Patkány (Túlélők Földje novella)

Patkány. Óriáspatkány. Erre még emlékszem, ez volt az a lap, amivel Wizax megnyerte az este utolsó kártyapartiját. Hárman ültünk az asztalnál, én a sarokba húzódva, jobban szeretem a félhomályt és a háttérben maradást mindenféle csillogásnál, hivalkodásnál. A mellettem ülő hamiskártyás elfnek és a velem szemben helyet foglaló hegynyi trollnak sohasem kellett termetük miatt óvatosabbnak lenniük. Engem még kísértenek a Tűzvihar előtti képek, mikor gyermekfejjel róttam apám, a törzs sámánja, által kiszabott küldetések alatt a hegyeket. Sokszor kellett elbújnom nálam háromszor, négyszer nagyobb lények elől. Ma már persze más a helyzet, de a szokás, az szokás marad. Jó kis görbe este volt, amivel megünnepeltük Clod sikeres átúszását. Arcát még vörösen díszítette egy vércápa harapásának nyoma, de büszkén trónolt az asztalnál, övén új, keleti trófeáit simogatva. Ünnepeltünk, ahogy az a Család igaz tagjaihoz illik. Pénzre nem volt gondunk, ittunk, ettünk egész éjszaka, s az örömlányokkal ölünkben, hajnalig kártyáztunk. Mindketten, az elf és a troll, jó kártyásnak számítottak, de Wizax-szal egyikünk sem vehette fel a versenyt, a kártyák bűvölésében. Ujjai gyors és követhetetlen táncot jártak a lapokkal, s mi csak figyelhettük, miként gyarapodik előtte, s miként fogy előlünk aranypénzeink kupaca. A reggel eljövetelével az elf kivett a nyereményéből annyit, amennyi egy jó kupa bor és reggeli költségeit felezi, a többit arcán vérlázító mosollyal visszatolta az asztal közepére: "Nem akarom, hogy éhenvesszetek..."

Patkány. Sok-sok patkány szimatolt körbe Alanor egyik félreeső sikátorában. Ide vonultam félre miután elváltam társaimtól. Irtózatosan hasogatott a fejem, s kábult fejjel is rájöttem, hibát követtem el: túl sokféle italt ittam az éjjel. Elfelejtettem egy réges-régi Kerekkorsó mondást: "Egy éjszaka, csak egy ital szerelmese légy, vagy máskülönben féltékenyek lesznek egymásra, s összevesznek benned!" Émelyítő hányinger kapott el, és gyomrom görcsös követelőzésének nem mondhattam többé nemet. Ott feküdtem a sötét sikátor alján, egy kis esővíztócsa szélén. Idáig botorkáltam el, s könnyítettem belsőm hullámzó poklán. Nem tudom, meddig feküdhettem ott, csak a sötétben parázsló ezernyi szempárra emlékszem. Az orrok nedves csillogására, amint szagnyomokat kapnak fel a kósza szellőből. Karmok kopogása a kopott macskaköveken. Így talált rám a reggeli Nap, és valami más...

Patkány. Ez volt az a szó, mely egy rúgás kíséretében ért. A hang nem okozott volna fájdalmat, de a bordáimba csapódó zangrozi csizma rögtön felébresztett kábult álmomból. Megpróbáltam feltápászkodni, de ezzel csak azt értem el, hogy szabadon maradt oldalamat érték a rúgások. Minden egyes rúgást ugyanaz a szó kísérte: patkány. Csillagok keringtek szemeim előtt, miközben a felettem álló nap szimbólumos alak, egy jóhoz méltó precizitással próbálta vasalt csizmájával a vesém leszakítani. Nem tudtam, akkor és ott mást tenni, csak magzatpózba gömbölyödtem, és vártam, hogy abbahagyja, vagy mikor ájulok el... Könyökömmel az oldalamat, felhúzott térdeimmel a hasamat védve feküdtem. Egyre halkult a könyörtelen hang ereje, talán fáradt, vagy én süllyedtem egyre mélyebbre az eszméletlenség vizébe. Egyszer csak elsötétült minden.

Patkány. Mindenhol csak patkány hemzsegett körülöttem. Egy városszéli árok partján hevertem kifosztva. Talán a napszimbólumos cipelt el idáig, mikor azt hitte végem, vagy egyszerűen a városi őrség dobott fel a dögöket gyűjtő kocsira. Nem tudom. Csak azt, hogy éhes, szomjas és összetört voltam. A közelembe óvakodó patkányok közül elcsíptem egyet; mozdulataim; így száraz, józanon; a Sárkány erejétől telten, villámgyorsak voltak. Tucatnyi kellett az apró testekből, hogy erőm valamelyest visszatérjen. Tucatnyi kis lélek szállt uram felé aznap. Szomorúan gondoltam rájuk, de tudtam, ma este egy újabb lélek fogja követni őket. Egy napszimbólumosé. Az estét megvárva óvakodtam be a városba, s árnyékról árnyékra járva meglátogattam a kocsmákat. Talán a negyedik lehetett, ahol megtaláltam emberem. Épp teli szájjal ecsetelte legutóbbi küzdelmét, egy állig vértbe öltözött, vámpírkardot forgató árnymanó ellen, ahol, természetesen diadalmaskodott, de kegyes ember lévén, nem vette életét a gaz gonosznak, hanem futni hagyta. "Ez lennék én?" - sejlett fel bennem a gyanú, s a meséjét tovább hallgatva, meg is bizonyosodhattam róla. Emberem jócskán ivott, és története egyre vadabb és merészebb lett, jókora hallgatóságot vonzva köréje. A többség helyeslően mormogott, mikor bőszen ecsetelte, hogy az összes gonosznak vesznie kell a világról, még az írmagjukat is kiirtani. Kiemelt szerepet játszott pusztító terveiben, az általa csak "patkány"-oknak nevezett árnymanók.

Patkány. Egyedül csak ezek az élőlények ismerik úgy Alanor csatornáit, hogy tőlük, még a magamfajta tolvaj is jócskán tanulhat. Kevesen tudják, hogy Alanor egy ősi város romjaira épült, úgy nőtt ki fölötte, hogy nem is vette észre, mi van a mélyben. Számtalan alagút, barlang, kazamata, ódon sírhely található a föld gyomrában. És, persze, a régi város minden épületének romja. Mint annak a régesrégi mészárszéké, ahova éjjel vittem a Raia papot. Könnyű préda volt, magányosan, részegen egy sötét utcán. Most itt állt előttem egy oszlophoz kötözve, értékeitől megfosztva. Egyedül az övén lógó DEM-et hagytam meg nála. Több vödör vizet zúdítottam az arcába, mire kijózanodott, de azt akartam, hogy tudatában legyen annak, ami történik vele. Ott állt büszkén, az oszlophoz láncolva, mint egy oroszlán. Felismert, és becsmérlő szavakkal illetett, bőven használva kedvenc szavát. Én kőmerev arccal álltam szóözönét, mely akkor sem akadt el, mikor övemből elővettem a vámpírtőröm. Több vágást húztam arcára, mellkasára, karjaira, combjaira, s mikor rajta újabb és újabb sebek nyíltak, összezúzott testem lassan felépült a tőr sötét erejének köszönhetően. A sebek nem voltak mélyek, épp hogy csak a bőrét szakítottam fel, igaz, vére bőven bugyogott belőlük. Mikor a legutolsó vágást is megejtettem rajta, tőrömet eltéve megfordultam és a kijárat felé vettem lépteim. Az oszlophoz kötözött alak, rubin színű szoborként állt, és mocskos átoközöne folyamatosan zúdult rám. A kijáratnál megálltam és vártam. Vártam türelmesen, hangtalanul. Az alak szavai egyre bizonytalanabbá váltak, lassan elfogyott belőlük a gőg és fennhéjázás. Megijedt, hiszen tudta, amit tettem vele, nem elég egy komoly bosszúhoz. Várakozásom nem volt hiábavaló, apró neszek jelezték jöttüket. A hatalmas csarnok, régi, ki tudja milyen célt szolgáló szerszámokkal telve, szinte életre kelni látszott. Ezernyi apró bundás test, nedvesen csillogó orrok erdeje. Éles karmok koppanásai, reszelőszerű fogak csattogó hangja, vörösen izzó, éhes szemek. Tengernyi éhes, vérszagtól megvadult...

Patkány. A fájdalom nem jó szó leírni, azt az érzést, mikor az embert élve megeszik. Üvöltése felkísért a napfényre... Soha, soha ne becsüld le a patkányokat.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A játszma (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. november 21. 12:54:37

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma