Holtsáv (Túlélők Földje novella)

A Leah pap lassacskán bandukolt az úton. A város felől jött, az elmúlt két hetet ott töltötte. Szorgos kutatómunkát végzett, bár a szorgalomnak határt szabott az, hogy a feltűnést kerülte. Sokszor. Sokszor csak ült, és csöndben hallgatta más papok beszélgetéseit, főleg azokat, melyek a halálról és a túlvilágról szóltak. Faggatott részeg Leah hívőket, megjátszott csodálkozással figyelte nekromanta papok meséit, dicsekvéseit, még a sötét kastplom gnómjánál is próbálkozott. Késő éjjeleken, néha csak hajnalban tért vissza a szobájába, hogy ott aztán órákig gondolkozzon egy-egy új információn. Melyikből mennyi az igazság, a tény, s mennyi a pletyka. No meg a fantázia, mert némelyik mesélő bátran indulhatott volna bármelyik bárdversenyen esélyesként, a kitalált történetek kategóriában. A sok-sok hír, feltételezés és legenda közül nehezen tudta kihámozni a valóságot, illetve azt, amit ő annak hitt.

Közben egyre többször elöntötte a kín, mely kedvese halála óta üldözte. Bár a tűzvihart túlélték, kiégett földön átvezető utat Reb nem bírta ki. Azt a fájdalmat soha nem felejti el, amit azon a reggelen érzett...

Bármit megtett volna, hogy újra szerelme mellett legyen. Ezért lett Leah híve is. S most úgy tűnt, hogy Leah birodalma és az élő világ között nem csak az Istenén keresztül vezet út. Létezik egy keskeny ösvény, nagyon keskeny és nagyon veszélyes. De ha van egy kellően őrült és vakmerő pap, akinek megfelelő mágikus tudás van a birtokában, az megpróbálhatja a lehetetlent. Egy vékony, semmi kis csapás, amit csak az egyszerűség kedvéért hívnak úgy, mintha egy valóságos út lenne. Ez viszont az élőt köti össze az élettelennel, a valóságot az anyagtalannal, a létezőt a létezhetetlennel.

Mondják, néhányan átmentek, s visszatértek, bár ilyennel senki sem találkozott. És számolatlanul azok, akik odavesztek. Elnyelte őket az ösvény, vagy csak elvesztették a visszavezető utat, s ott ragadtak mindörökre. Akik pedig földi porhüvelyüket megtalálták, gondolkodhattak rajta, hogy milyen különös erő okozhatta halálukat, hisz külső sérülés sehol sem volt rajtuk. Ám az út valószínűleg járható volt visszafelé is. Némely elhagyatott labirintusban, romos kastélyban olyan lényeket véltek látni, melyek csakis odaátról jöhettek.

Immár nincs más hátra, mint kipróbálni mindazt, amiről a legendák szóltak. Elindulni azon a csapáson, melyről talán nincs visszatérés...

Vakmerőségben nem volt hiány, Reb halála óta pedig már semmije sem maradt, amit veszthetett volna. Most itt lépkedett az úton, csendben hagyva maga mögött a poros messzeséget. Nem sietett, tudta, van ideje bőven. Azt a kis dombságot, ahová tartott, még napszállta előtt eléri. Azért választotta a dombokat, mert így nincs szem előtt, ugyanakkor kevés a növényzet, s az élő anyag kisugárzása nem zavarja azt a kis kapcsot, ami a holtak birodalmával összeköti. Az úton senkivel sem találkozott, még a szörnyek is elkerülték, mintha csak megérezték volna, milyen nagy dologra készül. A dombok között, ahova már nem lát el senki szeme, állt egy nagyobb domb, ezt választotta. A tetején volt egy kis mélyedés, néhány szikla, ott ütött tábort. Még világosban megtette a szükséges előkészületeket, aztán lepihent egy-két órára.

Késő éjszaka ébredt. Kirázta az álmot a szeméből, s hozzákezdett a szertartáshoz. Először arra gondolt, hogy leveszi a Kasza jelvényt a nyakából, de aztán úgy döntött, Istene kedvelt eszköze, s nem lehet belőle baj. Az első órát csak meditációval töltötte, addig koncentrált, míg nem maradt más, csak a sötétség, s a mágia. Pontosan éjfélkor kezdett a varázslatokhoz, amikor az éjszaka hatalma a legerősebb. Körülötte minden csendes volt, tompa némaság telepedett a dombokra. A hold félősen bújt felhőpárnái mögé, mintha látni sem akarná, mi történik odalent. Egy hirtelen jött szélroham söpört végig a tájon, jeges hideget hozva, de az ember ezt már nem érezte. Összeszedte minden mágikus erejét, és hozzákezdett azokhoz a rítusokhoz, amikről senki sem tudta megmondani, hogy működnek-e, és ha igen, mi az eredményük. Az első szavakat suttogva ejtette ki, s lágy kézmozdulatokkal támogatta a mágiát. Aztán az összesűrűsödő mana áramlása belemart a testébe, a hangja egyre erősebbé vált, s a mozdulatok is határozottabbak lettek.

Finom köd ereszkedett a dombokra, a halál hidegét terítve a környékre. Előbb csak könnyű pára volt, szinte észrevehetetlen. De mind sűrűbb és sűrűbb lett, végül áthatolhatatlanul tornyosult, mintha szilárd anyag lenne, betemetett, felszívott mindent.

Bár a fekete köd elnyelte a hangját, a pap egyre nagyobb lendülettel kántálta a varázsigéket, s minden mozdulata a mágia finoman foszforeszkáló nyomait hagyta a levegőben. A percek sebesen folytak tova, órákká álltak össze, s a mágikus formulák mind gyorsabban követték egymást. Szavak és mozdulatok félelmetes kavalkádja pörgött hihetetlen sebességgel, de az ember még jobban növelte az iramot. A köd egyre vadabbul gomolygott, túlvilági hideg sorvasztotta el azt a kevés füvet és néhány kórót, ami még nőtt a dombon. Aztán a gomolygás egyre határozottabb formát kezdett ölteni, egy foltot hagyott szabadon, mely lassan tágult, s egy örvénylő lyuk alakját vette fel. A világok fala kezdett megnyílni.

A pap agya először nem akarta befogadni a befogadhatatlant, majd nem tudott többé ellenállni, s védekezésül hihetetlen energiákat szabadított fel. A Leah hívő mind vadabbul kántálta a szavakat, s keze nyomán már megjelentek a védőrúnák jellegzetes mozdulatai is. A lyuk alakja változni kezdett. Szűk maradt és keskeny, de minden pillanattal mélyebbre és mélyebbre nyúlt a fekete ködbe, mígnem a végtelen semmibe veszett. Az út nyitva állt, egy keskeny ösvény, mely a holtak birodalmába vezet.

A Holtsáv...

Az ember döbbenten nézte, ahogy a legenda valóra vált. Talán ujjongania kellett volna, de az emberfeletti koncentrálás minden érzelmet elfojtott benne. Felvértezte magát annyi védekező varázslattal, amennyit csak tudott, és óvatosan elindult az ösvényen. Tudta, hogy talán sohasem tér vissza, de nem érdekelte. A kedvese utáni vágy mindennél erősebb volt, és a lehetőség, hogy újra találkozhat vele, elmosta a félelmeit. A kis csapás előtte a semmibe vezette, s bár nem nézett vissza, biztos volt benne, hogy mögötte is ez a helyzet. Az ösvény két oldalán a sötét ködnél is sötétebb árnyak mozogtak, bár inkább csak érezte, mintsem látta őket. Bele sem mert gondolni, mik voltak ezek a lények valaha, s mivé váltak most. A belőlük fakadó gonoszság szinte kézzelfogható volt, de a Leah pap lelke szomjasan fogadta magába ezt a sötét esszenciát. Elképzelte, hogy egy vakítóan fehér aurájú mágus erre téved, s a lehetséges következmények végiggondolása kaján kárörömre késztette. A sötét foltok feléje kapdostak, de nem bántották. Igaz, azt már nem tudta eldönteni, hogy csak ijesztgetik vagy a védőmágiák riasztják vissza őket.

Hirtelen megtorpant, mert néhány árnyat vett észre maga előtt. Bár alig látta őket, biztos volt benne, hogy semmi közük azokhoz a gonosz lényekhez, akik az ösvény két oldalán prédára lestek. Az egyik elindult felé, és az embernek elállt a lélegzete. A fekete ködből szerelme döbbent arca bontakozott ki. Reb ugyanolyan szép volt, mint mindig. Szeme a kedvese nyakában lógó koponyaszimbólumra és a Kaszát ábrázoló jelvényre tévedt. Először megijedt, aztán hirtelen mindent megértett. A pap szólni sem tudott az örömtől, rövid, ámde lángoló szerelmük képei villantak fel előtte. Kinyújtotta kezét a lány felé, s érezte, ahogy a boldogság könnyei végigcsorognak az arcán.

A hirtelen érzelemkitörés nem vált a mentális koncentráció előnyére. Rémülten vette észre, hogy a sötét köd felfortyan körülötte, és egyre sűrűsödik közte és kedvese közt. Minden erejét, akaratát megfeszítve küzdött, hogy megállítsa a folyamatot, de az irányítás már már kicsúszott a kezéből. Végsőkig kihasznált, kimerült szelleme pedig képtelen volt felülkerekedni az elszabaduló erőkön. Megmaradt csekély mágikus erejéből arra is alig telt, hogy a védővarázslatokat fenntartsa. Mielőtt elvesztette az eszméletét, látta, hogy Reb végleg a ködbe vész, őt pedig magába szívja a sötétség...

Eleven forróság és vakító fény perzselte a bőrét. Fáradtan nyitotta ki a szemét. Ott hevert a dombtetőn, úgy, ahogy a meditációs pózából összeroskadt. A Nap magasan állt a horizont fölött, fénylő sugarainak melege ébresztette.

Leah után Raia, na ne! Ez a változatosság túl sok nekem! - morgolódott, de igazából nem volt haragos. Nem is emlékezett rá, mikor volt ennyire elégedett. Utoljára akkor érezte ezt a boldogságot, mikor megszöktette kedvesét az esküvőjéről, amibe apja, meg az a fajankó férjjelölt akarta belekényszeríteni. Persze most nincs mellette Reb, és ez egy kicsit lelombozta, az éjszaka történtek mégis elégtétellel töltötték el. Megismerte a Holtsáv titkát, sőt élve visszatért onnan! És ami a legfontosabb, találkozott a szerelmével! Ha csak egy pillanatra is, de találkoztak! Márpedig ami sikerült egyszer, annak sikerülnie kell máskor is. Hiszen most már ismeri a titkot. És ki tudja, ha ő visszatért onnan... Annyi ismeretlen varázslat van még, s a nekromanta mágia hatalma oly nagy...

Nagyon fáradt volt, zsibbadt mindene, az agyát csak egy üres szivacsnak érezte, de nem bánta. Egy közeli szikla hűs árnyékába feküdt, ujjait szent szimbóluma köré fonta, és mosolyogva elaludt.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Halott szerelem (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 7. 09:20:22

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma