinten pihenhet. Interkomon tájékoztatjuk, ha szükséges.

- Köszi - mondtam, és elindultam a felső szintekhez.

Wells nem hogy gazdag volt, hanem hihetetlenül gazdag. Lakószintjeinek berendezéseinek enyhén szólva is luxus szaga volt, robotarzenálja pedig felülmúlta elképzeléseimet. Gondoltam, hogy egyszerre több csapatnak is dolgozik, de csak minket tüntet ki fizikai jelenlétével is. Lepihentem egy bőr fotelbe, és szinte azonnal elaludtam.

Alig aludhattam el, álmaimban az átélt események emlékképei vibráltak, amikor sivító hangra ébredtem. Visított az interkom. Gyorsan odaléptem, közben majdnem elestem a saját lábamban, és rácsaptam az aktiváló gombra.

- Mi a franc van?

- Itt 23-as. Látogató érkezik. Egyetlen humán személy. Kérem, jöjjön a bejárathoz.

Lerohantam a bunkerszerűen megerősített lakószintről, egyenesen vissza a hangárba. A Citymaster már felkészítve állt, a robotok már újabb sérült légi egységeken dolgoztak. 23-as az ajtó mellett állt, mellette egy tizenéves srác várakozott rezzenéstelen arccal. Odasiettem hozzájuk.

- Mi a probléma? - kérdeztem, miközben a srácra pillantottam. Alig múlhatott tizenvalahány, szemei azonban sokkal öregebbnek tűntek. Egyszerű szakadt gettógyerek kinézete volt, halántékából egy adatjack türemkedett ki.

- Nincs probléma omae - válaszolta a kölyök. - Sam vagyok, Edgar régi barátja. Ti is hallottatok már rólam, én dekáztam nektek.

- Nem mondod? Te?

A fiú nem válaszolt, csak biccentett. 23-as rendíthetetlenül feszített mellettünk, ismét elemző pózban. Úgy látszódott, ismerte a kölyköt, mivel nem viselkedett offenzívan, és mivel beengedte.

- Akkor biztosan tudod, hogy engem hogyan hívnak.

- Allen Vaugh a neved, de Wells csak "seggfejnek" hívott. Persze nem bántó felhanggal. Kedvelt téged, ezért is volt veletek fizikai valójában is. A "csapatod" még három főt számlált: két szamurájt, Chicagót és Karmot, valamint egy mágiahasználót, Samuel Davidsont. Ott voltam veletek Londonban is, bár csak elektronikusan. Meséljek a parki eseményekről?

- Nem, nem kell. Hiszek neked - mondtam, mivel erről a történtről csak nagyon kevesen tudtak. Konkrétan Wells, a névtelen dekásunk, meg én.

- Miért vagy itt?

- Mert szükség van rám. Edgar igen sokat tett a kommunáért, ezért pedig tartozunk neki. A tartozást pedig vissza kell fizetni, de idáig csak részlegesen tudtunk törleszteni.

Rápillantottam 23-asra.

- Segíthetne nekünk lokalizálni a támadókat. A direktíva többi részében is segíthetne neked, de nekünk csak ennyiben.

- Rendben - vágta rá a robot meglepő gyorsasággal. - Kérem, fáradjanak velem a lakószintre.

Felmentünk a lakószintre, menetközben a srác kirakott egy nehézpisztolyt kabátja alól az egyik asztalra. Egy pókrobot máris rámászott, és valamit csinálni kezdett vele, de menetközben ezt már nem láthattam.

A lakószinten visszaülhettem kényelmes bőrfotelomba, a srác viszont egyszerűen a padlóra ült, 23-as pedig nem mutatott hajlamot arra, hogy lazítson egy kicsit. Miután elmeséltem az eseményeket a srácnak 23-as szenzorainak éber tekintete mellett, már éreztem a fáradtság és a megszakított pihenés nyomó súlyát. A srác gondolkodón ült a padlón, 23-as pedig nem mozdult, mióta belekezdtem a történetbe. Egy kis konyhai robot robogott be, tálcáján két gőzölgő kávéval. Az egyik csészét azonnal magamhoz öleltem. A kölyök kis gondolkodás után így szólt:

- Zsebirodája volt? Milyen modell?

- Asszem 'raku. Barna golyóálló tokozása volt.

- Akkor 'raku. Írd le a műérzet felvételt, de most pontosan! - akaratoskodott a kölyök, ellentmondást nem tűrő hangon.

Miután elmeséltem a pár másodperces felvétel részleteit kávém szürcsölése közben a kölyök felállt, és a terminálhoz lépett. Elővett egy optikai kábelt, és becsatlakozni készült.

- Hé srác! Hol a dekked?

- Nincs dekkem. Nem kell - mondta a srác, és becsatlakozott.

A felismerés fájdalmasan hasított belém: a dekk nélküli dekás srác, valamint a "kommuna" szó csak egy dolgot jelenthetett. A srác Otaku volt. Antiszociális gettógyerekek, akik valahogyan csoportba verődnek, és ismeretlen erők támogatásával évek alatt olyan jó dekásokká vállnak, akiktől még a több évtized Mátrix-tapasztalatával rendelkező veteránok is összeszarják magukat. Az utcai mendemondák említenek Mesterséges Intelligenciákat, Mátrix Totemeket, és még egy sor lehetetlen dolgot ezekkel a kölykökkel kapcsolatban, de a valóságot senki sem ismeri. Kicsit félve pillantottam a srácra, amikor pár másodperc múlva kicsatlakozott, 23-as pedig minden bizonnyal érzékelte ezt, mivel érdeklődön fordult felém.

- Mégis mit csinálsz? - kérdeztem. - Végigkutatod Seattle összes zsebirodáját? Feltöröd az összes rendszert, és keresed a felvételt? Ez elég groteszk lenne.

- Nem, most kávézni fogok. Feltörni csak ennek a tejszínnek a tetejét fogom. A kommuna fogja majd megtenni azokat a lépéseket, amit említettél.

- Megtenne nekem még valamit a kommuna? - kérdeztem.

- Mi lenne az?

- Lokalizálni kellene egy Mallory nevű ismerősömet. Ezt magamnak kérem, de persze nem ingyen.

- Hagyd csak. Majd rátérünk arra is.

Nem tudom, hogy pontosan mikor vesztettem el eszméletem a fáradtságtól, de már épp ideje volt. Még emlékszem mikor a srác a kezébe vette a kávét, és arra is, hogy a csészét még letettem, de aztán filmszakadás. Mikor magamhoz tértem, az órám szerint hét órával később, egyedül voltam a szobában. A tompított fények mellett lassan levettem bakancsom, és egy kicsit kényelmesebben elfeküdtem. Rágyújtottam egy asztalon hagyott cigisdobozból, és bekapcsoltam a trideót. Gyorsan végigfutottam a csatornákon, és lekértem a híreket. A 23-as keresztesháborúja kegyetlen orgyilkosságokban, külvárosi kirendeltségek bombázásában és céges járművek megsemmisítésében fejeződött ki. A halottak száma ellenben továbbra is igen alacsonyan maradt, egy átlagos pénteken ennél sokkal többen halnak meg a gettókban. A hírek képeiben azonban látszódott, hogy a rendvédelmi szervek is bedurvultak, a robothadsereg valószínűleg nagyszámban megfogyatkozott. Vizsgálódásomat az interkom csipogása szakította félbe. Gyorsan felvettem, mielőtt a figyelmeztető jelek hangosodni kezdtek volna.

- Igen?

- Jó reggelt, itt 23-as. Készen állunk a megadott célszemélyek terminálására. A dekásunk lokalizálta a célpontokat. Lejönnél?

Furamód zavart a tegeződő hangvétel, de egyenlőre nem tudtam hova rakni a helyzetet. Robotpszichológiát nem nagyon tanultam sehol, így lementem a szervizrészbe.

A 23-as és a srác már lent vártak. A kölyök a Citymasteren ült, a robot pedig épp egy mondatot fejezett be.

- Jó rég nem aludhattál - közölte a srác. - Úgy elájultál, hogy már azt hittem megtámadott minket valami mágikus szarság.

Nem válaszoltam, csak mosolyogtam egyet.

- Akkor kezdhetjük? Hol vannak?

- A pontos GPS koordinátáik a következők: nulla-egy-hét-kilenc... - kezdte a 23-as egység.

- Inkább maradjunk a pontatlanabb verziónál, ha lehet - kértem.

- A 23. utca és a Fifth Avenue kereszteződésnél vannak egy lakóházban.

- A pokol konyháján, ha jobban tetszik. - mondta a srác. - Még keresnünk sem kellett sokáig, ők találták meg a kommuna egyik összekötőjét, és most rajta keresztül keresik a kapcsolatot velünk.

- Mármint veletek, mint kommunával?

- Pontosan.

- És mennyit ajánlottak? Csak viszonyításnak kérdezném.

- Semennyit. Már két órája kínozzák - válaszolt a srác szenvtelen hangon.

- Mi van? Két órája kínozzák? Miért nem avatkoztatok közbe? - Harag ébredt bennem emiatt a felelőtlen hozzáállás miatt, persze megeshet, hogy csak a hasonló szituáció zavart.

- Miért kellett volna? Ha beavatkozunk, akkor ártatlanok is megsérülhetnek. Megvárjuk míg kijönnek, és csak akkor cselekszünk - mondta a 23-as, és egy monitorra mutatott.

A monitoron egy limuzin volt látható, felülnézetből. A szenzorok szerint egy személy ült benne.

- Készülj az azonosításhoz - mondta a 23-as, és végszóra négy alak lépett ki a szemközti házból. Mind a négyet felismertem, nem kellett sokat gondolkodnom. Megszólalni nem bírtam, főleg a kilépő ork véres alkarpengéi miatt, így csak bólintottam. A 23-as nem csinált semmit, de a monitor képe megváltozott. A látószög enyhén feljebb mozdult, tehát a robot felemelkedett. A négy alak ebből semmit nem vett észre, elérték a Nightskyt, és kinyitották az ajtaját. A robot ekkor dobta ki rakteréből a bombát. A négy alak, a limuzin, a közeli autók, minden egy hatalmas tűzgolyóvá vált, amely egyre alaktalanabbá vált a belsejébe történő több kisebb robbanás hatására. Mire a füst elült már csak fémtörmelék és salak maradt az utcán, a közeli házakban azonban nem nagyon esett kár. Az ablakok kitörésén kívül persze.

Az egész nem tartott egy másodpercig sem, a robot pedig önmegsemmisítést hajtott végre 500 méter magasan. A monitor elsötétült.

- Ennyi? - kérdeztem percek múlva, mikor már sokadszorra gondoltam végig a dolgokat.

- Ennyi - válaszolta a robot.

A srác felkelt, és a kezembe nyomott egy cetlit.

- A csajod itt van, és vár. Egy lakásba zárták, a nyitókódokat a cetli hátuljára írtam. Nem fogják keresni, mivel a most felrobbantott öltönyke zárta oda személyesen. Ne kérdezd, hogy miért, mert fogalmam sincs. - A robot felé fordult, majd ismét rám nézett. - Most pedig mennem kell, ha nem kell más.

- Kösz - válaszoltam halkan.

- Akkor hello - köszönt el a srác, és kilépett a hajnali utcára.

A cetlit gondosan a kabátom belső zsebébe raktam, és a robotra pillantottam.

- Veled mi lesz?

- Folytatom a másodlagos direktívák feldolgozását - közölte semleges hangon.

- Mégpedig?

- Csatlakozunk a kommunához, de előtte rendbe hozzuk a géppark maradványait - mondta és végignézett a megmaradtakon. Három kisebb rotoros robot, a megint füstölgő, és szétlőtt Citymaster, és két tucatnyi pókrobot volt csak a raktárban.

- Akkor elvinném az autót, ha felkészítitek.

- A hátsó részben van - kezdte a robot. - Némi extrát is belepakoltattam, mivel nekünk már úgysem kell. Az anyós-ülés alatt van egy csomag, amit Mr. Wells személyesen Önnek rakott félre.

- Kösz - mondtam, és elindultam hátrafelé.

- Vigyázz magadra - mondta a robot, és nekikezdett a Citymaster javításának.

Az autó egyedül árválkodott az üres hátsó részben. A hadjárathoz ezek szerint minden mást felhasználtak. Közeledtemre kinyitotta ajtaját, és beindult. Gyorsan bepillantottam az anyósülés alá, és megtaláltam egy pakkot. A csomagban egy hamis RASZ volt nekem, Chicagónak, és Karomnak, valamint egy hitelchip kb. 200 ezer nujennel. A csomagolás belsején a "Sok sikert!" felirat szerepelt Wells kézírásával. Felnyitottam a hátsó kijáratot, és elindultam Malloryért.

Beletapostam a gázba, gyorsan el akartam jutni Malloryhoz, hogy eltűnhessünk végre a fenébe innen, ebből a rohadt városból. Ismét elkezdett esni az eső, amitől csúszóssá vált a több helyen szétmállott beton. A fedélzeti számítógép jelezte, hogy több helyen is lefényképeztek gyorshajtásért, és a bírságot már le is vonták egyenlegemről, de jelen pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Megálltam a ház előtt, és a kesztyűtartóban talált Predator nehézpisztollyal felrohantam a szobához. A ház szerencsére egy kommersz bérház volt, így senki sem látott meg. A megfelelő kódokkal kinyitottam az ajtót, és beléptem.

- Mallory? Itt vagy? - kiabáltam be az a lakásba.

Az egyik szobából Mallory pillantott ki rám, amikor meglátott, felém iramodott, és kiejtette kezéből az eddig ott szorongatott konyhakést. Átölelt és megcsókolt, majd váltottunk pár szót, és visszarohant a motyójáért. Rossz érzésem támadt, gyorsan körbepillantottam, de nem láttam semmi veszélyeset. Mallory közben visszaért, így elindultunk lefelé: én elöl, fegyverrel a kezemben, ő szorosan mögöttem, hordozható életét egy hátizsákba gyömöszölve.

- Allen, értsd meg, hogy nem tehettem mást. Felkutattak, és beszédre kényszerítettek - habogta Mal. - De mint látom, Dave-nek sikerült kirángatnia valahogyan onnan.

- Igen, köszönöm. Dave rohadt kedves tud lenni, mint azt valószínűleg te is tudod - válaszoltam, visszaemlékezve az elementálon belüli "élményekre". Rossz előérzetem egyre csak erősödött, megborzongtam egy pillanatra. - Siess. Valami nem tetszik ezen a helyen.

- Oké.

Leszáguldottunk a lépcsőn, és odarohantunk az autóhoz. Kinyitottam a központi zárat, és egy hirtelen megérzéstől fogva felpillantottam. Nem láttam meg a rakterét ürítő rotoros robotot, amit vártam, de amint visszapillantottam Malloryra, arcán megmagyarázhatatlan félelmet vettem észre. Megpördültem kezemben a fegyverrel, és szembetaláltam magam egy vízelementállal. Azzal a vízelementállal, amelyhez már volt szerencsém egyszer.

A következő pillanatok egy lassan pörgő fekete-fehér filmhez hasonlóan játszódnak le most is előttem. Két gyors lövést adok le, hasztalan és öntudatlan próbálkozásként, az elementál azonban tovább közelít, majd rám vetődik. Ismét a belsejében vagyok, de megpróbálok elrugaszkodni az autótól, hogy kikerüljek belőle. Jó próbálkozás lett volna, de az erőm elhagyott, és nem sikerült kiszakadnom az elementálból. Mozogni kezdtünk, a nyomás pedig kezdett elviselhetetlenné válni. Ismét fuldoklani kezdtem, de nem hagytam annyiban. Foggal-körömmel kezdtem kikaparni magam, mint egy nem kívánt gyermek, az elementál pedig minden erejét megfeszítve, szorítva, próbált benntartani és megfojtani. Eszembe ötlöttek Davidson szavai: "A szellem nem olyan, mint egy késes fickó, ha csak úgy megütöd, akkor nagy valószínűséggel nem érsz el semmit. Gyűlölnöd kell, akarnod kell a halálát. Amikor megütöd, akkor minden erőddel utáld, érezze csak a negatív érzelmeket, fojtsd bele a gyűlöletbe!" Nem kellett rájátszanom a dologra, vegytiszta gyűlölettől hajtva kapartam kifelé magam, miközben azt fontolgattam, hogy hány golyót fogok Dave fejébe ereszteni, miután felkutattam. Már hittem, hogy Fortuna mégsem hagyott el, amikor az elementál nem bírt velem tovább, és szertefoszlott. Hitem azonban azonnal elhagyott, amikor megláttam, az alattam elterülő várost. Lassú zuhanásba kezdtem, nem messze tőlem pedig Dave vigyorgó asztrális alakja tűnt fel. Jó utat kívánt.

Zuhanás közben az ember általában elveszti a fejét. Esetemben kivétel történt. Miközben esetlenül kapálózva próbált meg a testem ösztönösen fogódzkodót találni, végig Davere néztem. A rohadék röhögött. Röhögött, mivel tudtuk mindketten, hogy végem van, mégpedig menthetetlenül. Zuhanás közben azonban hirtelen egy másik alak csapódott felénk. Nem ismertem fel, de Dave felé tartott, és az emberszerű alak a torkánál kapta el a mámorittas hermetikust. Pár pillanat múlva Dave asztrális formája sikoltva szakadt darabjaira, az alak pedig eltűnt.

Egy utolsót mosolyogva zuhantam tovább, mellettem feltűntek a felhőkarcolók felsőbb szintjei. Nem akartam már mást, mint landolni a hideg betonon és hagyni, hogy a hideg eső elmossa testem maradványait. Nem kívántam mást, csak nyugalmat. Ha magam nem is, legalább valaki mást sikerült kimentenem a mocsokból. Mallory legalább gondok nélkül élhet tovább.

Érzem az eső ózonillatát, és már látom a reklámok tovatűnő fényeit. Már nagyon közel lehetek. Sikoltok még egyet utoljára, hogy a véres húsmasszán kívül mást is hagyjak az utókornak.

Írta: Phobos
A cikk az Alanori Krónikában jelent meg, 2 részletben.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 48 szavazat alapján 9.0)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A sárkány halála (Shadowrun novella).

Létrehozás: 2004. november 11. 15:10:11Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről

© Beholder Kft., 2003 - 2017
1680 Budapest, Pf. 4 (Megváltozott!) | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.