Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
HKK - Zén Legendái: Clerebald gyűjteménye szeptember 21.
HKK - Zén Legendái: Az istenek csarnoka július 20.
A pillanat képe
Augur varázskönyve
(Túlélők Földje varázstárgy)
Küldd el képeslapként!
"Augur rég elveszettnek hitt rúnakönyve állítólag a sebezhetetlenné tévő varázslat leírását tartalmazza... De miután megtalálták, kiderült hogy a könyvben rejlő írás megértéséhez nem létezik ma már elég éles elme a világban." - részlet Treem feljegyzéseiből
Nézz szét a galériában!
Egylapos egyszínű – Versenybeszámoló
Őszi befizetési akció
Alanori Olimpia kódbeváltás
Élet földje
Egyedi HKK verseny - 2019. október 12.

A lista folytatása...
Aukciós statisztika
Az utolsó Aukciós Napon történtek
Túlélők Földje - Nyomtérkép az utolsó 32 játékhét nyomaiból
Hatalom Kártyái verseny - 2019. október 12., Wekerlei Boccia Klub

A lista folytatása...
Egylapos egyszínű – Versenybeszámoló (19)
HKK kérdés? (44856)
[HKK Piac] Lapokat keresek (28182)
Lapötletek (64252)
[HKK Piac] UR lapok (10486)
Excelsior (957)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:







Utoljára ezt küldték:
Az elfekről általában
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Az iszonyat körei (Ősök Városa novella)

Borop a kris-kardot átette hihetetlenül hosszú és kecsesre növesztett jobb kezéből a kissé vastagabb, esetlenebb bal mancsába, és megtörölte verejtéktől lucskos tenyerét tömött bundájában.

Nem nekem való munka ez! - morgott magában, miközben a Kús hegy legmélyén elterülő egyik csatornaszint újabb fordulóját cserkészte be - Ellopni Haragani nagyúr nyakláncát, vagy lecsenni asszonyának ujjáról a gyűrűt, az igen...! De vadászni itt, ahol rám is vadásznak, ez borzalmas!

Borop kiváló tolvaj hírében állt a Kús hegyi puhány szinten, s éppen arra készült, hogy megszerezze az Ősök Csarnokának utolsó próbájához szükséges - még hiányzó - lélekenergiát. Elegendő lesz megölnie bármilyen apró, jelentéktelen kis torzszülöttet, az máris lehetővé teszi számára a Próbát, ami után a Szentélybe léphet. Csakhogy tolvajlással nem juthat ilyesmihez, a galetkik közötti párharcot pedig utálta, így kénytelen volt neki vágni a csatornaszintnek. Kérte klán-testvéreit, hogy valaki kísérje el, segítsen neki, de a tolvajok nem arról híresek, hogy értékelnék a csapatszellemet.

Borop azonban eddig minden tehetségét és energiáját arra fordította, hogy jó tolvajjá váljék. Éppen ezért végtagjai alkalmatlanok voltak a komoly küzdelemre. Jobb karja hosszú, kecses, hajlékony, olyan finom, érzékeny ujjakkal, amik a legszűkebb zsebekbe is észrevétlenül tudnak besiklani, s végükön a tapadókorongocskák minden tárgyra leválaszthatatlanul rászívódnak. Bal karját izmosabbra növesztette, hatalmas, tüskés ököllel, hogy mégis tudjon védekezni, amikor szükséges, de ez nem jelentett komoly veszélyt a keményebb ellenfelekkel szemben.

A tolvaj galetki most ismét jobbjába vette a kétélű kris-kardot, és befordult az újabb járatba. Nagyon rossz érzések gyötörték. A csatornaszinten nem használhatott milgandot, mert a világító gömb fénye azonnal oda csalta volna a torzszülöttek vérengző fajtáit. Így csupán infra látására bízta magát, s reménykedett szerencséjében, ami tolvajlás közben eddig még soha nem hagyta el.

A járat, amit nem is olyan régen fúrhatott valami óriási, bűzös sziklaféreg, hirtelen kiszélesedett. Borop a nyomokból sejtette, hogy a szörnyeteg itt elfészkelhette magát, s csak később indult tovább. Szerencsére már messze járhat. Bár a tolvaj vadászni jött, megelégedett volna valami kisebb, kevésbé veszélyes áldozattal.

Kifinomult hallása halk surrogást, karmos lábak kaparását közvetítette számára. Megmerevedett, körbe fordult, hogy a "terem" minden pontját láthassa. Az egyik sarokban vörös hőkép mozdult, és Borop máris tudta: rátalált arra, amit keresett. A johhtukul jó méteres dög volt. Nedvedző bőrű, szőrös féregteste éles fogakkal megtömött pofában végződött, amik egyetlen karcolása részleges paralízist okozhat. Ráadásul ez a bűzt böffentő pofa egyaránt könnyedén rágta át a sziklát és a galetkit, ha az nem vigyázott. Borop mégis elégedettnek érezhette magát, mivel a johhtukul szinte teljesen vak volt, szimata alapján tájékozódott a föld alatt, ez pedig egy galetki vadász számára a könnyű préda lehetőségét nyújtotta.

Borop egyetlen szemvillanás alatt úgy döntött, hogy lemond a kris-kard erejéről, és inkább egyik kedvenc képességét, a már-már tökélyre fejlesztett mérges gáz leheletét alkalmazza. A koncentráció hatására érezte, amint testében felnyílnak azok a rekeszek, ahol a gázt tárolta, és a sűrű, forró légáram a torkán át orrüregébe áramlik. A johhtukul ekkor megérezhetett valamit, mert hihetetlen gyorsasággal szembe fordult a galetkivel és hosszú, szőrös pofájából felvillantotta puhány evéshez kiváló, hegyes tűfogait. A gáz zöld felhője hangos sivítással tőrt elő Borop orrán és száján. Nem terült szét, hanem vaskos karként csapott a johhtukul pofájába, s ott cseppfolyóssá válva bajuszára, szőrméjére tapadt.

A méreg egy orgling kutyát is ledöntött volna a lábáról, de a johhtukul némi immunitással bírhatott ellene, mert csupán megzavaradott, és pofáját a sziklához dörgölve igyekezett letörölni képéről a kicsapódott ragacsot. Borop látta, hogy ha nem cselekszik gyorsan, elszalasztja a zsákmányt. A johhtukul mindjárt észhez tér, és befúrja magát a járat falába, hogy azután valahol a föld mélyén, a tolvaj számára elérhetetlenül lehelje ki lelkét a méregtől.

Borop előre ugrott, s most nagyon jól tudta hasznosítani könnyű teste fürgeségét. A johhtukul vörösen izzó szemekkel bámult rá, mint aki meglepődik ezen, de mozdulni már nem volt ideje: a kris-kard vékony pengéje átfúrta bozontos torkát.

A lélekenergia olyan hirtelen lökéssel szabadult fel a torzszülöttből, hogy Borop majdnem hanyatt vágódott. Kékes szikrák pattogtak az áldozat és a vadász teste között, a tolvaj minden porcikája gyönyörrel telten bizsergett, széles szája elégedett vigyorra húzódott. A lélekenergia bőséges volt, mivel a johhtukul fiatal, erős torzszülöttként került Borop útjába. Az átáramlás megszűnt, s a tolvaj elégedetten mordult.

- Ez elegendő lesz a próbához. - mondta, akaratlanul is hangosan. - Végre itt hagyhatom ezt az átkozott szintet.

Sietve lehajolt, hogy a dögöt megszabadítsa két szemfogától, ezekért ugyanis szép pénzt fizetnek a kereskedők, hiszen alig kell átalakítani, máris kész a mérgező csonttőr. Éppen a mirigyeket akarta becsomagolni óvatosan, mikor a terem hátsó bejárata felől hátborzongató sóhajtást hallott. Úgy pördült hátra, mint akit mikropoid harapott meg. Infralátása hihetetlen méretű vörös hőfoltot térképezett fel, ami egyre csak nőtt, ahogy az élőlény beljebb jött a számára szűk járatból. Borop gerincén jeges iszonyat futott végig. Már látta magát kibelezve, feltapasztva egy torzszülött barlangjának ételtároló üregében, amikor...

- Oh, hát ön az...! - kiáltott a tolvaj megkönnyebbülten, mikor felismerte a hatalmas jövevényt - Már azt hittem...

Tovább nem jutott mondandójában. Csodálkozva nézett le testére, amin a rá lőtt mágikus villámcsapás hatalmas, füstölgő lyukat ütött. Majd utoljára még ráemelte tekintetét gyilkosára, és halk sóhajjal elvágódott a barlang talaján...

A Kús hegy puhány szintjének Központi Csarnokát ezernyi milgand fénylő gömbje világította meg, Atvy Morodur mégsem láthatta a túloldalát onnan, ahol állt. A cseppkő fennsíkon innen állt a sziklába vájt klán épület, melynek ablakaiból tompa morajlás szűrődött ki. A klántestvérek szokásos napi meditációs gyakorlatukat végezték. A csarnok végtelenbe vesző falain számtalan lakóbarlang sötét ürege ásított egymás mellett és fölött, s néhol Atvy más galetkiket pillantott meg, amint vadászni indultak, hazatértek, vagy egymással vitáztak, küzdöttek, beszélgettek.

A cseppkő fennsíkon túl emelkedett a helytartó, Per eno Slodrag palotája, mely fényességével felülmúlta a csarnok minden sziklaépítményét. Hatalmas galetki őrök álltak kapujában, négy-négy végtagjukban fegyvereket tartva. Csupa izom és tüske testük már önmagában halálos fenyegetést sugallt.

Atvy Morodur mélyebben húzta szemeibe fekete csuklyáját, nehogy bárki felfedezhesse finom vonású arcán a bosszankodást. Amikor harcra termett, óriási galetkiket látott, mindig eszébe jutott, hogy fejlődhetett volna ő is ilyen monstrummá, és akkor kevesebben mernének vele pimaszkodni. De ő más utat választott, mikor tizenkét esztendősen elszakították családjától, és a lárva szintre vitték. Így testalkata nem sejtetett különösebb fizikai erőt, bőre opálfényű, sima és puha, s nem fejlesztett magának sem karmokat, sem csápokat, vagy szarvakat. Helyettük szaglása és látása lett hihetetlenül kifinomult, mezítelen talpai minden apró kavicsot, egyenetlenséget felfedeztek a talajon, és kezei szintén érzékenységük által voltak különlegesek. Talán ezért burkolta törékeny alkatát földig érő köpenybe Atvy, a Szellemszem Tisztogató Klán tagja.

- Uram, uram...! - éles hang riasztotta fel gondolataiból Atvy Morodurt, aki meg sem fordult, máris tudta, hogy egy még nála is nyeszlettebb, hihetetlen sebességgel közlekedő galetkit fog megpillantani mindjárt. Kalafonia a szolgája volt, méghozzá meglehetősen szokatlan módon: önkéntes alapon. A kicsi galetki még nem kötelezte el magát egyetlen klánnak sem, tanulni szegődött Morodur mellé. Minden hétköznapi feladatot ellátott a tisztogató lakóbarlangjában, s mintha ezt nem tartotta volna elégségesnek, folyton szavaival bombázta őt.

- Uram, kérlek, ezt meg kell hallgatnod! - visította Kalafonia, majd nagy levegőt vett, és érces hangon zengeni kezdte szavait: - Öltözéked bőrként száradjon testedre, és minden lépésedet kísérje dörrenő zajár üleped rejtekéből!

Atvy megborzongott az idétlen átkot hallva.

- Az rendben volna, kedves Kalafonia, hogy minden lélekenergiádat torkod hangképző szerveinek tökéletesítésére használod fel, s így gyakorlatilag bárkit és bármit utánozni vagy képes... - kezdte halk, bár feszült tónusban a tisztogató - De kérlek, igyekezz jobb átkokat kiötölni, mert a szellemtelenség egy átokfaragó számára bűn!

- De uram, az én átkaimnak kiváló áruk van a piacon! - hüledezett kissé sértődötten Kalafonia - Szerintem nem figyeltél a szavak rejtett...

- Elég! - Atvy türelmetlenül hátra vetette fejéről a csuklyát, és végig simította szakállát. - Csak ezért zavartál meg gondolataimban, vagy volt komolyabb okod is?

Kalafonia megvonta vékony, gyapjas vállait és ruhája egyik rejtekéből lapgomba-tekercset húzott elő.

- Ezt Gro ki Tengora úr, a Szellemszem Tisztogató Klán nagymestere küldi neked.

Atvy átvette az írást, és hosszan olvasgatta a csak beavatottak számára érthető jeleket. Arca közben elsötétült, gondterhelt ráncok jelentek meg rajta, de lila fényű tekintete egyre élénkebben csillogott. Hirtelen egyik zsebébe tette a tekercset és a klán palotájának felső szintjei felé kezdett kapaszkodni. Kalafonia csodálkozva követte, s közben be nem állt a szája.

- Uram, most mi fog történni?! Elárulod szolgádnak, hogy tanulhasson belőle, és felhasználhassa következő a munkájában? Visszatérve egyébként a tegnapi átkomra, amiről szintén rossz véleménnyel voltál... Tudod, amiben a sárvarangy ürülékéről esett szó...

Kalafonia csak akkor fogta be végre a száját, mikor gazdája a nagymester barlangja előtt álló őrökhöz ért. A két fegyveres galetki gyanakodva szemlélte őket, mikor azonban meglátták a lapgomba-tekercset, készséggel beengedték a jövevényeket.

Gro ki Tengora, a Szellemszem Klán nagymestere a testvériségre jellemző csuklyás köpönyeget viselt, amit vastag nyakánál tudatenergiával megfelelő formára növesztett, ezernyi színben pompázó kristály-csattal fogott össze. Meztelen lábai a nyomkeresés fáradalmas munkájától hatalmasra, szélesre nyúltak, vékony ujjait pedig bőrkesztyűkbe bújtatta, mert azok a szellőt is erős nyomásként érzékelték. A tapasztalt galetki vörös szemeivel megszokásból "letapogatta" tanítványa egész testét, majd elmormogott egy csendharang-igét, ami lehetetlenné tette, hogy beszélgetésüket bárki kihallgathassa, aki a barlangüregen kívül van.

- Hivattál, nagymester. - hajolt meg szertartásosan Atvy Morodur. - Félek, már sejtem; miért.

- Azon csodálkoznék, ha nem sejtenéd, Atvy, hiszen te vagy a legjobb tanítványom, mióta ezen a szinten a tisztogató galetkik képzését vezetem. - Tengora rekedt hangja fáradtságról tanúskodott.

- Tehát ismét lecsapott. - bólintott megtörten Atvy.

- Igen, barátom, a szörny újra ölt. Ezúttal egy jelentéktelen tolvajt, valami Boropot intézett el a csatornajáratokban. A szerencsétlen vadászni ment le, és sikerrel is járt, de azután... - a nagymester szavai elakadtak és értetlenül rázta a fejét. - Ő a hatodik galetki, aki így pusztul el. Hiába küldtünk a szörny felkutatására kiváló katonákat, a nyomát sem látták.

- Mi szokatlan van abban, hogy ha a csatornaszintre induló galetkik közül néhány nem tér vissza?! - kotnyeleskedett Kalafonia, de ahogyan a két tisztogató rá pillantott, máris megbánta szavait.

- A vadászat természetesen veszélyes, de a torzszülöttekkel eddig sikerült elbánnunk, s egyik sem tudott ilyen sorozatosan győzni a legkülönbözőbb galetkik fölött. - mondta Atvy, megzabolázva dühét. - A jelek most is azonosak, nagymester? - fordult ismét a klánfőnök felé. Az bólintott.

- A legjobb lenne, ha magad néznéd meg a helyszínt. - mondta. - A katonák őrt állnak, megóvnak. Attól tartok, olyan mutáns torzszülöttet hozott világra a hegy gyomra, amilyennel eddig galetkinek nem volt dolga, úgyhogy légy nagyon óvatos.

Atvy Morodur ismét meghajolt és fülön csípve a folyton izgatottan mocorgó Kalafoniát, kihátrált az üregből.

- Uram, én ezt igazán nem értem! - hadarta a szolga. - Néhány azonos módon legyilkolt galetki még nem ok a pánikra. A torzszülöttek ellenségeink, de mi értelmesebbek vagyunk.

- Mondd ezt vigaszul annak a hat szerencsétlennek. - súgta eltöprengve Atvy, miközben sietve leereszkedett a klán palotájának külső falán. - Mivel a korábbi áldozatokat is láttam, annyit mondhatok, hogy a dolog nagyon különös. Rendkívül különös és aggasztó!

Kalafonia egészen addig ontotta kérdéseit és sületlen jó tanácsait, amíg meg nem érkeztek a sötét járathoz, mely a mélybe, a csatorna szintre vezetett. Éppen két megtermett galetki mászott ki belőle, egyikük vállán bolherdor szárnyak bűzlő kupaca csöpögött a friss vértől. Atvy nem törődve velük leereszkedett az üregbe és közben igyekezett eltompítani fejében a szagoktól származó fájdalmas lüktetést.

Megkezdték a végtelennek tűnő, néma utat a sötétségbe. A tisztogatónak olyan érzése volt, mintha a titokzatos gyilkos egészen közelről figyelné őket...

Habár a katonák vezetője láthatatlan erőteret bocsátott a holttest fölé, mire rátaláltak, Borop már oszlásnak indult. Azt a néhány kövér, fehér férget, ami már berágta magát a vastag bőr alá, nem tudták a nélkül eltávolítani, hogy a nyomokat ne sértsék meg, ezért inkább hagyták őket lakmározni. Mikor Atvy Morodur és izgága segédje megérkezett, a parancsnok néhány mordulással semlegesítette a védőteret, így mindannyiukra fojtogató bűz csapott le. Kalafonia öklendezve menekült vissza az ide vezető járatba, és a katonák is igyekeztek minél messzebb húzódni.

- Fényre van szükségem! - jelentette ki Atvy, aki úgy hajolt a bűzlő holttest roncsai fölé, mintha egy különlegesen szép kristálycsoportot látna. - Hozzanak ide néhány milgandot!

A katonák összenéztek és nem mozdultak. A parancsnok közelebb lépett, de mielőtt szóra nyitotta volna a száját, egyik karmos mancsával villámgyorsan a terem falához kapott és elszakított néhány agresszívan a hulla felé tapogatózó góát-gomba fonalat.

- Sajnálom, uram, de milgandokat tilos a csatornaszintre hozni. - mondta végül. - A torzszülöttek azonnal felfedezik a fényt, és akkor nekünk végünk.

Atvy megvető fintort vágott, amit a teljes sötétségben nem lehetett látni. Majd benyúlt bő köpönyegébe, s a következő pillanatban egyik tenyerén ott vibrált hordozható milgandja. A kicsi gömb mágikus fénye ezüstszínnel vonta be a termet. A katonák idegesen nézelődtek körbe, szemmel tartva a falakat, amikből bármelyik pillanatban tűzszalamandrák törhettek elő.

A tisztogató nem törődött a feszültségtől vibráló környezettel. Elmélyülten tanulmányozta a tolvaj maradványait, s közben megállapításait magának mormogta.

- Ez érdekes! Rendkívül érdekes!

A katonák parancsnoka közelebb lépett, mintha robosztus alakjával szeretné legalább valamelyest eltakarni a milgand fényét. Atvy lelkesen kezdett mutogatni neki.

- Nézze csak, ez a szerencsétlen éppen átvette a johhtukul lélekenergiáját, azután meghalt. A gyomrát ütötte át a villámcsapás, mindent megsütve, amit csak ért a szövetekből. A tolvaj a johhtukul szemfogait akarta kivágni, bizonyára azért, hogy pénzt szerezzen belőle. Igen! Azután zajt hallott... Megrémülhetett, hiszen a csatornaszint nem a tartozik a vendégszerető helyek közé... Gyorsan a hang irányába fordult... És megkönnyebbült, eloszlott minden félelme.

A parancsnok értetlenül rázta busa, szarvakkal ékített fejét.

- Honnan tudja mindezt, uram. Mintha a közelben rejtőzött volna!

- A nyomok, barátom, a nyomok hangosan mesélnek. - felelt továbbra is lelkesen Atvy Morodur. - A johhtukul ínyén apró bemetszés: már vágni kezdték, de valami miatt a mozdulat megszakadt. A talajon kitapintható Borop surranóinak nyoma, amint megpördült, vagyis váratlanul érhette a zaj, és végül... Az arca! Sokkal inkább csodálkozást, sőt, döbbenetet fejez ki, mint rémületet, igen. Olyasmit láthatott, amit nem érzett fenyegetőnek.

- Pedig egy elektromancer meglehetősen ocsmány és ijesztő. - vonta meg tüskés vállát a katona.

- Miből gondolja, hogy a támadó egy elektromancer volt? - kérdezte ravasz mosollyal Atvy.

- Mert a torzszülöttek közül az elektromancerek használnak villámcsapás varázslatot... leginkább.

- Hát igen, ez igaz. - bólintott a tisztogató, bár arcán látszott, hogy az érvelés egyáltalán nem győzte meg. Visszafordult a holttesthez és tovább motyogott. - No, nézd, ez meg mi lehet?! - hosszú, érzékeny ujjaival megtapogatta a tolvaj vértől maszatos homlokát, s a koncentráció kedvéért még szemhéjait is lecsukta. Majd ajkai hirtelen pengeélesre vékonyodtak. Felugrott, közben megcsúszott a talpa alá került egyik kövér férgen, ami gusztustalan szörcsögéssel kenődött szét a talajon.

- Valami baj van, uram?! - kérdezte aggódva a parancsnok. - Egészen megszürkült az arca.

- Ezt a hullát azonnal vigyék a Szellemszem Klán tornyába. - adta ki az utasítást Atvy. - Hol van a szolgám? Kalafonia! - a katonák kapkodva gyömöszölték a tolvaj maradványait egy vászonzsákba. Körülöttük a terem falairól egyre nagyobb darabok hullottak a földre, és a tisztogató érzékeny szervei máris érezték, hogy valami nagy... Valami nagyon veszélyes lény fúrja magát feléjük.

- Tünés innen, de gyorsan! - kiáltott a parancsnok. A fölfelé vezető járatból váratlanul előbukkant Kalafonia, penészgomba színű, rémült és dühös ábrázattal kiabálva.

- Saját ujja szoruljon a végbelébe annak, aki miatt még mindig itt vagyunk!

Atvy meglepő erővel ragadta meg szolgája mellén a ruhát és kissé felemelte a talajtól, miközben az arcába suttogott, a helyzethez nem illő vidámsággal:

- Látod, az a te szerencséd, Kalafonia, hogy nem hatnak az átkaid!

- Jaj, uram, én nem úgy gondoltam. - kiáltott zavartan a szolga. - Esküszöm, én nem...

A terem hátsó fala ekkor roppant be. Két katonát az omlás maga alá temetett, hárman azonban megfelelő pozícióban voltak ahhoz, hogy a friss járatból rájuk rontó tűzszalamandrával szembe szálljanak. Egyik kezükben apró varázsitalos üvegcsék lendültek ajkukhoz, s amint az első kortyot megízlelték, testük körül tűzpajzsok kezdtek vibrálni.

A harcot Atvy és szolgája már nem várta be. A katonák dühös ordítása, karmos mancsaik suhogása és a tűzszalamandra által köpködött lángtenger moraja még messzire követte őket. Kalafonia most is, mint már oly sokszor, megállapíthatta, hogy gazdáját sokkal inkább izgatta a felfedezés, amit tett, mint az, hogy majdnem ott hagyták a fogukat.

Még fel sem értek saját szintjükre, ő máris kiötlött egy újabb átkot azokra, akik nem törődnek a szolgálatukban álló szegény, gyönge, kicsi galetkivel.

A puhány szintre érve Atvy Morodur nem lassított őrült száguldásán, így Kalafonia alig bírta követni. Gazdája izgatott lázban égve robogott el a boltok sora, majd az aukciós ház előtt is, ahol éppen kisebb csata alakult ki néhány termetes galetki vadász között egy értékes grúzmya varázstekercs birtoklása fölött. Atvy amilyen vékony galetki volt, most olyan hévvel tört át a csoportosuláson. Fellökött egy majd' két méteres hústornyot, aki egyik csápját a tovarohanó tisztogató után küldte, valamiféle kihívásról bömbölve, de hiába. Helyette szegény Kalafoniát ragadta nyakon az egyik nekromanta tanonc, és ocsmányra fejlesztett, bűzös csontfejével az arcába lihegett.

- Mi ilyen sürgős a gazdádnak, te féreg?! Talán támadnak a torzszülöttek és ő menti az irháját?!

Kalafonia mély levegőt vett, torkában igazított ezernyi tónusra képes hangszálain, és vulkánikus viharként bömbölte el ide illő átkát:

- Ne láss többé holtat, kerüljenek a zombik, élet virítson, amerre lépsz!

A nekromanta rémült undorral lökte el magától az átkozódót, s védő igéket mormolt, jeleket rajzolt a levegőbe, hogy a rontást, ha lehet, távol tartsa magától. Kalafonia elégedett vigyorral nyugtázta, hogy szakértelme igenis jó valamire, feltéve, ha valóban babonás galetkivel hozza össze jó sorsa.

Gazdáját akkor pillantotta meg újból, mikor az rálegyintve a kapuőr felszólítására berontott a Központi Csarnok karcsú cseppkőből kifaragott, csillogó varázslótornyának kapuján. Félt, hogy őt már nem is engedik be, de Atvy váratlanul ismét megjelent, mint aki megfeledkezett valamiről, és az őrnek mondott néhány szót, a közeledő Kalafoniára mutogatva.

- Bemehetsz. - szólt a varázslók nyugalmát védő katona. - De ha lehiggad, mondd meg a gazdádnak, hogy ide nem lehet csak úgy bejönni.

Kalafonia, alig bírva elfojtani nevetését, bólintott és belépett a cseppkő épület belsejébe. A széles folyosók milliárd színben csillogtak, megtörve a mindenhol helyben lebegő milgandok fényét. Atvy egyenesen a varázslótorony tekercs-őréhez sietett, a második üregsoron, és kapkodva magyarázta, mire is volna neki azonnal szüksége. Kalafonia az olvasóterem egy félreeső sarkában bukkant rá, amint egész halom ősi, az idő fogától megrágva már-már porladó lapgomba tekercset tanulmányoz elmélyült hümmentések, morgások kíséretében.

- Uram...! - kezdett volna panaszáradatába Kalafonia, de ekkor Atvy felkiáltott.

- Megtaláltam! - a kezében tartott tekercset egészen kigöngyölte és Kalafonia értetlen szemei elé tartotta. - Hát nem csodálatos?!

- Az... csodálatos... - a szolga bamba ábrázattal nézegette a tekercsre rég halott kezek által rótt kusza jeleket. - De mi ez, uram?!

Atvy Morodur válasz helyett vékony ujjával egy jelre bökött. Úgy nézett ki, mintha két egyébként tökéletesen kerek fejű gázpukkantó-gombára ráült volna egy túlfejlődött galetki, amitől azok oválissá lapultak, s közben még egymásba is értek.

- Ezt kerestem! - kiáltott Atvy. - Amint a halott tolvaj homlokán kitapintottam ugyanezt a jelet, már sejtettem, hogy láttam korábban valahol. Egyszer itt, a varázslótoronyban, mikor régi tekercseket olvasgattam kedvtelésből. És máskor is...

Kalafonia elég régen szolgált már ura mellet, hogy érezze: az a máshol még fontosabb, mint az egyszer.

- Elárulod nekem, hol láttad még ezt a két lapított gombafejet?

- Lapított gombafejek?! - hökkent meg Atvy, és rápillantva az oválisokra, felnevetett. - Jaj, Kalafonia, hogy neked mik nem jutnak eszedbe! Nos, ugyanennek a jelnek a domborműves másolatai ott virítottak az utóbbi különös halálesetek összes áldozatának valamelyik testrészén. De most hagyj magamra! El kell olvasnom ezeket, hogy tudjam: mit jelentenek az Iszonyat Körei. Ezt a nevet találtam ki a jelnek. Tetszik?

- Hátborzongató, uram. - bólintott Kalafonia.

- Ahogyan az egész rejtély az. - ezzel Atvy a tekercsek fölé hajolt, és szolgájának máris úgy tűnt, mintha a tisztogató teste kissé áttetszővé válna, annyira az olvasásra koncentrálja minden energiáját.

- Tudod már, hogyan csaphatunk le végre a torzszülöttre, uram? - kérdezte a végletekig elcsigázott, éhes és kimerült Kalafonia, mikor két pihenő- és vadászidőt is végig olvasva gazdája felemelte fejét a tekercsekből. A szolga úgy érezte, menten zokogásba tör ki, ha nem rágcsálhat el néhány csótányt, s már attól kínosan rándult a gyomra, ha felidézte a kitinpáncélok kéjes reccsenését a fogai között.

- Igen, azt hiszem, nyomon vagyok. - felelt halkan Atvy, s hangjától Kalafonia azonnal megfeledkezett kicsinyes vágyairól. A gazda úgy beszélt, s ha a gazda azon a hangon kezdett beszélni, akkor az okos galetki már tudta, hogy jobb menekülni, mélyen beásni magát egy járatba, és soha többé ki nem jönni onnan, mert Atvy Morodur velőt fagyasztó borzalmakról fog szólni.

- Azonnal Gro ki Tengora nagymesterhez kell mennünk. - jelentette ki a tisztogató komoran. - Bár lehet, hogy már késő.

Amint kiléptek a varázslótoronyból, máris tudták, hogy a puhány szint Központi Csarnokában rendkívüli dolog történt. Katonák rohangáltak csoportokban, parancsnokaik vezényszavakat üvöltöttek feléjük, bár nem sok eredménnyel. Számtalan galetki kapaszkodott a lakóbarlangok falán, s mind egy irányba nyújtogatta a nyakát, miközben egymást túlharsogva próbálták megtárgyalni az eseményeket. A legnagyobb tömeg a Szellemszem Tisztogató Klán palotája körül csoportosult, s a katonák alig bírták féken tartani a kíváncsiságtól túlfűtött tülekedőket.

Atvy megtorpant, mire szolgája bele rohant a hátába.

- Bocsánat, uram. - makogta legvékonyabb hangján Kalafonia. - De... Mi történt itt?!

Választ azonban nem gazdájától, hanem egy arra rohanó, hosszú haját óriási három mancsával tépkedő, eszelős galetkitől kapott.

- Megölte a szörny! Tengora nagymesterrel is végzett a torzszülött démon!

- Ez képtelenség! - kiáltott elhűlve Kalafonia - Miként juthatott volna be a klán palotájába egy torzszülött anélkül, hogy bárki észre ne venné?!

- A kérdés sokkal jobb, Kalafonia, mint ahogy azt te az ostoba agyaddal felfoghatnád! - szólt csendesen, gondterhes arccal Atvy, majd erősen megragadta a szolga könyökét és maga után rángatta - Gyere, sietnünk kell! Tengora nagymester valószínűleg szintén rá jött arra, amire én is, csak más úton, és ezért elpusztult. A tudás itt egyenlő a halállal, és most már mi is tudunk.

- Csak te, uram! - kiabált sipító hangon Kalafonia. - Egyedül te jöttél rá arra a valamire, én nem! Ne is mondd el nekem, ha kérhetlek, mert túl veszélyes rám nézve. Különben sem fognám fel, hiszen te mondád, milyen ostoba vagyok, úgyhogy ne is vesztegesd magyarázkodásra a szót, hallgass, és én süket leszek, na meg ütődött és értetlen...

Kalafonia így bizonygatta gazdája számára, hogy ő hirtelen mennyire ostobává vált, s ezért semmit nem ért semmiből. Amikor azonban megérkeztek Atvy lakóbarlangjába, és a tisztogató aktivizálta minden otthonát védő illúzió varázslatát és csapdáját, a szolga már sejtette, hogy nem ússza meg tudás nélkül.

- Most figyelj, mert elmagyarázom! - szólt szigorúan Atvy.

- Jaj, ne! - sikoltott Kalafonia, és teljes hosszában hanyatt vágódva ájulást színlelt.

- Szedd már össze magad, nincs sok időnk! - kiáltott rá Atvy. - Érzem, hogy már minket keres, és akkor is megölne téged, ha hülyén hagynálak, mert te láttad, hol lehet a válaszokat megtalálni.

- A varázslótoronyban? - nyöszörögte Kalafonia.

- A varázslótoronyban! - bólintott Atvy.

- Azt se tudom, hol az a hely. - mondta elhalkulva a szolga, mert valójában már feladta a küzdelmet. Atvy üres lapgomba-tekercset vett elő és tintába mártott vesszővel felrajzolta rá az Iszonyat Köreinek jelét.

- Nézd! - bökött a tekercs felé és Kalafonia elkeseredetten engedelmeskedett. - A régi legenda szerint, amit még a Nagy Felszíni Háború idejéből származtatnak, mikor őseink az Ellenséggel küzdöttek...

- Hiszen az több száz évvel ezelőtt történt! - kiáltott hirtelen feltámadó izgalommal a szolga. - Mielőtt még a bölcs galetki elődeink a hegyek mélyébe húzódtak volna vissza.

- Így van, de kérlek, ne szólj közbe. Tehát... A két ovális a világ két lényegét jelenti. Az egyik a galetki jóság, megfontoltság, szépség és tudás. A másik az Ellenség kegyetlensége, vérszomja, ereje, vak dühe és ocsmánysága. És ahol e két merőben eltérő dolog egybe fonódik, ott megszületik az Iszony Démonhercege, egy mágikus lény, mely egyesíti magában a két világ minden erejét, erényét és veszedelmét, hogy pusztítva, tombolva, vérengzés és varázslatok útján a legfelső hatalomra, a többdimenziós létezésre törjön.

- Vagyis istenné váljon?! - hűlt el döbbenten Kalafonia. - Ha jól emlékszem, a többdimenzióban egyszerre való létezés csupán elmélet, de feltételezhető, hogy néha, egy-egy különleges lény elérheti ezt az állapotot.

- A lényeg, hogy a két ovális érintkezésénél történik meg a dolog. - bólintott töprengve Atvy Morodur. - Szükség van hozzá a galetki kultúra, létezés legjobb, legfejlettebb formájára, és arra is, hogy az Ellenség szintén jelen legyen ugyanazon a helyen.

Kalafoniát hirtelen szédülés fogta el, mikor megértette, miről beszél gazdája..

- I... Itt...?! - szólt elhaló hangon. - Beszivárgott a szintünkre az Ellenség, és most a két világ keveredéséből megszületett az Iszonyat Démonhercege?! - a szolga hirtelen talpra ugrott és a legkülönbözőbb hangszíneket váltogatva sikoltott, üvöltött, bömbölt, miközben tucatszor körbe futotta a lakóüreget, tárgyakat borítva fel, taposva szét eszelős rémületében. - Nem, nem lehet! Vége! A galetki népnek vége! A Démonherceg mindannyiunkat le fog mészárolni! Köztünk van, megszületett. Vér, vér...!

Atvy néhány pillanatig bosszúsan ráncolt homlokkal figyelte szolgája őrjöngését, majd köpenye egyik rejtett zsebéből apró csonttűt vett elő, és gyakorlott mozdulattal Kalafonia nyakába pöccintette azt. A pici fegyverre kent méreg azonnal hatott, és a paralizált szolga bamba tekintettel vágódott el. Észnél volt ugyan továbbra is, de sem tagjait, sem hangszálait nem tudta mozgatni.

- Bocsáss meg, barátom, de gondolkodnom kell, és ebben akadályoz a te hisztérikus kirohanásod. - mondta nyugodt, csöndes hangon Atvy, majd kényelmesen elhelyezkedett az üreg bejáratával szemben, ölébe vette a varázslótoronyból elhozott régi tekercset és éppen olyan mozdulatlanságba dermedt, mint a földön heverő Kalafonia - Hogy mégse unatkozz olyan nagyon, felolvasom neked az egész legendát.

- Ez nem volt szép tőled, gazda! - mondta mélységesen felháborodva Kalafonia, miután hosszú órák bénultsága után lassan visszatért tagjaiba az erő. - Mi történik velem, ha közben ránk ront a Démonherceg?!

- A te démonherceged, ha létezne, egyetlen szempillantás alatt elfújna téged, akár mozogsz, akár nem. - felelt csöndes mosollyal Atvy Morodur.

- Létezik, hát már hogy ne létezne! - sápítozott Kalafonia. - Te magad bizonyítottad be nekem, hogy az ősi tekercsek átka megfogant a galetkiken. Most meg hova megyünk?! - hökkent meg a szolga, mikor látta, hogy gazdája feloldja a barlangot védő varázslatokat és semlegesíti a mechanikus csapdákat. - Nem túl veszélyes elhagyni az otthonodat? Odakinn talán már az egész szintet lemészárolta a szörnyeteg és most csak ránk vár.

Atvy nem válaszolt, csak intett Kalafoniának, hogy kövesse, amit az vonakodva bár, de meg is tett. A Központi Csarnokban valóban nagy volt a felbolydulás. Harcos galetkik őrjáratoztak a lakóbarlangok falain, a cseppkő rengetegek minden zugát átkutatták, miközben varázslók mormolták álcasemlegesítő igéiket, hátha rábukkannak a Szellemszem Klán nagymesterének gyilkosára. Mindenki azt feltételezte, hogy a csatornaszintről egy különösen nagy mágikus hatalommal bíró torzszülött lopakodott közéjük, s még a legbátrabb galetki katona is borzongva gondolt rá, hogy ő lehet a következő áldozat.

Ahogy Atvy hamarosan megtudta, valóban történtek újabb rejtélyes halálesetek. Félig szétmarcangolva találtak rá az Aréna főnökére, akinek az elfogott torzszülött gladiátorok felkészítése volt eddig a feladata. Ez tovább erősítette mindenki hitét, hogy a hegymélyi ocsmányságok bosszújáról van szó. Azt azonban senki nem értette, a titokzatos gyilkos miért pusztította el az Akadémia egyik teremőrét, és a varázslótorony irattárosát is.

- A nyomunkban van. - morogta halálos nyugalommal Atvy, amitől Kalafoniát az ájulás kerülgette.

- Uram, tűnjünk el erről a szintről olyan helyre, ahol nem bukkanhat ránk. - könyörgött. - Te már nyugodtan beléphetnél az Ősök Csarnokába, hogy le tedd a Próbát és a következő szintre emelkedj, hiszen ez régen esedékes. Én pedig elrejtőzöm a cseppkő rengetegben, és őseimnek ajánlom a lélekenergiámat.

Atvy erre a sopánkodásra sem felelt. Megérkeztek a Központi Csarnok egyik óriási beszögelléséhez, melynek mélyén az Akadémia komor sziklája terpeszkedett. Felmásztak a harmadik üregsorig, ahol egy nagyon idős, törődött galetki tudós fogadta őket.

- Csupán néhány kérdést szeretnék feltenni, nagy tudású mester. - hajolt meg szertartásosan Atvy Morodur az öreg előtt. - Kérlek, áruld el nekem, hiszen az Akadémián ezt tudni kell, hogy milyen közel álltak a különös gyilkosságok áldozatai az Ősök Csarnokának Próbájához?

A tudós galetki értőn bólintott, majd intett nekik, hogy kövessék. Sötét járatokon keresztül az Akadémia belsejébe vezette őket, ahol minden, a puhány szinten élő galetki adatait őrizték. Atvy hamarosan rábukkant a válaszokra, és sima homlokán tovább mélyültek a gondterhelt ráncok.

- Sejtettem - suttogta. - Minden áldozat testben és lélekben elszánta magát a Próbára, mikor lesújtott rájuk a végzet.

- És ez mit jelent, uram? - mocorgott nyugtalanul a háttérben Kalafonia.

- Csakis azon galetkik szánják rá magukat arra, hogy belépjenek az Ősök Csarnokába, akik tökéletesen feltöltődtek lélekenergiával, és tudásban, szakértelemben, erőben felkészültek a következő szinten rájuk váró megpróbáltatásokra. Vagyis a Démonherceg máris hihetetlen mennyiségű lélekenergiát halmozhatott fel. Azt hiszi; a mágikus tudás és a lélekenergia bizonyos koncentrációja őt magát sebezhetetlen energialénnyé, több dimenzióban egyszerre létező... Hm. Istenné emeli.

- Azt hiszi?! - kapott a szón Kalafonia.

- Ez ostobaság, barátom. - fordult felé Atvy. - A varázslótoronyban talált ősi lapgomba-tekercs ugyan ilyesmit állít, de az csupán legenda. A mi Démonhercegünk nagyon is hús-vér lény, akit majd' szétrobbant az összeharácsolt lélekenergia, s persze ettől hihetetlenül erős. De nem sebezhetetlen!

- Úgy fogalmazol, gazda, mintha már tudnád, hogy hol bukkanhatunk rá a torzszülöttre. - hüledezett Kalafonia. Atvy, mint aki álomból ébred, játékos, csodálkozó mosolyt küldött szolgája felé és szólt:

- Ki mondta egyetlen hiteles szóval is, hogy a gyilkos torzszülött?!

Lassan ballagtak át a Központi Csarnok hatalmas cseppkövekkel határolt díszterén, Atvy megfontolt léptekkel, Kalafonia viszont állandó nyugtalansággal szökellve körülötte.

- Ha nem torzszülött, akkor Ellenség, vagy egy másik, a hegy mélyén rejtőző faj tagja lehet. - hadarta a szolga, és képtelen volt megfékezni kapkodó mozdulatait.

- Már megint felelőtlen ostobaságokat zagyválsz össze, Kalafonia. - felelt Atvy Morodur halkan, hogy más ne hallhassa szavait. - Mikor tanulsz már meg előbb gondolkodni, s csak azután elméleteket gyártani?

- Nekem ez a sorrend olyan... idegen. - vonogatta vállait a szolga.

- Ellenség nem lehet, legalábbis nem hinném. - mondta türelmesen a tisztogató. - Az Ellenségek soha nem jönnek ilyen mélyen a hegy gyomrába. Elfoglalták a felszínt több száz éve, és azóta nem hallottunk róluk. Övék a bolygó, és talán azt hiszik, hogy mi már régen elpusztultunk. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy azóta is a felszínen vannak, hiszen közülünk azok, akik kimerészkedtek a hegy gyomrából, csupán kiégett pusztaságot láttak.

- És a többi faj?! - hadonászott karjaival Kalafonia. - úgy hírlik, hogy nem csupán galetkik, de tündék, törpök és orkok, meg más értelmes lények is a hegy belsejébe települtek, mikor a felszínen elveszítették a háborút az Ellenséggel szemben. Igaz, ezek mind ostoba korcsok, de akkor is...

- Minden bizonnyal így is van. - helyeselt Atvy. - Csakhogy nehezen tudom elképzelni, hogy valamely sorsüldözött faj képviselője a galetkiket kezdené el irtani. Mi oka volna rá? És hogyan tudna huzamosabb ideig észrevétlen maradni? Ráadásul...

Itt Atvy elhallgatott, mintha a gondolat túlságosan súlyos volna.

- Igen, igen?! - sürgette Kalafonia.

- Az áldozatok körül talált apró jelek, hogy például láthatóan nem féltek gyilkosuktól, hiszen arcuk a halál pillanatában nyugalmat, legfeljebb némi meglepődést tükrözött... Tehát a nyomok összessége arra utal, hogy galetki a gyilkos.

A szolga hirtelen megmerevedett. Ábrázatán látszott, hogy ezt a kijelentést elméje képtelen gyorsan feldolgozni. Majd mégis megszólalt.

- Ez... Ez lehetetlen! A Törvény, uram...! A Törvény lehetetlenné teszi, hogy egyik galetki megölje a másikat. Ilyen nem lehetséges! Ép elmével bíró galetki ilyet soha nem volna képes elkövetni.

- A hangsúly az ép elmén van, Kalafonia! - szólt jelentőségteljesen Atvy, majd tőle szokatlan fürgeséggel indult el újra. - Gyere, dolgunk van! Már mindent tudunk, amit tudni érdemes, úgyhogy más feladatunk nem maradt, mint bevárni, amíg a gyilkos végezni akar velünk. Mi leszünk a csalétek, barátom!

Kalafonia egyik kezében három élű csatakardot, a másikban rövid nyelű tüskebuzogányt szorongatott. A csatornaszint járata, ahová gazdájával bemásztak, mindkettejüknek rettenetesen szűk volt, csak meggörnyedve tudtak járni benne, majd egymásnak vetve hátukat lekuporodtak. A szolga egyfolytában morgolódott magában, hol méltatlan körülményeit panaszolva, hol önmagát szidva, amiért mérhetetlen mennyiségű lélekenergiát használt fel torka specializálására, ahelyett, hogy végtagjait növesztette volna félelmetes fegyverekké. A járat egyetlen előnye annyi volt, hogy majdnem minden oldalról gránit vette körül, ami még a legkeményebb torzszülöttek számára is átfúrhatatlan keménységgel bírt. Kalafonia mégis iszonyatos csapdában érezte magát, aminek minduntalan hangot is adott.

- Uram, minket itt le fognak mészárolni! - nyöszörögte. - Bárhonnan is jön a gyilkos, nem tudunk vele harcolni, hiszen itt képtelenség meglendíteni a fegyvereket.

- Mondtam neked, hogy ne hozz magaddal annyi vacakot. - súgta Atvy hűvös, szenvtelen hangon. - Olyan régóta vagy már a szolgám, de néha úgy érzem, semmit nem tanultál tőlem. Mindig azzal harcolj, amiben a legjobb vagy.

- Nem hinném, uram, hogy a gyilkost rá tudnám venni néhány cifra átkom megvásárlására. - rázta fejét Kalafonia, és közben vörös infratekintetével a ráeső járatot kémlelte, ami azonban változatlan hőképet mutatott. - Miért kellett nekünk ide bújnunk. Csodálnám, ha a gyilkos valaha is ránk bukkanna, hiszen a csatornaszint óriási, akár évekig lehet benne bolyongani anélkül, hogy kétszer lépnénk ugyanabba az üregbe.

- Attól ne tarts, barátom, hogy nem talál ránk. - kuncogott Atvy Morodur. - Tudja, merre jöttünk, és azt is, hol vagyunk most. Csak óvatos és megfontolt. Erőt gyűjt, koncentrál, varázserőt formál elméjében és megpróbálja kitalálni, hogyan végezhetne velünk a leggyorsabban.

- Miért volnánk számára veszélyes ellenfelek? - legyintett a buzogánnyal Kalafonia, leverve néhány apró cseppkövet. - Hiszen könnyedén kivégzett előttünk már néhány katonát, két varázslót, nem is beszélve Gro ki Tengora nagymesterről, aki nem csekély mágikus erővel és tapasztalattal rendelkezett.

- Csakhogy a többi áldozata gyanútlanul közel engedte magához a gyilkost, mert megbízott benne. - szólt Atvy. - Mi azonban számítunk rá és...

Ekkor a Kalafonia felöli szűk járat sötétjében néhány kavics omlott a padlóra. Mindketten elhallgattak és jó csalétkekhez méltóan rezzenetlenül várakoztak.

- Ott... Ott van! Közeledik! - siránkozott közel a hisztériához Kalafonia. Atvy gyorsan betapasztotta szolgája száját a tenyerével, majd lassan elengedte, mikor már biztos lehetett benne, hogy néma marad.

A szűk járatból egyre hangosabb mocorgás, fujtatás tört elő, mikor a jövevény közelebb ért. Nem vigyázott rá, hogy csöndes maradjon, úgy tűnt, cseppet sem tart áldozataitól. A szolga egész testében remegett, s bár észre sem vette, minden erejével hátrafelé próbált mászni, míg Atvy alaposan meg nem lökte, hogy nyugton maradjon.

Kalafonia infraszemei hirtelen óriási élőlényt érzékeltek a kanyar mögül előbukkanni. A vörös színkép azt mutatta, hogy a közeledő testhőmérséklete az átlagnál magasabb, mintha lázban égne, vagy varázslatra készülve egybe gyűjtötte volna energiáit. Kalafonia kétségbeesetten felemelte mindkét fegyverét, de azok pendülve ütköztek meg a gránitban.

Váratlanul olyan dolog történt, ami szinte teljesen elképzelhetetlen a csatornajáratokban: milgand ezüstös fénye áradt rájuk, s szemüknek néhány másodpercbe telt, mire alkalmazkodni tudtak hozzá. Kalafonia kettőt pislantott, majd felkiáltott:

- Hála a galetki ősöknek, hát maga az, uram...!

A következő események szinte egyetlen pillanat alatt játszódtak le. A megkönnyebbült Kalafonia érezte, amint a háta mögül kihajoló Atvy fogai közül éles sziszegéssel koncentrált sav sugár lövell ki, egyenesen a jövevény felé, aki talán még nehezebben fért el a szűk járatban, mint ők. A szolga gondolatai eszelős rohanásba fogtak, de csupán a legegyszerűbb tényeket voltak képesek megfogalmazni, s azok rögvest kitörtek a torkán:

- Uram, mit csinál, ne tegye! Hiszen... Hiszen ez Slodrag nemesúr, a puhány szint helytartója!

Kalafoniára azonban senki nem hallgatott. A sárga sav ártalmatlan vízpermetként csöpögött le a jövevényről, bár díszes ruháját füstpamaccsá égette. Atvy Morodur nem várta be, amíg ellenfele reagál, kezében tartott üvegcséjéből lenyelte varázsitalát. Egész testében érezte, amint a szer tűzként járja végig a bőrét, megvastagítja azt, közönséges fegyverek által áthatolhatatlanná téve. A nemesúr ajkai némán mozogtak, s e látvány végre Kalafoniát is kimozdította ernyedtségéből.

A szolga visítva a támadó felé hajította mindkét fegyverét, majd maga is üveget emelt ajkaihoz és ivott. Az utolsó pillanatban tette ezt. Slodrag hatalmas jobb mancsából, amin három borotvaéles karom csillogott a milgand fényében, sárga villámcsapás röppent elő és száguldott egyenesen a szolga mellkasa felé. Kalafonia lelki szemeivel máris látni vélte önmagát, amint átégetett testtel, csöndben füstölögve várja, amíg a torzszülött dögevők eltakarítják maradékait.

A varázsital hatására azonban a szűk járatot eltorlaszolta egy tűzpajzs, s arról a gránitfalba csapódott a támadó kisülés. Irtózatos roppanás hallatszott a hegy gyomrából, mintha régen eltemetett óriások ébredeznének évszázados álmukból.

Atvy Morodur kihasználta ellenfele meglepődését, amiért támadása hatástalan maradt, és gyorsan félre lökve Kalafoniát, előre mászott a járatban. A savlehelet nem volt sikeres, de erre számított. Most úgy döntött, mással próbálkozik. Mindkét kecses kezében egy-egy csonttüske jelent meg, amiket úgy tudott elpöccinteni, mintha nyílpuskából lőtték volna ki őket. Az egyik hegyes alkalmatosság Slodrag nemesúr pikkelyekkel vastagon fedett bal válláról lepattant, és ártalmatlanul hullott a talajra. A másik azonban megtalálta azt a kicsike rést, ami Slodrag érzékeny füleinél volt felfedezhető. Az előrelátó, harcra fejlődött nemesúr testén talán ez volt az egyetlen olyan pont, ahol puha maradt a bőre, s most abban rezegve megállt a csonttű.

A dühös üvöltés megzengette a környező járatokat. Ha voltak is a közelben kisebb torzszülöttek, azok most biztosan elmenekültek. Slodrag kirántotta füléből az apró szigonyt és találomra Kalafonia felé dobta, de túlságosan ügyetlenül ahhoz, hogy bármi kárt tehetett volna a szolgában. Atvy Morodur szinte tudományos érdeklődéssel, félelem nélkül figyelte, hogyan hat a paralizáló méreg a nemesúrra, de az látszólag fel sem vette a dolgot.

Kalafonia elborzadva látta, amint Slodrag, a puhány szint helytartója, a mindenki által becsült és szeretett galetki lila szemei hatalmasra kerekednek a gyilkos indulattól. Eddig az életét is rábízta volna a nemesre, de most rá kellett döbbennie, hogy a szent Törvény, a fajtárs életének tisztelete semmivé foszlott a hatalmas galetki beteg elméjében.

Slodrag egyik szemhéja váratlanul lecsukódott. Atvy, nem bírva elfojtani diadalmas kiáltását nyugtázta, hogy a méreg mégis hat, ha sokkal lassabban is, mint másnál. Ekkor azonban bölcs arcára ráfagyott a mosoly, mert felismerte a varázsige első hangját, amit a nemesúr eszelős gonoszsággal kántálni kezdett. Már nem tehetett semmit, csak, hogy maga is megkezd egy varázslatot.

Kalafonia látta, amint Slodrag mágikus hívására vérvörös lávafolyam önti el a szűk járatot. A lassan hömpölygő olvadt érc gázokat pöffentve elborította a gránitot, megrepesztette a puhább kőzeteket és a lángok bele martak Atvy köpenyének szélébe.

Ekkor a semmiből kék vízár tört elő, amit Morodur idézett meg, s egyenesen a forró lávára zúdította. A két ellentétes természetű anyag a szűk helyen pokoli gőzrobbanásban egyesült, s Atvy láthatta még, hogy Slodrag helytartó hatalmas teste tenyérnyi darabokra szakad.

Azután őt és szolgáját is elérte a forró gőz és elveszítve eszméletét már nem látott semmit...

Álmában, míg ájultan feküdt a templom sebesülteknek fenntartott üregében, Atvy Morodur mindent megértett. Agyának egy régen elszigetelt, csak gondolatoknak, logikai feladványoknak és emlékeknek szánt részét nem érintette a gőzrobbanás sokkja. Teste ugyan szinte teljesen szétroncsolódott, így a regenerálódás rendkívül hosszú időt fog majd igénybe venni, de addig is alaposan átgondolhatja az eseményeket.

Nem kétséges, hogy Per eno Slodrag, a Kús hegy puhány szintjének helytartója kutatásai során rábukkant a Felszíni Háború egyik ősi legendáját idéző lapgomba tekercsre, mely az Iszonyat Köreinek történetét mondja el. A nemesúr önmagára értelmezte a két különböző világ lényegéből megszülető Démonherceg figuráját, s úgy vélte: minél több lélekenergiát sikerül összegyűjtenie, annál hamarabb teljesül ki létezési formája több dimenzióra. Őrültsége semlegesítette lelkében a Törvény tiltását, miszerint galetki nem ölheti meg fajtársát, sőt, elhitette a szerencsétlen helytartóval, hogy célját csakis gyilkosság útján szerzett lélekenergiával érheti el.

Atvy Morodur azonban még sokáig hevert mozdulatlanul töprengve, amíg arra is rá jött, ami a leginkább nyugtalanította az ügyben. Képtelen volt ugyanis kitalálni, mi őrjíthetett meg egy bölcs galetkit annyira, hogy félre tegye a legszentebb Törvényt, a fajtársak életének tiszteletét. Erre csakis beteg, széthullott elme képes, igen. De mitől? Mitől?

A regenerálódás kínkeservesen lassú és fájdalmas folyamatának egy pillanatától kezdve Atvy Morodur újra hallott. S ami legelőször megütötte fülét, az a szomszédban lázas önkívületben kántáló Kalafonia hangja volt, aki eszelős hangon csak ezt ismételgette:

- ...és lőn két világ, és a két világnak két lényege, mely tökéletes, mint két kör. És ők az Iszony Körei, amik egybe nem érnek itt, de egybe csúsznak amott, s ahol egybe csúsznak, ott megszületik az Iszony Démonhercege, hogy maga váljék minden szintek és világok urává, az első istenné, miután önmagába olvasztotta a Lények lélekenergiáját, és nincs már rajta kívül más, ki lélegzetet vesz hegy fölött, és hegy gyomrában sehol!

Atvy Morodur tehetetlenül, némán heverve hallgatta, ahogy egykori szolgája az őrület kapkodó hangjaival szavalja a gyöngék, hiúk, puhányok és ostobák lelkére méregként ható, mágikus energiákkal feltöltött ősi szöveget, amit ő maga olvasott fel a szerencsétlennek, s aminek élő, rettenetes hatására eddig nem jött rá.

Mert az Iszony Köreinek legendája semmi más nem volt, csupán egy régi, elmebajt okozó, ravasz mágikus átok...

Írta: Böszörményi Gyula
A cikk az Alanori Krónikában jelent meg, 2 részletben.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 25 szavazat alapján 8.6)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Az ősök útja (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. május 18. 15:06:38Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.