Bozótharcosok (Fantasy novella)

Nyári nap tűz a fák lombjai közé. Békés az erdő, akárcsak a mellette vezető földes út. E békességet két humanoid közeledése töri meg, kik hangosan csörtetve, bosszúsan morogva közelítenek az erdőből, a szekérszabdalta út irányába.

Groteszk alkat, megtört, púpos tartás, bestiálisan előreugró állkapocs jelzi, hogy nem az emberi faj képviselőivel van dolgunk: orkok. Karjukban vaskos, görbe husángot lóbálnak, így érnek az utat szegélyező bozótoshoz. Megbújnak a dús lombú cserjék, sűrű, biztos rejteket adó levelei közt.

A megtermettebb - ha lehet így fogalmazni - kidugja fejét a lombok közül, s kérdi:

- Ember jön?

A másik kinéz. Egy lovas poroszkál az úton: díszes köpenye, cifra ruhája, tollas kalpagja jómódra vall.

- Ember jön - feleli.

- Megfosztjuk?

- Uh... megfosztjuk!

- Én beszélek?

- Uh... te beszélsz!

- Én ütök?

- Uh... te ütsz!

A megtermett sunyin, gonoszul a másikra pillant:

- Enyém zsákmány!

A másik ugyanezzel a pillantással válaszol:

- Enyém zsákmány!

Vérben forgó szemekkel merednek egymásra, hisz a zsákmányból mindkettejük szeretné a legnagyobb részt megkaparintani, s ha kell, akár ölre is mennek az elsőségért.

Vígan fütyörész a kalpagos lovas, élvezi a napsütést, a vidéket, az erdő békés hangjait, amikor üvöltés hallatszik a bozótosból:

- Megpusztulsz!

Ágak reccsennek, ahogy két test zuhan ki a sűrűből. A ló megtorpan, a lovas ijedten figyeli az egymással birkózó, hörgő-vicsorgó lényeket. Majd, mint szendergéséből ébredő, megrázkódik, feszesre váltja fogását a kantáron, s megugratja lovát.

Az elborult agyú orkokat mostanra véres foltok borítják. Mire feleszmélnek, a lovas már messze jár, s csak a ló patái által felvert por kavarog a kies út felett.

Az eltelt órák alatt tépett rongyaikat igazgatták, s titkon, szinte kéjes elégedettséggel szemlélték a másikon ejtett sebeket, duzzadt, lila foltokat.

- Ember jön? - kérdi a megtermett, szeme alatt kékeslilás folt éktelenkedik.

A másik kinéz. Magányos férfi közelít az úton. Nincs lova, nincs díszes köpenye, de van kardja, s a testére feszülő bőrruha gondozott izomzatról árulkodik. "Erős" - méri fel az ork, de ők ketten vannak, agya logikusan gondolkodik: a kettő több mint az egy, két ork erősebb, mint egy ember.

- Ember jön - feleli.

- Megfosztjuk?

- Uh... megfosztjuk!

- Én beszélek?

- Uh... te beszélsz!

- Miénk a zsákmány?

- Uh... miénk a zsákmány!

Elérkezik a megfelelő pillanat, kiugranak a bokorból, s fenyegetően lóbálják husángjaikat a megtermett férfi előtt.

- Ide pénz! - ordítja a megtermett.

A férfi keze öve felé siklik: vajon a pénzes zacskót vagy a kard markolatát szorítják-e meg ujjai?

A megtermett szabad markát nyújtja, közben kivillantja, redves, sárga agyarait. A másik nem várja ki az ember óvatos mozdulatának végét, husángja ütésre emelkedik.

- Én ütök! - ordítja a megtermett.

- Arrrghh.. - hörög a társa.

- Én ütök! - szól fenyegetően a megtermett, közben fél szemét az emberen tartja.

- Én ütök! - üvölti társa, s husángja a megtermett arca felé lendül. Az hátrahúzza fejét, az ütés nem éri el teljesen, de így is megszédül. Visszaütne, de vér fröccsen arcába, éles fájdalom mar bordái közé, ereje elhagyja.

Véres karddal a kezében áll az ember a halódó orkok felett. Melléjük köp, s megvetően megjegyzi:

- Hülye orkok!

Lassan huny az orkok öntudata.

- Hülye vagyunk? - kérdi a megtermett.

- Uh... hülye vagyunk.

- Megszúrt ember?

- Uh... megszúrt ember.

- Seb fáj?

- Uh.. fáj.

- Ah... el... halok...

- Jaj, elhalunk...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Andrew Field: Merani szív (fantasy novella).

Létrehozás: 2004. január 21. 10:11:16

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma