Aranyforrás (HKK novella)

Lord Fezmin aggódva nézte a dombokat a túloldalon. Egyelőre nyoma sem volt az ellenségnek, de a felderítők híreiből már tudta, hogy nem kell sokáig várniuk. A hadúr óriási, páncélba öltözött alakja mellett eltörpült a hosszú szakállát idegesen markolászó mágus, Zu'lit, aki most torkát köszörülve próbálta felhívni magára a figyelmet. Az alakváltó hadúr ingerülten fordult felé. Mind felépítésében, mind kinézetében inkább hasonlított egy nagyragadozóra, mint egy humanoidra. A varázsló, még mindig a szakállát markolászva, idegesen megjegyezte:

- Remélem, tényleg minden szükséges előkészületet megtettünk.

Lord Fezmin biccentett, és szemöldökét ráncolva hátranézett. Tízezer katona sorakozott mögötte, páncélos lovagok, elf íjászok, gyalogos zsoldosok és még néhány bérmágus is. Egy ekkora seregnek elégségesnek kell lennie bármivel szemben, ami erről a világról származik - csak hát ez az ellenség nem ilyen volt. Zu'lit visszaemlékezett arra, amikor felfedezték a dimenziókaput. Nem lehetett megállapítani, hogy mióta volt nyitva, de az bizonyos volt, hogy valami nagyon gonosz és nagyhatalmú dolog jött át rajta. A kaput sikerült ugyan becsukni, de a baj már megtörtént. Az átjárót megnyitó mágus azóta sem került elő. Hamarosan kiderült, hogy a "vendég" nem más, mint egy Thargodan herceg, amelynek a neve Ouiuteem'onal-leekharonbaaen (a Felejtés és Halál Ura), vagy röviden csak Ouitmlen. És ez még csak a jó hír volt. A rossz az, hogy Ouitmlen a nekromantika egyik legnagyobb mestere, így hiába zárták be a kaput, a Thargodan így is képes volt sereget toborozni, ennek a világnak a holtjaiból és szellemeiből. A korábbi háborúk ősi csatamezőit végigjárva, hamarosan zombik, csontvázak, lidércek és hasonlók tömege menetelt a káoszúr mögött. Vámpírok, vérfarkasok és az éjszaka más teremtményei csatlakoztak hozzá. A sereget sötét felhők és fekete madarak csapatai kísérték, a felégetett föld füstje mérföldekről jelezte, merre járnak.

Zu'lit barátjához, a környék földesurához, Lord Fezminhez fordult a rossz hírrel, aki azonnal sereget toborzott, a környék többi hűbérurának bevonásával. Lord Fezmin, a zseniális stratéga, Vixet mezejét jelölte meg a csata színhelyéül. Fényes nappal kell megütközniük, amikor az élőholtak a leggyengébbek! Úgy tűnt, Lord Fezmin az egészet mindössze egy hadgyakorlatnak tekintette a Gruangdaggal küszöbön álló háború előtt. A varázslónak azonban más volt a véleménye, neki ugyanis már volt dolga nem evilági lényekkel. Tudta, egy Thargodan herceg több, mint egy ormótlan szörny, amelyet néhány jól irányzott kardcsapással egy képzett harcos a másvilágra küldhet.

Aztán mindketten megérezték. A föld nagyon gyengén remegni kezdett, és az égen előttük sötét felhők jelentek meg. A felhők természetellenes gyorsasággal haladtak feléjük, noha szél egyáltalán nem fújt. Lord Fezmin hátrapillantott: katonái erősebben markolták a fegyvereiket. Feszült várakozás következett, és a remegés erősödött. A felhők most már felettük voltak, a csatamezőre félhomály ereszkedett. Azért a szemközti dombokon megjelenő fekete tömeget jól látták. Nyugatra és keletre is végeláthatatlan sorokban özönlött elő az ellenség, imbolygó járású, fekete alakok, hajlott hátú, földig érő karmú mutánsok, rég halott óriásszörnyek mágikus úton animált csontvázai. A sereg felett pedig számtalan kisebb-nagyobb szárnyas teremtmény repült, vörösen izzó szemüket még ilyen távolból is látni lehetett.

Lord Fezmin intésére a katonák megindultak, először sétálva, majd rohamozni kezdtek, üvöltésükbe beleremegett a vixeti csatamező. A bérmágusok is munkába kezdtek, tűzgolyókat szórtak az élőholt hadsereg közepébe. Zu'lit hosszas mormolása eredményeképp a felhők megnyíltak, és az égből egy óriási, izzó üstökös csapódott a horda közepébe.

- Csak ennyi? Többet vártam ekkora hókuszpókusz után! - vetette oda Lord Fezmin kacagva, ahogy előrevágtatott. Zu'lit mérgesen újabb mozdulatokat tett, és a felhőkből hamarosan villámok kezdtek csapdosni, tucatszám égetve el az ellenséget.

- És erről mi a véleményed? - morogta magában a varázsló. Az eget elfeketítették a nyílvesszők, de amikor becsapódtak, nem látszott, hogy megritkultak volna a horda sorai. Aztán az egymás felé rohamozó seregek összecsaptak.

A katonákat ugyan megpróbálták felkészíteni az élőholtakkal való harcra, de valójában senkit nem lehet ilyesmire felkészíteni. Azok, akiknek sikerült utat vágniuk a csúszó-mászó zombik seregében, a lidérckirályokkal találták szembe magukat. Az élőholt urak egyetlen érintésükkel elszívták áldozatuk lelkét, aki a következő pillanatban már az ő irányításuk alatt harcolt. Már egy órája tombolt a harc, Lord Fezmin visszatért, páncélja és lova csutakos volt a fekete vértől és a felismerhetetlen organikus részektől.

- Nem bírunk velük - rázta a fejét. - Irtózatos lények vannak ebben a seregben, földöntúli erejükkel halandó nem képes szembeszállni. Némelyek felfalják az elesetteket, és így lesznek erősebbek, mások teljesen elpusztíthatatlanok. Hathatósabb mágikus segítségre lenne szükségünk.

Zu'lit csak a fejét rázta szomorúan, de aztán tátva maradt a szája, és előremutatott. A sötét sereg hátsó soraiból valami hatalmas méretű mozgott előre. Egy fekete figura, öt-hat méter magasan, óriásként magasodott a tömeg felé, két hihetetlenül hosszú karmokban végződő karja halálos kaszaként nyitott magának utat. Amerre járt, fekete köd telepedett mindenre. Azok a katonák, akiket megérintett, rongybabákként rogytak össze, de az élőholtakra láthatólag nem volt hatással.

- Uramisten... - rebegte Zu'lit. - Adtunk Ouitmlennek újabb tízezer katonát, ennyit tettünk... - Lord Fezmin mérgesen megfordította a lovát, és vágtatni kezdett a csata felé. A hatalmas, sötét alak Ouitmlen volt, az iszonyatos hatalmú Thargodan herceg. Állati pofája mosolyra húzódott, ahogy megpillantotta Lord Fezmin alakját. Öblös hangja bezengte a csatateret.

- Lord Fezmin, halandók gyönge vezére! Halld hát ajánlatomat! Tedd le a fegyvert, add át földedet és szabadon elvonulhatsz. Vagy harcolj tovább, és lelked és katonáid lelke az örökkévalóságig rabszolgám lesz, amelyet kedvemre kínozhatok!

A fülsiketítő csatazaj ellenére is messzire lehetett hallani a hadúr válaszát.

- Ouitmlen, az általad kínált lehetőségek egyikét sem kedvelem. Inkább pusztulj, seregeddel együtt! - ezzel Lord Fezmin vaskesztyűs markával összeroppantotta a nyakában lógó amulettet. A felhőkön felülről vakító fénysugár tört át, és egy szárnyas, fehér alak ereszkedett alá.

- Raia angyala! Raia elküldte hozzánk arkangyalát! - suttogták a katonák egymás közt, ahogy minden harcoló szinte megdermedt. Az angyal méltóságteljes szárnycsapásokkal lejjebb ereszkedett, majd kitárta karjait. A következő pillanatban elszabadult a káosz. Az élőholt lények egymást kezdték pusztítani, marcangolni. Ouitmlen dühödten emelte fel tekintetét, kezéből fekete sugarak indultak az arkangyal felé, a szent teremtményre azonban láthatóan nem hatott a gonosz varázslat.

A katonák döbbenetét lassan felváltotta az öröm, és újult erővel kezdték az egymást csépelő ellenséget kaszabolni. A felhők oszladozni kezdtek, fentről vakító napsugarak értek a földre. Amelyik élőholtat a fénysugár elérte, sisteregve elégett. Ouitmlen dühödten hátravetette a fejét, és ordítani kezdett. Két felemelt karja között lassan egy ezüstösen vibráló korong jelent meg. A korong lassan elfeketedett, és felülete mozogni kezdett, mintha valami ki akarna belőle törni. Aztán egy hatalmas repedéssel a korong kettészakadt, és kiemelkedett belőle egy fekete felhő. A felhő lassan alakot öltött, és a tetején három vörösen izzó szem jelent meg. A jelenség kinyújtotta csápjait az arkangyal felé. Harc kezdődött a két korlátlan hatalmú lény között, ahogy mágikus és egyéb energiáikat egymásnak feszítették. Zu'lit tátott szájjal bámult. Ha tudta volna, hogy a Thargodan még egy halálelementálnak is parancsolni képes, nem engedte volna Lord Fezmint ebbe a csatába! Hatalmas villámlás és mennydörgés közepette mindkét küzdő lény eltűnt. A sötét sereg még tovább marta saját magát, de Ouitmlen már dörgő hangon parancsokat osztott. Az elesettek felemelkedtek, és újra hadrendbe álltak, és néhány perc múlva már ugyanott tartott a csata, mint az arkangyal megérkezése előtt. Látva, hogy az arkangyal eltűnt, Zu'lit tudta, hogy a csata elveszett. A túlélő katonák szívét félelem töltötte el, és fejvesztve menekülni kezdtek, Lord Fezmin hiába próbálta őket visszatartani. Zu'lit látta, hogy eljött az ő ideje.

Maradék varázserejét felhasználva, mágikus energiafüggönyt vont az élőholt armada és a túlélők közé. Az energiafüggöny ugyan csak lassította az ellenséget, de így is elengendő időt nyertek vele a meneküléshez. Lord Fezmin felágaskodó lováról dühösen szabdalta a fal innenső oldalán rekedt élőholtakat, amikor Zu'lit mellé érkezett.

- Uram, menekülnöd kell! Nélküled nem tudjuk az ellenállást megszervezni! - A hadúr, látva, hogy az energiafal elegendő időt biztosít seregének, biccentett, és megfordította a lovát. Zu'lit a parancsnoki sátor mellé teleportált, és fenntartotta az energiafüggönyt, amíg képes volt rá.

Gemina kétségbeesetten figyelte az erdőjébe özönlő sereget.

- Mi történt? - kérdezte a katonáktól. Az összefüggéstelen, zagyva magyarázatokból a druidanő lassan kihámozta, hogy Lord Fezmin borzalmas vereséget szenvedett. Gemina haragosan nézett nyugat felé, Vixet irányába. Tudta, hogy a Thargodan herceg következő célpontja az ő erdeje lesz, hiszen az élőholt sereg életenergiára vágyik, márpedig hol talál többet, mint az élettől duzzadó erdőben?

Az úton feltűnt Lord Fezmin vágtató alakja. A hadúr lefékezett a druida mellett, és szomorúan ezt mondta:

- Hölgyem, minden elveszett. Meneküljön, amíg lehet.

- Nem. - felelte Gemina összeszorított foggal. - Nem hagyom itt ezt a helyet. Földanya és az Aranyforrás segíteni fog, hogy megvédjem. Ha az erdő védelméről van szó, ígérem, nem adjuk olcsón - még a legelésző őzek is harcolni fognak, és harapásuk halálos lesz.

Lord Fezmin megcsóválta a fejét, de aztán bólintott.

- Nem fogok magára hagyni egy védtelen nőt, segítek a védelem megszervezésében. De amit tízezer jól kiképzett katona, mágusok segítségével sem tudott megállítani, az ellen néhány erdei tündérnek sincs esélye.

- Majd meglátjuk - mondta Gemina elszántan.

A tisztáson Gemina és Lord Fezmin mellett ott volt Diána, Gemina szépséges nővére; megérkezett Zu'lit, és persze a sereg megmaradt parancsnokai. Lord Fezmin vágyakozó pillantást vetett Diánára: Elenios szépséges papnője utolsó találkozásukkor teljesen elcsavarta a fejét. Most azonban sokkal fontosabb dologgal kellett törődniük. Zu'litot leszámítva, az éjszaka egyikük sem aludt. Hosszas vita után végül megállapodtak, hogy a védelmet nem az erdő szélénél, hanem a mágikus Aranyforrás mellett, az erdő szívében fogják felállítani. Zu'lit a mágikus védelemről gondoskodik, Gemina az erdő lényeit hívja segítségül, míg Lord Fezmin megmaradt seregét készíti fel.

Az Aranyforrás egy domb oldalából fakadt, semmi különös nem volt rajta, nem volt aranyból, nem csillogott, vagy hasonló. Vize azonban hihetetlenül üdítő volt, mindenfajta betegséget meggyógyított. Most hosszú sorban álltak a katonák, megmosakodtak a vízben, majd amikor elfoglalták őrhelyüket, a Gemina által előhívott erdei manók, tündérek, állatok következtek. Még az erdőben élő őshangyatörzs is csatlakozott a sereghez. A békés óriásrovarok királynőjével sikerült megértetni, hogy ha nem szállnak harcba, később már önmagukban nem lesznek képesek védekezni.

Zu'lit fel-alá járkált, és közben igyekezett a vállán üldögélő, izgatottan magyarázó apró teremtményt, familiáriását elhessegetni. Miután felfrissítette magát az Aranyforrásból, újult erővel látott neki védőrúnákat és csapdavarázslatokat felállítani.

Mikor az élőholt horda megérkezett, már minden készen állt. Lord Fezmin szomorúan markolászta az üres láncot, amelyen az apjától kapott családi ékszer lógott. "Csak végső szükség esetén használd" - mondta apja, és valószínűleg ezekkel a szavakkal kapta meg az ő apjától, és így tovább, ki tudja, hány generáció óta. Lord Fezmin felhasználta az amulettet, megidézte az arkangyalt, de még ez is kevés volt. Hogyan segíthetne egy egyszerű gyógyforrás?

Az erdő felé nyomuló horda félelmetes volt. Soraikban ott meneteltek a nemrégiben még a vixeti csatatéren a jó oldalon harcoló páncélos vitézek, de ezúttal üres szemgödrük kifejezéstelenül meredt előre szétmarcangolt arcukból. Az élőholtak szennyvízáradatként folytak bele az erdőbe. Amihez hozzáértek, elsorvadt, elhervadt. A fák dühödten nyújtották ki ágaikat, és téptek ketté egy-egy zombit, de mindez kevés volt, a következő pillanatban már leveleik feketén hullottak alá, kérgüket megannyi karom tépte le. Gemina könnyes szemmel állt, érezve az erdő pusztulását.

Aztán heves robbanások jelezték, hogy a sereg elérte Zu'lit csapdáit, fájdalomkiáltás azonban nem hallatszott - a lelketlen holtak hang nélkül másztak át darabokra hullott társaikon. A parancsnokok rettegve várakoztak, tudták, hogy az élőholtak megjelenése félelmet kelt majd szívükben. Aztán felbukkant az ellenség, de nem éreztek mást, csak dühöt. A parányi védősereg üvöltve vetette magát a csatába, míg a két szárnyon állatok, manók, őshangyák estek neki a sötét hordának. Nyoma sem volt a legendás félelemhullámnak, amit az élőholtak keltenek. A védőket aranyszínű fény burkolta be, amely lángra gyújtott minden gonosz lényt, amelyhez hozzáért. A lidérckirályok érintése hatástalan volt, megégett karjukat sikoltozva húzták vissza, amikor egy-egy aranyló alak lelkét megpróbálták elszívni. A hullazabálók megfeketedtek, elfolytak, ahogy megpróbálták az Aranyforrás által megperzselt társaikat felfalni. A harcban maguk a fák is részt vettek, ágaikkal körbefonták, a földre rántották a levegőből lecsapni próbáló vámpírokat. A kis szárnyas manók elözönlötték az össze-vissza kalimpáló szörnycsontvázakat, és a csontokat megragadva, pillanatok alatt darabokra szedték őket. Nagy testű medvék taposták szét az imbolygó zombikat, a kemény páncélú őshangyák pedig falat alkotva nyomultak előre, lekaszabolva mindent, ami az útjukba került.

Aztán előléptek az erdőből Ouitmlen személyes testőrei, a hatalmas méretű, ébenfekete, izzó szemű élőholt gárdisták, majd hordányi kisebb-nagyobb szárnyas Thargodan, B'Waetan kíséretében maga Ouitmlen is. A sötét herceg mancsait felemelve, a pokol nyelvén szólalt meg, olyan erőket idézve meg, amelyek mellett még a félelmetes halálelementál is eltörpül. A mellette nyüzsgő B'Waetanok egymás után lobbantak fel izzó lánggal, hogy aztán csak hamu maradjon utánuk. A felhasznált negatív energiából Ouitmlen egy hatalmas fekete felhőt formált, amelyet egy mozdulattal a csata felé küldött. A felhő maga volt a megtestesült ISZONYAT: mindent elnyelt, amihez hozzáért, legyen az akár az Aranyforrás által védett katona, manó, vagy agy nélküli élőholt. Az iszonyat felhője akadálytalanul jutott el a tisztásig - Zu'lit előtte rogyott a földre, miután minden varázsenergiáját felhasználta, hogy megállítsa a szörnyűséget, persze hiába. Ekkor döbbenetes dolog történt. Az Aranyforrás vize forrni kezdett, és óriási gőzfelhővé változott! A szikrázó, forró felhő szemberepült az iszonyat felhőjével, és amikor találkoztak, hatalmas robbanás következett be. A harcolók szanaszét repültek, és a robbanás helyéről ezernyi aranyló fénysugár indult ki. Az élőholt gárdisták, az elpusztíthatatlan lidércurak és a sötét sereg maradék katonái sercegve, lángolva égtek el. A védők döbbenetükből magukhoz tértek, aztán egységesen hangzott fel diadalüvöltésük.

Ouitmlen lépett elő, tombolva. Ő is ezernyi sebből vérzett, az Aranyforrás megsebezte, de nem ölte meg. Lord Fezmin lépett elé, kardját aranyló fénnyel vonta be az Aranyforrás utolsó sugara. A Thargodan herceg védekezőn maga elé emelte karmait, a fegyver azonban átszelte őket, mint a vajat, és kettéhasította a démon ébenfekete testét. Ouitmlen egy földöntúli sikollyal hagyta hátra porhüvelyét, és tért vissza a Sötét Földre. Egy pillanatig döbbent csend uralkodott, aztán örömujjongásban törtek ki az emberek. A manók, tündérek apró szárnyaikkal csapkodva, a levegőben perdültek táncra, az őshangyák mandibuláikat csapkodták össze. Gemina Zu'lit nyakába borult, de zokogva, nem nevetve: a fél erdő elpusztult, és az Aranyforrás kiapadt, helyén csak egy megfeketedett szikla maradt.

Lord Fezmin sántítva, de mosolyogva lépett oda hozzájuk. A parancsnokok mind gratuláltak neki, Diána pedig egyenesen a nyakába ugrott. Zu'lit Geminát próbálta vigasztalni.

- Neked és az erdőnek sikerült az, ami egy hatalmas seregnek nem. Az Aranyforrás segítségével egy olyan gonoszt pusztítottunk el, amely az egész világ létezését fenyegette! Elismerem, hogy Földanya és a természet mágiája olyasvalami, amivel a mágusok varázslatai sohasem vetekedhetnek.

Gemina könnyes szemekkel ránézett, és bólintott. Az áldozat, amit az erdő hozott, szükséges volt, mert az életet szolgálta.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Zén: Hogyan fogyott el az expedíciónk (HKK novella).

Létrehozás: 2004. március 11. 10:19:01

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma