A koponya (novella)

A varázsló, név szerint Torbur Nogud, előre hajolva, könyökölve ült az asztal mellett. Két tenyerével megtámasztotta a homlokát, s mereven bámulta az előtte fekvő könyv ábráit. Testét hosszú, fekete köpeny takarta, fejét egy előrelógó csuklya fedte, ezért az arcából az asztal túloldalán szobrozó harcos nem látott semmit.

A harcos az emberi fajba tartozott, vékony, százhetven centiméter magas testét erős, de hajlékony bőrruha fedte. Hosszúkás, borotvált arcának a közepéből hatalmas orr állt ki, ami fölött keskeny, mindent befogadó szemek parázslottak. A vékony szemöldök magas, értelmes homlokkal párosult. Fekete haját a tarkóján összekötve, lófarokban hordta. A válláról egy kisebb iszák lógott alá, amit a hóna alá csapott, s a jobb karjával a testéhez szorított. Az övének a jobb oldalán egy megkopott rész mutatta, hogy hol szokta a dobótőrjeit tartani, de ezeket most le kellett raknia az előszobában. Ránézésre senki sem gondolta volna, hogy ő a város egyik legügyesebb kezű tolvajmestere.

Több mint negyedórája, mióta a mágus famulusa - egy pikkelyes másfél méter magas sárkánygyík - az ura elé vezette, némán várakozott. Eszébe se jutott, hogy elmélkedésében megzavarja a város harmadik legnagyobb hatalmú varázslóját, ennél sokkal nagyobb önuralommal rendelkezett. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy nem először járult Torbur elé, ezért lelkileg előre felkészült a várakozás unalmas perceire.

A várttal ellentétben azonban a harcosnak nem maradt több ideje a töprengésre, mert Torbur egy hirtelen mozdulattal összecsapta az előtte fekvő könyvet, s felpillantott. A csuklya az arcát továbbra is árnyékba vonta, aminek a mélyén csak egy vörös szempár ragyogása látszott.

- Milyen árut tudsz nekem mutatni? - kérdezte mély, rekedtes hangon.

A tolvaj kibontotta az iszákját, s két varázstárgyat rakott ki az asztalra.

A varázsló megmerevedve, néma hápogással bámulta a pecsétes gyűrűt, s a mágikus medált. Ha most nincs rejtve az arca, akkor a harcos nem tudta volna mire vélni a hirtelen kitágult pupillákat, és az elsápadó arcot.

- Honnan szerezted ezeket a tárgyakat? - kérdezte Torbur magához térve.

- A múlt héten a hegyekben jártam, ahol egy hirtelen keletkezett szélvihar elől menekülnöm kellett. Az orromig sem láttam, lovam szakadékba zuhant, magam sem tudom, hogy mennyi ideig botorkáltam a sziklák között, míg egyszer csak egy keskeny szurdokon keresztül piciny hasadékhoz érkeztem. Ezen átcsúszva egy barlangban találtam magamat, ami kiöblösödve egy nagy barlangcsarnokba torkollott. Ide belépve több tucatnyi csontvázra bukkantam, melyek körül szétszóródva a legnagyobb döbbenetemre számtalan varázstárgyat találtam. Mivel a mágiához nem értek, ezért nem mertem ezeket a tárgyakat megérinteni. Ki tudja milyen bajt szabadítottam volna magamra. Ám rövid nézelődés után az ajtóhoz közel eső egyik csontváz - amelynek a mellkasát valaha egy nagy kőszikla lapította szét - ujján megpillantottam ezt a gyűrűt, mellette pedig a medált. Ezt a két tárgyat nem ítéltem túl veszélyesnek, ezért úgy gondoltam; jobb ha elhozom Önnek.

A mágus az ujjára pillantott, amin az asztalon heverő gyűrű ikertestvére volt látható. A nyakában a mágikus medál hasonmása lógott. Csak annyi különbség volt köztük, hogy azok a varázstárgyak, amelyeket a tolvaj hozott, sokkal kopottabbaknak tűntek. Az egész azért volt érthetetlen, mert a mágikus védelmét erősítő gyűrűt két hónapja, a medált fél éve készítette. A varázstárgyak elkészítését ő dolgozta ki, és a leírását a ház alatt húzódó titkos laboratóriumában tárolta, ahova rajta kívül még a leghatalmasabb ellenfelei sem léphetnek be észrevétlenül. Az pedig teljesen lehetetlen, hogy más két ugyanilyen tárgyat készítsen.

Ám a töprengés fonalát az agyában robbanó felismerés szikrája váratlanul félbeszakította, csak most tudatosult benne, hogy mit takarnak a tolvaj imént elhangzott szavai.

- Megtalálta! - ujjongott hangtalanul. - Igen! Megtalálta az elveszett barlangot, amit tizenkét évszázad óta oly sokan kerestek már! Az akkor élt legnagyobb mágusok csatája zajlott ott, aminek a végén a történetírók szerint senki se hagyta el élve a barlangot.

Mohó szemekkel pillantott körbe, még azzal sem törődött, hogy a csuklyája egy kicsit lejjebb csúszott, és az arca láthatóvá vált. A harcos meghökkenve hátralépett. Soha nem látott még ilyen összetöpörödött, öreg arcot.

Ám a mágus lobogó szemeivel nem figyelt a tolvajra, aki csak egy porszem volt számára. Csak arra használta, hogy általa a hatalmát tovább növelje. Amíg szüksége van rá megfizeti, de ha érdekei úgy kívánnák, gondolkodás nélkül megszabadulna tőle.

Torbur Nogud lelki szemeivel már látta magát egy új birodalom élén - a barlangban szerzett varázstárgyakkal felszerelkezve, a csontvázakból nyert mágikus mannától megerősödve - ahol majd a mostani riválisai térden csúsznak előtte, persze ha életben hagyja őket. Mindenki rettegni fogja a hatalmát.

Közben a tolvaj újra benyúlt az iszákjába, s egy koponyát tett az asztalra, amivel kizökkentette a mágust merengéséből.

- Annak bizonyítékaként, hogy igazat beszélek - folytatta. - elhoztam a szétzúzott mellkasú csontváz fejét is.

A varázsló a koponyára pillantva megrázkódott, hirtelen úgy érezte, hogy a testét mágikus energia-kisülések rángatják. Hátán egy hirtelen hőhullámmal keveredve felborzolódott a szőr. Ám a gerincén máris jeges bénultság kúszott végig, fogai hangosan összekoccantak, libabőrösen összeborzongott.

Nem tudta mire vélni testének ezen furcsa reakcióit.

De néhány nyugtató gyakorlat elvégzése után, miután a tüdejéből kifújta a bent rekedt levegőt, e hatások megszűntek, s ezt követően már minden figyelme a fejre irányult.

Az ujja hegyén kelt, furcsa, bizsergő érzéssel nem törődve fogta meg a koponyát. Felemelte, lassan körbeforgatta. Közben soha nem tapasztalt melegség öntötte el a kezét, ami végigkúszott a karján, s elérte a mellkasát.

Szívét erős görcs rántotta össze.

A fájdalom hatására teste összerándult, a koponya megbillent a kezében, kicsúszott belőle, s nagyot koppanva az asztalra esett.

Ebben a pillanatba úgy érezte, hogy az agyában ezer szikra pattan, miközben döbbenten meredt maga elé. A koponyából nem várt erősségű, mégis valahogy ismerős intenzitású mágikus manna áramlott a testébe.

Ahogy a koponyával megszűnt a fizikai kontaktus, a testét felhevítő melegség elenyészett, az agyát elöntő fájdalom tova tűnt. Nem értette ezeket a reakciókat, de most nem volt ideje ezeken a hatásokon gondolkozni. Lassan felállt.

Most már pontosan tudta, hogy mit kell tennie.

A harcoshoz lépett, aki szemének lobbanása láttán néma dermedtséggel bámult rá. Ám a mágus - hatalmának biztos tudatában - jobb kezét szó nélkül a harcos fejére tette, majd szemeit lecsukta. Csak néhány szívverésnyi idő telt el, és csukott szemhéjai előtt megjelent a barlang pontos helye. A harcos emlékeiben elmerülve meglátta a barlang belsejét, az érintetlen csontvázakat, s varázstárgyakat.

Ez a látvány minden képzeletét felülmúlta.
 
 

Torbur Nogud kilépve a teleportálásból halk pukkanással megjelent a hasadék előtt. Fürkésző érzékei semmilyen élőlényt, és veszélyre utaló jelet nem jeleztek a környéken.

Gyors, mohó léptekkel lépett be a barlangba.

Vakító villanás csapott a szemébe, egy ismeretlen erő megragadta, a magasba röpítette, megforgatta, s berántotta egy tölcsér formájú homályos foltba. A barlang falai elmosódottá, homályossá váltak.

Még mielőtt bármit tehetett volna kirepült egy szabad térbe, előrezuhanva, két méter magasról, hassal a földre érkezett. Szájába apró homok került, a homokszemek megcsikordultak a fogai között. Fülébe csattanások, süvítő varázslövedékek zajai, egy-egy detonáció hangjai csaptak.

Felnézett.

Elkerekedett szemmel, tátott szájjal bámulta a szeme elé táruló látványt. Hátán a jeges bénultság fagyott teste kúszott végig, ami megdermesztette az izmait. Előtte egy mágikus csata zajlott, amiben színes köpönyeges varázslók tucatjai küzdöttek egymással.

Éles fényesség villant előtte, s egy rossz irányba elsütött villám pattant fekvő testének. Felizzó mágikus gyűrűje magába szippantotta az energiát. Az ujjára égő varázstárgy okozta fájdalom távolra űzte dermedtségét. Magához térve felugrott, de a kavargó mágikus mannában nem észlelte, hogy a magasból egy szikla zuhan alá. Sajnos természeti erők ellen óvó varázseszköz nem volt nála.

A szikla a földre terítette, a mellkasának vágódott, s szétlapított azt. Halványuló tudatában egy utolsó villanással minden a helyére ugrott; A barlang egy olyan ősi varázslattal volt körülzárva, ami minden kifelé és befelé haladó varázstudót visszarepített arra a napra, amikor a mágusok csatája zajlott. Így nem lehetett a csata elől elmenekülni. Mivel mindenki elpusztult az összecsapásban, ezért nem volt aki feloldja a varázslatot, amelyet az ő korában már nem ismertek, de ennek ellenére még kifogástalanul működött.

A sors iróniája, hogy a jövőben azok a varázstárgyak, melyek felkeltik az érdeklődését, az általa készített varázseszközök lesznek, a koponya pedig, amit majd a kezében fog; a saját koponyája lesz.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Brian McAllister: Lélekrabló (novella).

Létrehozás: 2003. október 7. 09:05:54

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma