Leanthil naplója 6. (Ősök Városa novellasorozat)

Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Ezért talán nem is most kellene nekiállnom a naplóírásnak, hanem inkább némi pihenés után. Sajnos azonban nem tudhatom, mit hoz a holnap, és ahogy az ősi mondás tartja: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. A fáradtságom fő oka az, hogy ma egészen eddig a barlangom bővítésével és csinosítgatásával foglalkoztam. Húztam, halasztottam a dolgot, de mostanra már annyira sok holmim gyűlt össze, hogy képtelenség volt normálisan elhelyezni őket. Egy pár hónapja kaptunk engedélyt arra, hogy a barlangunkon belüli teret kedvünk szerint alakíthassuk, eddig ugyanis arra hivatkozott a helytartóság, hogy ha mi felköltözünk, az utánunk következő lakó már csak sokkal behatároltabb élettérben mozoghat, és már nem tudná tetszése szerint alakítani a környezetét, ami nem fair. Elég nevetséges magyarázat, nem igaz? De ez már a múlté, ahogy a rendrakás is, hiszen azt éppen most csináltam. Ideje volt már, mert néha nagyon sok időbe tellett megtalálnom valamit, és vannak olyan dolgok is, amiket azóta sem lelek, például egy levelet, amit majd a következő szinten kellene odaadnom valami Orhetnar nevű galetkinek. Na majd egyszer jobban utánanézek... Az a probléma velem, hogy ha találok valamit, azt "hátha jó lesz még valamire" alapon mindig megtartom, aztán meg csak gyűlik a sok szemét a barlangomban. Most azonban ügyes kis tárolókat alakítottam ki fáradságos munkával, amiről pedig biztosan tudtam, hogy haszontalanság, azt elhordtam a boltoshoz. A temérdek káosztárgyamat alkímiáztam, mert úgysem működnek ezen a szinten (már fél éve itt vagyok, de még mindig nem tudták megoldani a mágikus tárgyak problémáját), talán éppen ezért van belőlük olyan sok. De hogy a mostani bejegyzésnek is megadjam a krónika-jelleget, a világért sem siklanék el a felett a tény felett, hogy sikerült leverni az orglingok lázadását. A gonosznak kikiáltott Malkáv Kázmér halott, a varázsitaloktól felerősödött orglingok pedig apránként a galetkik vagy a náluk hatalmasabb torzszülöttek gyomrában végzik. Tókról és a néha felbukkanó torz orglingokról nincsen hír, de tartok tőle (nem hivatalosan: remélem), hogy hallunk még róluk. A helytartó, ismerve a mentalitásomat, és élve a sérthetetlenségével, éppen a lázadás leverése előtti napon keresett föl, és biztatott, hogy "csak így tovább", pusztítsam a lázadókat, ami egy eléggé cinikus dolog volt a részéről. Szerintem akkor ő már tudta, hogy vége az egésznek, és az egész színjáték arra ment ki, hátha valami elhamarkodott lépést teszek, például mindenhol eldicsekszem ezzel a megtisztelő látogatással, és jól leégetem magam a többi galetki előtt. Nem sikerült, ehe-ehe.

Egyébként jellemző a helytartóságra az a hatalmi arrogancia, ami a lázadás elfojtása után megnyilvánult. Amint elhárult a nyilvánvalóan fenyegető veszély az orglingok részéről, azonnal katonákat küldtek minden galetkihez, és elkobozták azoktól az összes orglinggyökeret és az abból készíthető varázsitalokat is. Nem csoda, hiszen a galetkik birtokában ezek az italok potenciális és igen jelentős veszélyt jelentenek a császári rendszerre, főleg, ha egy zendülés során tömegesen használnák föl azokat a katonaság ellen. Így viszont fordult a kocka, hiszen most a császár birtokában halmozódott föl igen nagy mennyiségben ez a bármikor nagy hatékonysággal bevethető fegyver. Meg kell, hogy mondjam, ez egy igen ügyes húzás volt, ha csak pusztán a haditechnikát nézzük. Ha viszont az erkölcsi, szellemi és filozófiai voltát is megvizsgáljuk a dolognak, akkor bizony nagyon is elhibázott. Az elnyomó rendszeren általam és más renegátok által okozott repedéseket most sikerült szakadékokká szélesíteni, hiszen az így kifosztott galetkik nem mindegyike tudta még levezetni ezen arcátlanság felett érzett dühét, és így ez előrevetíti egy újabb lázadás rémképét. Éppen úgy, ahogy megjósoltam, igaz én annak idején a rendfenntartóknak a lázadás okozta gyengüléséből adódó lehetőségek esetleges kihasználására utaltam, de így talán még jobb is. Most már mindenki érti, miről beszélek évek óta (ha csak az elnyomó rendszerről alkotott tételeimet nézzük), de ezt most nem írom le ismét. Nem is akarok elhamarkodott megállapításokat tenni vagy végiggondolatlan jóslatokba bocsátkozni, hiszen a lázadás leverése óta még csak olyan kevés idő telt el, hogy még jóformán azt sem tudni, kiknek is köszönhetjük ezt a csodás felszabadulást. Ezt most gúnyból írtam. De amit eddig tudunk az az elementáris felzúdulás, amit a helytartó arrogáns és provokatív cselekedete okozott. Többen (főleg azok, akik a jövőre gondolva készleteket halmoztak fel az orgling varázsitalokból) nyilvánosan is bejelentették, hogy ők ezentúl nem hajlandóak semmiféle közösségi dologra, elvonulnak, letelepszenek és kész. Nem érdekli őket többé senki és semmi. Ez ugyan a lázadásnak egy igen békés módja, de társadalmi szinten legalább annyira káros. Erre mondtam annak idején, hogy lehet, hogy én még nem a tizenegyedik szinten élek, és nem tartozom a száz leghatalmasabb galetki közé (na jó, talán valahol a lista végén ott vagyok), de az, aki engem ezért lenéz vagy lebugrisoz, annak az emléke is már rég a feledés homályába vész, amikor én még mindig a Hegy folyosóit rovom majd. Erről ennyit.

Talán ezek a galetkik egy újabb társadalmi elégedetlenkedésben (azért fogalmaztam finoman, ha elvennék a naplómat, ne legyen ebből bajom) sem vennének már részt, pedig az ő erejükre éppen úgy szükség lenne, mint mindenki máséra. Most lenne itt az ideje, hogy megdöntsük a rendszert, és saját vezetőket válasszunk. Ez lenne a demokrácia, vagyis amikor mi választhatjuk meg, ki képviselje a közös érdekeket, és ki irányítson bennünket (persze nem a saját, hanem a mi érdekünkben). Minden ellenkező híreszteléssel szemben tehát én nem akarok sem a galetkik teljhatalmú vezetője lenni (pedig de...), és nem akarok káoszt sem. Rendre van szükség, de olyan rendre, ami a mi rendünk, hiszen a demokrácia rend nélkül anarchia, ahogy a bölcs galetkik mondanák. Kár, hogy mi a demokráciát csak elméleti síkon ismerjük, és még úgy sem nagyon. Vannak olyanok is, akik az egész rendszert el szeretnék törölni úgy, ahogy van (főleg torzszülöttnek titulált galetkik, valamint némely rendtársam). Császárostul, ősöstül, mindenestül. Vitatkoztunk egy kicsit erről (szigorúan abból kiindulva, hogy belátható időn belül nem juthatunk vissza a Mennyek Országába), de én azt mondtam, és állítom most is, hogy eszményképek nélkül nem lehet élni, gondolok itt az ősökre, akiket nem jótevőkként, de agyafúrt gonosztevőkként kell tisztelni, hiszen a hazugságokra épülő civilizációjuk tökéletes lett. Azaz majdnem tökéletes. Szóval szükség van eszményekre és ideológiákra is, azok nélkül sem múlt sem jövő nincsen, csak jelen van. Ha nincsen semmi ideológiánk, nem lehetnek céljaink sem, és jövőre sem tudunk tervezni. Az eszmények pedig jó példát mutatnak, és erősítenek bennünket a hitünkben. Általuk tudjuk, hogy a kitűzött cél elérhető, hiszen például ha van egy szegény galetki, aki gazdag szeretne lenni, de még sosem látott többet 100 aranynál, annak egy ős, akinek valaha ötvenezer aranya is volt megmutatja, hogy ez nem csak ábránd. Elérhető a cél, hiszen volt már, aki elérte. Aki pedig azt hirdeti, hogy az ideológiák nélküli világ a jó, az éppen úgy hazudik, mint aki azt állítja, hogy az Ellenség kergetett minket a föld alá. Az ok egyszerű: ez is egy ideológia, tehát paradox az elképzelés. Hű, de talán ebbe a témába nem is kellene beleásnom magam, mert az már nem naplóbejegyzés lenne, hanem filozófiai dolgozat (bár szívesen írok olyat is, csak nem most).

A fáradtságom másik fő oka az éppen az orgling lázadásból következik, mivel örökös veszélyben élve, az orgling csapatok betörésétől tartva nem lehet pihentetően aludni, sem pedig nyugodtan élni. Most azonban ez a veszély már elmúlt, viszont annál nagyobb lett azokra az orglingokra nézve, akik eddig különféle eldugott helyeken rontottak rám csapatostul, a varázsitalaikkal megtámogatva. Várjatok csak, megyek!

Egy nem ennyire izgalmas, de annál érdekesebb, és hasonlóan sok galetkit érintő téma a helytartó egyik újabb aljaskodása volt. Legutóbb írtam, hogy a klánom felszólított, hogy teljesítsek hét olyan feladatot, amit a helytartó(k)tól kaptam. Azt is megírtam, hogy szerintem összebeszéltek, hiszen az első feladat eléggé aljas volt. Ahogy a második is (és most értem végre a lényeghez), mivel történetesen egy olyan előadást szerveztek a szint egyik hatalmas barlangjában, ahol az előadó az ellenség valódiságát bizonygatta a galetkik között egyre terjedő és néhány renegát galetki által terjesztett eretnek eszme ellenében. A dolog pikantériája, hogy kötelező volt elmennem (ráadásul kötelező részvételi díj is volt), és muszáj volt végigülnöm, mint hallgató. Mivel már az előadás kiírása miatt is találva éreztem magam, az lett volna korrekt eljárás, ha nem valami busásan megfizetett áruló monológját kellett volna készpénznek venni, hanem a különböző nézetek képviselői egymás után fejthették volna ki elméleteiket, esetleg nyilvános vitát is tarthattak volna. Ez így kínzás volt számomra, ezért is kaptam feladatként, amit más kedvtelésből tehet. Hozzá kell tennem, hogy persze az előadásnak korántsem a mélyebb ismeretterjesztés volt a célja, hanem éppen az ellenkezője, az évszázadok óta tartó butítás újabb hulláma. Így próbálják elnyomni az ébredező galetki elmék minden logikus gondolatát. Na de milyen primitív módszerekkel! Az alternatív nézetek képviselőinek fő "bűne" az, hogy szerintük az Ellenség nem más, mint a nagy hatalmú mágusok illúzióvarázslata. Ezt az előadáson úgy próbálta meg megcáfolni a professzor (hja), hogy bemutatta, milyen is valójában az Ellenség. Majd amikor néhány nem túl intelligens galetki rémületében fölpattant a helyéről, az előadó megnyugtatta őket, hogy "Ne ijedjenek meg, ez csak illúzió!". Na, egy magára valamit is adó galetki ilyenkor felállt volna a helyéről, hátat fordított volna az egésznek, és szépen kisétált volna, magukra hagyva a lelki szegényeket professzorostul. Sajnos azonban egyetlen galetki sem tett ilyet (én ugyebár kíváncsi voltam, mit hazudnak még össze). Az oktatócsarnokból kifele jövet szerettem volna felhívni a hülyék figyelmét arra, hogy ők most hülyének lettek nézve, de a császári katonák készülhettek erre, mert rögtön körbevettek, és szépen hazakísértek valami zsebtolvajlást emlegetve (hogy eltereljék a többi résztvevő egyre érdeklődő figyelmét). A barlangomban aztán füstölöghettem magamban eleget az ilyen eljárások miatt. Na persze nem mintha nem szoktam volna hozzá hasonló esetekhez. Sebaj, optimistán kell nézni a dolgokat: már megkaptam az ősök áldását, hamarosan megyek a következő szintre, ahol talán rangomhoz méltóan, de legalábbis normálisabban kezelnek.

Na, most ez a bejegyzés eléggé filozofikusra sikeredett, de talán ez is belefér. Pedig legutóbb megígértem, elmesélem, hogyan lettem egy rövid időre dúsgazdag, és azt is le akartam írni, miként lettem avatott hős, mint egy bömbölő arénarém egyedüli legyőzője (legalábbis látszólag). De ha már itt tartunk, papírra kívánkozik az az eset is, amikor Ka-Boommal ketten győztünk le egy hatalmas orgling sereget. Tyű mennyi tennivaló, és milyen kevés az idő...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Leanthil naplója 5. (Ősök Városa novellasorozat).

Létrehozás: 2006. április 24. 14:39:04

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma