Tisztogató pszichoanalízis (Ősök Városa novella)

Elbújtam az árnyékokba, hogy csendben meglessem őket. Ott nyüzsögnek. Undorítóak. Imádom őket. Szerelmes vagyok a rettegésükbe, bolondulok a rémült kiáltásaikért. A húsuk? Nem, dehogy. Vegetáriánus vagyok, nem szorulok ilyesmire. Miért, ki mondta, hogy az élelemért tesszük? Valami kezdő? Hát, talán ő még igen. Nem érzi a művészetet a harc mögött.

Hogy brutális verőgépek lennénk? Ezt a tankönyvben olvastad? Csak mert ostobaság. Ők sokoldalúak. Nekünk is annak kell lenni. Nézz rám! Varázsolnak? Lepereg rólam. Ütnek, vágnak, harapnak? El se találnak, vagy ha igen, hát csak sziklakemény bőrömet harapdálhatják. Hogy penetráns a szaguk? Csak rá kell gondolnom, és olyan erős rózsaillat vesz körbe, ami elnyomja dögletes kipárolgásaikat. Esetleg acélos irhájukra, gránitbőr varázslataikra számítasz? Nos, mérgem, mely erősebb a kígyópókénál, mindenen áthatol. Megmérgezem. Harapásommal lebénítom. Csak áll, mozdulni sem bír. Megint belévájom halálos karmaimat. Sikítana, ha tudna. A lelkem táncol, lüktet a vérem. Van, mi ennél gyönyörűbb?

Mert mit ér a kincs, ha nem tőlük ragadjuk el? Mit ér a mágia, ha nem ellenük használjuk? Mit ér a pszi, ha nem az ő terveiket kémleljük? Mit érne az egész egyáltalán, ha ők nem lennének? Ülnénk a barlangunkban, békében, egyetértésben? Hahh! Tartson csak örökké a káosz, és a rend a káoszban! Civakodjanak a szintek vezetői az örökkévalóságig, lázadjanak a klánok, forduljanak egymás ellen a galetkik sekélyes eszmék miatt! Hogy sose legyen összefogás. Hogy sose kelljen szembeszállni az Ellenséggel, mert legyőznénk, és akkor ki kellene menni a felszínre! Nem akarok! Itt akarok maradni. A mélységben. A sötétben. A melegben. Őket pusztítva, a vérükben fürödve, koponyahalmokat taposva, vadászni, enni, lopakodni, hajtani, irtani őket méreggel, erővel, ésszel, tűzzel, vassal.

Mert sose feledd: nincsenek várandós nőstények, szomorú szemű kölykök, megfáradt vének. Csak ők vannak, a torzszülöttek. Ők, és mi, a galetkik. Nekünk igazunk van. Nekik pedig végük.

Elbújtam az árnyékokba, hogy csendben meglessem őket. Ott nyüzsögnek. Undorítóak. Imádom őket. Örülök, hogy vannak. Ha nem lennének... talán én sem lennék.

Létrehozás: 2003. november 6. 11:03:26

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma