Ász Mulligan utolsó vadászata (Shadowrun novella)
Utólag visszatekintve már magam is elcsodálkoztam, miért egyeztem bele. Mégis, mire számítottam? Teljesen nyilvánvaló, hogy az agyam szabadságra ment, és éppen most tért vissza egy nagy zsáknyi ajándék szarral, meg egy adag rossz előérzettel.
Mindegy, most már egy kicsit késő emiatt aggódni. Itt voltunk, és elvállaltuk a munkát. Ha egyszer már elvetted Johnson pénzét, nem dobhatod vissza a melót - hacsak a fickó át nem vert, de eddig ennek még semmi jelét sem láttuk. Igazság szerint jelen pillanatban ez volt a legutolsó dolog, ami miatt aggódtam. Bárcsak ilyen egyszerű problémánk akadt volna...
Megigazítottam a páncéldzsekimet, és még egyszer, utoljára végignéztem a végső előkészületekkel foglalatoskodó csapatomon. Tony ellenőrizte a géppisztolyát, majd becsúsztatta a fegyvert a saját maga által készített bőrtokba, miközben Gossamer a mágiához használt, különös kinézetü mütyürök között kotorászott. Terepszínű dzsekijével és borotvált fejével nem úgy nézett ki, mint egy mágus, de ugyanúgy tudtam, mint a csapat többi tagja, hogy milyen hatékony tud lenni harc közben, a felderítői képességei pedig első osztályúak voltak. Mellette Desmo, a rigónk támaszkodott a furgon oldalának, túlélőkésével pucolgatva a körmét. A törpe nem hitt az utolsó pillanatokban végzett előkészületekben - ő valószínűleg már órákkal ezelőtt készen állt.
A furgon oldalajtaja nyitva állt, csapatunk utolsó tagja a raktér szélén ücsörgött. Feje enyhén előrebillent, és a hideg éjszakai levegőben halk szuszogás ütötte meg a fülem. Ász elaludt.
Felsóhajtottam - már nem az első alkalommal az éjszaka folyamán -, és azon gondolkodtam, mennyire ártana a hírnevünknek, ha egyszerűen hazavinnénk Ászt, és hibás döntésre hivatkozva lefújnánk az akciót.
Az egész ügy két nappal ezelőtt kezdődött, amikor hívást kaptunk Frankie-től, megszokott közvetítőnktől. Elég szorosra kellett húznunk a nadrágszíjat a legutolsó akciónk óta, amikor elvesztettük Kerchet, és mindannyian örömmel vettük az újabb pénzkereseti lehetőséget, ezért nem tettünk fel túl sok kérdést. Egy Josie's nevű apró csehóban találkoztunk vele, és meglepve tapasztaltuk, hogy nem egyedül érkezett.
Frankie egy legyintéssel félresöpörte felháborodott tiltakozásunkat, és intett, hogy foglaljunk helyet. Tony szokás szerint állva maradt. Miközben leültem, titokban jól megnéztem magamnak az új fiút: nem túl fiatal humán volt, zakóban és farmerben. Kemény arcából éber tekintet méregetett minket. Arra gondoltam, szakmabeli lehet. Vártam.
Frankie nem vesztegette az időt bevezetésre.
- Ez itt Blueboy - mondta a társa felé intve. Ekkor vettem csak észre azt, amire a bár tompa világítása mellett eddig nem figyeltem fel: a fickó szemei teljesen kékek voltak, és fekete haja is hasonló árnyalatban csillogott. Így már a név is beugrott: alkalmi vadász, elég jó hírnévvel; nemrég van csak a városban, és igazán nagy melókban eddig nem vett részt. Soha nem találkoztam vele, de már hallottam róla. Az árnyközösséget nem ismerő külsősök meglepődnének, ha tudnák, valójában milyen csekély létszámú kis családot alkotunk.
Vállat vontam, és köszönésképpen biccentettem. Blueboy hasonlóképpen. Kicsit olyan... ha nem is idegesnek, de valami miatt izgatottnak látszott.
Frankie felállt.
- Azt hiszem, hív az italom - mondta. - Nemsokára visszajövök.
Amikor a közvetítő eltűnt, Blueboy-jal végigmértük egymást az asztal fölött. Inkább éreztem, mint láttam Tony, Desmo és Gossamer jelenlétét a hátam mögött - nem messze, de nem is túl közel. Megbíztak bennem, tudták, hogy az egész csapat nevében fogok tárgyalni.
- Nos - szólaltam meg -, miről van szó?
- Van egy munkám a számotokra, ha érdekel - mondta Blue-boy csendesen.
Az arcát tanulmányoztam. A vadászok általában nem bérelnek fel más vadászokat. Igazság szerint ez volt az első eset, hogy ilyesmiről hallottam. Gyanakvásom azonnal feljebb szökött néhány emeletnyit.
- Miféle munka?
Blueboy egy pillanatig habozott, mintha azon gondolkodna, mennyit mondjon el nekem.
- Hallottam rólatok. Jó régóta űzitek az ipart. Azt beszélik, tisztán játszotok.
- Aha. És? - Tettem egy olyan félig vállvonás, félig buzdítás jellegű mozdulatot. Éreztem, hogy Gossamer egy kicsit közelebb húzódik. Kíváncsi lehetett. Nem hibáztattam. Kezdtem egyre furcsábban érezni magam.
- Az a helyzet, hogy ez nem egy átlagos meló. Szükségem van valakire, akiben maximálisan megbízhatok.
Sóhajtva hajoltam előre.
- Figyelj, miért nem mondod el végre, miről van szó? - Egyre kíváncsibb lettem, mibe rángatott bele Frankie. - Ebben a seggcsókolgatásban mi nem vagyunk valami menők.
Újabb szünet következett, majd Blueboy is felsóhajtott.
- Oké. - Kék szemének tekintete az enyémbe fúródott. - Hallottál már egy Ász Mulligan nevű fickóról?
Az agyam vadul dolgozott; a név ismerősen csengett, de nem tudtam hová tenni. Tony szólalt meg, feltárva előttem a részleteket:
- Ork vadász, néhány évvel ezelőttről. Egész jó volt abban az időben. Azt hittem, meghalt.
Blueboy a fejét rázta.
- Nem halt meg. A társam volt.
Nem hagytam, hogy meglepődésem kiüljön az arcomra, de a szavai váratlanul értek. Azonban ez nem tartott sokáig: Tony szavainak és Blueboy bejelentésének hatására bevillantak a részletek. Ász Mulligan, Blueboy. És még néhány másik fickó, akiknek a nevére nem emlékeztem, de akik addigra nagy valószínűséggel már halottak voltak, annak idején elég jó kis csapatot alkottak. Sosem kerültek a legfelső ligába, de a nevüket azért mindenhol ismerték. A részletek hirtelen nem jutottak eszembe, csak annyi, hogy megbízható társaságként váltak ismertté.
- Csak volt? Visszavonult?
Most Blueboy arckifejezése vált keserűvé.
- Aha, így is lehet mondani. Tudod, a természet rákényszerítette.
Egy pillanatig nem jöttem rá, mit akar ezzel mondani, de ekkor Tony halk hangja szólalt meg a vállam fölött:
- Értem. Ász született ork. Akkor most olyan negyven körül lehet?
Felnéztem Tonyra, akinek ork vonásain Blueboy arckifejezése tükröződött. Néha hajlamos voltam elfeledkezni róla, hogy csupán huszonegy éves, mert a kinézete és a viselkedése sokkal idősebbnek tüntette fel. Az orkok gyorsan öregedtek, és a humán mérce szerint meglepően fiatalon haltak meg. Halk sóhajjal fordultam vissza Blueboyhoz.
- Sajnálom, öregem, de...
Blueboy csak legyintett.
- Tudom, hogy semmit sem lehet vele tenni. Azzal legalábbis semmit, ami vele történik. Viszont van valami, amit megtehetek, és ezért van szükségem rátok. - Alig érzékelhetően elmosolyodott. - Szeretnék neki egy utolsó vadászatot.
Ez volt az a pont, amikor az agyam megrendelte a jegyet, és elutazott melegebb éghajlatra. Blueboy ad egy adatchipet, rajta két adattal: az Oak Meadows nyugdíjas otthon címével, ahol Ász jelenleg lakott, valamint egy kis kutatólabor pontos koordinátáival, valahol Seattle peremén. Kihozzuk Ászt az otthonból, adunk rá páncélt, kezébe nyomunk egy fegyvert, és magunkkal visszük egy kis adatlopásra a labor ellen. Azt a fedősztorit adjuk be neki, hogy szükségünk van a helyismeretére - ő, Blueboy és a többiek néhány évvel ezelőtt nyilvánvalóan már meglátogatták a helyet.
Miközben az agyam egyre távolabb került a repülőgép felé vezető mozgójárdán, még összeszedtem magam egy gyenge tiltakozás erejéig:
- Te megőrültél? Azt akarod, hogy hozzunk ki egy lerobbant öregfiút az otthonból, és vigyük el egy vadászatra? Miért nem teszed te magad, ha már egy utolsó kalandot akarsz neki biztosítani? Nem tudod egyszerűen kiíratni onnan, vagy mittudomén?
Blueboy a fejét rázta.
- Először is, én nem tehetem. Nem vagyok családtag. A biztonság ott nem túl szigorú, de azt azért nem engedik meg, hogy valaki egyszerűen csak besétáljon, és kivigyen egy másik tagot. Másodszor: Ász öreg, de nem hülye. Ha feltűnnék ott, vagy szóba kerülne a nevem, rögtön tudná, hogy valamire készülök.
- Tehát azt várod tőlünk, hogy a nagy semmiért kockáztassuk az életünket? - kérdezte Desmo. Most már mindannyian megunták, hogy úgy tegyenek, mintha hagynák, hogy én intézzem a tárgyalást, és az asztal köré gyűltek. - Ha jól sejtem, azok az adatok, amelyekről beszélsz, teljesen értéktelenek.
- Nem, ez nem így van - ellenkezett Blueboy. - Nincs olyan nagy értékük, de ha megszerzitek, utána néhány ezresért túladhattok rajtuk. Plusz tőlem is kaptok tízezret előre. Van némi megtakarított pénzem, és ennyit megengedhetek magamnak. Így már nektek is meg fogja érni. A vadászat után még egy ötös jár nektek. - Egy pillanatra elhallgatott, és amikor újra megszólalt, nem az én szemembe, hanem Tonyéba nézett, bár továbbra is mindannyiunkhoz beszélt. - Nézzétek... néhány héttel ezelőtt meglátogattam Ászt. Csak az idejét vesztegeti ott bent. A hozzá hasonló, akciódús életet maguk mögött tudó fickóknak nagyon nehéz egész nap egy olyan helyen ülni, még akkor is, ha magáról is nehezen tud gondoskodni. Ott törődnek vele. Nem olyan hely, ahová csak úgy bedugják az embert meghalni. És mégis... - Széttárta a karját, és nagyot sóhajtott. - Nem neki való. Nem sokáig fogja bírni. Azért találtam ki ezt, hogy elviselhetőbbé tegyem számára a hátralévő időt, amíg... - elharapta a mondatot, de mindannyian tudtuk, mi a vége: amíg meg nem hal.
A végén Tony volt az, aki meghozta a döntést a csapat nevében.
- Én benne vagyok, Jason - mondta ünnepélyesen, amikor hátrébb vonultunk megbeszélést tartani. - Tudom, milyen lehet neki. Néhány évvel ezelőtt én is elvesztettem az apámat - az egyik nap még minden rendben volt vele, a másik nap hirtelen megöregedett. Tudom, hogy nem szép dolog, de mindig találtam valami kifogást, amikor meg kellett volna látogatnom. - A hangja újra tele volt keserűséggel. - Szar dolog orknak lenni, Jason. Ász közénk tartozott. Talán soha az életben nem láttuk, de akkor is. Részemről mehet a munka.
Ezek után természetesen mindannyian beleegyeztünk. Visszamentünk az asztalhoz, és közöltem Blueboyjal a csapat döntését. Nem mosolyodott el, csak biccentett, odaadta az adatchipet, és elmondta, melyik szobában tartják Ászt. Ó, és a tízezret is megkaptuk. Nagyon sajnáltuk az öregfiút, de az üzlet az üzlet.
Elhihetitek, ha azt mondom, hogy mielőtt belevágtunk, a legapróbb részletekig kidolgozott, a lehető legtökéletesebb tervet készítettük el. Lehet, hogy az agyam éppen vakációzott valahol, de napjában egyszer vagy kétszer azért hazaugrott a valóság földjére ellenőrzést tartani, és fizetség ide vagy oda, nem szándékoztam magam és a csapatomat megfingatni egy hétköznapi vadászaton, egy öreg fószer miatt.
Desmo kutatása (mostanában inkább dekázott, mint rigózott, de mindkettőben egyformán jó volt) ellátott minket néhány adattal a laborról: egy kisebb, biotechnikai kutatásokat végző létesítmény volt, laza kapcsolatokkal egy hasonlóan jelentéktelen cég felé, amely szintén hasonló összeköttetésben állt az Aresszel. Amennyire meg tudta állapítani, semmi létfontosságú kutatás nem folyt odabent, és a megszerzendő adatok valószínűleg csak a folyamatban lévő projektekről tartalmaztak információkat. A védelem minimális volt, és éjszakára csak néhány ember maradt a telepen. Úgy tűnt, Blueboy tényleg nem akar minket átverni. Desmónak sikerült letöltenie a célépület alaprajzát (nem kérdeztem, honnan szedte - néha jobb nem tudni bizonyos dolgokról), és két nappal a találkozó után elindultunk, hogy elvégezzük a feladat első részét.
A Meadows Rest otthon Everettben volt, az egyik lakókerület szélén. Fél háztömbnyivel távolabb parkoltunk le, és a furgonból alaposan szemügyre vettük a helyszínt. Egyszerű, parkkal körülvett, egyszintes épület volt. Hátul egy nagy, füves területet alakítottak ki széles betonjárdákkal, és dekoratív bokrokkal. Az egész területet ízléses, a környezetből nem túlzottan kiugró kerítés vette körül. De mégiscsak egy kerítés - biztosan nem szerették volna, ha bárki kedvére bemászkál a parkba.
Gossamer egy gyors asztrális felderítés után közölte, hogy semmi gyanúsat nem tapasztalt.
- Csak egy rakás öregember - mondta. - Talán hatvanan lehetnek. Némelyik még ébren van, de a legtöbben alszanak. A személyzet kábé tíz főből áll. - Felsóhajtott. - Van, aki boldog, de a többség... nagyon szomorú. Elveszett. Mintha már nem lenne miért élniük.
Figyelmen kívül hagytam az utolsó szavait - Gosst néha nagyon megzavarták az érzelmek, melyeket asztrális útjai során megtapasztalt, és a legjobb volt ilyenkor nem erőltetni a témát -, és rápillantottam az órámra. Este kilenc volt - egy kicsit késő már a látogatáshoz.
- Goss, ti következtek Tonyval. A zárak nem jelentenek kihívást. A szobától nem messze van a hátsó ajtó. Ha van egy kis szerencsénk, észre sem veszik, hogy bementünk. Ha mégis kiszúrnak, Goss majd tesz róla, hogy úgy nézzünk ki, mintha oda tartoznánk. Desmo, te itt maradsz a furgonban, és tartod velünk a kapcsolatot. Ha megvan az emberünk, gyorsan kell távoznunk.
Az ajtó valóban gyerekjáték volt - Tony körülbelül öt másodperc alatt kinyitotta, és még én is megbirkóztam volna vele fél percen belül. Néhány másodpercet vártunk, hogy megbizonyosodjunk róla, nem váltottunk-e ki riadót, aztán gyorsan besurrantunk az épületbe. Egy hosszú folyosón álltunk, melynek mindkét oldalán - nagyrész csukott - ajtók sorakoztak. A két-három résnyire nyitott ajtó mögül fénysávok nyújtóztak ki a folyosóra. Az átjáró félhomályba borult, éppen csak annyira világították meg, hogy a személyzet tudjon rajta közlekedni. Egymástól azonos távolságban tolószékek, hordágyak és más kórházi felszerelések sorakoztak a falak mellett.
- Sehol senki - suttogta Tony. - Gyerünk, essünk túl rajta. - Kicsit mintha kényelmetlenül érezte volna magát, de nem kérdeztem az okát.
Végigosontunk a folyosón. Miközben Ász szobája felé lopakodtunk, szemügyre vettem a falakat: holoképek, virágokat és gyümölcsöket ábrázoló csendéletek, újságcikkek, még több holokép, kivágott képek... Azt hiszem, ez zavarhatta Tonyt: minden olyan gondtalanul vidámnak tűnt, de minden sarok, minden családi fénykép és újságkivágás mögött ott ólálkodott a reményvesztettség. Ezek az emberek már nem sokáig élvezhetik a világ örömeit. Gossamer megérintette a vállam, és kérdő pillantást vetett rám. Minden rendben? Bólintottam, és folytattam az utam. Régimódi parfüm illatát éreztem, tisztítószerekét, gyógyszerekét, valamint az állott vizelet csípős szagát. Kórházi szagok. Hirtelen megsajnáltam Ász Mulligant.
Az elöl haladó Gossamer felemelt kézzel jelezte, hogy valaki közeledik azon a folyosón, amelyikbe éppen be akartunk fordulni. Tony megragadta a vállam, és egy félig nyitott ajtóra mutatott; beugrottam, Tony és Gossamer szorosan a nyomomban. Gyorsan becsuktuk magunk mögött az ajtót.
- Isten hozta önöket - szólalt meg egy gyenge, reszkető hang. Megpördültem, és már rá is jöttem, hogy iszonyatosan nagy hibát vétettünk: nem voltunk egyedül a szobában.
Amikor azonban sikerült azonosítanom a hang gazdáját, megkönnyebbültem: egy apró, törékeny hölgyet láttam ritkás, ősz hajjal, virágmintás hálóköntösben.
- Helló - köszönt újra. - Ilyen későn már nem számítottam úriemberek társaságára.
Volt valami a hangjában, amiből arra következtettem, hogy nincs minden rendben a látásával. A szemem sarkából láttam, hogy Goss leül az egyik ágy sarkára, és asztrális projekcióba kezd, hogy ellenőrizze a folyosón elhaladó személyt, miközben Tony várakozva néz egyikünkről a másikunkra.
- Mi csak... csak néhány pillanatra ugrottunk be - mondtam. - Elnézést kérek a zavarásért.
A nevetése úgy csilingelt, akár az apró üvegcsengettyűk.
- Ó, egyáltalán nem zavarnak - biztosított. - Nincs túl sok látogatóm itt - tette hozzá valamivel szomorúbban. Madárszerű, precíz mozdulatokkal elhelyezkedett az ágyán. - Megkínálnám önöket valamivel, de...
- Nem... izé, köszönjük. Szóval nagyon kedves, de tényleg mennünk kell. - Gossamer jelezte, hogy a veszély elmúlt, ezért udvariasan bólintottam vendéglátónk felé. Kék szeme volt, arcán papírvékony, fehér bőr feszült. Enyhe virágillat lengte körül, amely szinte tökéletesen passzolt hálóinge mintájához.
- Máris indulnak? - Hangja ismét megremegett, és még én is, akit pedig annyira hidegen hagynak ezek az érzelmi dolgok, kihallottam belőle a csalódottságot.
Ösztönösen odahajoltam, és megveregettem a kézfejét.
- Sajnos muszáj - mondtam. - Sietnünk kell. Talán majd máskor visszajövünk.
- Maga meg is teszi - mondta csillogó szemmel, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, alváshoz készülődve. - Micsoda kedves fiatalember... már alig várom.
Nem szóltam egy szót sem, amikor elhagytuk a szobát, csak Tonyra vetettem egy "ha kinyitod a szád, kinyírlak" pillantást. A vicces az volt, hogy látszólag nem is akarta kommentálni az eseményeket.
Gond nélkül elértük Ász Mulligan szobáját, nem találkoztunk újabb ápolóval vagy lakóval, csak egy mélyen alvó öregúr parkolt a tolószékével az egyik kereszteződésben. Ellopakodtunk mellette anélkül, hogy felkeltettük volna. Ász ajtaján a következő felirat állt: "Gerard Mulligan".
Az ajtó csukva volt, a lámpa nem égett. Összenéztünk, miközben szubvokális mikrofonomon keresztül tájékoztattam Desmót a fejleményekről.
Gossamer távolbalátó varázslata segítségével bekémlelt a szobába.
- Úgy látom, az ágyában fekszik - suttogta. - Egyedül van.
- Ki tudunk menni az ablakon? - kérdeztem. Ez az ötlet abban a pillanatban jutott eszembe, mert sokkal egyszerűbb megoldásnak látszott, mint újra végiglopakodni a folyosókon az ajtóhoz.
Goss a fejét rázta.
- Negatív. Túl kicsi.
- Oké - sóhajtottam. - Lássunk munkához, mielőtt még valaki feltűnik.
Az ajtó természetesen nem volt bezárva. Amint beléptünk, meghallottuk Ász harsány horkolását, és egy apró ventilátor sokkal halkabb surrogását. A helyiségben Ászon kívül mindössze két ágy volt (az egyik üres), egy falhoz rögzített trideókészülék, két éjjeliszekrény, és néhány szék. Két ajtó vezetett a mellékhelyiségbe és a fürdőbe, és önkéntelenül elvigyorodtam, amikor megláttam, mi lóg közöttük a falon: egy meztelen, ork lányokat ábrázoló naptár. Gossnak igaza volt: az ablak kicsi volt, és túl magasan is helyezkedett el ahhoz, hogy hasznát vehessük.
Gossamer és Tony az ajtónál őrködött, miközben én az ágyhoz léptem, és megráztam Ász vállát. Még mindig hatalmas termetű férfi volt, de látszott, hogy fénykora óta valamelyest összement: ráncos bőre petyhüdten lógott izmain, melyek néhány éve még erősen és fiatalosan feszültek, de mára már vastag zsírréteg rakódott le rájuk. Reméltem, hogy nem fog kiabálni ijedtében.
Felriadt, meglepetten nézett rám, és nagyot horkantott.
- Hö? Mi az? Máris reggel van? - Hangja mély volt, de egyáltalán nem hangos. - Basszameg, nővér, mondtam magának, hogy nem akarok...
- Cssss - csitítottam. - Én nem a nővér vagyok. Szükségünk van a segítségedre, Ász.
Nevének hallatán eddig kissé bizonytalan tekintete végre kezdett kitisztulni.
- Ász? - kérdezte élesen. - Honnan tudod...?
Kockázatos lépés volt, de felkapcsoltam a villanyt, hogy jobban megnézhessen magának. Az éjjeli lámpa halovány fényében még ramatyabbul nézett ki: fáradtnak, öregnek, kimerültnek. Fehér, vékony szálú haja ritkás tincsekben tapadt a koponyájára, egyik agyara pedig már teljesen megsárgult. A szeme azonban még mindig tiszta volt - barna és éles tekintetű.
- Szükségünk van a segítségedre - ismételtem. - Kaptunk egy munkát, és úgy hallottuk, te el tudsz látni minket a szükséges információkkal.
Gyanakodva nézett rám, majd Gosst és Tonyt is szemügyre vette. Kicsit mintha megkönnyebbült volna, hogy egy másik orkot is lát.
- Vadászok vagytok?
- Aha. De ahogy mondtam, dolgunk van, és sietnünk kell. Ezért jöttünk ide. Ha tudsz nekünk segíteni, teszünk róla, hogy kifizetődő legyen a fáradozásod. - Reméltem, hogy a hangom megfelelően esedezőnek tűnik. Valaki észreveheti az ajtó alatt kiszűrődő fényt, és benézhet ellenőrizni az öreget. És abban is reménykedtem, hogy Ász nem figyel fel a történetünkben hemzsegő buktatókra.
Az idős ork arcán lassan mosoly terült szét, és egy pillanat alatt meghozta a döntést - ugyanúgy, mint abban az időben, amikor még árnyvadászattal foglalkozott.
- Megegyeztünk, kölyök. De magatokkal kell vinnetek - mondta ellentmondást nem tűrően.
- Hát... nem is tudom, Ász... - töprengtem, miközben alig tudtam visszatartani vigyorgásomat. - És ha a nővérek...?
- Cseszd meg a nővéreket - intett vidáman. - Soha nem lett volna esélyem kikerülni innen, és nem szeretném elpuskázni az egyetlen lehetőségemet. Vigyetek ki, vagy nincs üzlet!
Úgy döntöttünk, kivisszük.
A vártnál sokkal könnyebben kijutottunk az épületből: Ász ismerte a nővérek beosztását, és miután ráadtuk a ruháit, bizonytalan léptekkel végigvezetett minket a folyosókon egy másik ajtóhoz. Tíz percen belül (azért kellett ennyi, mert Ász már nem tudott valami gyorsan haladni) újra a szabad ég alatt álltunk, és Desmo pillanatokon belül már mellénk is állt a furgonnal.
Ez volt valamivel több, mint két órával ezelőtt. A furgonnal leparkoltunk fél háztömbnyire a labor épületétől, és hozzákezdtünk a végső előkészületekhez. Ász lenyúlása és a megérkezésünk közötti időben háromszor vagy négyszer is alaposan átgondoltam az egész helyzetet. Az öregúr kora leromlott fizikai állapotán, és elkalandozó gondolatain is egyértelműen látszott, és teljesen be voltam rezelve attól, hogy elszúrja az egész vadászatot, ha nem a megfelelő időben és helyen csinál valami marhaságot. Még ennél is jobban féltem fegyvert adni a kezébe, de Blueboy ezért bérelt fel minket: hogy tegyünk úgy, mintha a csapat értékes tagja lenne. A biztonság kedvéért azért csak gumilövedékeket adtam neki, és azt mondtam, hogy ez egy nem halálos vadászat lesz. Végül is nem hazudtam: semmi kedvem sem volt ártatlan biztonsági őröket öldösni egy megrendezett műbalhé miatt.
És most ott ült a furgon ajtajában, halkan hortyogva, és a szája sarkából egy nyálcsepp gördült az álla felé. Ráadtuk Tony egyik régi páncéldzsekijét, amely enyhén lötyögött egykor jó felépítésű felsőtestén, egy éjjellátó szemüveget, és hordszíjon a nyakába akasztottunk egy géppisztolyt. Még álmában is markolta a fegyvert, ezért készülődés közben mindannyian vigyáztunk, hogy minél távolabb maradjunk a csúzli veszélyesebbik végétől.
- Fiúk, még mindig benne vagytok? - kérdeztem. - Ez az utolsó lehetőség, ha valaki ki akar szállni.
Tony Ászra pillantva bólintott.
- Igen, benne vagyok. Csak bemegyünk és kijövünk. Rajta tartjuk a szemünket, és vigyázunk rá.
Gossamer is bólintott.
- Elvállaltuk a munkát.
Desmo valamivel lassabb volt, de végül ő is biccentett.
- Egyáltalán nem tetszik - mondta -, de legalább értem, miért tesszük. Én sem szeretném egy olyan helyen végezni.
Végignéztem rajtuk, megpróbáltam az arcukról olvasni, és végül elvigyorodtam.
- Oké. Valaki keltse fel Ászt, és induljunk.
Ász leírása a helyről, melyet útközben, részletekben ismertetett, meglepő módon pontosan egybevágott Desmo alaprajzával. Goss asztrális felderítése megerősítette, hogy mindössze négy biztonsági őr vigyáz az egész épületre, és az aurájuk alapján ők is rettenetesen unatkoznak. Az egyedüli dolog, ami némiképp zavarta, hogy néhány helyre képtelen volt bejutni, de ezek elég távol voltak attól a helyiségtől, ahol Blueboy szerint az adatokat találjuk. Desmo a biztonság kedvéért bejelölte őket az alaprajzon. Csodálatos módon úgy tűnt, hogy a vadászat éppen olyan egyszerű lesz, mint amilyennek első pillantásra látszott. Mégis éber voltam, és szóltam a többieknek is, hogy fokozottan figyeljenek. A dolgok soha nem voltak olyan egyszerűek, mint amilyennek látszottak. Ha valaki ebbe a hitbe ringatta magát, már meg is váltotta a jegyét a túlvilágra.
Egy hasonló kaliberű munka során normális esetben megpróbáltunk volna a takarítóvállalat embereiként belógni, de Ásszal ez képtelenség lett volna, ezért inkább a használaton kívüli hátsó ajtó felől közelítettünk, és Desmo elektronikai jártasságára bíztuk magunkat. Hallottam Ász lihegését magam mellett - olyan hangos volt, mint egy tehervonat, és attól féltem, felveri az egész helyet, de eddig minden rendben ment. Az egyik oldalról Desmo támogatta, a másikról Goss, miközben Tony a géppisztolyát készenlétben tartva, csendesen lopakodott mellettem a folyosón.
A kamerákat elkerülve haladtunk előre, amíg el nem értünk az első olyan pontig, ahol Desmo rácsatlakozhatott a rendszerre, és egy kicsit megszerkeszthette a közvetített képet. Szerencsére nem volt túl sok kamera, így csak néhány percébe került elintézni, hogy minden készülék az üres folyosót mutassa. Mi eközben az ajtót néztük, és feszülten őrködtünk - kivéve Ászt, aki magában motyogott.
- Valami baj van, Ász? - kérdeztem meggyőződés nélkül. Megkönnyebbülve láttam, hogy a géppisztolya még mindig a tokjában pihen. Az eredeti tervben nem szántunk neki túl nagy szerepet, de ez a motyogás kezdett egyre hangosabbá válni. Úgy döntöttem, lerendezem a problémát, mielőtt még visszamegyünk a folyosóra.
- Aha... - dörmögte az öreg síri hangon. Tekintete idegesen vándorolt körbe a szobában. - Aha... valami baj van...
Goss is odajött hozzánk.
- Pontosan mi a gond? - kérdezte. - Vagy csak egy rossz előérzet?
Ász türelmetlenül megrázta a fejét, aztán nehezen lélegezve, határozatlanul ránk nézett.
- Nem, nem velem. Nem velem. Valami... - Újra megrázta a fejét, és nem szólt többet. Most még öregebbnek látszott, mint mikor kihoztuk az intézetből: válla összeroskadt a nehéz páncéldzseki alatt, bőre teljesen elsápadt, melle nehézkesen emelkedett és süllyedt hörgő légzésének ütemére. Reménykedtem benne, hogy az öreg test kibírja addig, amíg kivisszük innen, és visszafuvarozzuk az otthonba.
- Megvan - szólalt meg Desmo, és felállt a konzol előtti székről. - Mindent elintéztem. Kinyitottam a célszoba ajtaját is, hogy ne kelljen ott vesződnünk vele. - Elkaptam az Ászra vetett jelentőségteljes pillantást, de az öreg szemlátomást nem figyelt fel semmire.
Gossamer mintegy mellékesen még elmondta távolbalátó varázslatát, mielőtt elhagytuk volna a helyiséget - észrevettem, hogy kezdtünk egy kicsit felületesek lenni. Ez azonban megváltozott, amikor a varázslónk összerezzent.
- Hé, az előbb még csak négy őr volt itt. Most pedig... - egy pillanatig számolt - nyolc. És mintha beszélgetnének valamiről.
Azonnal teljesen éber lettem, akárcsak a többiek.
- Hol? - kérdezte Tony, és a fegyverére fektette a kezét. - Szerinted észrevettek minket?
Goss újra becsukta a szemét.
- Nem. Izgatottak, de nem felénk tartanak.
- Talán valaki másra számítanak? - tűnődött halkan Tony.
- Pedig Bl... - Gyorsan elhallgattam, mielőtt óvatlanul kimondtam volna megbízónk nevét. - Johnson azt mondta, nincs itt túl sok értékes áru és adat. A mi szobánkat nem őrzik? - Nyugtalankodtam új őrök miatt, de most nem volt időnk emiatt aggódni.
Gossamer a fejét rázta.
- A közelében sem járnak. Az épület déli része felé tartanak.
Ott jöttünk be.
- Másik kiutat kell találnunk - mondtam. - És jobb lesz, ha sietünk. Nemsokára rájönnek, hogy valaki megbuherálta a kamerákat.
Ász újra motyogni kezdett. Előhúzta a géppisztolyát, de egyelőre senkit nem vett célba vele. Még mindig a szobát és a kamerák képét nézegette, mintha megpróbálna rájönni valamire. Ezzel együtt nem okozott semmiféle problémát, amikor elindultunk kifelé a helyiségből, és egy idő múlva már a motyogás sem számított - a szinte pontosan a fejünk felett megszólaló riadósziréna üvöltése ugyanis teljesen elnyomta.
Goss és Desmo kis híján kiugrottak a bőrükből ijedtükben. Tonyval aránylag higgadtak maradtunk, és meglepő módon Ász is. Fegyverének csöve a hangszóró felé lendült, de nem nyitott tüzet.
- Gyerünk! - vakkantotta Tony. - Szerezzük meg az árut, aztán tűnjünk el innen gyorsan, amíg mással vannak elfoglalva.
- Biztos vagy benne? - Desmo végignézett rajtunk, csak a falakat vizsgálgató Ászt hagyta ki. Azonnal tudtam, mire gondol -
Blueboy azért bérelt fel minket, hogy vigyünk egy kis izgalmat Ász életébe, és egy egyszerű vadászat keretében nyúljunk le néhány értéktelen adatot. Valami azonban rosszul sült el - a kérdés tehát, hogy folytassuk az akciót, vagy hagyjuk félbe, amíg még tudjuk?
Mindenki engem nézett. Én voltam a csapat vezetője, nekem kellett meghoznom a döntést. A sziréna fültépő hangját figyelmen kívül hagyva gondolkodni próbáltam.
- Milyen közel vagyunk?
- Az az - mutatott Gossamer a folyosó végén lévő ajtóra.
Tony ekkor megragadta a karom.
- Nézd!
Néztem. Köztünk és a célszoba között egy nagy, nehéz dupla ajtó nyílt a folyosóról. Fölötte zöld, világító, a hivatalokban használt betűkkel a világ legédesebb szava: "KIJÁRAT".
Elvigyorodtam.
- Lássunk munkához - mondtam. - Gyerünk, igyekezzünk. Majd itt távozunk, és Desmo távirányítással körbehozza a furgont.
Már indultam is az ajtó felé, de ekkor hideg, csontos ujjak ragadták meg a karom.
- Várj - mondta Ász. - Valami nem... - Vadul körülnézett, a ráncos arc nyilvánvaló zavart tükrözött.
- Gyerünk, Ász! - kiáltottam rá türelmetlenül, és rángatni kezdtem az ajtó irányába. A többiek már előttünk jártak. - Bármi is az, ráérünk aggódni miatta, ha kijutottunk innen.
Ahogy Desmo mondta, az ajtó nem volt bezárva. A szoba szinte teljesen üres volt, eltekintve néhány régi stílusú iratszekrénytől, valamint egy íróasztaltól, és az előtte álló széktől. Desmo és Goss gyorsan megtalálták a keresett dokumentumot, és a varázsló már be is dugta a dzsekije alá.
- Kész! - mondta Desmo. - Mehetünk!
Ász a falnak dőlve, kapkodó lélegzettel figyelt. Ezúttal Goss karját kapta el.
- Várj! - mondta újra. A szemében különös fény izzott - mintha egyedül ez a szerve maradt volna meg a régi Ászból. Remegő kézzel tartotta Gossamert. - Kérlek... - Úgy tűnt, mint aki, mindjárt elsírja magát kínjában. - Nem tudok... visszaemlékezni...
Tony felrántotta az ajtó és géppisztolyát lövésre készen tartva kilépett a folyosóra. Az őrök még mindig nem mutatkoztak.
- Gyerünk már! - sziszegte a kijárat felé indulva.
Utólag már elég nehéz rekonstruálni a történteket, de azt hiszem, fel tudom idézni a részleteket. Éppen indultam volna Tony után, amikor egy alak suhant el mellettem. Az első pillanatban azt hittem, hogy egy őr, netán Desmo, de meglepődve láttam, hogy Ász Mulligan az.
- NE! - üvöltötte, ahogy csak öreg, gyenge tüdejétől telt, és belerohant Tonyba... Éppen abban a pillanatban, amikor a szamuráj kinyitotta az ajtót.
Ekkor elszabadult a pokol. Az ajtó mögül rövid fényvillanások után az automata fegyverek sorozatainak összetéveszthetetlen kattogása hallatszott. Ász sikoltott, Tony is üvöltött, végül Desmo volt az, aki odaugrott, és becsapta az ajtót. A fegyverdörgés folytatódott.
Attól féltem, hogy mindkettejüknek búcsút mondhatunk, de Tony néhány pillanat múlva oldalra gördült, majd felállt. Legalább neki nem történt baja. Ász viszont más lapra tartozott. Az idős ork a halálos ajtónyílással szemben, félig a falnak dőlve feküdt; a teste alatt vörös tócsa növekedett gyors ütemben. Még mindig a fegyverét markolta, és halkan nyöszörgött.
Tonyval együtt letérdeltünk mellé.
- Ász - hajoltam hozzá. - Goss, gyere ide és...
Ász megrázta a fejét.
- A térkép... rossz - suttogta. - Az ajtó... nem stimmel... - Feje oldalra billent.
Tonyval meglepetten néztünk össze.
- Igaza van, az ördögbe! - szitkozódott Desmo. - Hogy nem vettem észre?
- Jönnek - szólalt meg Goss. - Indulnunk kell. Legfeljebb egy perc, és itt lesznek.
- Oké, gyerünk. - Lehajoltam, hogy felemeljem Ászt, és intettem Tonynak, hogy segítsen.
A szamuráj a fejét csóválta.
- Elment, Jason. Sosem jutunk ki élve, ha...
Hallottam a sajnálkozást, de ugyanakkor a professzionalizmust is a hangjában. És tudtam, hogy igaza van - Ász mozdulatlan, üres tekintettel meredt ránk. Kevesebb, mint egy percünk volt, hogy megtaláljuk a valódi kijáratot, és elhagyjuk az épületet.
- Rendben - mondtam felállva. - Hagyjuk. - Ez volt ez egyik legnehezebb döntés, amit életem során meg kellett hoznom.
Vetettem rá még egy utolsó pillantást, amint a folyosón a kijárat felé indultunk.
- Kösz, haver - suttogtam, és reméltem, hogy valahol odafent meghall engem.
Kis híján nem mentünk vissza a Josie's-ba. Azon gondolkodtunk, hogy felhívjuk Blueboyt, elmondjuk neki a történteket, és közöljük vele, hogy nem tartunk igényt a fizetségre. Egyikünk sem gondolta, hogy megszolgáltuk. Azonban mégiscsak profik voltunk, és a profik akkor is végigcsinálják a dolgokat, ha azok kellemetlenek számukra. Négy nagyon letört vadász jelent meg a találkozón.
Blueboy már várt minket. Végignézett rajtunk, aztán oldalra billentette a fejét.
- Hol van Ász? Már vissza is vittétek a...?
- Ász halott, Blueboy - mondtam kicsit élesebben, mint szerettem volna, de minél gyorsabban túlesünk rajta, annál jobb.
Különös módon nem látszott meglepettnek.
- Mi történt?
Gyorsan elmeséltük neki a történteket. Még különösebb volt, hogy amint Ász önfeláldozásához és halálához értünk, elmosolyodott.
- Tehát azt mondjátok, tényleg hasznát vettétek? Segített nektek?
- Az öregfiú megmentette a rohadt életem - mordult fel Tony. - Ha ő nem lett volna, én már... de mi a francért vigyorogsz? - kérdezte értetlenül.
És hirtelen mindent megértettem. Lassan bólintottam.
- Te... számítottál rá, hogy Ász meghal a vadászat közben, nem igaz? - kérdeztem Blueboyt. - Sőt, reménykedtél benne.
A csapatom többi tagja úgy nézett rám, mintha hirtelen szárnyat növesztettem volna, de Blueboy bólintott.
- Tudom milyen nehéz ez... reménykedni benne, hogy valaki meghal - különösen olyasvalaki, akit szinte a testvérednek tekintesz, de... - Széttárta a karját, nem tudott a szemembe nézni. - Igen, úgy van, ahogy mondod. - Különös kihívó élt kapott a hangja.
Most már a többieknek is leesett. Végül Tony volt az, aki megszólalt.
- Azért küldted el velünk, mert remélted, hogy legalább egy vadászat közben fog meghalni - amit szeretett, és ahol hasznosnak érezheti magát. Inkább, mint hogy abban az otthonban sorvadjon el. - A szamuráj szemében könnycsepp csillogott, hangja megremegett - A francba... - Mindössze ennyit mondott, miközben megfordult, és távozott. Sosem hallottam még nagyobb tisztelettel beszélni.
A fizetség másik felére nem tartottunk igényt. Azt mondtuk Blueboynak, használja fel bármire, amire Ász is költötte volna.
- Ez az ő része az utolsó vadászatából - tettem hozzá.
Blueboy egy szót sem szólt, de biztos voltam benne, hogy egyetért. (A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 26 szavazat alapján 8.1)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Fekete zsákos történet (Shadowrun novella). Létrehozás: 2003. október 14. 14:10:55 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|