Hatalom (Túlélők Földje novella)

Az okoskodók úgy tartják, hogy légy bármilyen hatalmas, juss akár félisteni magasságokba, mindig akad egy, aki még nálad is nagyobb hatalommal bír... Igaznak tűnő megállapítás, milyen kár, hogy téves! Xanathal, az Éjtünde Nagytanács frissen megválasztott főmágusa például azzal a bizonyossággal vonulhatott végig Maxtelanal hamuszín folyondárral benőtt, sziklába vájt árkádsorán, hogy varázstudásban egyetlen teremtmény sem vetekedhet vele széles e planétán. Sem a felszínjárók csalfa, és gőgös teremtményei, sem a végeláthatatlan mélység sötét elfjei között nem akadt párja. Xanathal energikusan lépdelt, és tudomást sem vett a külvilágról. A palotaőrök térdet, és fejet hajtottak előtte, ám ő még csak lenéző pillantásával sem viszonozta a feltétlen tisztelet e nyilvánvaló jelét. Komor céltudatossággal haladt, mint akit elfojtott indulat emészt. Amerre elvonult a levegő hullámzani látszódott körülötte, pedig csak dühe vetett ily önkéntelen erőteret.

- Úgy! Tehát eldöntetett! Nélkülem határoztatok! - kiáltotta, mihelyst a nehéz faajtókat betaszította akaratával. - A tisztelt nagytanács nem várta be a válaszom! Csak egy napot kértem, csak egyetlen egyet!

Az éjtünde férfi úgy állt meg a terem közepén, mint eleven vádbeszéd, s a patkó alakú asztal mögött megrezzentek a tanácstagok. A mágus körbefordult, és sorra az óelfek szemébe nézett. Csak kevesen voltak képesek dacolni tüzes pillantásával.

- Megmondtam nektek, hogy a jelen pillanata nem alkalmas! Várnunk kellett volna a Jelre, ahogyan a Trixenthi Jóslatban írva vagyon. De neeem! A tisztelt nagytanács mit sem törődik a szavammal! Hisz máris idő, tér és élet urának hiszik magukat! Igen! Mindenhatónak! Megadatott nékünk az esély, hogy tényleg örökké éljünk, és végleg megtagadjuk a halált, de könnyelmű lépésetek most kockára tette népünk örökségét!

A Nagytanácsot tizenhét választott vezető alkotta, de két hely üresen állt. Xanathal anélkül is tudta, ki hiányzik, hogy számba vette volna a megjelenteket. A Vének nem méltatták válaszra, az idősebb főmágusok pedig odáig vetemedtek, hogy egyenesen megmosolyogták. Egyikük, a tanács egyetlen nő tagja, megemelkedet ültében, és invitálón az egyik üres szék felé intett. Barátságos hangja betöltötte a kupolaterem végtelenek látszó magasságait.

- Tedd el a dühöt holnapra Kromhor, és ülj le közénk! Meglásd, minden válasz megtalálja majd a neki szánt kérdést hamar...

A mágus széttárta kezét, és tehetetlen haragjában megbicsaklott hangja.

- Hát nem értitek? Az Együttállás csak holnap lesz! Leah hatalma csekély ugyan, de ma még ellenállhat támadásunknak! Várnotok kellett volna, ahogyan kértem! Miért nem hallgattatok rám?!

- Nem csak büszke fiaink tudására számíthatunk e sorsdöntő órán, Kromhor. Tanácsosaink számosak, és igen tekintélyesek... - vette át szót a Tanács legvénebb tagja. - Rüeumöeu ma éjjel végzetes csapást mér a zsarnokra. Foglyul ejtjük, és bebörtönözzük, ahogyan elterveztük azt. A Halálúr nem menekülhet, és elvesszük, ami jár nekünk. Felesleges aggodalmad igazán nevetségessé tesz téged, fiam... - folytatta a főtanácsnok. Nem fárasztotta magát azzal, hogy szóra nyissa száját, hangja valami mód mégis eljutott mindannyiukhoz.

- Rüeumöeu elpusztul még ma, ahogyan ti is! Mire a nagy órában lepereg a homok, a Csontarcú bosszút áll lázadásunkért, és nem lesz, aki megállítsa seregeit! Akkor emlékezzetek majd, ki nevetséges, és ki a megvetendő!

Xanathal nem várta be a választ. Sarkon fordult, és kiviharzott. Agyában felvillanó jövőmorzsákként követték egymást a tervek, és a módok, melyekkel csekélyebbé tehetné valahogy az elkövetett hibát, ám minden ötlete erőtlen küszködésnek hatott a közelgő vész iszonyatos méretei mellett. Sok mindent látott, ám saját jövője furcsamód fátyol mögé rejtőzött.

Xanathal áttekinthette a csatatér minden szegletét a magaslatról, melyet nyers gránitból puszta akaratával ő maga emelt. Elapadhatatlannak vélt tartalékai azonban lassacskán kimerülőre váltak, és egészséges, fiatal testét már csak kiszipolyozott, összefacsart gyümölcshéjként érzékelte. Nem volt büszke magára, amiért jóslata igaznak bizonyult, és Leah könyörtelen bosszúval sújtott le áruló gyermekeire. Mikor az ébredés perceivel együtt megérkezett az iszonyat, és az éjtündék földmélyi városa körül tucatnyi helyen foszlott rongyossá a valóság, hogy a Kárpit szakadásain át a Túlvilág átöklendezze az élőholtak légióit, a rettegés első pillanatait követően ő is felöltötte mágiától átjárt köpenyét, övét, és saruját. Felvette nagy erejű ékszereit, nyakába akasztotta ében talizmánját, és szótlanul csatlakozott mágustársaihoz. Tette, amit tennie kellett, nem harcolhatott sorsa ellen. Csupán tekintete volt végtelenül szomorú.

