Találkozás - írta: Jancsár János (Túlélők Földje novella)

Három méteres mélységben, mozdulatlanul ül a szörny. Igazán nem is láthatók kontúrjai, mert a félhomály majd' mindenét eltakarja. Csak a villódzó szemei tisztán kivehetőek.

Rebeca nem tudja, mit tegyen, mihez kezdjen most, hogy elfogta. Még csak nem is sejti, hogy miféle teremtmény esett a verembe, mert nem lát belőle szinte semmit. Azt biztosan tudja, hogy értelemmel bír, mert meg sem próbál hasztalan vergődéssel szabadulni börtönéből, ahogy a garokk tenné; és nem fogott artikulátlan bömbölésbe sem, amint az a sallanknak szokása. Egyáltalán semmi jelét nem adja, hogy állati ösztönök vezérelnék, csak ül ott, és meredten figyeli a lány minden mozdulatát.

Rebeca szutykos remákot akart fogni, hisz azt hallotta a wargpini csehóban, hogy remek hátas, vagy táborőrző válhat belőle. Kihívást látott ebben a feladatban, mert még nem hallott róla, hogy a remákot valakinek sikerült volna betörnie. Ám ő mestere a szörnyidomításnak! Majd ő megmutatja! Most pedig itt áll a verem peremén, bámul az éjféli csöndben gubbasztó lényre, és amaz vizslatva bámul vissza rá, mintha nem is őt lesné, hanem a derült égen hunyorgó csillagokat.

Nagyon gyorsan történt minden. Rebeca a szomszédos öreg tölgy ágai közt húzódott meg éjszakára, ahonnan tökéletesen rálátott a veremcsapdára. Csak pillanatokra lanyhult az ébersége mikor elszenderedett. Könnyű álom volt, ám - milyenek a véletlenek - a szörny pont ezt a pár másodpercet választotta, hogy keresztülvágjon az erdő eme elhagyatott részén. A lány az ágak roppanására riadt fel, de már csak egy alaktalan árnyat látott eltűnni a gödörben, nem volt alkalma megfigyelni zsákmányát. Most pedig egyetlen épkézláb ötlete sincs, hogyan fogjon a tanulmányozásához.

- Érted, amit mondok? - szólítja meg csendesen. Semmi reakció. Ennek ellenére Rebeca biztos benne, hogy a lény érti őt. - Figyelj, öreg, nem tudom miféle vagy, de mostantól én vagyok a gazdád - mutat ujjával a mellkasa felé, pont oda, ahol a nyitottszem szimbólum hunyorog a holdfényben. Aztán lassan, békítőleg kezd a tanításba:

- Elfogtalak, a rabom vagy, és én azt teszek veled, amit akarok. Nem foglak megölni, de ahhoz, hogy életben hagyjalak, bizonyítanod kell alázatodat, és tiszteletedet irántam. Meg kell győznöd arról, hogy engedelmes szolgám leszel, és nem törsz az életemre. Ha azonban csak a legkisebb mértékben is ellenem szegülsz, végzek veled!

Mindig így kezdi, ezekkel a szavakkal. Eddig bevált ez a monológ. Most azonban nem biztos benne, hogy az első megérzése helyes volt. Kezd elbizonytalanodni, talán mégsem olyan értelmes ez a lény...

- Most fényt fogok gyújtani, hogy megnézhesselek magamnak - folytatja, és elsuttog pár szótöredéket. Bal kézfeje halványan világítani kezd, aztán leguggol a peremhez. Lassan, nagyon lassan lejjebb nyújtja balját. Megdermed. Erre nem számított! Szívét jeges csontujjak markolják össze. - Hendiala szerelmére... - motyogja - ez... ez egy Thargodan.

A szörny vicsornak is beillő mosolyra húzza rettenetes ajkait, miközben valami túlvilági kuncogás-szerű neszt hallatt.

- ...egy thargodan - utánozza a lány selymes hangját. Szemeit ugyanolyan kerekre nyitja, ahogy a gyönyörű elf pislantás nélküli tekintete mered őrá. - Mit hittél, te büdös szuka, mit vártál? MIT? PUSZTULJ! - Az utolsó szót már mennydörgi, és hangjába varázslat szálait szövi. Rebeca nyakában felvillan a szimbólum, és a mágia ártalmatlanul öleli körül őt. Talán nincs is tudatában, milyen veszély csapott le rá; hogy a haláltól menekült meg az imént. A hosszúra nyúlt pillanatnak hirtelen lesz vége. Rebece sikkant egyet, és kétlépésnyit ugrik hátra. Agyában befejezetlen gondolat-töredékek kergetik egymást. Mit tegyen? Mit tegyen? A fegyverek! A málhában... Villámcsapás? Nem! Biztos védett a villám ellen... Gyorsan! Talán a tolmokov koktélok... azokkal biztosan meg lehet sebezni... Szépszemű, segíts! - még sosem öltötte magára ilyen sebesen a láncinget, még sosem remegett kezében ennyire a vashegyű lándzsa... még sosem félt ennyire.

Legújabb társa, az ostromteknőc értetlenül bámul rá. Túl gyors neki ez a rohanás, ez az örökös idegeskedés. Nem érti ezeket a kétlábúakat, inkább nekifog ismét a zsenge akáchajtások csipkedésének.

A mutáns pók még ekkora érdeklődést sem tanúsít, hisz számtalanszor látta már a lányt harc közben. Megszokta a villámcsapás dördülését, a vakító fény villanását, a vér és más testnedvek szagát is. Volt része bennük bőven. Most a terebélyes, öreg tölgy tövében gubbaszt; lábait maga alá húzva, mozdulatlanul pihen. Tűzkő, a piromenyét pedig, mint ahogy máskor is, portyán van valamerre, hogy hajnalra egy kisebb vad húsával térjen vissza. Kimarad hát az eseményekből.

Csak a mindig éber, jól fejlett ezoterikus mardel pattan fel fektéből. Mérgesen morogva húzódik közel gazdája lábához. Készen áll, hogy akár élete árán is védelmezze őt. Az önfeláldozás, ez az egyszerű, állati gesztus téríti észhez Rebecát. Valahogy végighömpölyög rajta lágyan borzongató hullámban. Gondolatai kitisztulnak, szívverése lelassúbbodik. Már nem fojtogatja torkát a rettegés.

- Nyugi... nyugi... Ha ki tudna jönni, már kimászott volna. Ha meg tudna ölni, már megölt volna. Ha bármit tudna tenni, már megtette volna... - suttogja maga elé, mintegy átokűző litániát. Lassan lerázza magáról a védekezés görcsbe rándult pózát, és óvatosan szétnéz. Jobbra a szolgák: rendben. Hátul a málha: rendben. Az erdő zajai: rendben. Szagok: rendben. Más ellenfél: nincs, egyelőre nincs. Mint egy harcra épített gólem, mechanikusan veszi sorra a veszélyforrásokat, a távoli bozótost, az ösvényt, a csillagos égboltot...

- Nem foglak bántani. Gyere, és segíts kimásznom! Gyere... - ez hangzik a verem felől. A hang nem fenyegető vagy parancsoló, csak tárgyilagos és hideg. Már nem tartozik hozzá az a rémítő szörny ott a verem mélyén. Mintha a hang különálló életet élne, átcsordogál az éjféli csenden, és hipnotikus zsongásával elbódítja a lányt.

Rebeca gépiesen simogatja meg a mardel mellmagasságig emelkedő bozontját, hogy csillapítsa őt. Megvakargatja a füle tövét, aztán belemarkol a kígyóbőr nyakörvbe.

- Nyugi mardel, nem harcolunk.

Közelebb óvakodik a gödörhöz. A mardel ott lopózik mellette fogvicsorgatva, morgása egy pillanatra sem halkul. Aztán ott állnak a verem szélénél. Két hosszú perc telik így el, mozdulatlanul, míg Rebeca hinni mer a szemének.

A thargodannak nyoma sincs. A veremben immár csak egy kisfiút látni, aki egy kar vastag gyökércsomón üldögél. Arcát a lány felé fordítja, s ahogy a tündérfény ismét feldereng, láthatóvá válik aranyos pofija. Az összkép mégis riasztó. A fiúcska hófehér hajából kikandikáló hegyes fül, és az éjfekete bőre láttán Rebeca gyomra gombócba rándul.

- Gondoltam ez a test megfelelőbb lesz, mint amaz. No, mit állsz ott? Nyújts le egy kötelet.

Miután kihúzta a különös idegent a veremből, tüzet gyújt. Bár minden pillantás után, ami a fiúra esik, hideg verejték önti el, és legbelül, a zsigereiben, őseitől örökölt ösztönös irtózás munkál, mégis megpróbál kedves lenni hozzá, ahogy azt Istene tanítja híveinek. Amaz elfogadja a felkínált vizestömlőt, és aprókat kortyol belőle.

Mikor Tűzkő visszatér a portyáról, Rebeca nyársat farag, és előkészíti a fűszerekkel teli erszényt a sütéshez. Kerüli az idegen pillantását, de végig a hátán érzi annak tekintetét. Mintha csiklandozná a lapockáját valami. Furcsa. A sütés rutinfeladat, ezerszer elvégezte már ezt a kis szertartást, cseppet sem kell odafigyelnie. Ehelyett érzékszerveit kiélezve a fiút kezdi tanulmányozni. Egy kis összpontosítás, és kisül a pszi ernyő. Elméje csápjait óvatosan nyújtja az idegen felé, aztán riadtan rántja vissza azt. Olyan hihetetlen mentális energia jelenlétét érzi meg, hogy egy pillanatra belezsibbad minden idegszála.

- Kicsit rémítő, igaz? - mosolyog a fiú, és kényelembe helyezi magát. Félig ülő, félig fekvő testtartást vesz fel, és a könyökére támaszkodva egy fűszálért nyúl. Rágcsálni kezdi, és mosolyog, folyton csak mosolyog. - Arra már biztosan rájöttél, hogy mi nem vagyok, Regan... Regina... Nem, nem... várjunk csak. Ez az: Rebeca. Szép név. Kár hogy a jószágaid nem tudják jól megjegyezni. Nem vagyok sötét elf, ezt már kitaláltad, és nem vagyok thargodan sem, de ezen a síkon szeretem felvenni az alakjukat, hisz mindenki retteg tőlük. Maradjunk annyiban, hogy egy vándor vagyok, semmi több. Egy vándor, aki a csapdádba esett. Elfogtál, gazdám... - Hangja gúnyos és bántó élű. - De talán arról beszélgessünk inkább, hogy te ki vagy? Látom, hogy hosszúéltűnek születtél, mégsem beszéled őseid nyelvét. Mágiád gyenge, és alig-alig van árnyad a mentálsíkon. Ennek ellenére rendelkezel egy érdekes kasztroplo-fonállal, amit még nem azonosítottam. Összeköt téged valamivel, vagy valakivel, esetleg többekkel is... de nem tudom, miként. Igen, azt hiszem, erről beszélhetnél nekem. Ez érdekel.

Rebeca nyugalmat erőltet magára. Az előkészített húst a tűz fölé tartja, és leül a fiúval szemközt.

- Ott a veremben, amikor először szóltál hozzám, meg akartál ölni, igaz?

- Csupán, mert feldühítettél. Hidd el, hamar megbánom az ilyesmit...

- Köszönöm, de azt hiszem, ezzel nem sokra mentem volna holtan. Hogy van az, hogy a segítségemre szorultál? Egy egyszerű veremből nem tudtál önerődből kimászni?

- Nos, még nincs itt az ideje, hogy feltárjam előtted a gyengeségeimet, ha vannak ilyenek egyáltalán. - Egy percig mindketten az elhangzottakon rágódnak, aztán a fiú szólal meg ismét: - A néped nyelvén engem A'hrainh'arannh-nak neveznének, ha élne itt valaki, aki beszélné még az ősi nyelvet. Valami olyasmit tesz, hogy "az elméde látó". A valódi nevem úgysem tudnád kimondani, ezért felesleges közölnöm. Legjobb lesz, ha kitalálsz valami nevet nekem, mint a jószágaidnak. Úgyis a szolgád vagyok, nem igaz?

Rebeca lelkéből fokozatosan szívódik fel a félelem és a bizalmatlanság. Helyébe valami megmagyarázhatatlan nyugalom árad, ami hasonlatos a zsibbadás érzéséhez. Kicsit kellemetlen, tompa, de egyáltalán nem fájdalmas zsongás. Talán az elméjéből fakad. Hinni akar neki ennek a különös figurának. Miért van mégis, hogy egyetlen szavát sem hiszi?

- Rendben van, majd gondolkozom rajta. De ahhoz, hogy megfelelő, találó nevet találjak, jobban meg kell ismerjelek. Ha tényleg az elmémbe látsz, ami felől egy szemernyi kétségem sincs, tudnod kell, hogy ki vagyok, és hogy nem jelentek számodra veszélyt.

- Ó, én nem félek tőled, édesem. Mulattat ez a furcsa szitu, ezért maradtam veled. Kíváncsivá tettél. Lehet, hogy ez a véletlen találkozás egy mindkettőnk számára gyümölcsöző kapcsolat kezdetét jelenti. Szóval, hová vezet aprócska agyad e titokzatos nyúlványa? - modora behízelgő, negédes és selymes. Rendellenesen komoly szavak egy sihedernek látszó lény szájából. Gyanakvást ébred a lányban, s már nyelvén a válasz erre az egyszerű kérdésre, amikor meggondolja magát.

- Rendben van, de ezt a tudást nem oszthatom meg veled ingyen. Ha meg tudunk állapodni, mindent megtudhatsz idejében. Kérdés, hogy mit tudsz nekem ajánlani cserébe e tudásért? - nem néz a lény szemébe, nem állja a tekintetét.

A fiú arcán átsuhan egy árnyék, de ezen kívül más jelét nem látni a gyülemlő haragnak. Rebeca tekintetét keresi, és ő akaratlan bábként emeli fel fejét. A fiú szemébe néz. A következő másodpercben pupillája kikerekedik, és egész teste megmered. Próbálná elrántani fejét, lesütni szemeit, vagy bármit... de nincs menekvés. Ellenállhatatlan erő söpri el útjából az elméjét védő gyöngécske mentális pajzsot, és a következő pillanatban a szavak közvetlenul a tudatában harsognak.

"Csupán azért élsz még mindig, mert nincs hasznom a halálodból. Próbáltam kedves lenni hozzád, de úgy látszik, hogy Te, eme planéta értelmesnek mondott lénye, nem érted, hogy kényem játékszere vagy. Addig élsz, míg úgy tartom jónak!"

- Hidd el, van hatalom, amely nem fizet a szolgálatért. De hagyjuk ezeket a nehéz kérdéseket. Holnap is nap lesz, pihenjünk egy keveset. Reggel mindent más színben fogunk látni. - azzal a fiú végignyújtózik a pázsiton. Egy aprócska intésével magához parancsolja a furcsamód teljesen kezessé vált mardelt. A táborőrző pedig készséggel gömbölyödik oda a nálánál sokkalta kisebb fiúhoz, hogy testével melegítse a hűvös éjszakán. Rebecán e pillanatban roppan szét a dermedtség. Úgy hull ájultan a tűz mellé, mint egy rongybaba.

- Igen, azt hiszem, kezded már sejteni... Aludj csak, én majd vigyázok.

Úgy mendegélnek a halványan kivehető gyalogúton, mint anya és fia. Egyetértés, nyugalom, békesség lengi körül őket. Legalábbis látszólag. Hat nap telt el az első találkozás óta. Rebeca már mindent elárult magáról és a társaival létrehozott, és fenntartott Tudatról e furcsa lénynek. Mikor az a'hrainh'arannh számára világossá vált a Közös Tudatok működési elve, a kasztroplanáris csatornák és az energia kisütés kérdései, már nem tanúsított érdeklődést a lány dolgai iránt. Rebeca nem tud már számára semmilyen érdekes tudással szolgálni, a lény mégsem hagyja el. Jókedvűen társalog most is, mint mindig. Szünet nélkül locsog például a csillagok közti szemét problémájáról, a növekvő radiosugárizé-ről, a szörnymutáció, és az ősöktől örökölt betegségek kérdéseiről és még ezer dologról. A lány egy rakás szót tőle hall először, a jelentésükről persze fogalma sincs, de egyetértően bólogat, és helyesel minden költői kérdés után. Ő óvakodik a lény figyelmét felhívni önnön feleslegességére, inkább a belül növekvő, gyülemlő feszültség okait keresi egyre.

Szótlanul vezeti kantárszárán a trikornist, aki büszkeségét feledve vidáman hordozza hátán a fecsegő lényt. Három napja találkoztak e gyönyörű teremtménnyel egy phua-kúp tövében. Akkor az Álomfiú - Rebeca még nem talált jobb nevet számára - magához intette a háromszarvút. Egyetlen szót súgott a békés jószág fülébe, aki azonnal a hátára engedte őt. A mutáns pókot, Rebeca hű barátját, szélnek engedték, mert nem tűrte a trikornis társaságát.

- Szóval, mondom a Nagy Truuchwer-nek, hogy tréfáljuk meg kissé a Herceget. Lopjunk el ezt-azt a hzroapetter-éből, aztán fogjuk rá a dolgot az egyik hqwqw-jára. No, aztán úgy is tettünk. Persze a Herceg... - és csak locsog, locsog, és locsog. Közben Rebeca dühösen azon töri a fejét, hogy mi tévő legyen. Azt sejtette, hogy az a'hrainh'arannh az Álomvilágból siklott át egy dimenziókapun keresztül a Túlélők Földjére (talán véletlenül?), de azt nem tudja, hogy mikor történt mindez, és merre lehet a nyitva felejtett dimenziórés? Úgy gondolja, hogy az Álomfiú nem képes nagyobb fizikai erőkifejtésre, de azt már nem is sejti, hogy pontosan mit takar a "nagyobb" szócska. Abban mindenesetre biztos, hogy a lény teljesen meztelen, nincs fegyvere, és a testét takaró ruha-féle is csak az illúzió része, pont úgy, mint ahogy veremben ücsörgő thargodan is csak látomás volt.

Az Álomfiú egyáltalán nem evett azokból a dolgokból, amikkel Rebeca kínálta, és csak vizet ivott, azt is igen keveset. Ennek ellenére a lánynak már vannak halvány elképzelései az idegen étkezési szokásairól. A második együtt töltött napon egy pszi-elementálba botlottak. Rebeca már nyúlt a komponenseket rejtő erszényke felé, hogy egy drótszőr segítségével véget vessen a nyomorult lény életének, amikor furcsa dolog történt. Az Álomfiú sikított egy éleset, és futni kezdett a szörny irányába. Az elementál megdermedt, és mozdulatlanul várta be őt. Mozdulatlan volt akkor is, mikor a fiú a kezeit a zsezsgő plazmába nyújtotta. Aztán tehetetlenül hagyta, hogy a hirtelen csápokká átalakult kezek villódzó energia-kisülések közepette, hullámokban szívják ki a testnedveit. Úgy pukkadt szét végül, mint egy szappanbuborék, és nem maradt hátra más belőle, csak egy üres héj, vagy valami olyasmi. Rebeca sok halált látott már e barátságtalan földön, de ilyen szörnyűségesen idegen halált még nem tapasztalt meg. Mégis valami furcsa kéj-érzet terült szét benne a történtek hatására. Még percek múlva is a látvány által okozott sokk hatása alatt állt.

Sajnos a szörnyek elkerülik őket. E pár nap alatt Rebeca mindössze egy arató csattanatot és egy szőrös bozsót ejtett el. A fiú egyik küzdelemben sem vett részt, ám érdeklődve figyelte azokat. Nem tett megjegyzéseket sem a lány harci technikájára, sem a varázshasználatára. Láthatóan untatták ezek a csaták, és ezt látványosan ki is fejezte mindkét alkalommal. Ám a lányt nem tudta megtéveszteni. Tudta, hogy az Álomfiú feszülten figyeli őt.

A gyakran látogatott tereptárgyak, a nekrofunok és mínosz-kúpok is elhagyatottan várnak rájuk, egyetlen kalandozó sem kerül az útjukba, mióta együtt vándorolnak.

Egyetlen pozitív hatása volt csak az Álomfiú csatlakozásának: minden éjjel más és más hallatlanul izgalmas, csodás, erotikus, borzongató, ijesztő egyszóval érdekes álommal ajándékozza meg őt. Az elfogott jószágok is nyugodtak a jelenlétében, hallgatnak rá, értik a ki sem mondott utasításait, és engedelmeskednek neki. Minden kezd olyan nagyon-nagyon valószínűtlenné válni. A szél már nem olyan borzongató; a patak vize már nem oly hűs, mint azelőtt. A fák már nem úgy susognak, a virágok már nem úgy illatoznak...

S mintha ez még nem volna elég, Rebeca észrevette, hogy istene nem hallgatja meg imáját! Igaz, rég nem térdepelt már oltár elé, de mégis csalódott. Lám, mikor szüksége lenne iránymutatásra, nem kap választ, s a Szent Kehely is üres maradt. Elenios nem töltötte fel azt könnycseppjeivel. Az oltár hideg volt, és élettelen. Rebeca pedig azon töri a fejét, miért van ez, de főként azon, hogy miképp fog varázsolni a könnycseppek nélkül.

A fattyak körül rajzzák őket, és Rebeca szúrásai nyomán egy csepp vérük sem hull. Mintha a lány fogpiszkálóval ingerlené csupán őket, a vashegyű lándzsa oly nevetségesnek tűnik. Még szerencse, hogy annak az ismeretlen mágiának, amit felé hajít a legelöl feltűnő szörnyeteg, sikeresen ellenáll. Sajnos a fatty is legalább ilyen jól tűri a testébe csapódó villámnyalábot.

A szörnyek egy romvárból törnek rájuk, ahol napnyugtakor Rebeca a táborhelyet kijelölte. Iszonyatosak! Mindegyikük különbözik a többitől, és mégis egyértelműen egy fajhoz tartoznak. Szőrtelen, lilás-szín testük bűzlik és nedvedzik. Fekélyes, gennyes, torz kinövések, és végtagok csúfítják őket. És a hangjuk! Egyetlen halálon túli teremtény sem képes ily viszolyogtató hangot kiadni.

Az Álomfiú a csata első pillanatában egyszerűen köddé vált, a szó szoros értelmében véve! Most a fakoronák magasságában lebeg, áttetsző felhőként.

A mardel egyetlen rövid vinnyantással múlik ki, mikor az egyik szörny karmával felhasítja a mellkasát. A hűséges trikornis négy tisztítótűzet lő el a gonosz teremtményeire gyors egymásutánban, és tombolva osztja patarúgásait, de az ő sorsa is beteljesedik: a hörgő, ordító had lerántja a földre. Az ostromteknőc is hiába vonja vissza vastagbőrű végtagjait a páncélja védelmébe: tucatnyi karom és állkapocs mar mindenébe. Hirtelen hátára fordítják a többmázsás monstrumot. Reccsen a páncél, s dézsányi vér ömlik a lábuk alá.

- Hol vagy hát, te utálatos, emberfeletti szolgáló? Miért mented azt a rohadt irhádat!? - döfés, hátrál, hárít, kilép. Döfés, hátrál... - Hogy a Szépszemű taszítson a nemlétbe, te álnok, kétszínű... - kilép... és sikít! Iszonyatos fájdalom zökkenti ki a ritmusból. A combjába horgas karom fúródik, de nem adhatja fel! Döfés... döfés... döfés... már csak nyögésre telik, amikor egy véres agyarakkal teli állkapocs mar a vádlijába... hárít... kilép... Nem lehet így vége... újabb marás a térdén... NEEEM! A társai hátát használva rámpának a sötétből előront az egyik szörny, s a levegőbe veti magát. Mintha egy villanásnyi időre megállna az idő lassan forgó kereke. A lány már érzi torkába marni az agyarakat... de az a pillanat nem jön el. Még nem.

- A történteket nem tudom meg nem történtté tenni, de fel tudunk rá készülni, hogy amikor bekövetkeznek, a saját erőnkből változtassunk rajtuk.

Az ösvényen haladnak csendben egymás mellett. Az Álomfiú a trikornis hátán balról, a mardel elöl, a teknőc a kötőfék végén kullogva, kissé lemaradva hátul, Tűzkő pedig ki tudja merre? A távolban lenyugvó nap fénykorongjában feltűnnek a romvár kontúrjai.

- Ezt meg hogyan csináltad? - hangja meglepett, de sem izgalmat, sem meglepettséget nem érez.

- Csak egy kisebb trükk a vénséges-vén Időnénitől. Egy alkut kötöttem, míg téged a fattyak marcangoltak. Egy fertályórát kaptam, s ne kérdezd, mit adtam cserébe. De erre most nem érünk rá. A végzet elől, mint mondottam, nem bújhatunk el. Még ha megpróbálnánk sem sikerülne, mert az isteneiteknél is hatalmasabb erők felügyelnek erre. Találjuk ki hát, mit kellene tennünk, hogy túléljük a támadást?

- Az állataim tudják, hogy mi fog történni? Emlékeznek? - végigsimít a mardel buksiján. - Nem. Persze, hogy nem. Erről biztosan gondoskodtál - a fiúra néz, az pedig csak mosolyog.

- Tudd meg, Rebeca, hogy számomra ezen a síkon nem létezik a halál. Pontosabban az itteni halál nem jelenti számomra az elmúlást. Azért vagyok az anyagi síkon, mert még dolgom van itt. Csak a halálom által juthatnék haza, akkor ott materializálódnék ismét. Ám nekem nem áll szándékomban így elhagyni téged. Megkedveltelek, és segítek neked. De most inkább azon tanakodjunk, hogy mit tegyünk a fattyakkal.

- Én még sosem hallottam róla, hogy bárki is találkozott volna velük a Csatorna inennső oldalán. Úgy számoltam, hogy tizen, vagy legfeljebb tizenketten lehettek. Valószínű, hogy a varázserő nélküli fegyverek is sebzést okozhatnak nekik, de - mint láthattad - az én harci tudásom, ekkora túlerővel szemben édeskevés - Rebeca beszéd közben próbál lassabban haladni, de a tempón képtelen változtatni.

- Nézd, Álomfiú, ott fogunk megszállni, annál a romnál. - lassan emeli fel jobbját, és lassan fordítja arcát a fiú felé, mintha nem is ő irányítáná a kezét, mintha nem is ő mondaná e szavakat. - Ezt most miért mondtam?

- Mondtam, hogy vannak dolgok, amik mindenképpen megtörténnek. Ne harcolj ellene, inkább koncentrálj a feladatra! Az biztos, hogy a fattyak a mentálsík energiáit jól el tudják vezetni. Az egyik leghatalmasabb tömegpusztító varázslatot, amit ismerek, a mentális robbanást, mint láttad, gond nélkül átvészelték. Az elemi mágia terén pedig, bevallom, hiányos a felkészültségem. Talán láthatatlanná tehetnélek, de attól félek, ezek a lények jól látják a láthatatlant. Anyagtalanná tenni pedig ezen a síkon nem tudlak. Az elmédet meg tudnám menteni, minden különösebb erőlködés nélkül, de a testeddel már nem tudnék mit kezdeni. Most lássuk, Te mit tudsz?

Rebeca sorra veszi a lehetőségeket: - A legerősebb varázslatom a villámcsapás, de azt a fatty, amelyet eltaláltam vele, röhögve túlélte. Valami varázslat belém csapódott a harc első pillanatában, de nem tudom, mi volt az. Azt hiszem legközelebb is hatástalan lesz. A tünde nyilaimat lőttem beléjük, de láthattad, hiába nézett ki úgy az a szörny, mint egy sünmedve, nem feküdt ki ettől. A legjobb fegyveremet forgatom, és ennél nem lehetek gyógyultabb sem. Nincs megoldás, feladom. Majd a D.E.M. megment megint, mint már sokszor... - kezével derékövére csap, ahol a varázseszköz lenni szokott, ám az nincs a helyén. - A fenébe! Úgy látszik mégis csak volt hatása annak a varázslatnak...

- Ha nem volna megoldás, nem áldoztam volna ennyit az életedért...

És ekkor a lány megérti végre. Meglátja a fiú gunyoros pillantásában a magyarázatot. Szólni nem mer. Nem árulja el, hogy rájött, mi zajlik épp... és belátja, hogy a D.E.M. valóban nem megoldás.

- Mennyi időnk van még?

- Négy perc.

- Hát jó, megpróbálok még valamit - mondja halkan, lassan lépdelve közben. Egy kis koncentráció árán megtalálja, akit keres: Üdv, Henriett... még kétpillantásnyi idő: Üdv, Joanna... lassan huszonhat tudattársa csatlakozik az elméjéhez, s hamarosan mindent tudnak a problémájáról. Pár perc múlva egy kvazárlándzsa jelenik meg Rebeca jobbjában. Újabb másodpercekkel később egy vámpírtőr materializálódik baljában. Aztán felizzik a levegő a teste körül, és egy ezüstszínben pompázó, csodás mithril láncing feszül reá. Tegzébe tucatnyi ezüsttollú nyíl pottyan a semmiből. Kezén hamarosan kvazárkesztyű, ujján Rughar gyűrűje, fülében zafír függő, lábán zangrozi csizma terem. Érzi, hogy tudata megfeszül a beléáramló energiától - Köszönöm... - csak ennyit suttog maga elé, hálával, és szégyennel telve.

A fatty ismét elcsattintja a varázslatát, ami ismét hatástalan Rebecára. A válaszként megidézett villámcsapás menydörgése még sosem volt ily hatalmas, hála a tudatturbónak és a varázsgyűrűnek. A fatty szénné égve vonaglik a földön. Az ezüsttollú nyílvesszők becsapódásai nyomán újabb támadó leheli ki lelkét. A közelharc pedig hosszú és véres. A lány egyáltalán nem törődik a védekezéssel. A lándzsa és a tőr borzalmas rendet vág az ellen soraiba. Rebeca testén felhasadó sebek pedig villámgyorsan forrnak össze a mentális csatornákon érkező gyógyító erő hatására.

Negyven szívdobbanásnyi ideig tart mindez. Aztán a hullahegy előtt állva a lány kimerülten roskad a földre. Nem érdekli a romvárban rejtőző újabb veszedelmek és kincsek lehetősége. Nem akar ölni, nem akar fosztogatni. Semmit nem akar már, csak pihenni kicsit. Bensője üres, szíve tiszta.

- Ki vagy te valójában, és miért téged küldött? - teszi fel ezt az egyszerű kérdést, s mindketten tudják kiről, és miért szólt.

- Talán, mert engem talált e feladatra legalkalmasabbnak... Tudod az Ő döntései magyarázhatatlanok. Tudom, hogy szívén viseli a ti kis közösségetek sorsát, mert végtelen szeretetét látom sugárzódni rátok. De most haldd, mit néked Istennőnk az én számmal szól:

"Különleges adottság e világon az az erő, mely összeköt titeket, s áldott volt a pillanat, mikor elmétek a hit jegyében összefonódott. Ti büszkén viselitek a szimbólumot, melyet lényem darabjából néktek adtam. Figyelj hát rám leányom, mert kedves nékem a te lelked, s javadat akarom. Különleges érték az együtt átélt tiszta hit, s ím hatalmat adott néked papjaim e kis csoportja. Eltávolodtál tőlem mégis. Megszeged sorra tanításaim. Azt fogadtad tiszta hittel, hogy szolgálod társaidat, s vezetőjük, példaképük leszel. Ám zokszavuk harsogva jutott el füleimhez az imáikban... Ezért elküldtem hozzád avatárom, hogy felfigyelj végre lelked elnyomott hangjaira, s újra e szívemnek kedves csoport élére lépj..." - az Álomfiú lassan alakot vált, s Hendiala áll a lány előtt, az ő egyszerű, és mégis gyönyörű valójában. Aranyszínű haja vállára omlik, és oly szellő borzolja azt, melyet másként nem érezni, oly fény világítja arcát, mely nem esik másra. A lány térdre borul, és könnyek potyognak szeméből. Nem tud megszólalni, és nem tud felnézni sem reá. Hangok, és mozdulatok nélkül is érezni az isteni erőt, s annak minden mondandóját.

- Nos, Rebeca, ez egy figyelmeztetés volt számodra. Túl sokat öltél már megbánás nélkül. Túl sokat foglalkoztál már a saját életed dolgaival, s túl messze távolodtál hitünktől. Társaid csalódtak benned, mert nem voltál jó vezető. Fohászuk meghallgatásra lelt az Ő magasságában, és ím elküldött engem, mert szeret téged, és nem akarja vesztedet. Amit tettem, érted tettem, hogy megtartsalak hitedben. Emeld hát fel arcod gyermekem, és légy boldog, mint azelőtt voltál. Ne feledd az Álomfiút, és ne feledd el az Ő tanításait - a lány könnyei mögül csak az egyre foszladozó fényt érzékeli, s pár pillanat múlva sötétség öleli át zokogástól reszkető testét.

- Ó, bocsáss meg nekem, Szépszemű, bocsáss meg, még egyszer utoljára...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Gyengeség (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. január 7. 10:16:40

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma