A koponya (novella)A varázsló, név szerint Torbur Nogud, előre hajolva, könyökölve ült az
asztal mellett. Két tenyerével megtámasztotta a homlokát, s mereven bámulta
az előtte fekvő könyv ábráit. Testét hosszú, fekete köpeny takarta, fejét
egy előrelógó csuklya fedte, ezért az arcából az asztal túloldalán szobrozó
harcos nem látott semmit.
A harcos az emberi fajba tartozott, vékony, százhetven centiméter
magas testét erős, de hajlékony bőrruha fedte. Hosszúkás, borotvált arcának
a közepéből hatalmas orr állt ki, ami fölött keskeny, mindent befogadó
szemek parázslottak. A vékony szemöldök magas, értelmes homlokkal párosult.
Fekete haját a tarkóján összekötve, lófarokban hordta. A válláról egy kisebb
iszák lógott alá, amit a hóna alá csapott, s a jobb karjával a testéhez
szorított. Az övének a jobb oldalán egy megkopott rész mutatta, hogy hol
szokta a dobótőrjeit tartani, de ezeket most le kellett raknia az előszobában.
Ránézésre senki sem gondolta volna, hogy ő a város egyik legügyesebb kezű
tolvajmestere.
Több
mint negyedórája, mióta a mágus famulusa - egy pikkelyes másfél méter magas
sárkánygyík - az ura elé vezette, némán várakozott. Eszébe se jutott, hogy
elmélkedésében megzavarja a város harmadik legnagyobb hatalmú varázslóját,
ennél sokkal nagyobb önuralommal rendelkezett. Persze az is az igazsághoz
tartozik, hogy nem először járult Torbur elé, ezért lelkileg előre felkészült
a várakozás unalmas perceire.
A várttal ellentétben azonban a harcosnak nem maradt több ideje a
töprengésre, mert Torbur egy hirtelen mozdulattal összecsapta az előtte
fekvő könyvet, s felpillantott. A csuklya az arcát továbbra is árnyékba
vonta, aminek a mélyén csak egy vörös szempár ragyogása látszott.
- Milyen árut tudsz nekem mutatni? - kérdezte mély, rekedtes hangon.
A tolvaj kibontotta az iszákját, s két varázstárgyat rakott ki az
asztalra.
A varázsló megmerevedve, néma hápogással bámulta a pecsétes gyűrűt,
s a mágikus medált. Ha most nincs rejtve az arca, akkor a harcos nem tudta
volna mire vélni a hirtelen kitágult pupillákat, és az elsápadó arcot.
- Honnan szerezted ezeket a tárgyakat? - kérdezte Torbur magához térve.
- A múlt héten a hegyekben jártam, ahol egy hirtelen keletkezett szélvihar
elől menekülnöm kellett. Az orromig sem láttam, lovam szakadékba zuhant,
magam sem tudom, hogy mennyi ideig botorkáltam a sziklák között, míg egyszer
csak egy keskeny szurdokon keresztül piciny hasadékhoz érkeztem. Ezen átcsúszva
egy barlangban találtam magamat, ami kiöblösödve egy nagy barlangcsarnokba
torkollott. Ide belépve több tucatnyi csontvázra bukkantam, melyek körül
szétszóródva a legnagyobb döbbenetemre számtalan varázstárgyat találtam.
Mivel a mágiához nem értek, ezért nem mertem ezeket a tárgyakat megérinteni.
Ki tudja milyen bajt szabadítottam volna magamra. Ám rövid nézelődés után
az ajtóhoz közel eső egyik csontváz - amelynek a mellkasát valaha egy nagy
kőszikla lapította szét - ujján megpillantottam ezt a gyűrűt, mellette
pedig a medált. Ezt a két tárgyat nem ítéltem túl veszélyesnek, ezért úgy
gondoltam; jobb ha elhozom Önnek.
A mágus az ujjára pillantott, amin az asztalon heverő gyűrű ikertestvére
volt látható. A nyakában a mágikus medál hasonmása lógott. Csak annyi különbség
volt köztük, hogy azok a varázstárgyak, amelyeket a tolvaj hozott, sokkal
kopottabbaknak tűntek. Az egész azért volt érthetetlen, mert a mágikus
védelmét erősítő gyűrűt két hónapja, a medált fél éve készítette. A varázstárgyak
elkészítését ő dolgozta ki, és a leírását a ház alatt húzódó titkos laboratóriumában
tárolta, ahova rajta kívül még a leghatalmasabb ellenfelei sem léphetnek
be észrevétlenül. Az pedig teljesen lehetetlen, hogy más két ugyanilyen
tárgyat készítsen.
Ám a töprengés fonalát az agyában robbanó felismerés szikrája váratlanul
félbeszakította, csak most tudatosult benne, hogy mit takarnak a tolvaj
imént elhangzott szavai.
- Megtalálta! - ujjongott hangtalanul. - Igen! Megtalálta az elveszett
barlangot, amit tizenkét évszázad óta oly sokan kerestek már! Az akkor
élt legnagyobb mágusok csatája zajlott ott, aminek a végén a történetírók
szerint senki se hagyta el élve a barlangot.
Mohó szemekkel pillantott körbe, még azzal sem törődött, hogy a csuklyája
egy kicsit lejjebb csúszott, és az arca láthatóvá vált. A harcos meghökkenve
hátralépett. Soha nem látott még ilyen összetöpörödött, öreg arcot.
Ám a mágus lobogó szemeivel nem figyelt a tolvajra, aki csak egy porszem
volt számára. Csak arra használta, hogy általa a hatalmát tovább növelje.
Amíg szüksége van rá megfizeti, de ha érdekei úgy kívánnák, gondolkodás
nélkül megszabadulna tőle.
Torbur Nogud lelki szemeivel már látta magát egy új birodalom élén
- a barlangban szerzett varázstárgyakkal felszerelkezve, a csontvázakból
nyert mágikus mannától megerősödve - ahol majd a mostani riválisai térden
csúsznak előtte, persze ha életben hagyja őket. Mindenki rettegni fogja
a hatalmát.
Közben a tolvaj újra benyúlt az iszákjába, s egy koponyát tett az
asztalra, amivel kizökkentette a mágust merengéséből.
- Annak bizonyítékaként, hogy igazat beszélek - folytatta. - elhoztam
a szétzúzott mellkasú csontváz fejét is.
A varázsló a koponyára pillantva megrázkódott, hirtelen úgy érezte,
hogy a testét mágikus energia-kisülések rángatják. Hátán egy hirtelen hőhullámmal
keveredve felborzolódott a szőr. Ám a gerincén máris jeges bénultság kúszott
végig, fogai hangosan összekoccantak, libabőrösen összeborzongott.
Nem tudta mire vélni testének ezen furcsa reakcióit.
De néhány nyugtató gyakorlat elvégzése után, miután a tüdejéből kifújta
a bent rekedt levegőt, e hatások megszűntek, s ezt követően már minden
figyelme a fejre irányult.
Az ujja hegyén kelt, furcsa, bizsergő érzéssel nem törődve fogta meg
a koponyát. Felemelte, lassan körbeforgatta. Közben soha nem tapasztalt
melegség öntötte el a kezét, ami végigkúszott a karján, s elérte a mellkasát.
Szívét erős görcs rántotta össze.
A fájdalom hatására teste összerándult, a koponya megbillent a kezében,
kicsúszott belőle, s nagyot koppanva az asztalra esett.
Ebben a pillanatba úgy érezte, hogy az agyában ezer szikra pattan,
miközben döbbenten meredt maga elé. A koponyából nem várt erősségű, mégis
valahogy ismerős intenzitású mágikus manna áramlott a testébe.
Ahogy a koponyával megszűnt a fizikai kontaktus, a testét felhevítő
melegség elenyészett, az agyát elöntő fájdalom tova tűnt. Nem értette ezeket
a reakciókat, de most nem volt ideje ezeken a hatásokon gondolkozni. Lassan
felállt.
Most már pontosan tudta, hogy mit kell tennie.
A harcoshoz lépett, aki szemének lobbanása láttán néma dermedtséggel
bámult rá. Ám a mágus - hatalmának biztos tudatában - jobb kezét szó nélkül
a harcos fejére tette, majd szemeit lecsukta. Csak néhány szívverésnyi
idő telt el, és csukott szemhéjai előtt megjelent a barlang pontos helye.
A harcos emlékeiben elmerülve meglátta a barlang belsejét, az érintetlen
csontvázakat, s varázstárgyakat.
Ez a látvány minden képzeletét felülmúlta.
Torbur Nogud kilépve a teleportálásból halk pukkanással megjelent
a hasadék előtt. Fürkésző érzékei semmilyen élőlényt, és veszélyre utaló
jelet nem jeleztek a környéken.
Gyors, mohó léptekkel lépett be a barlangba.
Vakító villanás csapott a szemébe, egy ismeretlen erő megragadta,
a magasba röpítette, megforgatta, s berántotta egy tölcsér formájú homályos
foltba. A barlang falai elmosódottá, homályossá váltak.
Még mielőtt bármit tehetett volna kirepült egy szabad térbe, előrezuhanva,
két méter magasról, hassal a földre érkezett. Szájába apró homok került,
a homokszemek megcsikordultak a fogai között. Fülébe csattanások, süvítő
varázslövedékek zajai, egy-egy detonáció hangjai csaptak.
Felnézett.
Elkerekedett szemmel, tátott szájjal bámulta a szeme elé táruló látványt.
Hátán a jeges bénultság fagyott teste kúszott végig, ami megdermesztette
az izmait. Előtte egy mágikus csata zajlott, amiben színes köpönyeges varázslók
tucatjai küzdöttek egymással.
Éles fényesség villant előtte, s egy rossz irányba elsütött villám
pattant fekvő testének. Felizzó mágikus gyűrűje magába szippantotta az
energiát. Az ujjára égő varázstárgy okozta fájdalom távolra űzte dermedtségét.
Magához térve felugrott, de a kavargó mágikus mannában nem észlelte, hogy
a magasból egy szikla zuhan alá. Sajnos természeti erők ellen óvó varázseszköz
nem volt nála.
A szikla a földre terítette, a mellkasának vágódott, s szétlapított
azt. Halványuló tudatában egy utolsó villanással minden a helyére ugrott;
A barlang egy olyan ősi varázslattal volt körülzárva, ami minden kifelé
és befelé haladó varázstudót visszarepített arra a napra, amikor a mágusok
csatája zajlott. Így nem lehetett a csata elől elmenekülni. Mivel mindenki
elpusztult az összecsapásban, ezért nem volt aki feloldja a varázslatot,
amelyet az ő korában már nem ismertek, de ennek ellenére még kifogástalanul
működött.
A sors iróniája, hogy a jövőben azok a varázstárgyak, melyek felkeltik
az érdeklődését, az általa készített varázseszközök lesznek, a koponya
pedig, amit majd a kezében fog; a saját koponyája lesz.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 23 szavazat alapján 8.8)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Brian McAllister: Lélekrabló (novella). Létrehozás: 2003. október 7. 09:05:54 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|