Az éjtünde seregek felsorakoztak Maxtelanal falainál és míg a katonák az óidők csatadalaival ajkukon várták be a nemlét iszonytató szörnyeit, a főmágusok felfoghatatlan mennyiségben szőtték, csak szőtték egyre a mana szálait. Mielőtt azonban az első tünde pengék lecsaphattak volna az élőholtakra, olyan dolog történt, amire a Teremtés óta nem volt példa!

A fejük felett húzódó boltozat hirtelen utat engedett a feketénél is feketébb űrnek, hogy aztán a hasadékban feltűnjék Leah holtsápadt csontarca. A gigantikus Halálfej csak egyetlen szót mondott ki zsigereket szaggató hangján: "ÁTKOZOTTAK!", aztán visszahúzódott téren, s időn át a létezés isteni dimenzióiba.

Az éjtündék összegörnyedtek, vért köptek, és üvöltöttek kínjukban, s a hatalomszó nem kímélt meg sem bölcsőjében síró gyermeket, sem várandós anyát, sem ereje teljében lévő, talpig vértben feszítő katonát, sem pedig örvénylő energiamezőktől övezett főmágust. Az átok egy pillanat alatt megfogant, és mit ők orvul elvenni kívántak Leah asztaláról, azt a gyümölcsöt megmérgezve tömte a szájukba most dühös patrónusuk! Félhalottá lettek mindahányan, azonnal, és visszavonhatatlanul! Az elfek elszörnyedve tapasztalták, mint válik testük fokozatosan légiessé, mint csorog ki az élni akarás mindenek fölé emelkedő vágya az ujjaik közül, s lesz semmivé mindaz, amiért ezredéveken át küzdöttek... immár hiába...

Aztán a horda felhörgött, és lerohanta a zavarodott elfeket. A halál adományát elvette tőlük Uruk, ám a fájdalom, és a szenvedés érzetét meghagyta nekik. A szörnyek, szellemek, kísértetek, és a túlvilág más lényei kedvükre lakmározhattak az éjtündék esszenciájából, mert azok meghalni immár képtelenek voltak.

A mágusok megőrizték hatalmukat, és varázslataikkal számolatlanul osztották a pusztulást, a Holtúr serege azonban nem látszott apadni. Órákon, és napokon át özönlöttek. Az éjtünde varázsszövők pedig hősiesen tartották Maxtelanal falait, ám végül elgyengült egyikük, és a védőkör megrendült.

Csak egyetlen órát késett Rüeumöeu, de mire árnygólemjei élén a csatatérre vonult, hogy csonttá, és hamuvá porlassza Leah seregét, a büszke falakból már csak romok maradtak. Üszkös, füstölgő, sav marta romok... és egy alak. Egy szabályos gránittömb tetején álló, árnytestű alak, aki ködkönnyeket hullajtott népe, és városa után...

- Kémeink jelentése szerint megállapodásunk első felét máris teljesítetted. Uram, Garmhuun király, igen elégedett, halandó - mondta a csuklyás köpenybe burkolózott lény. A sziszegő hangokat hosszan elnyújtva beszélt, és egész megjelenése idegenszerű volt, bár alig látszott belőle valami. - Az éjtündék botor módon, a siker legcsekélyebb reménye nélkül szegültek szembe istenükkel, és dölyfös dőreségüknek meg is fizették az árát. Itt az ideje, hogy rátérjünk tehát megállapodásunk másik részére...

A fiatal férfi hanyag tartással állt az idegennel szemben. Ajka sarkában félmosoly bujkált, és a mágustorony csalfa félhomályában már ettől a kis fintortól is mérhetetlenül gonosznak látszott.

- Itt van minden, amit ígértem, raskhiir. Tudd meg, én sosem szegem meg adott szavam. Ebben a fóliánsban urad mindent megtalál majd. Az éjtündék ege bealkonyult, és végső legyőzésük kulcsát ezzel a trakuun kezébe adom - mondta, azzal átadta a vastag, nagy méretű könyvet. Ahogy a lény érte nyúlt, előbukkant pikkelyes mancsa, de egy szempillantás múlva már újra a köpenyébe rejtette azt a fóliánssal együtt.

- Ebben mindent leírtam a drakolderekről, amit csak tudok, és mit róluk csak tudni érdemes...

A rakshiirnak hirtelen nagyon sietőssé vált a távozás. Hangja sürgetőre váltott, viselkedése pedig türelmetlenségről árulkodott.

- Biztosíthatlak, varázsló, a Fenséges Garmhuun is mindig állja a szavát. - mondta, azzal a mágus kinyújtott tenyerébe pottyantotta a különös kristályt, és be sem várva a választ, elteleportált.

A levegő furcsán megsűrűsödött, a tér pedig saját magából kifordulni látszott, mikor a mágus kiragadta a tornyot a jelenből. Varázslatával időtlenségbe taszította lakhelyét, és így titkát, kincsét, s vele élete értelmét megközelíthetetlen biztonságba helyezte. Nyugalomra volt szüksége a kristály tanulmányozásához. Amint az ige megfogant, és a torony helyzete stabilizálódott végre, Nord féltő gonddal illesztette a ZAN-t a háromlábú állvány csúcsába.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Vég és kezdet (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2006. április 24. 14:32:03

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma