Leanthil naplója 5. (Ősök Városa novellasorozat)

Ahogy a régi mondás tartja, ahhoz, hogy a gonosz diadalmaskodjék, egyetlen dologra van szükség. Arra, hogy a jó galetkik ölbe tett manccsal üljenek. Mivel én egyáltalán nem szeretném, ha a gonosz diadalmaskodna, ezért mindent elkövetek a galetki népért, azon belül pedig rendtársaimért, de sajnos ezúttal sincsen könnyű dolgom. Vagy ahogy egy másik közismert mondás kezdődik: barlangi széllel szemben nem lehet...

A történések előzménye a legutóbb írásba foglalt császári küldött ténykedése, amikor is olyan mágikus aurát bocsátott rám, ami legátolja a szervezetem lélekenergia-befogadó képességét, és így korlátozza a fejlődési lehetőségeimet, de ugyebár ez nemcsak velem, hanem más szövetségi társaimmal is megtörtént. E mérhetetlen aljasság elkövetésére csak azért volt a hatalomnak lehetősége, mert az utóbbi hónapokban a feje tetejére állt minden, hiszen az orglingok fellázadtak a fogva tartóik ellen, ellenünk. Így aztán a galetkiknek kisebb gondjaik is nagyobbak annál, minthogy a közutálatnak örvendő Leanthil és az ő "bandája" ellen elkövetett ténykedéseket figyelemmel kísérjék. Pedig egy szemfüles galetki olyan összefüggéseket vélhetne felfedezni az orgling lázadás és a Fény Apostolainak elnyomása között, amiből messzemenő következtetéseket lehetne levonni, de amíg biztosabbat nem tudok, addig nem akarok elhamarkodott kinyilatkoztatásokat tenni.

Az utóbbi hetek történései közül időhiány miatt kénytelen voltam kihagyni a klánommal kapcsolatos eseményeket, miszerint végre valahára sikerült előbbre lépnem a ranglétrán. Mivel nyilván nem sokkal ezelőtt olvashattad azt, ami velem több hónap alatt történt meg, talán nem kell nagyon megerőltetned az agyad ahhoz, hogy emlékezz a naplóm azon részére, amikor azt taglalom, mennyien kérik tőlem, hogy bizonyos torzszülötteket pusztítsak el, és hogy ezek a torzszülöttek mennyire kerülik a velem való találkozást, ésatöbbi, ésatöbbi... Szóval nagy nehezen sikerült elintéznem azt a tizenkét halálgömböt, amit a klán kért tőlem. Persze hozzá kell tennem, hogy azóta minden sarkon párosával rontanak rám, de ez most már nem lényeges. Az új feladatom 100 drágakő leadása volt, amit viszonylag könnyen teljesítettem (hazaugrottam a kért kövekért, meg vissza). Itt jegyezném meg, hogy szerintem a Halhatatlanok klánja az a klán, amelyik a legkomolyabb követelményeket és a legkomolyabb elvárásokat támasztja mind közül. Amennyire vissza tudok emlékezni, már a legelső feladatok is galetkipróbáló kihívások voltak, nem is beszélve azokról, amiket most kapunk. Bár nem vagyok egészen biztos abban, hogy mindenki ugyanazokat a feladatokat kapja, és ugyanabban a sorrendben, legalábbis a mostani feladatok mintha illeszkednének az elpusztításomra törekvő hatalom koncepciójába. Köztudott, és már most is említettem, hogy a kitört orgling lázadás még most is tart. Legutóbb írtam arról, hogy az orgling kristálykoktél titkának felfedezésével a galetkik megfordították az erőviszonyokat, és mostanra ott tartunk, hogy a központi csarnokon felül a lakószintekről és azok közeléből is sikerült eltakarítani a lázadókat.

Én már kezdem azt hinni, hogy valakik, de legalábbis Tók valamilyen módon értesül a naplómban szereplő dolgokról, mert amikor arról panaszkodtam, hogy az én barlangomba egyetlen orgling sem tört még be, rögtön azután, hogy letettem az íróbotomat egy kisebb hadsereg rontott nekem. Nos, miután azt fejtegettem, hogy ez a csapat mennyire odafigyelt arra, nehogy komoly kárt tegyen bennem, és az orglingok egyébként is milyen kínosan vigyáznak rám (lapozz csak vissza, tényleg ezt írtam), egy újabb hadsereg rontott nekem, és úgy összevertek, hogy a rosszindulatú szomszédaimnak öröm volt nézni (nem is segített egyikük sem). Megbukott hát az elméletem, miszerint kivételezett helyzetben lennék. Persze az is lehet, hogy addigra már túl sok lázadót pusztítottam el, és ezt Tók vagy valamelyik beosztottja tévesen értelmezte, és így a passzív szövetséges besorolásból az ellenség kategóriába kerültem. Ezt sajnos nem tudhatom. Azt viszont tudom, hogy ez a betörés és ez a vereség nem pusztán az orglingok erőfölényének köszönhető, hanem például annak, hogy valaki orvul kiiktatta a csapdámat. Nem tudom mikor tette, és talán én is hibás vagyok abból a szempontból, hogy fokozott biztonságérzetem következtében nem ellenőriztem. Így jártam. Hiába, mindenre oda kell figyelnem a legapróbb részletekig, különben eltesznek láb alól. Látod már, mit meg nem tesznek? De ami a lényeg - és itt visszakanyarodnék az eredeti témához -, hogy miután leadtam a mérhetetlenül kapzsi klánomnál a kért drágaköveket, azt a nehezen körülírható feladatot kaptam, hogy menjek vissza teljesen kipihenten. Ezt pontosabban úgy definiálták, hogy úgy jelenjek meg legközelebb, mintha közel három hétig nem csináltam volna semmi jelentősebb dolgot, azaz nem voltam vadászni, nem építkeztem, nem jártam a csarnokban, nem foglalkoztam a kapott feladatokkal, és az átkutatásra alkalmas helyekkel. A klánvezér egyik szája szélén bujkáló mosoly elárulta, hogy itt valami turpisság van a dologban. Nem volt nehéz lefordítanom a kérést, ami az én olvasatomban így hangzik: igaz, hogy most van a történelem egyik sarkpontja, hömpölyög a lélekenergia, az orglinggyökér kutatásában rejlő lehetőségek temérdek tapasztalatot jelentenek, amit minden galetki ügyesen kihasznál, de azért te csak maradj otthon, ne is csinálj semmit, ne avatkozz bele a dolgokba sőt, ha lehet ki se gyere a barlangodból addig, amíg az orrod előtt le nem zajlik minden. Gratulálok, ügyes húzás. Nyilvánvalóan az a nagy pofám tehet mindenről, hiszen több galetkinek is elújságoltam, hogy mivel az orglingok támogatását a kristálykoktél felfedezése után nem találom hasznos cselekedetnek, ezért én is igyekszem majd minél több hasznot hajtani az egészből, és lám, ezután milyen érdekes feladatot kapok. De ez mind semmi! Hiszen ami a leginkább meglephette a klánvezért az az volt, amikor azt mondtam, "Jó!". Hazamentem szépen és pihentem. Közben persze azért - csak a mozgás kedvéért - leugrottam néha a szövetségi barlangunkba, és ha kedvem szottyant, legyilkoltam néhány torzszülöttet, de alapvetően a feladat teljesítésére összpontosítottam. Eljött aztán a nagy nap. Elmentem a klánépületbe, de mondták, hogy még nem jó, mert nem pihentem PONTOSAN annyit, amennyit ők mondtak. Jól van, gondoltam, fogtam egy homokórát, bejelöltem a külsején egy pontot, majd elmentem a főtérre, és addig zenéltem a nagyérdemű előtt, amíg a gránitmorzsalék el nem érte a jelölésemet. Robogtam vissza a klánhoz, ahol közölték, hogy nem fogadják el a feladatomat teljesítettnek, mert többen is tanúsíthatják, hogy segédeszközt használtam, és azt nem lett volna szabad. A homokórára gondolhattak. Azt hiszem egy kissé bepipulhattam, mert üvöltözni kezdtem, lehordtam mindenféle aljas cselszövő bandának az egész klánt, meg a vezetők teljes családfáját, és józan beszámolók szerint csak akkor hagytam abba az őrjöngést, amikor kilátásba nem helyezték, hogy ellenkező esetben kereshetek magamnak másik klánt. De te mit tettél volna a helyemben? Szándékosan nem fogalmaznak egyértelműen, és utána vigyorgó pofákkal közlik, hogy pihengess még két hétig, maradj ki mindenből, ami jó, aztán majd kényünkre-kedvünkre, utólag hozott szabályok alapján eldöntjük, hogy kiálltad-e a próbát. Első felindulásom után eltökéltem, hogy csak azért is megcsinálom, ha a fene fenét eszik is (ezt közvetlenül azután tettem, hogy megfogadtam, ha elég hatalmam lesz, egytől-egyig meg fogom őket ölni...). Vártam tehát még egy pár napot, mert tudtam, hogy akkor már semmi problémájuk nem lehet (hacsak nem egy újabb mondvacsinált). Ez éppen akkor volt, amikor a legutóbbi naplóbejegyzésemet írtam. Mint ahogy fent azt már említettem - és végre bezárul a kör (ha nagy nehezen is) - éppen ekkor támadott rám egy újabb orgling csapat, akik könnyedén átjutottak az időközben kiiktatott csapdámon, így könnyen össze is verhettek , és így amikor visszamentem a klánomhoz, ismét vigyorogva vághatták a képembe, hogy szemmel láthatóan harcoltam az utóbbi órákban, így hát nem tekintik teljesítettnek a feladatot. Miután hasonlóan "nyugodtan" távoztam a klánépületből, és megfogadtam, hogy ha majd egyszer tehetem, az egész bandán túl az egész banda felmenőit is megölöm, úgy határoztam, hogy megvárom a lázadás végét, és majd akkor próbálkozom újra. Akkor már nem jöhetnek közbe ilyen galibák.

Közben itt-ott elmeséltem, mit művelnek velem ezek az aljasok, és úgy tűnik, a rendesebbjének megesett rajtam a szíve. Ilyen volt Demorkisz, aki felülemelkedve előítéletein, és figyelmen kívül hagyva a kötelező kirekesztést, felajánlotta, hogy ad nekem hét csöpögő csápot. Ez akkor egy másik klánfeladatom teljesítéséhez kellett, amit egzakt mivolta miatt nem szabotálhatott el senki. Cserébe viszont azt parancsolták, hogy teljesítsem a helytartó hét kérését. Azt gondolhatták, hogy ez is megalázó lesz számomra (ismerve a nézeteimet), de tévedniük kellett, hiszen az Istenek Parancsolatában az is benne van, hogy "Végrehajtsál te minden feladatot, mit a Hatalmasoktól kapsz! De el ne bukjál te azok közben, mert ez az ő bűnös vágyuk, hanem sikerrel teljesítsed azokat, és a jutalmat felhasználjad őellenük!". Nos, a helytartó (mivel nyilván összebeszélt a klánommal) azt a feladatot találta adni, hogy menjek szépen vissza a lárvaszintre (egy törvénytelenség), és jól agyabugyáljam el az ottani helytartót (két törvénytelenség). Én viszont nagyon is jól ismerem a törvényeket, így nem fogok belesétálni ebbe a nagyon ügyes kis csapdába. Mármint, hogy még egyszer nem, első alkalommal ugyanis ráálltam a dologra, hiszen így elégtételt vehettem volna az évekkel ezelőtti, lárvaszinti megaláztatásokért. Csakhogy az ottani helytartót figyelmeztethették, hogy megyek, így az időben felkészülhetett ellenem, és a varázsitaloktól lötyögő hasammal együtt úgy helyben hagyott, hogy azt a lárvaszint nevetségesen apró lakóinak öröm volt nézni. Szerencséjük, hogy jött éppen arra járt egy katonai őrjárat, így kénytelen voltam visszaslisszolni a saját szintemre, mert különben csúnyán megjárták volna. Szóval egyelőre lemondtam arról, hogy a halhatatlanok különleges kéréseinek meg akarjak felelni, már csak azért is, mert komoly vállalkozásba fogtam néhány társammal: a remete kérésére néhány helybéli galetkivel vállalkoztunk arra, hogy nagy közönség előtt győzünk le egy bömbölő arénarémet.

Nos, első nekifutásra a torz győzött. Sokkal erősebb volt nálunk, ezt elismerem, és talán egy kicsit összeszedettebben is harcolhattunk volna, de csak semmi csüggedés, a célt elértük: a közönség jól szórakozott. Vállaltunk hát egy második menetet egy későbbi alkalommal. Ezúttal viszont... a rém úgy helyben hagyott minket, hogy azt az aréna lelkesen tomboló, vérre éhes közönségének öröm volt nézni. De hiszen ezért is voltunk ott. Persze mi, a bátor galetkik még most sem csüggedünk, inkább keresünk egy hatodik társat, és pontot teszünk a dolog végére. Ez az, jobb is, ha egy kicsit optimistábban tekintek a jövőbe, hiszen a fentiekben semmi pozitívat nem tudtam felvonultatni, pedig azért néha jó dolgok is történnek velem. Például elmesélhettem volna, hogyan lettem a leggazdagabb galetkiből a legszegényebb, de ez már tényleg egy másik történet (és talán nem is annyira tartozik a jó dolgok közé). Talán majd legközelebb erre is sort kerítek.

A novella következő része

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Leanthil naplója 4. (Ősök Városa novellasorozat).

Létrehozás: 2006. április 11. 15:09:31

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma