Robert Thurston: A Sólyom felemelkedése (részlet)

3059. december 28.

Natalie Breen gyakran üldögélt a sötétben a Kánok Csarnokában itt, a Strana Mechtyn. Egykor ő is azok között a kánok között volt, akik nevet adtak ennek a helynek, mostanra azonban minden megváltozott. Nyolc év telt el Tukayyid óta, nyolc év azóta, hogy megszégyenülten távoznia kellett, miután visszavonult abból a véres küzdelemből. Itt volt a Strana Mechtyn, saját vérei között, és mégis úgy érezte magát, mint egy száműzött.

A kánok nem szoktak lemondani. Csatában halnak meg, mint a többi kiváló harcos. Egykor ő irányította az egész Acélvipera klánt, most pedig az utódja, Perigard Zalman időszakos tanácsadójaként szolgált. Natalie Breen jobban szerette volna, ha inkább elküldik egy barlangba, Arcadia dzsungelének mélyére, Zalman azonban ehelyett odaadta neki ezt a félreeső irodát a Kánok Csarnokának Acélvipera szárnyában.

Azokban a ritka esetekben, amikor elvegyült klántársai között, a Viperák egykori pozíciójának kijáró tisztelettel kezelték őt, de még így is kitaszítottnak érezte magát. Tudta, hogy saját klánján belül is vannak ellenségei, akik legszívesebben egy solahma egység szemétdombjára küldenék őt. Azt is tudta, hogy sokan kegyvesztettnek tekintik.

Mielőtt egy hangosan kiadott paranccsal leoltotta volna irodája világítását, szokás szerint az emlékiratain dolgozott. A klánharcosok nem túl gyakran írtak memoárt, de azért volt már rá példa. Egy emlékirat rendszerint tele volt különféle csaták elemzésével, hogy az olvasók - általában harcoló egységek parancsnokai, illetve a klánok útjában és történelmében elmélyedni kívánó kadétok - tanulhassanak a múlt hibáiból és eredményeiből.

Breen azért oltotta le hirtelen a villanyt, mert ismét - immár a sokadik alkalommal - egészségtelen gondolatok szállták meg kánként átélt kudarcairól. Eszébe jutott, hogyan kellett szó nélkül tűrnie, amikor az Acélviperákat tartalék státuszba helyezték ahelyett, hogy elfoglalhatták volta jogos helyüket az eredeti inváziós klánok között. Felidézte, mekkora megkönnyebbülés volt, amikor az ilkán végül mozgósította a Viperákat, és beosztotta őket a Jádesólyom inváziós folyosó egyik szakaszára. Újabb diadal következett, amikor a Viperák győzelmei az inváziós front élére helyezték a klánt. Aztán jött Tukayyid. A sikerektől megrészegült Acélviperák sosem számítottak arra, ami azon az elátkozott világon, az Ördög Katlanjának nevezett komor, lehangoló vidéken várt rájuk.

Sötét idők voltak, és még sötétebbek következtek utána. Natalie Breen lemondott, de csak azt érte el vele, hogy onnantól fogva túlságosan gyakran gondolkodott el rajta, vajon nem kellett volna-e figyelmen kívül hagynia a szégyent, és végeznie tovább a dolgát. Hitt benne, hogy önfeláldozása majd segít eloszlatni a szégyen felhőjét, amely a Viperáknak a Tukayyidról történő kényszerű visszavonulása felett tornyosult. És talán valóban segített. Egy új kán vezetésével a klán számos bolygót elfoglalt a Jádesólymoktól, majd az évek folyamán folytatták hódításaikat.

Megborzongott, amikor arra gondolt, mi történt volna az Acélviperákkal, ha nem adja ki a parancsot a visszavonulásra a tukayyidi vérfürdőből. Sikerült megőriznie a klánját, de ezért a lépésért feláldozta harcos szellemének minden morzsáját, és kénytelen volt lemondani posztjáról. A dicső halál helyett a feledésben kellett végeznie. De a Viperák túlélték a megpróbáltatásokat, és csak ez számított. Most már túl késő volt újra megharcolni a régi csatákat. Mindez már csak elszivárgott hűtőfolyadék volt a mech lába alatt... vagy hogy is szólt a régi mondás.

Valaki kopogtatott. A nő az ajtóra nézett.

- Jöjjön be, Zalman kán - szólt ki végül.

Az ajtó kinyílt, és felbukkant Perigard Zalman alakja. A magas férfi, aki fiatalkora óta egyetlen felesleges grammot sem szedett magára, vékony pálcikaembernek tűnt a kintről beszűrődő halvány fényben.

- Tudta, hogy én vagyok az, Natalie kán? - Mindig régi címén szólította elődjét, aki ebben sosem próbálta meggátolni.

- Mindig ön az. Más nem jön ide. Csak ön, és néha a sakán, de ő sosem érkezik egyedül. Így amikor kopogtatást hallok, mindig tudom, hogy maga az.

A férfi megállt az ajtónyílásban.

- A sötétben ül, Natalie kán?

- Fáj a szemem. Világítást!

A helyiség fénybe borult. Még Zalman is hunyorgott a hirtelen ingertől.

- Mi hozta önt ide, kánom? - kérdezte Breen, és arra gondolt, Zalman bizonyára a korábban kért katonai összesítő jelentésért nézett be hozzá.

- Megint a Jádesólymok - felelte a férfi rosszkedvűen.

- A Sólymok - rázta meg a fejét undorodva Breen. - Tövisek az oldalunkban, azok voltak már jóval azelőtt is, hogy kánná választottak. Irántunk érzett gyűlöletük a nagytiszteletű Mercer kán napjaiig nyúlik vissza. És persze az sem mellékes, hogy túlságosan sokszor diadalmaskodtunk felettük a harcban.

Zalman teljes tekintélyes magasságában kihúzta magát, és kezét összekulcsolta a háta mögött.

- Igen, és a Sólyom kán most úgy döntött, politikai úton próbálja megnyerni azt, amit becsületes harc útján nem érhet el. Marthe Pryde kán megint kritizál és tiltakozik, amiért meg kell osztania velünk az inváziós folyosót. - Rövid, horkantásszerű nevetést hallatott. - Az ember azt gondolná, nem fog gyűlölni minket annyira, amiért nem használtuk ki a helyzetet, amíg ő a Coventry megtámadásával volt elfoglalva.

Breen elmosolyodott. Ez a fajta széles mosoly rendszerint szarkazmust tükrözött, mégis valahogy vonzóvá tette az egyébként sólyomszerű, bozontos szemöldökű arcot.

- Jellemző Jádesólyom intrika - mormolta. - A heroikus felszín alatt túlságosan sokat ármánykodnak. Ám az inváziós folyosóban aratott győzelmeinket nem tudják ilyen könnyen elfeledtetni. Az új kánjuk, ez a Marthe Pryde elég izgága típusnak tűnik. Túlságosan ravaszkodó és arrogáns.

- Érdekes, hogy ezt mondja. Ők minket tartanak arrogánsnak.

- Azok is vagyunk, nem? Ez az egyik legjellemzőbb tulajdonságunk. Ne kíméljen, Perigard, mire készülnek a Sólymok?

- A Begyűjtő Próbák során elért győzelmeket hozták szóba. Marthe Pryde-nak van képe gúnyolódni a Nagytanács előtt csekélyebb jelentőségű sikereink miatt, és megpróbál megszégyeníteni minket azzal, hogy azt hangoztatja, a Vipera harcosok némelyike szándékosan veszített bizonyos klánokkal szemben, hogy biztosan bekerülhessen a következő invázióba. Azt mondja, ez bőven elegendő ahhoz, hogy végérvényesen eltávolítsanak minket az inváziós folyosóból.

Natalie Breen nem tudta elrejteni meglepetését.

- Ez nem méltó a klánokhoz! Sosem gondoltam volna, hogy Marthe Pryde beleártja magát a politikába. Sokkal inkább látszott harcos hős típusnak. Csak a körülmények tették őt kánná.

- Valóban nem látszik annyira körmönfontnak, de a hírszerzési jelentéseink szerint ő és a klánja folyamatosan áskálódik ellenünk. Az egyik világunk, a Jabuka túlságosan közel van a Terrához, és most, hogy ez a nevetséges új Csillagliga kisöpörte a Füstjaguárokat a Belső Szférából, könnyen mi lehetünk a következő célpont. Azonban amíg ki nem derül, mire készülnek ezek a szabadszülöttek, nem szeretném, hogy a Viperák a Sólymokkal küzdjenek a megszállt világokért. A tanácsáért jöttem, Natalie kán.

- Állok szolgálatára, mint mindig.

Ha Zalman csak sejtette volna, milyen nehéz ezt kimondania... udvariaskodnia azzal az emberrel, aki egykor az ő sakánja volt, egy egyszerű beosztott, akit időnként könyörtelenül ugráltatott.

- Először is, szükségem van valamilyen indokra, hogy kihívhassam Marthe Pryde-ot - kezdte a férfi. - Meg kell félemlítenem, nehogy még azelőtt támadást indítson, hogy maximálisan készen állnánk.

- Bátor lépés - bólintott Breen. - Támogatom.

- De a jelenlegi állapotban a kihívásokat senki sem helyesli, mivel a klánok a Belső Szféra elleni újabb csapásra készülődnek. Erősebb indokra van szükségem, mint a kettőnk klánja közötti régi ellenségeskedés. Amikor az invázió megindul, nem szeretném, hogy a Sólymok ott álljanak a hátunk mögött késsel a kezükben.

Breen bólintott. A megszállási zóna világai annyira össze voltak keveredve, hogy egy klános belháború súlyosan meggyengíthette volna a Viperákat.

- Marthe Pryde ugyanabból a tesközből származik, mint a híres Jádesólyom hős, Aidan Pryde, pozvál?

- Poz.

- Ha létezik túlértékelt harcos, akkor ő az volt. A tukayyidi csata hőse, hát persze. Én ott voltam, és pontosan tudom, milyen vérfürdő volt az a hadművelet.

Perigard bólintott, és Breen eltöprengett rajta, hogy vajon a férfi is ugyanígy vélekedik-e. Ő és Aidan mindketten bátran harcoltak a Tukayyidon, de Aidant hősnek kiáltották ki, míg neki szégyenszemre le kellett mondania. Aidan meghalt, és Breen gyakran gondolkodott el azon, hogy ő miért nem érdemelhette ki a dicsőséges halált. De tudta, hogy ha Zalmannak ilyen gondolatok forognak is az agyában, akkor sem fog hangot adni nekik.

Az egyetlen különbség Perigard Zalman és Natalie Breen - akit régen oly hűen szolgált - között az volt, hogy a férfi nem törődött vele, ha időnként össze kell mocskolnia a kezét a politikával. A többi klánharcoshoz hasonlóan ő is megvetette a becstelenséget, de az Acélviperák kánjaként és egykori sakánjaként pontosan tudta, hogy csak egyetlen dolog számít: a győzelem. Mindig is ez volt a klánok útja.

- Tudok egyet s mást erről az Aidan Pryde-ról - mondta Natalie Breen. - Tanulmányoztam az életrajzát, és meglehetősen összetett és ellentmondásos történetnek találtam. Tudta például, hogy kadétként elbukta a Besorolás Próbáját - éppen Marthe Pryde győzte le őt -, és hogy valaki másnak álcázva magát másodszor is nekivágott a Próbának?

- Nem, nem tudtam.

- Pedig talán nem ártana tudnia róla - jegyezte meg Breen szárazon. - A lényeg, hogy Aidan Pryde egy szabadszülött bőrébe bújva ment át a második Próbáján. Végül harcossá vált, de azt hiszem, ez sok mindent elárul a Jádesólymokról. Felháborító, hogy egy tisztavérű szabadvérűnek álcázhatja magát, még ha csak rövid időre is. A mi hősünk viszont a következő években folyamatosan szabadvérűként élt. Szabadszülött megbízatásokat kapott, kizárólag más szabadszülöttekkel cimborált, és csak akkor fedte fel valódi származását, miután végrehajtott valami hősies tettet egy Isten háta mögötti bolygón. És miért fedte fel? Hogy indulhasson a vérnévért. A vérnévért! Az ön gyomra nem fordul fel e visszataszító történet hallatán, Zalman kán?

Bár biztos volt benne, hogy a férfi egyetért vele, Natalie látta, hogy a mindig pragmatikus Zalman semmi gusztustalant nem talál egy másik klán történelmének furcsaságaiban. Számára ez olyasvalami lehetett, amit inkább ráhagy elődjére, aki képes egyedül üldögélni egy elsötétített szobában.

- Meg lehetett volna rágalmazni - mondta a kán.

- Ó, gondolom meg is történt, de a Jádesólymok valahogy mindig megindokolják ezeket a nevetséges döntéseiket. Aidan Pryde mindenesetre vérnevet nyert magának, és mások hagyták, hogy ez megtörténhessen. Én nem vitatom, hogy valóban bátor tetteket vitt véghez, de a szabadszülött fertőzés bemocskolja az egész életét, és gyomorfogató az az imádat, amivel a Sólymok körbeveszik ennek az embernek az emlékét.

Perigard bólintott. Breen ismét elgondolkodott rajta, hogy a kán vajon valóban ugyanígy gondolja-e. Elvégre a klánok összes harcosa arról álmodozott, hogy egyszer belőle is ugyanakkora hős lesz, mint a Jádesólymok Aidan Pryde-jából... szabadszülött fertőzés ide vagy oda.

- Aidan Pryde meggondolatlan harcos volt - folytatta Breen. - Az ösztöneire hagyatkozva képes volt óriási kockázatot vállalni, és néha csak a szerencse segített rajta. Viszont mindenki olyan emberként ismerte, aki a siker érdekében bármikor kockára teszi az életét. Nos, ez a Marthe Pryde ugyanabból a tesközből származik, és ugyanennek a betegségnek a jeleit mutatja. Időnként meggondolatlanul cselekszik, és hajlamos túlságosan nagy kockázatot vállalni. A legutóbbi esetről még nem hallott?

Zalman a fejét rázta.

- Engedélyezte egy szabadszülöttnek, hogy induljon a vérnévért! Azzal indokolta döntését, hogy a szóban forgó harcos Aidan Pryde-nak és egy másik tisztavérűnek az utódja, aki hajlandó volt életet adni egy szabadvérű gyermeknek. - Breen mély lélegzetet vett, hogy kordában tartsa indulatait. - Képtelen vagyok elhinni, hogy egy tisztavérű - még akkor is, ha megbukott a harcosképzésen és alacsonyabb kasztba osztották be - egyáltalán megfontolja a gyerekszülés gondolatát, különösen, ha a gyermek így szabadvérű lesz! - Zalman elfintorodott a nő szavaira. Egy harcos számára visszataszító volt még csak belegondolni is a szabadvérű terhesség állapotába, nemhogy beszélni róla. - És most ez a szabadszülött fattyú a Jádesólyom klán vérneves harcosává válhat! Ha a Sólymok kánjaként Marthe Pryde engedélyezi ezt a képtelenséget, azzal olyan ostoba kockázatot vállal, ami egy szintre hozza őt imádott Aidan Pryde-jukkal. Ez az a gyengeség, melyet ki lehetne használni, Perigard. Érti már?

- Igen.

- Szurkálja Marthe Pryde-ot a Nagytanács előtt! - bíztatta Breen. - Bármi sértőt mond vagy tesz, de akár még egy gúnyos pillantás is, amit a tanácstagok látnak, árt neki, a gerincéig hatol, és hibára kényszeríti. Használja ki ezt a szabadvérű vérnév ügyet az ő és a klánja kigúnyolására! Dühítse fel annyira, hogy ő maga kezdeményezze a kihívást! Akkor ön áll majd a politikailag jó oldalon, és neki kell védekeznie.

Zalman elvigyorodott, szemlátomást nagyon elégedett volt önmagával.

- Tudtam, hogy megfelelő tanácsot fogok kapni öntől. Ezért jöttem ide. Biztos voltam benne, hogy megtalálja a kiutat bármilyen problémából.

Natalie Breen hűvös pillantással mérte végig a férfit.

- Azt akarja mondani, ha szüksége van valakire, aki megfelelően körmönfont, akkor hozzám jön? - sziszegte. - A ravaszkodás nem a klánharcosok jellemzője. Tudom, hogy kegyvesztett lettem, de még nem süllyedtem ennyire mélyre!

Perigard Zalmannak a szeme sem rebbent, úgy hallgatta a kitörését. A nő rájött, hogy a kán az utóbbi időben sokkal magabiztosabbá vált. Nemsokára eljön az az idő, amikor már nem lesz szüksége arra, hogy elbotorkáljon ebbe a félreeső, sötét irodába, és tanácsot kérjen tőle.

A férfi távozása után Breen újból leoltotta a villanyt, és még hosszú ideig ült az asztalánál azon rágódva, ki volt ő régen, és mi lett belőle mostanra.

Jádesólyom Csarnok

Kánok Csarnoka, Katyusha mellett

Strana Mechty

Kerenszkij-csillaghalmaz, Klánűr

3059. december 31.

- Nos, Ló, maga a legutolsó, akire ma este számítottam - mondta Marthe Pryde kán, amikor a harcos belépett az irodája ajtaján. - Azért jött, hogy velem együtt köszöntse az újévet? - Intett neki, hogy jöjjön közelebb.

- Azt üzente, beszélni szeretne velem - felelte Ló. - Gondoltam, ma éjjel nem lesz túlságosan elfoglalt.

- Ez igaz. Az ünnep lefoglalja azoknak a többségét, akikre állandóan figyelnem kell. De nem láttam magát, mióta visszatért a Huntressről... mikor is volt, három vagy négy hónappal ezelőtt?

- Augusztusban.

- Olyan régen? És mivel foglalta el magát azóta?

Marthe mosolygott, de Ló látta rajta, hogy sokkal merevebben tartja magát, mint általában - még annál is jobban, mint amikor kánként parancsokat osztogat. Körülnézett a meglepően kicsi szobában, és felfigyelt a berendezés spártai egyszerűségére. Az ajtóval szemben egy teljesen szokványos íróasztal és egy hasonlóan egyszerű szék állt. Voltaképpen a helyiség teljes berendezése hasonlóképpen puritán volt, még az egyik falon lógó tájképek sem lógtak ki belőle. Marthe egy intéssel hellyel kínálta, ő pedig leült az egyik székre - ugyanolyan volt, mint bármelyik másik irodában: merev támlájú, kopott huzatú ülőalkalmatosság. Marthe maga alá húzott egy hasonló széket, és közelebb hajolt a harcoshoz.

- Azzal, amire utasítást kaptam öntől - felelte Ló. - Feltöltöttem a trináriámat. Pótoltuk a mecheket, a készleteket, és a Huntressen elveszített személyzetet.

- Minden jelentését olvastam, Ló. Nehéz helyzetbe került a Jaguárok között. Russou Howell galaxisparancsnoknak bizonyára elment az esze, hogy ilyen játékokba kényszerítette magát. Igazi Jádesólyom harcosként viselte a megpróbáltatásokat.

- Igazi vagy tisztavérű?

Marthe türelmetlenül legyintett.

- Elég ebből a tiszta/szabad gúnyolódásból, Ló! A szarkazmus nem tartozik a legvonzóbb tulajdonságai közé. Fogadja el a klánok útját, vagy csatlakozzon a Belső Szférához! Nincs időm a genetikán vitatkozni. A legjobb esetben is csak azt tudom mondani, hogy maga szabadvérű, tehát genetikailag alacsonyabb rendű nálunk. Ezzel együtt azonban kiváló harcos, ugyanolyan képzett, mint bármelyik tisztavérű, és kivívta nem csak az én tiszteletemet, de számos másik Jádesólyomét is.

- De attól én még szabad...

- Elég legyen! Ezt veheti a kánja parancsának is! Egy nap majd beszélhetünk erről a tiszta/szabad kérdésről, de a Jádesólymoknak most egyéb problémái is vannak. Milyen a trináriája készültségi állapota?

- Jól haladunk a gyakorlatokkal és a képzéssel.

- Helyes, helyes. Gondolom, mondanom sem kell, hogy mióta én vagyok a kán, elsődleges fontosságú feladatnak tekintem soraink feltöltését. A Coventryn számos fiatal harcos esett át a tűzkeresztségen, és a Begyűjtó Próbák során elért sikereinkkel is nagy lépést tettünk régi erőnk visszanyerése felé. Csak a Hóhollóktól két teljes csillaghalmazt nyertünk, valamint szereztünk harcosokat a Tűzmandrilloktól, a Jégördögöktől és a Csillagviperáktól is. Most, hogy a Füstjaguárokat kiűzték a Belső Szférából, a Jádesólymok ismét főszerepet tölthetnek be a klánok között.

- Ahogy az rendjén való - bólintott Ló. Miután a Farkasok és a Sólymok kis híján elpusztították egymást a Visszautasítási Háború során, a Jaguárok váltak a legerősebb klánná, de ez az időszak most véget ért. Még mindig Lincoln Osis volt az ilkán, de már csak egy haldokló klán vezetőjeként.

Marthe hűvös, kiismerhetetlen pillantásával a harcost tanulmányozta.

- Szorosan együttműködtem a kereskedő kaszttal, hogy a másodosztályú mecheket és készleteket a legújabb eszközökre cseréljem. Ez volt második legfontosabb feladatom. A Belső Szféra újabb invázióját erősen késleltette a Vakondok beolvasztása és más ügyek, de most már egyre kevesebb akadály áll az utunkban. Ne legyen kétsége, a maga trináriájának központi szerepet szánok a Belső Szféra elleni háború következő fázisára vonatkozó terveimben.

Ló önkéntelenül is elvigyorodott.

- Az a nap biztosan nem jöhet el elég korán számomra, kánom, de biztosan lesznek, akik megkérdőjelezik ennek a döntésnek a helyességét, pozvál?

- Minden változik, Ló. Minket, Sólymokat is kötnek a hagyományok, de ha túlságosan kapaszkodunk a múltba, azzal a túlélésünket tesszük kockára. Rengeteg kihívást leküzdöttünk, de a legnagyobbak még előttünk állnak. Alkalmazkodnunk kell, különben elpusztulunk.

Ló elgondolkodott azon, hogy maga Marthe is mennyit változott a Coventry óta - bár ez a változás szinte már abban a pillanatban elkezdődött, amikor kánná választották.

- Azt hallottam, az Acélviperák áskálódnak ellenünk.

Marthe megvetően horkantott.

- Ugyanolyan kiszámíthatóak, mint régen.

Lónak eszébe jutott, mi hozta őt ide ezen a késői órán.

- Megpróbálnak belekötni Diana mechharcosnak a vérnévért vívott küzdelemhez való jogába, pozvál?

- Poz - bólintott a kán. - Perigard Zalman ellenzi, mint ahogy a kánok közül mások is. Ezt a problémát azonban nekem kell megoldanom. Magától viszont azt akarom, hogy készítse fel a trináriáját a harcra.

- Bármikor készek vagyunk szolgálni önt és a klánt, kánom. Azonban én most valami másról szeretnék beszélni önnel.

Marthe éles pillantást vetett rá, aztán egy bólintással jelezte, hogy folytathatja.

- Kérésem volna önhöz, kánom. Egy nagyon apró kérés. - Szünetet tartott, miközben a nő átható, kék szemével az arcát fürkészte.

- Beszélhet - mondta végül.

- Ha engedélyezné, hogy egy időre megváljak a trináriámtól, szeretnék az Ironholdra utazni, és segíteni Diana mechharcos felkészítésében. Ennek semmi köze a szabadvérű dologhoz, amiről az előbb...

Marthe egy legyintéssel közbevágott.

- Tudom, tudom. Mint Aidan Pryde bajtársa és legjobb barátja, kötelességének érzi, hogy segítsen. Maga is Aidan gyakorló csoportjának tagja volt, amikor elnyerte a Pryde vérnevet. Tiszteletben tartom a kérését, de legyen türelemmel! Szükségem lehet magára itt, a Strana Mechtyn. Most még nem mondhatok semmit, de...

- Állok szolgálatára, kánom. Amikor csak kívánja.

Marthe elmosolyodott.

- Milyen... nem is tudom rá a megfelelő kifejezést. Talán lovagias. Igen, ez nagyon lovagias magától, Ló. Meg vagyok elégedve.

Ló a szakállát húzogatta, mint mindig, amikor nem akarta kimutatni, hogy valamin nagyon jól szórakozik.

A Jádesólyom épületen kívülről, a Kánok Csarnokának komplexumát körbeölelő parkon túlról hirtelen robbanások és gépágyúsorozatok dübörögtek fel. Ló felpattant és az ajtó és Marthe közé vetette magát, hogy védje kánját az esetlegesen rájuk törő támadóktól.

Marthe hangosan nevetve felállt, és megfogta a mechharcos karját.

- Nincs szükségem védelemre, Ló, bár ismét sikerült bizonyítania hűségét, melyben egyébként is biztos voltam. - Az első robbanásokat újabbak követték. - Elfelejtette, milyen nap van ma. A Strana Mechtyn az újévet ünneplik. 3060 van, legalábbis az egyetemes naptár szerint. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amiben egyetértünk a Belső Szférával. Gondoljon csak bele, Ló! Ezer fényévnyire innen, a Belső Szféra világain az emberek a maguk módján szintén az újév eljövetelét köszöntik. Ideje előre, a jövő felé tekinteni.

Ló vállat vont.

- Nem tartom megnyugtatónak a jövőn való elmélkedést. Vagy akár a múlton... bár az már nem kerülhető el.

Marthe gyengéden megszorította a karját, és Ló hirtelen nem tudta, mit gondoljon. Egy tisztavérűtől meglehetősen ritkának számítottak a barátságos gesztusok vagy érintések, de egy kántól egyenesen illetlenségnek hatott.

- Mi ketten nem is különbözünk olyan sokban egymástól, Ló. De sajnos nekem gondolnom kell a jövőre. Minden kánnak muszáj, ha másért nem is, hogy megjósolja a többi kán lépéseit. Néha magam is szívesebben venném, ha ellenséges mechekkel lennék körülvéve, mintsem a Nagytanács kánjaival. De ez most nem számít. Köszönöm a hűségét, Ló. Később még beszélünk.

A suta elbocsátás után a mechharcos felállt, meghajolt, majd egy szabályos hátraarc után fürgén az ajtóhoz sietett, és távozott az irodából.

Marthe még jóval Ló távozása után is érezte a férfi jelenlétét. A beszélgetésüket visszaidézve rájött, hogy többé már nem szabadvérűként tekint a harcosra, hacsak az eszébe nem juttatja; számára már csak Aidan Pryde bajtársa maradt.

Ám most pontosan a szabadvérű származására volt szüksége - személyes és politikai okokból egyaránt. Bizonyos klánok - köztük a Jádesólymok is - engedélyezték, hogy szabadvérűekből is harcosok váljanak, de kizárólag második vonalbeli és helyőrségi alakulatokban teljesíthettek szolgálatot. Az idők azonban változtak, és Marthe tudta, hogy minden tapasztalt harcosra szüksége lesz, akit össze tud szedni. Samantha Clees, a sakánja a maga csendes módján állandóan figyelmeztette, hogy ne legyen ilyen engedékeny a szabadvérűekkel szemben, és ne kockáztassa miattuk a pozícióját. Samantha csak jót akart, de Marthe nagyon jól tudta, hogy ezt a kockázatot vállalnia kell.

Sokkal kényesebb helyzetben volt, mint előtte bármikor. A Coventryn számos ifjú harcos átesett a tűzkeresztségen, az otthonvilágokon lefolytatott Próbák során rengeteg harcost gyűjtött be a többi klántól, és sokan nyerték el a vérnevüket - ezek a tisztek fontos pozíciót fognak betölteni a seregében. De egy erős hadseregnek a mennyiség mellett tapasztalatra is szüksége van. Nem kifizetődőbb képzett és tapasztalt szabadvérű harcosokat alkalmazni ahelyett, hogy frissen kiképzett vagy beszerzett katonákra támaszkodjon? Samantha persze ezt sosem fogja belátni, de Marthe rájött, hogy a klánok útjához való hűség és ragaszkodás azt is magában foglalja, hogy a vezető merjen új módszereket kipróbálni, amikor a klán puszta léte forog veszélyben. A Sólymok felkészültek a háborúra, készen álltak rá, hogy megsemmisítsék az útjukban álló ellenséget, és elfoglalják méltó helyüket a Terra felszabadításáért harcoló klánok élén.

Elmosolyodott magában. Mostanában egyre többször ötlöttek fel benne olyan gondolatok, amelyek meglepték őt, sőt, néha egyenesen sokkolóan hatottak rá. Sosem tekintett magára a klán megmentőjeként, de amikor felötlött benne a gondolat, rögtön látta, hogy mennyire illik rá a kifejezés. Legutóbbi parancsnoki utasításai, politikája, kockázatvállalása egyetlen, világos célt szolgáltak - hogy segítse a Jádesólymok túlélését, és visszaállítsa a klán régi dicsőségét. Nem, nem is egyszerűen vissza akarta állítani, hanem túllépni a Sólymok összes korlátján. Lehetővé tenni, hogy egyetlen más klán - legyen az Vipera, Farkas vagy valami egyéb - se akadályozhassa meg, hogy a Jádesólymok olyan magasra emelkedjenek, mint eddig még soha. Ezt kellett elérnie. És el is fogja érni.

Csak most, az újév beköszöntekor tudta elképzelni magát a klánok dicső vezetőjeként, amikor az ünnepség visszhangjai odakint már kezdtek elhalni, és mielőtt a kora reggeli valósággal érkező kételyek újból rátelepednének a hangulatára. De talán sikerült elindulnia egy úton, amely része egy általa előre nem látható jövőnek. A sors talán tervez valamit azzal a Marthe Pryde-dal, aki Aidan Pryde tesközében volt kadét, és neki ennyi bőven elég volt. Bőven elég.

111-es Tesköz Kiképzőközpont

Kerenszkij-erdő, Ironhold

Kerenszkij-csillaghalmaz, Klánűr

3060. január 3.

- Ne vigyorogj rám! - mordult fel Naiad.

- Nem rád vigyorogtam - felelte nyugodtan Andi. - Csak úgy bele a világba.

- Hazudsz, stravag!

- Sosem hazudok, és te vagy a csúf stravag!

- Stravagnak neveztél!

- Mert stravag vagy, és egyébként is te mondtad nekem először!

- Megint stravagnak neveztél! Ti is hallottátok?

Utolsó mondatát a tesköz többi tagjának címezte, akik a fárasztó reggeli gyakorlat után a priccseiken pihentek. Idania, Andi legközelebbi barátja válaszolt:

- Hagyjátok már abba a veszekedést!

- Szabadszülött vagy, Idania! - kiáltotta dühösen Naiad.

Idania, aki eddig az ágya szélén ülve figyelte a kibontakozó vitát, most hirtelen felpattant, és Naiadra rontott, de Andi kettejük közé vetette magát.

- Majd én harcolok vele, Idania

- csillapított barátját.

- Nem! Én akarok!

Az egész tesköz felpezsdült, de a többiek nem akartak részt venni a sokadik összeszólalkozásban.

Andi megnyugtatta Idaniát - erre rajta kívül más nem lett volna képes -, és visszafordult Naiadhoz, aki szürke szeméből leplezetlenül sütő sóvárgással, türelmetlenül topogott; a szempár pontosan ugyanolyan volt, mint az övé, mint ahogy Naiad vonásainak többsége is az övére - és a tesköz többi tagjára - emlékeztetett.

- Rendben, Naiad - mondta. - Akkor harcoljunk!

Miközben beszélt, széles mosoly ömlött szét az arcán. Naiad gyűlölte Andit és szüntelen, sértő jókedvét. Túlságosan sokat mosolygott - most is, miközben elfogadta a kihívását, hogy a tesköz barakkja melletti Egyenlők Körében rendezzék el nézeteltérésüket.

Naiad nem tudott mosolyogni. A tartály elhagyása utáni napokban, amikor még apró gyerek volt, és nem tudott mást tenni, nagyon sokat mosolygott. Halványan emlékezett rá, hogy egy vén hárpia gondjaira volt bízva, aki minden vidámság nélkül végezte kötelességét. Ez a jól képzett pléhdajka - ahogy magában elnevezte - hatékonyan elégítette ki táplálkozási igényeit, és tanította meg neki a motorikus funkciókat.

Korán elszakították pléhdajkájától, és a kiképzőközpontba szállították egy Octavian nevű tesszülő felügyelete alatt, aki régen mechharcos volt, de karrierjének e késői szakaszában már egy harcosképző tesköz parancsnokaként tevékenykedett. A tesszülők foglalkoztak a tesközök fizikai képzésével, és megtanították a fiataloknak, mit jelent egy tisztavérű számára egy klán tagjának és a klántársadalom csúcsán álló harcosnak lenni. A tesközöket ezután átadták a solymászoknak, akik a katonai kiképzést végezték.

A másik dolog, ami zavarta Naiadot Andival kapcsolatban, hogy a fiú legalább egy centiméterrel magasabb volt nála. Naiad, aki az intelligenciateszteken és a fizikai próbákon is a legjobb teljesítményt nyújtotta, mindenben az első akart lenni, ezért nem tűrhette, hogy a tesközben bárki is magasabb legyen nála... vagy szélesebb vállú (Daniel már közel járt hozzá), vagy gyorsabb futó (Nadia rendszeresen legyőzte Naiadot sprintben, de hosszabb távon már alulmaradt), vagy jobban kezelje és elegánsabban viselje a fegyvert (Adriannal ilyen téren nehezen vehette föl a versenyt). Azonban Naiad a legtöbb tárgyban a csúcs közelében volt, és úgy tervezte, hogy amikor majd próbára kell tennie harci szakértelmeit, minden ellenfelét lesöpri a pályáról. Ő lesz a legjobb, és a tesköz jobban teszi, ha ezt tudomásul veszi!

Naiad és Andi egymással szemben léptek be az Egyenlők Körébe. Andi nemcsak hogy nem törölte le azt a bosszantó mosolyt az arcáról, de még egy gúnyos meghajlásra is futotta tőle, melynek láttán jókedvű nevetés tört elő Idaniából, a tesköz egyetlen olyan tagjából, aki kijött a barakkból végignézni a párbajt.

- Veled majd később számolok, szabadszülött! - förmedt rá Naiad. Idania ismét megindult felé, de Andinak egy mozdulattal sikerült lecsillapítania.

A harcosok kasztján belül a szabadszülött kifejezés számított a legnagyobb sértésnek. Ez a név a szabadvérűekre utalt, azokra a klántagokra, akik egy humán anya méhéből jöttek a világra. A Naiadhoz és tesköztársaihoz hasonló tisztavérűek, akiket génmanipulációval hoztak létre, és vasméhnek nevezett tartályokból keltek ki, lenézték őket.

Bár Naiad tudta, hogy a legtöbb szabadvérűre szükség van az olyan feladatok elvégzéséhez, amit egy tisztavérű puszta időpocsékolásnak tartana - márpedig a klántagok, különösen a Jádesólyom klán tagjai gyűlöltek bármit is elvesztegetni - akkor is gyűlölte őket. Az ő számára a tisztavérűek álltak az evolúciós lépcső legfelső fokán, és a szabadvérűek csupán emberi korcsok voltak jó néhány fokkal lejjebb, akik bizonyos mértékben hasznossá tehették magukat a tisztavérűek támogatásában, de ettől eltekintve megvetéssel kezelte őket. Eddigi rövid élete során találkozott néhány szabadszülöttel, de amikor a központba jöttek elvégezni alantas szolgálataikat, igyekezett minél messzebbről elkerülni őket.

Andi a meghajlás után leszegett fejjel rohant Naiadra. A roham feldühítette Naiadot, mivel szerette ő megtenni a kezdőlépést, és mindig ő akart elsőként ütni. Andi persze tudta ezt, és megelőző támadásával csak tovább fokozta ellenfele haragját.

A megtermett lány felemelt könyökével tompította Andi rohamát, majd egy könnyed, tánclépésre emlékeztető mozdulattal kipördült, és oldalba rúgta ellenfelét, mielőtt az magához térhetett volna. A fiú elzuhant a földön, és Naiad azonnal rávetette magát.

Némelyik tesköztársnak ennyi bőven elég lett volna. Egyszerűen lenyomta volna a földre, és addig tartja ott, amíg áldozata meg nem adja magát. Ám a tesköz fizikai képzése a tagok fiatal kora ellenére igen kiterjedt volt, és Andi nem adta olcsón magát. Karjában és lábában volt annyi erő, hogy ellenálljon a leszorításnak, és végül sikerült eltaszítania magától Naiadot.

A lány egyensúlyát veszítve gördült le róla, és közben beverte a fejét egy nagyobb kőbe, amelyik az előbb még mintha nem lett volna ott. Felnézett Idaniára, aki még mindig az Egyenlők Körének szélénél állt, de szürke szemének önelégült, ravasz pillantásából azt szűrte le, hogy ő gurította a követ a feje elé. Naiadnak azonban nem maradt ideje a bosszún töprengeni, mert tudta, hogy Andi máris közeledik felé. A fiú részeg rákként botorkált a poros földön, tökéletes célpontot kínálva egy újabb könyökütés számára, és Naiad a felsőteste elcsavarásával plusz lendületet adott a csapásnak.

Andi csukott szemmel zuhant az oldalára, orrából keskeny patakban szivárgott a vér. Naiad feltápászkodott, de mielőtt szilárdan megvethette volna a lábát, Andi hirtelen kinyitotta a szemét, mindkét kezével megragadta a bokáját, és ismét feldöntötte. Most már a fiú volt felül, ő próbálta meg cselekvésképtelenné tenni ellenfelét.

- Eljátszottad az esélyed, szabadszülött! - üvöltötte a lány, és tenyere élével Andi ádámcsutkájára sújtott. Az ütés inkább zavaró volt, mint hatékony, de annyi időt biztosított számára, hogy kimásszon tesköztársa alól, és egy atletikus mozdulattal, melyet a többiek már annyiszor megcsodálhattak a gyakorlatok alatt, felpattanjon. Felkészült rá, hogy befejezze a harcot. Tudta, hogy megnyerheti a küzdelmet, de a sors közbeszólt.

- Abbahagyni, gyerekek! - Octavian mintha a semmiből materializálódott volna, és belépett az Egyenlők Körébe.

A három tesköztárs felszisszent a sértő gyerek szó hallatán. A gyerekek számukra szabadszülött leszármazottak voltak, míg a tartályban kitenyésztettek helyes megnevezése testárs volt, amíg meg nem kezdték harcosi kiképzésüket - sőt, néha még azután is így hívták őket.

Octavian néhány hosszú lépéssel odaért a küzdő felek mellé. Megragadta Naiad zubbonyának gallérját, Andinak pedig a vállát szorította meg vasmarokkal.

Az egész tesköz megtanulta tisztelni és félni az Octavian karcsú testében lakozó lenyűgöző erőt, a szemében izzó tüzet, valamint a testét és arcát borító forradásokat - harcos múltjának nyomait, amikor még aktív csatamechpilótaként szolgált.

Naiad gyakran hívta ki ezt az erős ex-harcost párbajra, bár tudta, hogy esélye sem lenne nyerni ellene, ha az egyszer elfogadná a kihívását. De ő akkor sem félt tőle. Elhatározta, hogy soha, senkitől nem fog félni.

- Beléptél az Egyenlők Körébe, Octavian! - kiáltott rá dühösen a harcosra. - Ehhez nincs jogod!

Octavian elmosolyodott, és ez a mosoly nem sokban különbözött Andiétól. Gúnyos volt és lenéző, senki nem kedvelte.

- Ti csak úgy tesztek, mintha harcosok volnátok, Naiad, ezt ne feledd el! Mindannyian gyerekek vagytok, és jobb, ha erről sem feledkeztek meg.

Most az egész tesközhöz szólt, és a barakkból mindenki kitódult a hangjára.

- Ha gyerekes hevületetekben úgy látjátok jónak, hívhatjátok ezt a valamit itt Egyenlők Körének. Ám attól ez még nem valódi Egyenlők Köre, és soha nem is lesz... addig biztosan nem, amíg az én gondjaimra vagytok bízva. Amikor megkezdődik a harcosképzésetek, akkor azt tesztek, amit akartok, akkor harcoltok, amikor akartok, és úgy öletitek meg magatokat, ahogy akarjátok. De itt csak egyszerű gyerekek vagytok. Gyerekek, akik kölyökként viselkednek! Mi miatt tört ki ez a civakodás?

- Rám mosolygott! - mutatott vádlón Naiad Andira.

- Kihívtad őt egy mosoly miatt?

- Igen! - kiáltotta a lány öntudatosan.

- Ostobaság. Menjetek vissza a barakkba, mindannyian! Ha úgy gondoljátok, hogy a reggeli gyakorlat nehéz volt, hát estére mindannyian hullák lesztek! Használjátok ki az időt pihenésre!

A fiatalok visszaszállingóztak a barakkba, de Octavian szólt Naiadnak, hogy még maradjon egy percet. Amikor egyedül maradtak, megkérdezte:

- Tehát egy egyszerű mosoly miatt tört ki a harc, pozvál?

- Poz.

- Ostoba vagy, Naiad. Idő előtt harcosnak hiszed magad. De addig nem leszel harcos, amíg azzá nem válsz. Amíg itt vagy a tesközben, a Besorolás Próbája előtt, addig csak gyerek maradsz. Leléphetsz.

Miközben a lány visszasétált a barakkhoz, Octavian halkan befejezte a gondolatát:

- Egy harcosutánzat... de számítok rá, hogy egyszer valóban harcossá válsz.

Naiad figyelte a távozó oktatót. Amikor látótávolságon kívülre ért, azonnal a tábor széléhez rohant, a kerítés mellett álló, elhagyatott barakkok előtti üres térhez, és vadul edzeni kezdett a holnapi gyakorlatokra.

Néhány hosszú ugrás kivitelezése közben kinézett a kerítésen, és a tábor melletti domb oldalában valami mozgást vett észre. Az egyik bokor mögött mintha valaki lapult volna. Lapos oldalpillantásokat vetett a bozótos felé, de közben sem esett ki a ritmusból.

Egy idő után már teljesen biztos volt benne, hogy valaki van odakint, és őt figyeli. Gyűlölte a kémeket, ugyanakkor felvillanyozta a gondolat, hogy sikerült kiszúrnia egyet, és máris szövögetni kezdte a tervét.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Michael A. Stackpole: A pusztítás hercege (részlet).

Létrehozás: 2004. szeptember 6. 13:44:38

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma