Rajtaütés a dokknál (Shadowrun novella)
Az autó kerekei alatt halkan csikordultak a kavicsok, ahogy furgonunk lassan megállt a dokkot körbevevő drótkerítés belső oldalánál. Kissé szűkösen voltunk odabent, de ezen sajnos nem tudtunk segíteni. A Bulldogot nem hét személyre tervezték, és különösen nem ennyi felszerelés szállítására. Szorosan egymáshoz préselődtünk a jármű hátuljában, a levegőt kellemetlenül forrónak és nyirkosnak éreztük. A helyzet a legutóbbi, Törzsi Földek feletti ejtőernyős ugrásomra emlékeztetett. Megpróbáltam úrrá lenni akaratlan reszketésemen. Gyorsan másfelé irányítottam gondolataimat, miközben lopva körbekémleltem, hogy megtudjam, társaim hogyan tűrik a feszültséget.
Az ork Kajena mozdulatlanul ült a vezetőülésben. Bár csak arcának egyik felét láttam, így is megbizonyosodhattam róla, hogy jelen pillanatban nem a vezetés foglalkoztatja. Kétségkívül nem a metahumán szépségplakátokra kívánkozó mintapéldánya volt, de nem is kellett annak lennie. Fizikai adeptusi képességei közelharcban hallatlan előnyökhöz juttatták ellenfeleivel szemben; saját szememmel láttam, ahogy egy alkalommal puszta kézzel bánt el egy nekivadult motorosbanda tagjaival, és egy esetleges kocsmai verekedésben egészen biztosan rá tettem volna az összes nuyenemet. Még bandatag korában eltanult "járműszerzési" képessége tette lehetővé számunkra, hogy furgonnal érkezzünk a helyszínre, ahogy azt tettük előtte már több alkalommal is. Elég kínos lett volna ennyi cuccal végigmasírozni Seattle belvárosán.
Kajena jobbján egy viszonylag jóképű humán férfi ült. Tágra nyitott szemének tekintete megállás nélkül cikázott Kajena és a furgon előtti út között, arckifejezése egyszerre ezernyi gondolatról és érzelemről árulkodott. Valamilyen bugyuta történettel próbálta traktálni az orkot, de Kajena szemlátomást semmilyen, vagy csak minimális érdeklődést tanúsított. Amikor nagy néha jobbra fordította a fejét, arcán olyan kifejezés ült, amelyet valahol a bosszús és fájdalmas között tudtam volna meghatározni. A "szófosó" idióta nem más volt, mint Q, a csapat mágusa. Amikor először találkoztunk, még csak a nevét találtam különösnek, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy a fickó minden porcikájáig méltó a furcsa névre. Nem mondhatnám, hogy kimondottan kedveltem Q-t, mégpedig több okból is. Nem csak idegesítő természete, de az általa birtokolt különös tudás sem tette őt a kedvencemmé. Normális esetben nem szívesen közösködtem mágusokkal, de csak egy idióta vallhatja, hogy nem lehet hasznukat venni a vadászatok alkalmával... az ilyen idióta pedig rendszerint egy összecsapás első golyóváltásánál fűbe harap. Eldöntöttem magamban, hogy az akció időtartamára megkötöm a magam kis fegyverszünetét a mágia gyakorlóival. Tekintetem továbbsiklott a varázslóról...
És megállapodott Selmán, kivételes képességű Aligátor sámánunkon. Nemcsak sámáni képességei tették őt számomra egyedülállóvá, hanem az a tény is, hogy nála gyönyörűbb nővel még soha nem hozott össze a sors. Minden egyes testrésze a megfelelő mértékben gömbölyödött, csodálatos szemébe pillantva pedig bármelyik férfi könnyedén elhitte, hogy a mennyország Seattle-ben található. A fizikai test héja nagyszerűen leplezte el az odabent lakó démon valós természetét. Miután néhány napig figyeltem Selmát, szent meggyőződésemmé vált, hogy előző életében azok közé az átkozott pszichopata harci sámánok közé tartozott, akiket oly nagy előszeretettel alkalmaztak a Sziú Nemzet területén. Való igaz, harc közben hozzájuk hasonló tombolásba kezdett, ha valakinek vagy valaminek sikerült sarokba szorítania. Őt is azon személyek csoportjába soroltam, akiknek nem szerettem volna keresztezni az útját.
Jobbomon, Selmával szemben egy másik nő mocorgott nyugtalanul. Rendszeres időközönként felkapta M22A2 rohampuskáját, játszadozott vele néhány másodpercig, majd újra letette a lába elé. Az állandóan ismétlődő mozdulatsor elárulta Onyx nyugtalanságát. Számára megszokott terepet, hazai földet, a Mátrixot kellett otthagynia, hogy csatlakozzon a vadászathoz. Mindig Onyx végezte a dekázást a csapatnak, de most ragaszkodott hozzá, hogy hozzuk magunkkal az esti találkozóra. Felturbózott szaglóidegeimmel határozottan éreztem az irányából hömpölygő félelmet, és feltettem magamnak a kérdést, hasznos segítség helyett nem inkább hátráltató tényezőnek fog-e bizonyulni, ha rosszra fordulnak a dolgok.
Hozzá kell tennem, minden okunk megvolt az idegeskedésre. Selma és Q úgy vélték, nem árt asztrálisan is felderíteni a találkozó helyszínét, és a látottaktól eléggé kiborultak - mit mondjak, engem sem lelkesített a lelet. A helyszín felett egy meglehetősen erős levegőszellem, vagy valami ilyesmi lebegett. Eleget tudtam már a mágiáról ahhoz, hogy rájöjjek: a mi Mr. Johnsonunk valószínűleg valami rosszban töri a fejét, ezért megkérdeztem a sámánt és a mágust, képesek-e megbirkózni a problémával. Mindketten kifejezéstelen tekintettel meredtek rám, aztán egymásra, ismét rám, végül kelletlenül bólintottak. Rohadék, szenvtelen halandzsaművészek, kösz a kicseszett bíztatást...
A bal oldalam felől érzékelhető mocorgás visszarántott a jelenbe. Ez hihetetlen. Scorn már az induláskor elaludt, és éppen most tért vissza az álmok földjéről. Végighordozta rajtunk tekintetét, majd egyetlen hang nélkül hozzáfogott, hogy még egyszer, utoljára leellenőrizze Enfield AS-7 puskáját. Minden mozdulata hűvös profizmust sugallt, de ha valaki ránézett, mindössze egy átlagon felüli izomzatú, erőteljes felépítésű férfit látott. Bár valóban rendkívüli erőkifejtésekre volt képes, az utcai szamuráj bionetikus és kibernetikus módosításai láthatatlanok maradtak az avatatlan szem számára. A higgadt magabiztosság aurája vette körül. Tudtam, hogy az előttünk álló eseményeket is csak a szokásos üzleti ügynek tekinti. Ha valami balul sülne el, szívesen tudtam magam mellett.
- Nos, Solace, megvan már a terv? - Pillantásom lassan a Scornnal szemben ülő társamra siklott. A CAS-ból származó, délies akcentussal megáldott fickó szélesen vigyorogva bámult rám, állkapcsa egyfolytában mozgott, ahogy valami számomra ismeretlen eredetű dolgot rágott. Teljes testpáncélzatot viselt - egyenlőre még a sisak nélkül -, valamint egy hatalmas Ingram könnyű géppuskát, amelyet a derekához kapcsolt girostabilizáló rendszerhez rögzített. A fegyver igencsak furcsa szögben ágaskodott az állványról, mert csak így tudtunk mindannyian elférni a szűk térben.
- Még nem, Slo-Mo. Egy perc... - Azzal benyúltam a zsebembe, kihalásztam belőle egy optikai chipet, és óvatosan behelyeztem a bal halántékomon lévő jackbe. Néhány, a feji kiberveremnek kiadott mentális utasítással üzembe helyeztem beépített taktikai számítógépemet, és retinámra vetítettem a tájolórendszer által beállított képet. Kibernetikus parancsok gyors sorozatával kinagyítottam a seattle-i térképszoftver dokkokat ábrázoló részletét és jelenlegi parkolóhelyünket. A térkép három nagy raktárházat jelzett mostani pozíciónk és a dokk között. Drótkerítés övezte az egész területet, és csak két, mintegy tíz méter széles úton lehetett eljutni a dokkhoz. Ha mindezt összevetettem a varázslók által szerzett felderítési adatokkal, el kellett ismernem: a hely pont ideális arra, hogy csapdába csaljanak minket.
- Na emberek, a következő a helyzet. - Láttam, hogy minden fej érdeklődve fordul felém, már alig várták, hogy hallhassák a mondanivalómat. Még Q is megszakította egyoldalú beszélgetését Kajenával, és mindketten hátrafordultak üléseikben. - Három raktárház húzódik köztünk és a dokkok között. Két úton közelíthetjük meg a találkozó helyszínét. Azt hiszem, csapda vár ránk, tehát semmiféle felesleges kockázatot nem vállalhatunk. - Néhány újabb kibernetikus utasítással előhívtam a taktikailag legoptimálisabb felállást.
- Ha valóban csapdával nézünk szembe, egyaránt szükségünk lehet mágikus és mesterlövész támogatásra a fejünk fölül. Onyx, mivel te egyébként sem remekelsz a közeli összecsapásokban, azt javaslom, te legyél a lövészünk. Az egyik szélső raktár tetején kell elfoglalnod a pozíciódat. - A retinámon pislákoló térképre visszapillantva láttam, hogy Kajena az egyik szélső épület hátsó falánál állította meg a furgont, a másik két raktár így pontosan előttünk feküdt. - Talán a távolabbi lenne a jobb választás, így azt az oldalt maradéktalanul le tudnád fedezni. - Onyx rosszkedvű biccentésére kétszer is átgondoltam a dolgot, hogy tényleg rá bízzam-e a biztosításunkat.
- Enyém a másik tető - Selma krákogó hangja ragadott ki gondolataimból.
- Pompás. - Mindössze ennyit szóltam. Nem szívesen szálltam vitába egy Aligátor sámánnal, és valóban szükségünk volt fedezetre a másik tetőről is, amely történetesen pont mellettünk volt.
Selma közbeszólása mintha a többieket is felbátorította volna.
- Viszem az egyik átjárót - mondta még mindig vigyorogva Slo-Mo, miközben Ingramjának lőszeres hevederét igazgatta. Taktikai kijelzőm a gondolat sebességével váltott vissza harci üzemmódba, a térkép a kijelző alsó sarkába húzódott vissza.
- Q, szeretném, ha te is velünk tartanál. Ki tudja, mi vár ránk a földön.
- Oké, majd hozzád csatlakozom. - Nagyszerű! Már csak ez hiányzott!
- Én pedig Slo-Moval megyek - mondta Scorn.
- Nem, te hátul maradsz.
- Micsoda? De hát miért? Mi kifogásod van a kettő-kettes elosztás ellen?
- Scorn, mi történik, ha valaki a hátunkba kerül? Kajena egyedül lesz a furgonban, és elvághatnak minket az egyedüli menekülési útvonalunktól. Maradj csak hátul. - Reméltem, hogy érveimet ő is kielégítőnek találja. Taktikailag ez látszott a leghelyesebbnek.
Scorn mintha egy másodpercig mondani akart volna valamit, de végül csak rosszkedvűen elfintorodott. Elfordult, és valami mással kezdett szöszmötölni. Világosan látszott, hogy átverve érzi magát, amiért nem lehet az első vonalban, de nem hazudtam neki, amikor azt mondtam, szükségünk van valakire, aki fedezi a hátunkat. És ha már itt tartunk, sokkal jobb bíztam Scornban, mint néhány seggfejben a csapatból.
Kajena egy szót sem szólt, csak hátat fordított, és tovább bámult kifelé a furgon szélvédőjén. Szemlátomást mélyen elmerült gondolataiban, de sejtettem, mi foglalkoztatja éppen. Tisztában volt vele, hogy ő a legképzettebb sofőr közöttünk, és hogy a kocsiban kell maradnia. A közelharci képzettségnek nehezen lehet sok hasznát venni, ha még azelőtt megfingatnak, hogy elérnéd az ellenfeled. Ez a felismerés volt az, amely jónéhány fizikai adeptusnál hosszabb életűvé tette Kajenát.
Szemügyre vettem CMDT/SM puskámat, hogy meggyőződjem róla, én is készen állok-e. A fegyver még az UCAS hadseregéből származott, és állandóan kitűnő állapotban tartottam. Nem is hasonlított a "szokványos" puskákhoz. A belső fegyverkapcsolat mellett egy ultrahangos célzót is szereltem rá a tetejére, valamint egy gránátvetőt a cső alá. Ezek a kiegészítők, no meg az extra gázelvezető rendszer kivételes fegyvert varázsoltak a csúzliból.
Slo-Mo megragadta a furgon oldalsó ajtajának kilincsét, és lassan félrehúzta az ajtót. Amikor puskám markolata a tenyerembe simult, rögtön megéreztem azt az ismerős, lüktető érzést a jobb kezemben, amely jelezte, hogy fegyverkapcsolatom bőr alá ültetett érintkezője összekapcsolódott a fegyverrel. Retinakijelzőmön apró pont jelent meg, vele együtt pedig a CMDT-re vonatkozó adatok, és az ultrahangos célzó információi. Ezeknek vajmi kevés hasznát vehettem a furgon belsejében, így hát kiléptem a szabadba.
A hűvös éjszakai levegő hirtelen csapott le rám az autó fülledt belsejében eltöltött hosszabb idő után. Most jöttem csak rá, mennyire meg vagyok izzadva. Lábam elzsibbadt, de néhány térdhajlítás után máris jobban éreztem magam.
Kiberszememet éjszakai érzékelésre állítottam, így máris sokkal jobban láttam a seattle-i éjszaka majdnem-sötétjében. A három raktárépület valóban ott feküdt előttünk, szerencsére mindegyik hátsó oldalánál keskeny létra vezetett fel a tetőre. Lábunk alatt betonozott út húzódott, enyhe olajszag úszott a levegőben. A dokk környéke teljes mértékben kihaltnak tűnt. Megvártam, hogy társaim egymás után kiszálljanak a furgonból.
Amint mindannyian kint voltunk, rövid egyeztetés kezdődött. Innentől már csak kézjelekkel érintkeztünk. Slo-Mo intett Onyxnak, hogy kövess. Ez persze nem volt egyszerű dolog. Slo-Mo fejlett reflexhuzalozása lehetővé tette a szamuráj számára, hogy emberfeletti sebességgel mozogjon, ezért néhány másodperc alatt elért a középső raktár sarkáig. A még mindig a rohampuskájával szerencsétlenkedő Onyx a tőle telhető legnagyobb sebességgel megpróbált a nyomában maradni.
Kelletlenül magam után intettem a sötétben hunyorgó Q-t, és elindultam a raktárépületek között húzódó közelebbi átjáró felé. Selma már a mellettünk lévő épület létráján kapaszkodott felfelé, Scorn pedig éberen, esetleges veszélyforrások után kutatva őrködött az autó és a kerítés között.
A várakozó furgon motorjának brummogása egyre halkabbá vált, miközben a raktár falához osontam, és kikémleltem a sarok mögül. Orromat megcsapta a sós tengeri szél illata. A levegő természetesen használhatatlanná tette fejlesztett szaglásomat, ám jelen pillanatban ez foglalkoztatott a legkevésbé. A szellő megnyugtató érzést sugallt, de nem engedhettem meg magamnak, hogy akár csak egy pillanatra is átengedjem magam a mámorító hangulatnak. Halláserősítő rendszerem teljes gőzzel üzemelt, alacsony és magas frekvenciás tartományban is megpróbáltam azonosítani a ránk leselkedő veszélyeket. Néhány másodpercnyi eredménytelen hallgatózás után Q is felzárkózott mögém, én pedig intettem a középső épület mögött várakozó Slo-Monak, hogy indulhat.
Átvágtam az utcán a másik épülethez, és a falhoz lapulva lassan elindultam előre. Taktikai számítógépem, ultrahangos érzékelőm, távolságmérőm és fegyverkapcsolatom folyamatosan árasztotta az információkat. Ha valaki vár ránk, én akartam előbb észrevenni.
Talán tíz métert haladhattam előre, amikor vállam felett hátraintettem Q-nak. Ő is elindult az átjáróban, de korántsem olyan óvatossággal, mint amilyent elvártam volna tőle. Halkan átkozódva újra előrefordultam.
Felnéztem a tetőre, de nyomát sem láttam Selmának. Gyorsan beállítottam a zajszűrőmet, hogy csak a felülről érkező hangokat engedje át, és rögtön meghallottam a szinte velünk egy vonalban haladó, óvatos lépések neszét. Magamban reménykedtem, hogy időben észreveszi majd a valahol odafent várakozó szellemlényt. Én is megpróbáltam már kiszúrni, de nem jártam szerencsével.
A dokk nyílt előteréig hátralévő méterek egyre fogyatkoztak. Jobb oldalamon, a falban nehéz tolóajtók vezettek a raktár belsejébe. Megpróbáltam széthúzni őket, de a másik oldalról be voltak reteszelve, vagy egyéb módon rögzítették őket. Úgy döntöttem, egy zajos behatolás nem igazán szolgálná a meglepetés erejét, ezért inkább újra magam elé összpontosítottam a figyelmem. Különösnek tűnt, hogy a másik raktáron nem látok bejáratot az ittenivel szemben.
Fegyverem csövét az épület sarkára szegeztem, minden erőfeszítésemmel a köztem és a nyílt dokk özött lévő távolságra koncentráltam.
Még tizenöt méter.
Tizennégy.
Tizenhárom.
Tizenket...
Soha nem jutottam el tizenkettőig. Körülöttem a dokk környéke hirtelen életre kelt - mintha csak a Függetlenség napi ünnepély elevenedett volna meg. Tompa gépfegyversorozatok és egyes lövések hasítottak a levegőbe, taktikai számítógépem teljes gőzzel pörgött. Különösen idegessé tett a fegyverdörgések nyomán felhangzó két fájdalomüvöltés. Mögöttem balra hallottam, ahogy valaki a falnak csapódik, majd elfojtott nyögéssel a földre zuhan. Q állt arrafelé...
Nem kockáztattam meg, hogy hátrapillantsak. Bár nem rendelkeztem reflexhuzalozással, idegpályáimat valamelyest felturbózták, így az átlagosnál én is valamivel gyorsabb reflexekkel és reakcióidővel rendelkeztem. Kiberfülem és taktikai komputerem segítségével villámgyorsan megpróbáltam meghatározni a lövések forrását.
A fülem által eltárolt információt felhasználva utasítottam a számítógépet, hogy az idő- és fáziskülönbségek segítségével kalkulálja ki a lövész irányát és hozzávetőleges távolságát. Néhány tizedmásodperccel később retinakijelzőmön már meg is jelent az információ: a lövések elölről és balról, kábé hatvan méterről érkeztek. Hatvan méter...
Nem vagyok egy géniusz, de rögtön rájöttem, hogy ha a fickó hatvan méterre tanyázik, akkor a vízen kell lennie. Levitáció? Esetleg egy csónak? Nem láttam értelmét. Hallanom kellett volna valamit előzőleg, kivéve, ha a mesterlövész valahol a magasban rejtőzik.
Kiberszememet maximális nagyításra állítottam, és a lövés körülbelüli irányába pillantva végre észrevettem a betonalapzaton álló rakodódaru víz fölé nyúló karját. Egyre feljebb és feljebb pásztáztam a tekintetemmel, és sikerült kiszúrnom a darukar tövében fekvő fickót, aki mintha éppen rám célzott volna a fegyverével. Megállt bennem az ütő, amikor felismertem, hogy a mesterlövész egy Walther MA 2100-es fegyvert tart a kezében. Még a hadseregből ismertem a fegyvert, nem egyszer láttam is működés közben, és tudtam, hogy ez az egyik leghalálosabb mesterlövészpuska. Akárki is akart eltakarítani minket az útból, a lehető legprofibb módon szervezte meg a rajtaütést. Csak reménykedni tudtam, hogy sikerül nekik csalódást okoznunk.
Taktikai komputerem a korlátozott adatok ismeretében azonnal kitérő manővereket javasolt, de mielőtt egyet moccanhattam volna, fémen elcsúszó fém, majd rögtön utána futó léptek zaját hallottam magam mögül. Az auditív információk alapján már kaptam is az elfogáshoz szükséges röppályák adatait.
Sarkon perdülve villámgyorsan célzásra emeltem fegyverem, de még ez sem bizonyult elegendőnek. Egy géppisztolyával egyenesen rám célzó férfit láttam magam előtt. A számítógép még pörgés közben rövid impulzusokat küldött a hozzákapcsolt képességhuzalozáshoz, ezáltal a mozdulat egyetlen folyamatos ugrássá alakult át. Keményen landoltam a jobb oldalamon. Eközben kissé távolabb az átjáróban észrevettem a mozdulatlanul fekvő Q-t, de jelen pillanatban nem sok mindent tehettem érte.
A géppisztoly felköhögött, egy sorozatnyi nagy sebességű lövedéket köpve felém. Kettő csak a hűlt helyemet lyukaszthatta át, a harmadikat pedig páncélozott kabátom állította meg. Bár a lövedék nem hatolt át a védelmen, így is éreztem a bal karomba hasító fájdalmat. Fegyverropogást hallottam a raktár másik oldaláról is. Valaki igencsak felkészülhetett ránk.
Fegyverem csöve még mindig emelkedőben volt, a komputer megpróbált ellátni a fickó semlegesítéséhez szükséges információkkal. Gyorsan átvizsgálta a lehetséges vizuális üzemmódokat, majd a retinámra vetített egy képet, amely abban a pillanatban bármilyen Picassónál gyönyörűbbnek tűnt. Az ultrahangos és hőképek világosan megmutatták testének legsebezhetőbb pontjait. A számítógép ezen kívül azt is valószínűsítette, hogy a támadóm következő lépése a fedezékbe húzódás lesz. Márpedig ezt nem hagyhattam. Fegyverkapcsolatom célkeresztje a nyakára siklott, és tüzet nyitottam.
Bár a CMDT puska az egyik leghatékonyabb fegyver, ami csak létezik, nagy hátránya, hogy a tárban csak nyolc lőszer fér el. Hogy megszakítás nélkül harcolhassak, úgy ítéltem meg, csak egyes lövéseket fogok leadni. Ez elméletileg ugyan rontotta a találati esélyeimet, de a számítógép szinte teljesen kompenzálta ezt a hátrányt. Ez alkalommal APDS lőszert táraztam (ez is azok közül az emléktárgyak közül való volt, amelyeket még a seregből nyúltam le), ami olyan könnyedén hatol át a páncélon, mint az alkarpenge egy macskán. Minek erőlködjem a hagyományossal, nem igaz?
Fegyverem feldübörgött, és egy töredékmásodperccel később forró színörvény homályosította el hőérzékelőmet. A géppisztolyos gyilkos egy elegáns hátraszaltó után a nyitott ajtó túlsó félfájának csapódott, majd a felismerhetetlen torzó lassan a földre csúszott. Engedélyeztem magamnak egy apró vigyort, miközben megfordultam, hogy kezelésbe vegyem a mesterlövészt.
Már éppen célzásra emeltem volna a fegyverem, amikor újra sietős lépteket hallottam hátulról. Megfordulva láttam, hogy egy géppisztolyából folyamatosan tüzelő, alacsony fickó rohan ki az ajtón. Ezúttal balra vetődtem, de így is sikerült néhány lövést begyűjtenem - szerencsére a lábamat fedő páncél megakadályozta a súlyosabb sérüléseket. A köszöntést viszonozni azonban már nem maradt időm, mert az átjáró túlsó végén feltűnő Scorn is csatlakozott a bulihoz. Enfieldjének rövid sorozata lerobbantotta a rohamozó támadó koponyájának nagy részét. A fickó hangtalanul terült el a földön. Scorn jobbra penderült, úgy tűnt, neki is sürgős félrevetődni valója támadt. A felcsattanó fegyverropogásból tudtam, hogy most saját dolgával kell törődnie.
Még javában töprengtem, vajon visszamenjek-e segíteni Scornnak, amikor éles fájdalom hasított jobb karomba. A Waltheres seggfej döntött helyettem. Felüvöltöttem fájdalmamban, miközben a golyó ütötte sebből ömleni kezdett a vér. A fejembe ültetett traumacsökkentő pillanatokon belül reagált, nagy mennyiségű enkefalont és endorfint juttatva a véráramba. A környező világ egyszeriben elmosódottá és tompává vált. Sérülésem egészen távolinak tűnt, de azt is tudtam, hogy az orvlövész sajnos legalább ekkora távolságra tanyázik.
Szinte már szédültem a sok forgolódástól, de erőt vettem magamon, és újból a darun fekvő mesterlövészre koncentráltam. Ráfókuszáltam, de még a számítógép is alig tudta befogni. A lövészt körbeölelő célkereszt mellett tüzelési paraméterek és távolsági információk jelentek meg retinakijelzőmön. Egy igazán ravasz seggfejjel volt dolgom. Jó fedezéket talált magának, és hatvan méterről szinte lehetetlen feladatnak bizonyult volna leszedni egy puskával.
Ekkor döntöttem úgy, hogy félre a ravasz megoldásokkal, nem játszom tovább a civilizált gyilkos szerepét. Kibernetikus utasításomra a retinámra vetített kép megváltozott. A célkereszt körül újabb kör jelent meg, a minigránát-vető adataival, és a röppálya-információkkal együtt. Majdnem felvihogtam, amikor az adatok letöltődtek a puska gránátvetőjének rendszerébe, és a megfelelő szögbe állítottam a fegyvert. Bal hüvelykujjam enyhe nyomására a fegyver hangos puffanás kíséretében megrándult a kezemben.
A következő másodpercben a daru karja ragyogó tűzgolyó kíséretében megszűnt létezni. A robbanásban a mesterlövészt is magába nyelte. Jöttem eggyel az areses cimboráimnak, akiktől beszereztem a távolságmérőt és a gránátvetőhöz tartozó fegyverkapcsolatot. Most már csak annyi hiányzott a boldogságomhoz, hogy engedjenek valamennyit a minigránátok árából...
Közelebb húzódtam a falhoz, és összekuporodva hallgatóztam. Ez egyedüli zajt egy könnyűgéppuska szaggatott sorozatai jelentették (azt hiszem, Slo-Mo lármázott arrafelé), majd nem sokkal később egy hatalmas csobbanás. Azután csend.
Néma csend.
Tíz másodperc is eltelt, mire beleszóltam a rádiómba.
- Solace tiszta. Jelentést.
- Slo-Mo tiszta.
- Scorn tiszta.
- Kajena tiszta.
Statikus zörej.
Néma csend.
- Onyx, Selma, Q, jelentést.
Csend.
- Q-t látom. Itt fekszik mögöttem. Mi van Onyx-szal és Selmával?
Slo-Mo volt az, aki végül válaszolt.
- Asszem, már az elején leszedték őket, de Selma még elbánt a szellemmel. Pont a mesterlövészeik előtt voltak. Megnézem, tehetünk-e még valamit értük.
Összegyűjtöttük halottainkat, és beszálltunk a furgonba. Elérkezett az ideje, hogy mi adjunk órát Mr. Johnsonnak üzleti etikettből. (A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 20 szavazat alapján 6.1)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A halál és a mágia (Shadowrun novella). Létrehozás: 2004. február 26. 14:56:52 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|