Leanthil naplója 1. (Ősök Városa novellasorozat)

Na, akkor lássunk neki! Szóval eldöntöttem, hogy mostantól naplót fogok vezetni. Ebben több tényező is szerepet játszott, például az, hogy a szint boltosa addig nem akart utamra engedni, amíg meg nem veszem tőle ezt a könyvvé fűzött tekercshalmazt, ami - állítása szerint - már egy ideje a nyakán rohad. Ezt mondjuk nem egészen értem, mert ugyan jó-jó, a galetkik nagy többségének nincs ideje írással foglalkozni, de azért a mágusok biztosan hasznát tudják venni bármilyen írható felületnek. Szerintem megint bepalizott engem ezzel a rossz szöveggel (mármint, hogy senkinek nem tudja eladni), de üsse cseppkő, megvettem, elvégre úgysem tudom mire költeni azt a temérdek aranyat, amit eddigi teron-hegyi itt tartózkodásom alatt összegyűjtögettem. Szóval megvettem ezt a kis könyvecskét, hazafelé meg azon mosolyogtam, hogy vajon még hány darab pontosan ugyanilyen könyvet kell a boltosnak eladnia elsiratva az összes éhező rokonát, hogy az utolsó példány is elkeljen.

Hazaérve rögtön az egyik kupacra hajítottam, "Kinek van erre ideje?" felkiáltással, de aztán úgy éreztem, mintha a könyv a sarokból bámulna, a hátamat figyelné, és közben egyfolytában szuggerálna. Reméltem, nem ez is valamiféle átkozott mágia hatása, de engedtem a kísértésnek. Nem tudtam ellenállni. De hiszen miért is ne írhatnék naplót? Itt vagyok már a Hegyben négy éve, és a szövetségi újságunk egyik-másik apróbb írásán kívül sehol sem maradtak meg a velem történt dolgok. Pedig annyi mindenre lehetne emlékezni, például arra is, amikor... Hogy is volt?... izé... hát mintha... izé, na, szóval egy csomó mindenre emlékezhetnék, de annyi mindennel van tele a fejem. Jobb is, ha mostantól inkább lejegyzem. Persze nem csak magamnak, hanem az utókornak is. Ha sikerül beteljesíteni az istenek által rám szabott feladatot, akkor mondjuk nem lesz semmi értelme, de ha nem sikerül, vagy nem nekem sikerül, hanem valaki másnak, akkor akár még haszna is lehet az egésznek. Meg aztán az sem baj, ha van valaki, aki lejegyzi a történelmet, igaz ezt egy naplóban nem lehet tárgyilagosan megtenni, de legalább az én szemszögemből rögzíthetem az eseményeket. Sőt, ez az egész még arra is jó, hogyha valami nagy titok nyomja a lelkemet, legalább kiadhatom magamból, hiszen elmondani szinte senkinek sem tudom. A rendtársaimon kívül nincs olyan, akiben megbízhatnék, és itt jön a képbe egy sokadik dolog: ha "véletlenül" történne velem valami, az utókor legalább tudni fogja, hogy az érte szívéből-lelkéből munkálkodó, népének élő galetki hogyan végezte egy császári orgyilkos tőrétől vagy egyéb véletlen baleset következtében. Persze azért nem nagyon fogom hangoztatni, hogy naplót vezetek, mert némelyek esetleg a bizalmas információk megszerzésének reményében kellemetlenségeket okoznának. Ez csak magamnak szól és annak, vagy azoknak, akik majd egyszer, talán évszázadok múltán elolvassák. Még csak az kéne, hogy valamelyik kortársam mancsába kerüljön! Ha-ha! Vagy még jobb: ha a központi barlang üzenőfalára kerülne föl, az micsoda közfelháborodást keltene... belegondolni is szívet melengető.

Na, de ennyi szöveg után még mindig nem írtam semmi olyat, ami tényleg egy naplóba kívánkozna. Kezdjük a jelen röpke fölvázolásával, de nem is. Hiszen még azt sem írtam le, én ki vagyok, úgy pedig nehéz lenne a jövő századok régészeinek azonosítani az írás forrását. Lei'andarail Elaim Tharnassis Samil a nevem, vagy rövidebben: Leanthil. Így szólít itt mindenki a baráttól az ellenségig (utóbbiból több van...). Nem mintha ezt jobban szeretném, mint a hosszabbikat, de amikor négy évvel ezelőtt idetereltek minket, mint valami womath-nyájat, a nevemet kérdező írnok rám parancsolt, hogy válasszak valami rövidebbet, különben ő választ nekem. Eleve meg voltam ijedve, hát jobb nem jutott eszembe, minthogy a nemkívánatos nevemből néhány betűt kiragadva és azokat egymás mellé rakva alkossak magamnak új elnevezést. Mondhatni kicsúszott a számon. Így lett "Tharnassis fia Samil"-ból Leanthil. Jó, persze választhattam volna a Samilt is, de azt valahogy sosem szerettem, mert olyan kisfiús, nem? Szerintem az. Utólag persze - talán az ijedtségem miatt érzett szégyenemben - bemagyaráztam magamnak, hogy egy új élethez valami jobb, fantáziadúsabb illik, amibe az apám nevére való utalás már nem való bele. Másfél év telt el, mikor kiderült, hogy eredeti nevemnek van egy sokkal ősibb jelentése is: Az első a látók között, de ebbe ezúttal nem mennék bele, mert akkor a következő 20 oldalt csak a nevem taglalásával tölteném ki, arra meg most nincsen időm. Talán egyszer majd azt is leírom, de most inkább haladjunk.

Jelen pillanatban a barlangomban tartózkodom a Teron-hegy 8. szintjén. Hmm... Lehet, hogy aki most ezt olvasod, azt sem tudod, miről firkálok, hogy mi az a Teron-hegy. Elolvasni biztosan el tudod, mert végül is bármilyen nyelvet meg lehet fejteni több-kevesebb fejtörés után, tehát ezzel nem lehet gond. Na akkor röviden, hátha az évszázados föld alatti lét alatt már elhomályosult a múlt (ami most nekem a jelen): tehát be vagyunk zárva a föld alá, ki tudja, mióta. Be vagyunk zárva, mert hajdan, amikor az istenek visszafogadtak volna minket maguk mellé, a Mennyek Országába, néhány nagy hatalmú, és világi hatalmát féltő egyén erővel és ármánnyal hamis eszméket kezdett terjeszteni, a jókat rossznak kiáltotta ki, és a neki hívő vagy hatalmától félőket ez a Hatalmasokból álló csoport beterelte egy hegység mélyére, hogy azok védve legyenek az "Ellenségtől". Azok meg még hálásak is voltak ezért a rabságért, hiszen agyukat teljesen megszállták a hamis tanítások. Az egész kultúránk ezeknek az ősöknek a tiszteletéből áll. Változás nem sok történt az óta sem, ugyanazoknak a köröknek kell engedelmeskednünk, különben valahol a felderítetlen, szörnyektől hemzsegő területeken találnánk magunkat. Lényegében az egész életünk szabályokból és tiltásokból áll. Bárki, akinek ez nem tetszik, az mehet a maga dolgára, de nem is ez a baj, hanem, hogy egyesek a törvényeinket fegyverként használják mások ellen. Mindenféléket ráfognak szerencsétlenekre, míg végül el nem érik, hogy az illetőt kitaszítsák a közösségből. Ha most élnél (Te, aki ezt olvasod), magad is meggyőződhetnél a szavaim igazságáról, elég lenne csak egy kicsit eltávolodni a fajunk által ellenőrzött területekről. Lépten-nyomon renegát mágustanoncokkal, elektromancerekkel és ki tudja, még milyen elnevezésekkel illetett galetkikkel találkoznál, akik valaha mind a galetki faj egyenrangú tagjai voltak. Most legyilkolandó prédák, és ez komoly! Hát ilyen békés fajta vagyunk, nem is beszélve arról, hogy a többi értelmes fajjal szemben miként viselkedünk. Kitalálhatod: halomra gyilkoljuk mindet. Ahelyett, hogy velük együttműködve megpróbálnánk minél hasznosabb dolgokat létrehozni, baráti kapcsolatokat ápolnánk velük, és mindenben összetartanánk, ehelyett egytől-egyig háborúban állunk velük. Persze, őket nem tudta megrontani a Hatalmasok hamis beszéde, ezért azok attól félnek, hogy ezek a fajok esetleg felnyitnák a galetkik szemét. A halottak pedig köztudottan rossz beszélgetőpartnerek, viszont nagyon jól tudnak hallgatni. Csak egy-két tucat megvilágosodott galetki van, akik az igazságot hirdetik, de őket meg kinevetik, és bolondnak tartják őket.

Én is ilyen galetki vagyok, de mivel én vagyok a fő szószóló, szinte minden eszközzel megpróbálnak elpusztítani engem, aki az igazságot hirdetem, hogy lebontsam a Hatalmasok hazugságainak falát. Egyetlen dolgot nem tehetnek csak meg: hogy egyszerűen megölnek. Akkor ugyanis teljesen nyilvánvalóvá válna, hogy igazat beszélek, és abba könnyen belebukhatna az egész császári diktatúra. Éppen ezért kell állandóan milgandfényben lennem, ezért kell mindig mindenkinek tudnia, hogy hol vagyok, és mit csinálok. De nem kell őket félteni, mert miután itt a hegyben minden az ő irányításuk alatt áll, a különféle feladatok, - az Ősök Csarnokának próbái, minden - temérdek lehetőségük van úgy intézni a dolgokat, hogy "baleset" történhessen velem. Az bárkivel történhet, nincsen abban semmi feltűnő. Temérdek példát hozhatnék, a későbbiekben magad is olvashatod majd a fejleményeket, ezért most csak egyetlen nyilvánvaló példát írnék le. Itt, a 8. szinten a helytartóság négy szolga tartását engedélyezi, de nekem egészen a legutóbbi időkig csak három volt azon egyszerű okból kifolyólag, hogy eddig nem találtam negyediknek olyat, aminek hasznát is tudtam volna venni. Nem is volt eddig szinte (!) semmi baj, viszont amint magam mellé vettem egy kék ekindát is a két quwarg katonám és a rovarsámánom mellé, és így négyre nőtt a szolgáim száma, az Ősök Csarnokában azonnal megszaporodtak a piromancerek, a manapoidok és a lélektáncosok, amik pillanatok alatt, egy-egy varázslatukkal halomra gyilkolják egyszerre mindet. Ez a szaporulat olyan mértékű, hogy 5 torzszülöttből 4 tartozik a fenti három faj közé. Milyen érdekes... Ezzel ugyan nem az életemet veszélyeztetik, mert engem megkarcolni sem tudnak, de szinte a legmesszemenőbbekig akadályoznak, hiszen állandóan a templomba kell rohangálnom, hogy felgyógyítsák a szolgáimat, ami rengeteg pénzembe is kerül az elfecsérelt időn túl. A papok (ugyan már, milyen papok ezek?) már előre mosolyognak, akárhányszor náluk járok, és még csak be sem mázolhatok nekik egyet. Csak az vigasztal, hogy ugyanazok a törvények védik őket, mint amik engem védenek a feldühödött galetki társaimtól. Hogy mitől dühödnek föl? Csak röviden: mert kihasználom azokat a lehetőségeket, amiket a galetki faj hiányos törvényei nyújtanak számomra, azaz tárgyirtás képességet növesztek a mancsomra. Ha harcba bonyolódom valamelyik fajtársammal, nemcsak a bőrét szaggatom fel, hanem minden mást is, ami a bőrét védi. Aztán azok meg hisztériázva, a páncéljukat siratva rohannak panaszkodni a helytartóhoz, hogy az csináljon velem valamit. Hát csináljon ő, ha tud!

Ez évszázadok távlatából is biztosan nagyon alávaló dolognak tűnik, ugye? Pedig nem az. Valójában erre azért kényszerülünk (én és a Fény Apostolainak rendje), mert más eszközünk nincsen, hogy a hitetlen galetkiket egy kicsit felrázzuk. Ha nem így tennénk, meg sem hallgatnának bennünket, vagy jönne a bolondnak tartás, a kinevetés és a megalázás. De ez megint egy hosszú történet, amibe most nem megyek bele.

Egyébként is, későre jár már az idő, holnap pedig sok dolgom van. Hamarosan itt az olimpia, bár arra sosem készültem különösebben. Lehet, hogy most sem fogok, mert esélyem úgysem lenne, de azért próbálok majd minél előkelőbb helyet kiharcolni magamnak. Másrészt hamarosan költözöm föl a kilencedikre, mert itt, a nyolcadikon már semmi dolgom nincsen a csarnok maradék részének felderítésén kívül. Meg álmos is vagyok már.

Ha a fent vázolt okok miatt nem ébrednék föl holnap (mert mondjuk "véletlenül'" beomlana a barlangom), akkor ezennel elköszönnék e rövid naplóbejegyzés végén (ha holnap nem ébredek föl, akkor az egész napló ilyen rövid maradt). Üdvözlet, kedves ismeretlen olvasó! És ne feledd:

Hazugságot mondani ne merj, igazságot mondani ne félj!

(Ezt nem én mondtam, hanem valami Cireco vagy Ciceor vagy milyen nevű már rég halott galetki filozófus. Viszont ez az életfilozófiám.)

A novella következő része

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Részlet egy naplóból, avagy a bomlott elme (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2005. szeptember 13. 10:47:19

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08

Nyomtatási forma