A múlt mágusai (Túlélők Földje novella)

- Gumiembör, gumiembör, mi van a mellyeden?

- Halkabban, Giak! Fáj a fejem - válaszolta Waherf és bizonytalanul dülöngélve maga mögött hagyta a trollt. Hatalmas barátja azonnal utána sietett. Tegnap este versenyt ittak, és szokás szerint az alakváltó veszített. Amint a troll utolérte a férfit, tekintete ismét a tetoválásra tévedt.

- Naa, gumiembör! Mond má' ee! - kérlelte Giak, mint egy mesére éhes gyermek.

- Jól van, de csak akkor, ha utána békén hagysz! Úgy tizenöt évvel ezelőtt történt. Egyik régi barátommal, Bodinnal éppen hazafelé tartottunk a kocsmából... - kezdte az alakváltó, immáron sokadszor különös történetét. Az évek során néha hozzátett, néha kihagyott valamit; Giak legnagyobb örömére, aki megunhatatlannak találta a csodálatos mesét és szinte minden nap elmondatta barátjával.

A sötét árnyék hangtalanul suhant át az ősi oszlopok között. A kriptákból kiáramló mérges gőzökben alakja elmosódott, szinte láthatatlanul tette meg a találkozóhelyhez vezető utat. Egy közeli dohos sírkamrához lépett. Néhány furcsán kimért mozdulatot tett és halkan elsuttogott egyetlen szót az ősi mágia nyelvén. A vastag, nyálkás koszréteg alatt valami halvány, zöldes fénnyel felderengett, majd azonnal ki is hunyt. A kripta ajtaja lassan, nyikorogva felnyílt. Az árnyék belépett az öreg épületbe és elindult lefelé a nedves csigalépcsőn. Mire az ajtó becsukódott mögötte ő már a kripta alatti nyirkos, csúszós folyosón tartott célja felé. A lelkén elhatalmasodó pánik egyetlen külső jeleként kissé megremegett. Félt... egyre jobban félt! De még mielőtt teljesen hatalmába kerítette volna a félelem, erőt vett magán, áttört a gyávaság hálóján és továbbhaladásra kényszerítette testét. A folyosó végén egy vörös ötszög világított. Nem először járt már itt, tudta, mit kell tennie, mégis ideges volt. Nem a "ház" gazdájától félt, hanem volt mestere mondanivalójától. Tudta, hogy fontos, nagyon fontos ügyről lehet szó, ha éppen most, a háború közepén hívta őt. Ráállt az ötszögre és kimondta az utolsó varázsigét, majd egy villanás kíséretében eltűnt.

- Itt vagyok, mester - vetette hátra csuklyáját, ami arcát takarta.

A rövid, szőke hajú, fiatal varázsló kérdőn nézett maga elé, oda ahol mestere és leghűségesebb tanítványai ültek.

- Ülj le! - mondta némi hallgatás után az öreg varázsló.

Ősz hajszálai, rideg, szürke szemei még akkor is könyörtelen külsőt kölcsönöztek volna neki, ha arcát nem borítják sebhelyek.

- Ülj le közénk, Banedon! - ismételte meg türelmetlenül.

A fiatalabbik szép lassan leült, miközben körülnézett a teremben. Olyan érzése támadt, mintha utoljára látná ezt a helyet. A fekete márványépületet, melyet a föld alá építettek, évszázadok óta átjárta a feketemágia hatalma. Most mégsem érezte a falakból áradó fagyos gonoszságot, mint máskor, csak egy egyszerű, hétköznapi szobának tűnt számára a szentély. Az egyik sötét sarokban mocorgott valami. Banedon szemét erőltetve ki tudott venni néhány ketrecbe zárt rongyos alakot.

- Kik azok a roncsok ott? - kérdezte.

- Komponensek - morogta félhangosan az öreg mester, majd hangját felemelve folytatta. - Mind itt vagyunk, ideje hát, hogy elmondjam miért hívtalak ide titeket. Nemrégiben belenéztem a jövőbe... A jövő nem hoz mást, csak halált és pusztulást - kiáltotta. - Egyetlen esélyünk van. Ha megszálljuk ezeket a kalandorokat, a jövő nagy túlélőit, életben maradhatunk. Amikor eljön majd az idő, átvesszük a hatalmat a testük és Ghalla felett! A háború az egész világ vesztét fogja okozni. A tisztítótűz után azonban marad néhány szerencsés, új és mégis régi istenek fognak megjelenni, a mágia hatalmasabb lesz, mint valaha, és mi is hatalmasabbak leszünk! Megkerestem a jövő túlélőit, hogy varázslataik segítségével őrizzék lelkünket, míg újra erősek leszünk és akkor visszatérünk, mint a múlt mágusai.

- Szóval így történt. Soha nem tudtuk meg, milyen sötét erők áldozatai lettünk, és hogy milyen csoda folytán menekültünk meg. Csak ez a jel maradt - mutatott Waherf a tetoválásra, azzal a mozdulattal, amit már sokszor tett meg története elmesélése közben.

A jel - egy koponyát a csőrében tartó varjú - mintha csak erre várt volna, hirtelen felizzott. Az alakváltó teste görcsbe rándult, a földre rogyott és nem mozdult többet. Giak Leah papja volt, tudta, mi a halál. Érezte, ahogy barátja lelke elhagyja testét. Istene segítségével még egyszer beszélni akart vele, de mielőtt megtehette volna, az alakváltó felkelt.

- Gumiembör, ezt hogy csiná'tad?

- Az én nevem nem gumiembör, hanem Banedon - válaszolta ridegen az alakváltó.

Vangorf gróf nemrég jutalmazott meg egy kobuderát a szvó-ektoplazmákért és éppen pihenni tért volna szobájába.

- Miért zavarsz, lidérc - förmedt rá a gróf az ajtónállóra.

- Bocsáss meg, de ha megfigyeléseim pontosak, megtörtént az, amire évek óta vár. - A gróf korához cseppet sem illő fürgeséggel rohant le a hosszú lépcsősoron és szinte betörte a laboratórium ajtaját. A lidércek pánikszerűen suhantak el a gróf útjából a szoba különböző sarkaiba. Vangorf megállt a legnagyobb asztal előtt és vizsgálni kezdte az egyik lombikot, melyet vezetékek kötöttek össze különböző kémcsövekkel, amikben furcsán, természetellenesen fortyogott valami. A gróf arcán megjelent egyik ritka, őszinte mosolya. Sikerült! Évekbe telt, de sikerült. Ha lassan is, de visszatérnek mint a múltban, úgy a jövőben is felépülnek a fekete márványtornyok. Eljön az idő, amikor újra a csőrébe veszi a kopnyát a varjú.

Vangorf elindult lefelé a lépcsősoron, a labor felé, ahol vártak rá különböző testekbe bújt társai. Az elmúlt hetek alatt többségük újjáéledt. Azonban néhányuknak még kell egy kis segítség a visszatéréshez. A gróf leért a laboratóriumba és keresztülvágott az immár porosodó kémcsövek között. Mormolni kezdett a mágia nyelvén. Nagyon nehezen ment, hisz már nem volt fiatal, és rég nem használta e csodálatos tudományt. Még jóval a világégés előtt érintkezett a hatalommal utoljára, amikor megidézte lidércszolgáit. Hosszú ideig nem gyakorolhatta varázslásait különben az ezüst mágusok felfedezték volna. Még Symulf halála után sem akarta használni egyre jobban megcsappanó erejét, tartott a Boraxot körülvevő mágusoktól. Sokat dolgozott, hogy a szvó-ektoplazmák felhasználásával segítse társai visszatérését. Így már nem is maradt ideje a mágiára. Harmadszorra sikerült csak megformáznia a mágikus rúnákat, és megtalálnia a helyes kiejtést, de a padló alatti rejtett lépcsősor végén már hibátlanul mormolta az utolsó titkos ajtót nyitó varázslatot. A termet, ahová érkezett, fekete márványoszlopok tartották körben, így a szentély közepén egy kerek tér alakult ki, ahol a padlón vörösen izzott egy pentagramma. A fény felfelé száguldott a levegőben, és a plafonon is felvillant az ötágú csillag pontos mása. Vangorf néhány percig lenyűgözve figyelte az eseményt, fejét lehajtotta a látvány előtt. Életében először egy apró könnycsepp csordult ki a szeméből és halkan a földre hullt. Mikor felnézett, már körülötte álltak fekete csuhás társai.

- Köszönjük neked, Vangorf. Kitartásodnak hála, rendünk megmenekült a pusztulástól - mondta a kobuderatestbe bújt mester. - Neked itt kell maradnod a váradban, és folytatnod kell a munkádat többi társunk kiszabadításáért. Én és tanítványaim elindulunk, felépítjük a Holló rend új tornyait és előkészítünk mindent, hogy amikor mindannyian visszatérünk, hatalmunkat megszilárdíthassuk. Banedon, te szolgáddal hírül viszed e világ minden lakójának érkezésünket, hogy újra suttogva és félelemmel ejtsék ki rendünk nevét.

- Fuss, Giak, fuss! - hallotta a troll a háta mögül, miközben egy bíborgörényt rúgott fel futtában. Rohant tovább az életéért, egyre mélyebbre az erdőben.

Az ágak felszaggatták ruháját, testét rengeteg seb borította. A következő pillanatban már repült a robbanástól, amit igazából a bíborgörény érzett meg. Giak feltápászkodott. A homlokából a szemébe csorgott a vér, orrát az égett hús bűze csavarta. Tovább rohant, nem akart úgy járni, mint a szörny. Tudta, hogy Waherf kergeti, de ez nem az a gumiembör volt már, akit ő megismert.

Két hete dolgozott a megváltozott gumiembörnek. Nagyon furcsa dolgokat parancsolt neki, és amikor ellene szegült volna, Waherf vagy Banedon egyetlen mozdulattal bénította meg. Aztán börtönbe záratta. Az első adandó alkalmat kihasználta és kitört a cellájából. Két őrt puszta kézzel megölt. Kijutott az udvarra, hatalmas izmait megfeszítve felemelte a rácsot, majd kirúgta a kaput és már rohant is a város felé. Azaz csak rohant volna, mert a furcsa szárnyakkal repülő gumiembör hamarosan utolérte. Giak teljesen kétségbe esett. Régi barátja, az egyetlen igazi barátja meg akarta ölni. Banedon élvezte a helyzetet. Úgy irányította a trollt, mint a bolhakutya az alpesi tehéncsordát. Giak már azon gondolkodott, hogy föladja, tegyen vele a gumiembör, amit akar, amikor egy tisztásra ért. Az egyik közeli domb tetején meglátott valamit csillogni a fűben. Halvány reménysugár derengett föl előtte. Legvégső energiáit felhasználva botladozott tovább a domb felé. A félelemből merítve erőt elrugaszkodott, és elérte azt, ami a domb tetején hevert. Görcsösen megmarkolta a kis fémdobozt. Megmenekült, hiszen a valódi isteni beavatkozás, egy D.E.M. volt a kezében. Kajánul vigyorogva fordult szembe üldözőjével. Banedon a domb tetejével egy szinten lebegett, egyik kezével Giakra mutatott, és különféle szimbólumokat írt a levegőbe, másikban pedig valami furcsa anyagot tartott. Giak arcáról tovatűnt a mosoly és immár csodálkozással vegyes félelemmel várta sorsát. Hirtelen egy lángoló golyó röppent ki az alakváltó kezéből. Giak ezüst színű haja lángra kapott, ruhája égett, a bőrét lángnyelvek mardosták.

Banedon pár másodpercig élvezettel figyelte a troll fájdalmas arckifejezését, amikor a D.E.M. fehéren villanva elteleportálta a szerencsétlent. Az alakváltó elégedetten nyugtázta, hogy a tűzgolyója vagy a testéből felszabaduló energia teljesen elhamvasztotta áldozatát. Visszarepült a kastélyba, amit idomított ongóliantokkal és hegyigóliátokkal építettek fel néhány óra leforgása alatt. Mestere az északi bástyán várta.

- Elvégeztem a feladatot, mester. Megöltem az egyik legnagyobb ellenfelünket.

- Jól van, fiam. Mostantól nem ejtünk foglyokat, az ellenség sorsa halál! Menjünk a belső szentélybe, ideje feléleszteni a rendet - mosolyodott el a mester, és tanítványával együtt kezdték el mormolni a teleportáció varázsigéit.

Giaknak ismét szerencséje volt, a D.E.M. Libertanba közelébe dobta. Berohant a fogadóba és mesélni kezdett volna. De túl kimerült volt, rongybabaként esett össze az ivó kellős közepén, összetörve néhány asztalt és széket. Még mielőtt elvesztette volna eszméletét, motyogott a kocsmárosnak valami koponyáról és varjúról.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Napnyugta (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. március 16. 13:28:42

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma