Vissza a Főoldalra
 

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Termékismertető - Alanori Krónika 144. (2008. január-február)
Termékismertető - Alanori Krónika 141. (2007. október)
Termékismertető - Alanori Krónika 149. (2008. november-december)
Termékismertető - Alanori Krónika 146 (2008. május-június)

A lista folytatása...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Háromszáz hegymoraj (Ősök Városa novella)

(Tömő György ötletéből)

A nő gyakorlott, halk mozdulatokkal kisiklott a hangosan szuszogó galetki férfi mellől, s megállt az ágy mellett. A gazdagon berendezett hálóbarlang ezüstösen csillogott a milgandok halvány fényében, mint ahogy a nő gyönyörű, vörösen derekáig omló hajzuhataga, és karcsú, meztelen teste is. A férfi halk mordulással összefűzte bal csápját jobb mancsával irdatlan pocakján, és tovább aludt.

Ela légies könnyedséggel öltötte fel ruháját. Nem volt nehéz dolga: épp csak annyi bársonyt és puha bőrt tűrt meg testén, ami még épp elfogadható volt a kutyaszinten lakók közszemérme számára. Végül könnyű köpenyt kanyarított a hátára, s övébe díszes, vékony pengéjű tőrt tűzött. Mikor kiosont a barlangból, a mélyen alvó férfi meg sem rebbent.

A kutyaszint elöljárójának palotája, melyet egyetlen, ülő kutyára emlékeztető cseppkőbe faragtak, magasan tört a barlangcsarnok teteje felé. Az oldalán néhol mesterséges zuhatagok csobogtak, rejtélyesen megvilágítva alulról, így hirdetve az itt lakó nagyúr gazdagságát és hatalmát. Ela ar Zaraquer puha léptekkel sietett az egyre lefelé tartó folyosókon. Szeretett volna a palotán kívül lenni, mielőtt az őrök felfedezik. Természetesen mindenki tudta, hogy az elöljáró új "ágymelegítőt" lelt, s emelt ki a mocsokból, de a lány büszkesége rosszul tűrte, ha annak nézték, ami.

Végre elérte a palota legalsó régióit. A hatalmas fogadócsarnokban, hol a cseppkőoszlopok márvány trónt vettek körül, Ela megtorpant. Kifinomult ösztönei jelezték számára, hogy valaki figyeli. Megpróbált árnyékban maradni, s oly hangtalanul suhant oszloptól oszlopig, hogy még ő maga sem hallott semmi zajt.

A fiatal galetki férfi mégis elállta útját. Váratlanul lépett a lány elé, összefont karokkal, félrebillentett, bozontos fejjel, s a halványan derengő milgandok fényében kérdőn, gúnyosan nézte a tőréhez kapó lányt.

- Nem kell félned, Ela - szólt a férfi, s hangja jeges megvetéssel zengett. - Most még nem öllek meg. A bátyám, aki beléd bolondult, s ezért nem látja, micsoda szörnyeteg vagy, bosszút állna elvakultságában. De hamarosan kezemben lesz a bizonyíték ellened, és akkor...

A férfi, kinek bronz bőre alatt csodás izmok feszültek, egyértelmű mozdulattal elhúzta saját torka előtt kezének élét. A lány, bár az imént meglepte, hogy útjába állnak, most leengedte ölelésre fejlesztett karjait, és csábító mosolyt küldött ellenfelének.

- Az öcsike! - búgta bársonyos hangon, amitől minden érző galetki férfinek eszét kellett veszítenie. - Te is szeretnél a gyümölcsbe harapni, amit a bátyád élvezhet?

- Az Ősökre, Ela, hát azt hiszed, hogy aki férfi, az mind ostoba? - nevetett fel kurtán a férfi. - A bátyám sem volt mindig az üres élvezetek megszállotja, csak mióta a kutyaszint elöljárójává nevezték ki, ment el az esze. Veled hempereg, miközben alig négy barlangnyílással odébb a felesége harapja zokogva a párnáit, mert a férje egy lotyóval...

A vörös hajzuhatag meglendült, a csodás, bőrtartóban feszülő keblek hevesen emelkedtek és süllyedtek.

- Ne merj velem így beszélni, szolga! - sisteregtek a lány dühödt szavai. - Én az urad és bátyád kedvese vagyok, s egykor majd a te elöljáró asszonyod!

- Soha nem éled meg azt a percet, mikor a bátyám feleségül kérne - a férfi könnyed mozdulattal oldalra lépett, hogy utat adjon a nőstény ragadozónak. - Tudom, mit tettél a puhányszinten, kicsim! S midőn megérkezik a bizonyíték, a gyönyörű testedet a palota tetejéről fogjuk ledobni, hogy a csőcselék taposhasson roncsolt húsodon.

Ela ar Zaraquer dühösen bájai köré kerítve köpenyét a kijárat felé viharzott, szeretője öccsének gúnyos kacajától kísérve. Szíve azonban épp oly nyugodtan vert, mint máskor.

- Ne bomolj, édes barátom! Nem való, amit teszel! - eme különös, kissé költői felszólításokat az Agyament Psziklát Kutatóhoz címzett tavernában tette Shanil Calendil. A füstös kocsma közönsége igen jót derült, amint az apró, nyeszlett termetű, szőke galetki fiú elvörösödő arccal igyekezett megállítani barátját, aki mellette úgy nézett ki, mint köröm alá szorult kavics mellett a dörgő hegyomlás. Nichen da Cortina, a barát, bömbölve törtetett át az asztalok között, hátán vonszolva Shanilt.

- Lecsapom! Megnyúzom, kibelezem, a saját csápjaival fojtom meg, és a darabjait az orgling kutyák elé vetem! - közölte az ivóban tartózkodókkal, s közben észre sem vette, hogy kicsiny barátja rajta csüng. A hatalmas termetű galetki katona irdatlan öklével csapott bőrvértjére, mely alól az ápolatlan ruha pora szállt fel.

- Gondolkodj, Nichen, ha a bortól még képes vagy rá! - visította Shanil, s lepottyant barátja hátáról. Mire nyögve feltápászkodott, Nichen már a terem túlsó végén járt, dobbanó léptei elhallgattak, s az őrjöngő harcos egy homályos sarokasztal fölé magasodott.

- Te voltál, aki azt merészelte mondani, hogy a gyöngysor nem jó amulettnek? - bömbölte, majd válaszra sem várva bólintott: - Csak te lehettél!

S az asztalnál ülő, értetlenül karjait széttáró rovarevő mágustanonc ájultan zuhant a sarokba.

- Te bolond, mindent félreértesz! - Shanilnak végre sikerült kikeverednie míves mandolinja tartószíjából, s miután még kétszer megbotlott saját nadrágja szárában, a fujtatva lihegő Nichen mellett termett. - Ha iszol, még ostobább vagy, mint máskor. Senki nem mondta, hogy a gyöngysorod haszontalan holmi. Csak annyit jegyeztem meg, hogy aki homályos helyeken ver tábort, annak kevés a fény, hogy felismerje az amuletted értékét.

A katona csodálkozó ábrázattal bámult előbb a bárdra, majd a kitekeredett testtel, aléltan heverő mágustanoncra. Végül széles, helyeslő vigyor futott végig a képén.

- Ja! - mondta, vagy inkább üvöltötte kedélyesen. - Akkor bocs'!

A mágustanonc nem tudta értékelni, hogy félreértés áldozata lett, mivel még mindig nem tért magához. Nichen ezért úgy érezte: az asztalon hagyott borát nyugodtan megihatja, ha már kézre esik a korsó. A vörös lé bő zuhataga nem csupán torkát, de bőrpáncélját és egyenruháját is végig locsolta. Hangos csettintés, cuppantás, majd böfögés jelezte az ivó közönségével, hogy egyrészt Nichen de Cortina szomja pillanatnyilag csillapult, másrészt a béke ideiglenesen helyre állt.

A két barát visszatért saját asztalához, s leült, hogy megvárják, mit hoz a jövő.

- Máskor beszélj világosabban - mondta Nichen a szőke fiúnak, aki aggódva pislogott a mágustanonc felé. - Tudhatod: katona vagyok. Nekem azt kell mondani: "Ott az ellenség, azt csapd le!" És akkor én oda megyek, lecsapom, még fel is szeletelem, szép, egyenlő részekre. De a te költői hablatyolásodat, azt nem értem.

- Főleg, mikor iszol - jegyezte meg kevés szemrehányással Shanil.

- Hiszen én mindig iszom - csodálkozott a barátja. - Inni jó. Olyankor a fejem... A fejemben... Itten, belül, na, érted! A fejemben meztelen galetki lányok táncolnak, vagy kemény hadsereg sorakozik mögém. Ez a kettő szokott történni, ha iszom. De nem a valóságban, ugye érted? Dehogy, csak a fejemben, belül!

- Értem én, hogyne érteném! - Shanil szegényes rongyai rejtekéből előhalászta kopott erszényét, és fanyar ábrázattal tapogatta kevéske pénzét. - Amíg te iszol, én ennék valamit. Csakhogy az utóbbi időben egyetlen dalt sem tudtam eladni. Mindenkit a vér érdekel, a költészet nem.

- Majd én rendelek neked, hiszen tudod, hogy gazdag család sarja vagyok - azzal a katona mindkét keze a magasba lendült, jelezve a pult mögött álló kocsmárosnak, hogy bevételre számíthat.

- Nem jó, hogy szórod a pénzed - tiltakozott a bárd. - Ha rólad van szó, látom a jövőt, és ez elkeserít.

- Nocsak! - hökkent meg Nichen. - És mit látsz?

- Rendelni fogsz. Aztán iszol. Megint rendelsz, megint iszol. Amikor már elég meztelen lány és katona kergetőzik a kemény koponyádban, akkor belekötsz valakibe, aki legalább akkora, mint te. Együttes erővel darabokra veritek az ivót, meg egymást, míg csak a szegény galetki bele nem fullad a sűrű életenergiába. Akkor elájulsz, mert a meztelen lányok és marcona katonák addigra teljesen széttapossák az agyad. Végül a kocsmáros és a cimborái megfognak, és kidobnak a barlang hátsó részén, egyenesen a szemét tetejére, amitől olyan büdös leszel, mire kialszod a mámorodat, hogy a förtelemférgek hozzád járnak tanulni. Hát, ezt látom én.

- Azt gondoltam, nagyobb bárd vagy - legyintett csalódottan Nichen. - Hiszen mindig így történik, igazán könnyű megjósolni.

A szőke fiú szép arcán mosoly terült el. Őszinte szeretettel nézett fel a melákra, aki hosszú ideje a legjobb, és egyetlen barátja, még akkor is, ha esze a csorbult pengéhez hasonlatos.

- Most mégis azt mondom, hogy kivételesen ne igyál többet - bökte meg a hatalmas vállat. - Holnap meglátogat az anyád, hogy lássa: a fia jól van. Nem lenne szép dolog másnaposan, bűzölögve fogadni.

A katona durva képén hirtelen kisfiús gyöngédség jelent meg, s vastag ajkai halkan formálták a szót:

- Mama! - kemény elhatározással felállt, baljával kiverte a hozzájuk közeledő kocsmáros csápjából a tálcát, jelezve, hogy mégsem kér több bort, majd hanyag mozdulattal háromszor annyi pénzt vetett az asztalra, mint amennyi járt volna. - Ha te nem volnál a barátom, én rég csak a mama szidalmait hallgatnám. Köszönöm, hogy vigyázol rám!

Ez a különös kijelentés (óriásra vigyáz a szúnyog) mosolyt csalt néhány vendég arcára, amiből máskor szörnyű verekedés kerekedett volna. Most azonban Nichen kitántorgott a barlangból, mögötte a nyeszlett bárd kullogott vidáman, s mindketten megálltak, hogy mélyen beszívják a kutyaszint friss levegőjét.

Ekkor történt meg az, amire Shanil sok évvel később is csak borzongva tudott gondolni, átkozva önmagát, hogy miért is nem hagyta inkább inni, verekedni és elájulni az ő habókos, jó cimboráját azon az átkozott napon...

- Uram, kérlek téged, légy óvatos! Az a némber mindenre képes, hogy elérje célját - a remegő hangon suttogó nő rebbenő ujjakkal játszott szőke tincseivel, miközben a szeretett férfi arcát kutatta.

- Én vagyok a kutyaszint legfőbb elöljárójának öccse - felelt az. - A bátyám ugyan a szerelem bolondja lett, de neked, asszonyom, nincs mitől tartanod, mert hamarosan véget vetek Ela ar Zaraquer mesterkedésének. Vissza fogod kapni a férjed, s minden jogod a saját palotádban.

A nő elkeseredetten fordított hátat, mintha tekintete inkább a barlang díszes drapériáit tartaná fontosabbnak. A férfi talán nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy ő cseppet sem bánja férje hűtlenségét, hiszen a szíve a fiatalabb testvérért dobog régóta.

A terembe halk léptű szolga surrant be, s néhány szót súgott a férfi fülébe. Amaz bólintott, majd kimérten meghajolt az elöljáró felesége előtt.

- Hölgyem, a várt bizonyítékok megérkeztek. Legjobb hat harcosomat küldtem értük a puhányszintre, s csak ketten tértek vissza, de megérte az áldozat.

A nő keserű mosollyal pillantott újra a férfira.

- Most aztán rohan a férjemhez, és eltünteti szeméről a hályogot?

- Más tervem van - az elöljáró arcán kisfiús mosoly jelent meg. - Találkára hívom a némbert, olyan helyre, hol más nem láthat minket. Szembesítem ocsmányságával, s remélem, hogy úgy felel erre, mint a sarokba szorított torzszülöttek szoktak: nekem támad. Akkor jogosan megölhetem.

- Galetki nem gyilkolhat galetkit! - kiáltotta rémülten az asszony. - Az ősök átkát akarja magára vonni?

- Hogy önt újra boldognak tudjam, ez csekély áldozat - szólt a férfi, s hogy ne kelljen további könyörgő szavakat hallania, gyors köszöntés után kirobogott a teremből.

Nichen da Cortina úgy szorította kardja markolatát, hogy belefehéredtek az ujjai. Hatalmas mellkasa fújtatóként zihált felindultságában, tekintete pedig úgy lángolt, mint eddig csak akkor, ha túlerő ellen készült küzdelemre.

- Végzek magammal - bömbölte barátja szerény barlangjának falait kongatva. - Láttad őt? Ahogy lépett...! Ahogy nézett...! Rám nézett, ugye nem képzelődtem? És az a falatnyi kis ruha a gyönyörű testén...! Ősök, ilyen kínt elviselni nem lehet, meg kell halnom!

A katona félig kirántotta kardját, tán hogy nyomban pengéjébe dőljön, de Shanil teljes súlyával a markolatra vetette magát.

- Bolond vagy, eszement harcos! - kiáltotta erőlködve a bárd. - Láttál egy nőt, és nyomban meg akarsz halni? A torszülöttek, bányaomlások, villanó pengék nem riasztottak, s most egy csinos fenék legyőz?

- De micsoda fenék, Shanil! - siránkozott gyermekként az óriás galetki, lerogyva barátja vackára, melyből vinnyogva menekült néhány egér. - Az nem is fenék, hanem... Hanem dal, költészet, maga a tökéletes felszíni világ hegymélyi megtestesülése! Vörös hajzuhataga a legendák erdejét, keblei a gránitdombokat, sima hasa a végtelen pusztákat idézi, rejtett ágyéka...

- Elég! - kiáltott Shanil, miután meggyőződött róla, hogy barátja egyelőre nem fogja kardélre hányni önmagát. - A nő valóban szép, el kell ismernem. S hogy te, aki katonaként eddig soha nem beszéltél ilyen magasan röppenő szavakkal, most szinte bárdként forgatod a gondolatokat, azt jelzi: szerelmes lettél.

- Az! - hökkent meg fátyolos tekintettel Nichen. - A galetki szajhák vére follyjék patakokban, ha még egyszer hozzájuk érek. Bár kellemesek ők is a maguk szakmája szerint. De ez a nő...!

- Ajánlom, felejtsd el őt - mondta búsan, csendesen a bárd. - Mivel láttam rajtad, mennyire felindultál tőle, utána érdeklődtem a kutyaszint mindent tudó hírárusainál. Akire szemet vetettél, nem más, mint Ela ar Zaraquer, a halhatatlanok klánjának tagja és...

- Ela... Ela... - ábrándozott a katona fátyolos tekintettel.

- És a szint elöljárójának szeretője! - kiáltott Shanil elkeseredve barátja képébe. - Felfogod végre, miről beszélek?

- Hogyne! - bólintott Nichen felállva az ágyról, hogy teljes terjedelmében szinte kitöltse a szegényes barlangot. - Megyek, és megölöm az elöljárót. Többé nem teheti koszos mancsát az én Elámra.

Shanil erre mondani már semmit nem tudott. Ideje sem maradt rá, mert a barlang bejáratát vigyázó csengő-csapda közeledő galetkire figyelmeztette. A bárd csodálkozva fordult a kerek nyílás felé, melyet nehéz takaró zárt el. Komolyabb védelemre Shanilnak nem telt, s nem is tartotta szükségesnek, hiszen mindenki tudta róla, hogy vele legfeljebb lantpengetésben lehet megmérkőzni.

A lakóbarlang milgand fényben úszó légterét sötét rettenet homályosította el, amint a látogató félredobva a függönyt, belépett. S ekkor Shanil Calendil már tudta, hogy az Ősök Átka vetül Nichen és az ő barátságára.

A barlangba Ela ar Zaraquer karcsú, szédítő alakja jelent meg.

A kutya szinten, mint minden, galetkik által lakott hegymélyi területen, akadt olyan félreeső táj, ahová jó érzésű, élni akaró galetki nem merészkedett. Itt nem sziporkáztak köztéri milgandok, nem járőröztek katonák, és a cseppkövek sűrűjében, üregek rejtekén, titokzatos szörnyek által vájt járatokban holtak lelke sóhajtozott. A köznyelv Árnyékmesterek Pusztájának hívta a kutyaszint eme rettenetes helyét, bár valódi árnyékmester talán soha nem járt erre. Jártak azonban tolvajok, bérgyilkosok, szajhákkal kereskedők, eltorzult mágustanoncok, beteg elmével vert galetkik. E sötét hely rosszabb volt tehát a csatornaszinteknél is, mert ott a torzszülöttek kiszámítható gonoszsága, éhsége lopakodott, míg az Árnyékmesterek Pusztája a galetki őrület színterévé lett.

- Forduljunk vissza, uram - súgta a három testőr egyike, s hangja megremegett. - Hallom a megkínzott holtak kaparó körmeit a cseppköveken.

Az elöl haladó férfi megtorpant, hátra nézett, és halványan fénylő milgandját feljebb emelte, hogy jól láthassák követői arcán a megvetést.

- Katonák vagytok, félelmetes galetki harcosok, akik a torzszülötteket tucatszám irtottátok már - suttogta rekedten a kutyaszint elöljárójának öccse. - Most meg reszkettek?

A második testőr szólt társa helyett:

- Nem vagyunk gyávák, jó uram, ha az ellenfél megölhető. Itt azonban halottak gonosz lelke akar belénk marni, s azokon nem fog a karom, ököl, penge és sav.

- Pedig én továbbmegyek - jelentette ki vezetőjük. - A bátyámat meg kell mentenem, különben elpusztul az egész kutyaszint, s talán vele a galetkik hegymélyi népének java. A fertőzést meg kell állítani! A betegség neve pedig Ela ar Zaraquer.

A férfi tovább nem akart beszélgetni. Leengedte milgandját, mely épp csak annyi fényt vetett lába elé, hogy ne léphessen szakadékba, majd továbbindult a cseppkövek fenyegető árnyai között. A testőrök közül azonban már csak ketten követték. A harmadik, kinek mancsa sikamlós lett a hideg verejtéktől kardja markolatán, megtorpant, mivel oldalról nyögést vélt hallani. Látta társai infrafényben vöröslő alakját, nem is messze, így biztonságosnak vélte, ha vet egy pillantást arra az üregre, ahonnan a zajt hallotta. Kardját nyújtva előre a fekete sziklához lépett, mely eltakarta a kilátást. Mivel még mindig nem látott jól, szabad mancsával az érdes kőre támaszkodott, ami különös módon meleg volt.

Későn kapott észbe. A fekete szikla a gondolat gyorsaságával mozdult, kitátva bűzlő pofáját, s a galetki felső teste derékig eltűnt. Lábai rángatóztak még néhány pillanatig, majd azok is eltűntek az arhomad varangy irtózatos gyomrában.

- Uram, Kous eltűnt! - szólt két tucat cseppkővel később az első testőr. - Az imént még mögöttem jött.

A szint elöljárójának öccse hátra sem nézett. Érezte, hogy hamarosan megérkeznek arra a helyre, ahol találkát beszélt meg a sötét lelkű ringyóval. Megszűnt körötte a világ, gondolatai csupán a feladattal törődtek. Túl egészséges volt az elméje ahhoz, hogy könnyedén vegye azt, amire készült: megölni a fajtársát. Lelkét azonban megnyugtatta a gondolat, hogy Ela már régen, a puhányszinten bizonyságot tett róla: a torzszülöttek közé tartozik. A bizonyíték ott lapult köpenye alatt, s szinte égette bőrét.

Túl gyorsan történt minden, semhogy felfoghatta volna. Mindhárman elhagyták a sűrű cseppkőerdőt, s kiléptek a lapályra, amit a barlangcsarnok mennyezetéről egy régi földrengésben lehullott szikla törmeléke tett egyenetlenné. A milgand alig fénylett el két lépésnyire, így a férfi nem láthatta meg időben a veszélyt.

A lapály közeli domborulata mögül két iszonytató szörnyeteg mászott elő. Vékony, ízelt lábukon gyorsan közeledtek, förtelmes rovarfejük csáprágói hangosan csattogtak, összetett szemük millió szikrára robbantotta a milgand fényét. Felfelé kunkoródó, a gyilkolás vágyától remegő farkuk végén hosszú tüskék meredtek előre, melyek végéről zöld nyálka, azonnal bénulást okozó méreg csöpögött hátpáncéljukra.

- Óriás skorpiók! - üvöltötte az egyik testőr, bátorságot nyerve abból, hogy végre ismerős, és jól látható ellenfél került elé. A három férfi sorba állt, s várta a támadást. A skorpiók nem tétováztak, előre lendültek két oldalról, s megpróbáltak annyira közel kerülni a galetkikhez, hogy farkuk tüskéje elérhesse testüket.

Csapda! - gondolta a bizonyítékot hordozó, miközben elhajolt az egyik skorpió farka elől. - Csapdát állított a némber. De hogyan képes parancsolni a torzszülötteknek?

A testőrök egyike felüvöltött kínjában. Mancsából kifordult a dárda, amint sebzett combjához kapott. A vékony szövet friss hasítékából vérrel kevert zöld nyálka spriccelt elő, amint a skorpió visszarántotta fullánkját. A galetki harcos térdre esett, tekintete gyorsan homályba borult, jelezve, hogy a méreg elérte a tudatát. A skorpió nekibátorodva lendült újra támadásba, csáprágóival ráharapva áldozata bokájára, hogy a sötétségbe rángassa.

A bosszúra szomjas férfi ekkor fújta forró savleheletét a rovar szemébe. Sárga gőz csapott fel, és a skorpió vinnyogva dőlt oldalára fájdalmában, amint érzékeny látószervei párává olvadtak. Vakon csapkodott farkával, s a már teljesen bénult testőrt kétszer is eltalálta, újabb méreggel árasztva el a haldoklót. A csapat vezetője azonban rátaposott a rovar rángó törzsére, és kardját átdöfte annak páncélozott törzsén középtájt, ahol a skorpiók legfőbb idegcsomója rejtőzött.

A másik testőr ezalatt lemetélte a maga ellenfele két ízelt lábát. A rovar mégis támadott, tán még fürgébben, mint eddig, mert dühe és fájdalma erőt adott neki. Az izmos farok szisszenő hangot adva csapódott előre, s bár nem találta el tökéletesen ellenfelét, a galetki érezte, hogy bőrpáncélja a jobb vállánál átreped, és könnyű karcolás keletkezik bőrén. A rovar kilövellő mérge elborította a katona testét, és kegyetlenül égette a kicsiny sebet, de ez nem volt elegendő ahhoz, hogy a testőr azonnal megbénuljon. Karmos mancs tépett bele a skorpió tojásdad fejébe, sárga rovarvérrel permetezve be a környéket.

- Uram, elpusztult... - kiáltott büszkén a testőr, de hangja elakadt. A szint elöljárójának öccse csodálkozva fordult társa felé, s így még láthatta, amint a testőr csodálkozó tekintettel zuhan a hátára, miközben a torkából kiálló, díszes markolatú dobótőrt próbálja önmagából kirántani.

A háttérben, sötét szikla tetején karcsú, egzotikus szépségű nő állt, két karját egymásba fonva, szinte meztelenül. Szép arcán gonosz mosoly derengett.

Az Akadémia vénséges könyvtárosa, aki hosszú esztendők óta egyre alacsonyabb szintekre kérte magát szolgálatra, ahogy tudata az öregedéstől homályosult, motyogva araszolt a kőpolcok között.

- Itt kell annak lenni! Jól emlékszem, sárga széle volt, kék pöttyökkel.

Shanil idegesen toporgott a hatalmas archívum barlangszájában, és finom ujjaival rongyos ruhája szélét tépdeste.

- Apó, kérlek! Sürgősen kellene az a tekercs!

- A fiatal galetki keresztbe nyelné le az orgling kutya csontját, mert úgy nagyobb falatnak tűnik - legyintett a vénség. - De megfullad tőle!

A száraz vihogás úgy idegesítette Shanilt, mint még soha semmi.

- Meg is van! - recsegte váratlanul az öreg könyvtáros. - Ahogy mondtam: zöld széle van, pirossal pöttyözve!

Az ifjú bárd fürgén átvette az ősi tekercse, s ahogy ki akarta nyitni, a repedező lapok közül foszló rongydarab hullott a lábához.

- Óvatosan, fiatalúr! - kiáltott rá a könyvtáros. - Az Akadémia minden irata szent!

Shanil felemelte a szövetet, amin különös írásjelek álltak egymás alatt, kissé elkenődve, de még olvashatóan.

- Ezt kerestem - futott szét a bárd arcán az elégedett mosoly. - Kérd az Ősök Szellemét, öreg, hogy ne tévedjek.

Ezzel a tekercset böngészve magára hagyta a könyvtárost, aki már semmin nem csodálkozott.

- Te átkozott némber! - üvöltötte az elöljáró öccse, két harcostársa holtteste, és a skorpiók rángó maradványai fölött állva. A férfi feje fölé emelte bemocskolódott kardját, hogy elinduljon Ela ar Zaraquer felé, ekkor azonban a sziklák közül hatalmas termetű galetki lépett elő.

- Megállj, féreg! - bömbölte a katonai egyenruhát és bőrvértet viselő harcos. Izmos végtagjait éppen úgy emelte feje fölé, ahogy ellenfele a kardját, vaskos ujjai között dobótőrök pengéi csillantak. - Szívem hölgyét, Zaraquer úrhölgyet nem bánthatod, míg nemes Nichen da Cortina lélegzethez jut!

Az elöljáró öccse most értette meg, hogy elveszett. Ela csapdája tökéletesen működött, s bár a skorpiók nem tudtak elbánni mindenkivel, a tartalék bérharcos majd bevégzi a küldetést.

- Ennek a förtelmes szörnyetegnek nyújtasz segítséget? - szólt halkan Nichenhez a férfi. - Ha tudnád, milyen förtelmes bűnöket követett el a múltban, magad végeznél vele.

A most zord ábrázatát mutató katona röpke zavarral pillantott a nőre, de amint szeme beitta ismét Ela tökéletes alakjának látványát, kétségei rögtön elmúltak.

- Rágalom, amit belém akarsz csöpögtetni - felelt a harctól elcsigázott férfinak. - Zaraquer kisasszony elmondta nekem, hogy te régóta üldözöd ocsmány vágyaiddal, s mivel förtelmes ajánlataidat nem fogadta szívesen, most erőszakkal akartad elrabolni tisztaságát. De velem nem számoltál!

- Mióta képesek a tiszták és jók akaratuk alá hajtani a mélység torzszülötteit? - vágott vissza az öccs. - Láthattad, hogy skorpiókat küldött ránk!

- Csupán védekeztem - szólalt meg lágy hangon Ela, vörösre festett, vastag ajkával lassan formálva a hazugságot. - Nichen, kedvesem, ha milgandoltás után ölelő karjaimba vágysz, most öld meg azt, aki el akart rabolni tőled!

A két galetki férfi üvöltve rontott egymásnak. Az egyiket eszelős szerelem, a másikat tébolyult bosszúvágy fűtötte. A harc eldőlt a második pillanatban. Nichen elrepített két dobótőrt, melyek ellenfele bal combjába fúródtak. Az elöljáró öccse hang nélkül, fájdalomtól és dühtől torzult arccal zuhant oldalára. A katona talriai behemótként tornyosult áldozata fölé, mancsában immár kardját emelve magasra, hogy lesújtson.

- Végezz vele! - sikoltotta a háttérből Ela eszelős hangon. A sebesült galetki utolsó erejével apró csomagot rántott elő mellvértje alól, és véres kezével Nichen felé nyújtotta, de a katona észre sem vette.

Ekkor zene szólalt meg. Lágy, elhaló, bizonytalan dallam, ami mégis gyorsan erőre kapott az Árnyékmesterek Pusztájában, mintha a cseppkövek csatlakoztak volna a mandolin és gazdája dalához.

Nemes Nichen da Cortina felhördült, s egész hatalmas testében megremegett. A manával töltött dallam korbácsként vágott a lelkére, az energia kékes szikrákat szórt a kard pengéjéről. Az elöljáró öccse elveszítette eszméletét, mert megkínzott szervezete nem bírta tovább a terhelést.

A dal azonban leginkább Ela ar Zaraquerre hatott. A karcsú nő gyönyörű teste förtelmes görcsbe csavarodott, bőre megrepedezett, vörös haja színét veszítette, szeme meleg csillogása sárga fényre váltott. Az imént még élettel teli kacagás most bugyborékoló hörgésnek adta át a helyét, miközben Ela, vagy ami vált belőle, fonnyadó testét tapogatta merev, bütykös ujjakkal.

Nichen, a katona, megkövülten bámulta a nőt, akit szeretett. A dal lassan elszivárgott a kövek repedésein át, de hatása maradandónak bizonyult.

- Öld már meg! - recsegte a töpörödött, foszló bőrű galetki banya Nichennek. - Ela vagyok, a kedvesed, aki karjaival ölel ma éjjel, ha megölöd az ellenségét.

A nemes ifjú mindig vidám, zöld szemében könnycsepp jelent meg. Leengedte kardját, és megtörten nézte a borzalmat. A cseppkövek közül ekkor Shanil Calendil lépett elő, milgandját erős fényre bűvölve. Miután ellenőrizte, hogy az elöljáró öccse él, kivette annak mancsából a csomagot, mely az Ela elleni bizonyítékokat rejtette, és köpenye alá dugta azt.

- Ne nézd végig - mondta együttérzőn Shanil a barátjának, s megérintette könyökét, hogy indulásra késztesse. A katona bólintott, majd vállára emelte a férfit, akit az imént még elvakult szerelme parancsára meg akart ölni, és elindult a bárd után.

Egyikük sem látta, amint az egykor gyönyörű Ela ar Zaraquer ráncos bőre megrepedezik, és a förtelmes húsból férgek, rovarok milliárdjai törnek elő, hogy felzabálják, ami még maradt a galetki lány testéből.

- Mondd el újra - kérte Nichen da Cortina. - Érteni akarom!

Shanil lakóbarlangjában levette a tűzről a bronztálat, amin ínycsiklandóan párázó zöldségek sorakoztak. Szomorú pillantást vetett barátjára, aki vértjét és fegyvereit levéve hevert vackán, tarkója alá támasztott manccsal bámulva a plafont.

- Ne kínozd már magad - mondta a bárd. - Ela maga volt a nőstény iszonyat. Hallhattad, mit mondott az Akadémia nagymestere, miután átolvasta a papírokat, amiket a szint elöljárójának öccse szerzett bizonyítékként.

- "Az igazi Ela háromszáz földmorajjal korábban halt meg, mikor a Gonosz Banya egy ősi, felszíni mágia segítségével kikergette lelkét a testéből, és maga költözött a helyébe." - idézte Nichen. - Tehát valaha az igazi Ela ugyanígy nézett ki?

- Ela testével, és a Gonosz Banya lelkével találkoztál, barátom.

- És te miből fogtál gyanút?

- A növények barátja vagyok, és bárd: megérzem, ha rovarok vannak nagy tömegben a közelemben. Ela testét pedig belülről férgek rágták, csupán a banya mágiája nem engedte ki őket - mondta a bárd. - S hogy ugyanígy nézett-e ki az igazi Ela? Az a lány biztosan másként öltözött, mivel a feljegyzések szerint egy harcosokszintjén lakó kereskedő leánya volt.

- Biztosan halk szavú, szerény lány volt - súgta a barlang párás levegőjébe álmodozva Nichen. - Szeretett magának dalolgatni munka közben, és arról álmodott, hogy találkozik majd egy erős, kedves galetki katonával, aki bátorságával és hűségével kiérdemli a kezét.

- Ne kínozd magad - kérte Shanil a barátját. - Szerencse, hogy megsejtettem a dolgot, és az Akadémia könyvtárában rátaláltam a banyák lélekrabló varázslatának ellenszerére. Még egy ócska rongydarab is volt a tekercsben, ami arról magyaráz valamit, hogyan kell fellelni a testből kiűzött lelket az asztrál síkon, hogy újra teremthesse régi testét, és folytassa a neki járó életet. Néha nem is értem, hogyan hihettek el ilyen ostobaságokat a régiek...

Nemes Nichen da Cortina úgy ugrott fel barátja vackáról, mintha barlangi orkán törne ki éppen. Néhány perccel később a közelben lakó galetkik azt láthatták, amint egy hihetetlen méretű katona hóna alól szőke fiúcska visít, dühösen kapálózva, miközben próbálja megóvni mandolinját, és rábeszélni barátját, hogy tegye őt le, hisz semmi értelme olyan dolog felkutatásába fogni, ami háromszáz hegymorajjal ezelőtt tűnt el...

A katonát azonban semmi nem állíthatta meg.

Írta: Böszörményi Gyula
A cikk az Alanori Krónika 60. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 20 szavazat alapján 9.2)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Testvérviszály (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. február 24. 10:18:25
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.