Leanthil naplója 2. (Ősök Városa novellasorozat)

Hát bizony eltelt egy kis idő, mióta legutóbb írtam, de mindig ez van: hirtelen elhatározok valamit, lelkesen variálom magamban az adódó lehetőségeket, aztán ez a kezdeti lendület gyorsan alábbhagy. Azért nem teszek le végleg az elhatározásomról, csak éppen ésszerű keretek között töltöm vele az időmet. Most is ez történt, pedig bőven lett volna miről írnom, ha lett volna hozzá elegendő időm. Sajnos azonban számítani lehet arra, hogy mostantól ez így lesz. Nem is pazarlom tovább a tintát üres fecsegéssel, inkább gyorsan összefoglalom az elmúlt időszak engem (is) érintő eseményeit.

Először is az előző oldalon olvasható okfejtésemet szeretném még alátámasztani (tudod, az Ősök Csarnokában a szolga-pusztító torzszülöttek túlsúlyáról), merthogy természetesen igazam lett. Mire teljesen végigjártam a nyolcadik szint csarnokát, még vagy nyolc alkalommal futottam össze ilyen lényekkel. A legmegdöbbentőbb az volt, amikor egymás után, három sarkon rontott rám egy-egy lélektáncos, amik persze a nyomorult fal varázslataikkal azon nyomban kipusztították a kretén qwargjaimat. Azoknak meg hiába magyarázok, ordítozok, csápolok, hogy ne rohanjanak át a tűzön, mert megégnek, azok csak mennek, rohannak... aztán megégnek. Tudom, hogy hűségesek, meg csak jót akarnak a gazdájuknak, de éppen így tesznek rosszat, hiszen csak a pénzemet meg az időmet pocsékolom a gyógyíttatásukkal. De ezt sem értik meg, ahogy azt sem, hogy a gazdi egy mozdulattal feltrancsírozza a csúnya ellenségeket, maradjanak csak a helyükön, nem kell mindig segíteni. És ez még mind semmi! Ahogy felköltöztem a kilencedikre, a templomban kaptam egy feladatot, amit azóta hatodszor is el kellett végeznem, pedig csak ötször kellett volna (így bizonyítom, hogy tényleg érdemes vagyok a helytartó feladataira...). Az úgy volt, hogy amikor első alkalommal mentem elvállalni, és nekem esett a két orgling melák, meg egy orgling birkózó, a rovarsámánom, ahogy szokta, megpróbálta elbájolni a birkózót, ami sikerült is neki. A két melák persze nem lehetett ellenfél, gyorsan lehenteltem őket, a birkózót pedig szélnek eresztettem, ahogy azt ilyenkor szoktam, hiszen nem kell mindig minden életet kioltani. Megyek vissza a papokhoz, mire kérik tőlem az imént szerzett birkózó fétist. "Milyen fétist?" - kérdezem, mire azt mondják, hogy "hát ami az orgling birkózó nyakában lógott". Rögtön tudtam, mi történt. Azóta igen gyakran használjuk a szövetség kínzókamráját: én, meg a rovarsámánom... Persze nem akarom rögtön kivégezni, hanem csak lassan, módszeresen kínozgatom, hogy érezze a tettei súlyát. Nem mondom, hogy hajdanán nem örültem az igen hathatós segítségének, de itt, a kilencediken szinte már semmit sem ér a begyöpösödött harci taktikája, amit sajnos sehogy sem hajlandó megváltoztatni. Régebben pedig áldottam a sorsot, hogy ilyen szerencsés voltam, és rovarsámán szolgát szereztem. Gyorsan el is büszkélkedtem vele mindenkinek, és nem hagytam ki, hogy el ne meséljem első közös csatánkat. Még most is emlékszem, ahogy akkor egymás után több érdekes helyet kutattam át. Az elsőnél találtam őt, aztán a következőnél egyszerre rontott rám öt rovarsámán, meg egy óriáscsótány. Kettőt pislantottam, és már győztünk is, bár én már azt sem tudtam, hogy ki kivel van, mert összevissza bájolgatták egymást. Most már persze tudom, hogy az egész csak egy színjáték volt. Ez a nyavajás (nem fáradoztam vele, hogy nevet adjak neki) összebeszélt a haverjaival, azok meg úgy rendezték a csatát, hogy csak a csótányuk, meg egy általam választott társuk pusztuljon el, aztán meg titokban azóta is szipolyozzák a vérem. És én még azt hittem, hogy a barlangomból eltűnt tárgyaimat galetkik lopták el! Igaz, gyanús volt a dolog, hiszen engem nem olyan könnyű meglopni. Sebaj, most majd mindent kiszedek a kis butából, aztán mehet, ahova akar. Csak az együtt eltöltött hosszú időre, és az együtt végigharcolt győztes csatáinkra való tekintettel nem gyilkolom le csak úgy egyszerűen.

Ka-Boom persze a szolgák terén is szerencsésebb volt, mint én. Neki két kék-vörös atyája is van, így szinte csak akkor jár a templomba, ha valami annihilálta őket, vagy esetleg ő maga meg lett átkozva. Ha a rovarsámánomtól minden neki adott lélekenergiámat visszaszipkáztam, keresek én is egy ilyet. Ja, hogy ki az a Ka-Boom? Persze, nem tudhatod, mert róla még nem írtam. Nos, ő az én legjobb és szinte egyetlen barátom. Nem mintha a rendtársaimat nem tartanám barátnak, de Ka-Boom az, akivel mindig mindent megbeszélünk, rendszeresen segítjük egymást és a remete küldetéseit is együtt igyekszünk megcsinálni. Olyan, mintha valami láthatatlan kapocs kötne össze bennünket. Ezen felül öklöm és vetélytársam is. Vetélytársam, mert ugyanakkor érkeztünk a Hegybe, ugyanannak a klánnak vagyunk tagjai, mindketten a nekromanta varázslóiskolát választottuk és mindketten a végtagjainkkal harcolunk. Sajnos azonban mindig meg kell állapítanom, hogy hozzám képest ő egy sokkal életre valóbb galetki.

Nagyobb sebeket képes okozni, ellenállóbb a varázslatokkal szemben, előrébb jár a Halhatatlanok klánjának ranglétráján (bár ebben a klánháborús kitüntetése sokat segített neki) és sokkal jobbak a pszionikus képességei is. Amit pedig külön kiemelnék, az a Hegy-szerte híres építészeti tehetsége. Hosszú hónapokig nem akadt senki, aki olyan gyorsan, olyan stabilan és olyan szépen építkezett volna, mint ő. Ha a szövetségünk valamelyik épületére ránézünk, mindig meg lehet mondani, hogy melyik részeket építette belőle Ka-Boom, az ő munkája annyira elüt a többiekétől. Na, de aztán akadt valaki, akinek bántotta a szemét, hogy valamihez egy Apostol ért a legjobban az egész Hegyben, és gyorsan rááldozta az idejét és a lélekenergiáját, hogy megelőzhesse Ka-Boomot. Mert ugyebár az Apostolokat alapvetően utálni kell, még látatlanban is, és persze az érdemeiket sem szabad elismerni, mert akkor aztán szégyenben marad, aki ilyet mond... de ezt most inkább hagyjuk. Szóval az én legjobb barátom, majdnem mindenben sokkal jobb nálam, de ennek ellenére semmi irigység nincsen bennem iránta. Ugyanis ő minél erősebb, annál erősebb a rendünk, és így közvetve én is. Az egyetlen dolog, amiben jobb vagyok nála, az a gyorsaság. Hogy szemléltessem a dolgot, elmesélem, hogy a múltkor éppen a szövetségünk ivójában csevegtünk, amikor is ő véletlenül lelökte a könyökével az egyik félig teli sörös kupát. Még fel sem fogta, mi történt, amikor én már a kupával a mancsomban, vigyorogva vártam, mikor fogja föl, hogy az le sem esett. Mellesleg egyetlen csepp sem löttyent ki belőle. Nos, ez egy igen rövid történet volt, de talán alkalmas a szemléltetésre. Azt is állítottam, hogy Ka-Boom nemcsak barátom, vetélytársam, hanem az öklöm is. Ezt úgy értettem, hogy ő az, aki leginkább az Istenek Parancsolata szerint él, ő az, aki minden Apostol példaképe, a hitetlen tévelygők pedig rettegve imádkoznak a nyavalyás őseikhez, hogy kerülje el őket ez a pusztító, ez a förgeteg erejű galetki. Kevesen vannak, akik néhány tárgyuk elvesztése nélkül ússzák meg a vele való találkozást (bár most a kilencediken azért könnyebb a dolguk), hiszen két végtagjára is a tárgyirtás képességet növesztette. Azért be kell vallanom, hogy nekem is nagyok az érdemeim az ő kinevelésében, mert ide költözése után nem túl sokkal (talán másfél felszíni évvel) elege lett az örökös üldöztetésből (ezzel vagyunk így egy páran), és elhatározta, hogy letelepszik. Így is tett, és csak hosszas, hetekig tartó rábeszélés után sikerült valami tenni akarást belélehelni. Ez viszont olyan jól sikerült, hogy azóta is pörög és pusztít. Nagyon kedvelem.

De azt meg kell hagyni, hogy akármilyen erős, okos, hithű és pusztító, az olimpiákon mindig vagy húsz hellyel mögöttem végez, pedig tényleg sokkal erősebb nálam. Most sem volt ez másképp, bár szerintem az olimpiai bírák sorozatos részrehajlása és csalása van a dolog hátterében. Mert kérdezem én, hogyan lehet az, hogy aki a galetkik kilencvenkilenc százalékát könnyűszerrel helybenhagyja bármilyen fizikai harcban, az az olimpián az utolsó tíz hely valamelyikén végez? Ennyi galetki ennyire nem készülhet fel a harcokra. De megmondom én, hol volt a csalás: a szolgáknál! Ugyanis figyeltem Ka-Boom csatáit, és ahogy emlékszem, csak egyszer került padlóra, az összes többi harcot lábon fejezte be. Ekkor jöttek a bírák, akik megállapították, hogy ellenfeleinek voltak kisebb sebei, ezért azok győztek. És miért? Mert a szolgák sérüléseit is beleszámították, legalábbis az Apostoloknál biztosan. Emiatt buktuk el sorra a csatákat, de ha mégsem, akkor meg a kontaktméreg miatt. Én ezt betiltatnám az olimpiákon. Lehet valaki akármilyen erős, gyors, rendelkezhet sasszemmel vagy sárkányokat megszégyenítő mágikus hatalommal és lehelettel, ha nem tudja elkerülni egy kontaktmérgező galetki körme hegyének apró kis karcolását, azonnal vesztett. Ez így nem igazságos! Jó, azért a rendünk így sem maradt szégyenben, mert játékos verseny első helyezést és több dobogós helyezést vittünk haza a harci játékok után is. Én a nyolcadik szinten indultam, a pankrációban huszonharmadik, a normál harcban harmincegyedik, a pszi versenyben pedig a kilencedik lettem. Tudom, egyik sem egy nagy szám, de hát engem sosem érdekelt igazán az olimpia. Mindig ott vagyok, de csak azért, hogy szokják a látványomat. Egyébként sosem készülök. Na jó, most annyit megtettem, hogy a nevezés előtt elmondtam egy szélpajzsot, meg egy méregsemlegesítést, de semmi több. Meg is látszik az eredményemen...

Hogy az egyszerű mindennapokról is írjak valamit, elárulom, hogy ezen a szinten vagy nem adnak feladatot, vagy ha adnak, őskő a jutalom. Mostanában annyit kaptam, hogy alig bírom nyelni őket. A korábban már említett templomi küldetésen kívül az akadémián az öt éjkopó nyakörvért, míg a mágustoronyban öt jegyzetért kaptam ilyet, igaz, mindegyikért jól meg is kellett dolgoznom. Most éppen a boltos vár tőlem öt maerju koponyát, de tartok tőle, hogy várhatja is egy ideig, mert mindig az a torzszülött van kihalva a környéken, amit én keresek. Ez mindig minden szinten így volt, és így van most is. Ha a klánom vagy valamelyik helytartói bérenc arra kér, hogy vigyek neki valamennyi szervet vagy, hogy győzzek le valamiből valahány példányt, a keresett torzszülött azonnal eltűnik a környékről. Sem vadászatkor, sem a csarnokban, sehol nincsen belőle egy sem. Na, aztán amikor valamilyen úton-módon mégis csak sikerül összeszednem, amit kértek tőlem, abban a pillanatban fürtökben rontanak rám a korábban sehol sem talált torzak. Csakhogy most olyan sokféle kívánságnak kell megfelelnem, hogy eldöntöttem: egyiket sem fogom direkt keresni, mert bármi is akad az utamba, abból csak hasznom lehet. Aha, meg ahogy azt elképzelem...Összefuthatnék vízelementállal, maerjuval, halálgömbbel, csöpögő csápolattal vagy akár láplidérccel is, de nem. Nem, nem és nem! Csak őspókok, elemi mágusok meg agyaggólemek akarnak legyilkolni engem. Hogyan lehet ez? Nem értem, de biztos vagyok benne, hogy ez is része az ellenem szőtt összeesküvésnek.

Na, most megint jól elkeserítettem magam. De pihennem is kellene már, úgyhogy most inkább abbahagyom a körmölést. Hamarosan újra írok (ha akkor még élek), így nem marad az utókor feljegyzések nélkül. Minden jót, jövőbeni olvasó!

A novella következő része

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Leanthil naplója 1. (Ősök Városa novellasorozat).

Létrehozás: 2005. szeptember 21. 13:09:45

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma