Robert Jordan: A tél szíve II. (részlet 1.)

A Kidron Győzelme meg-megbillent a tenger hosszú, magas hullámain, és a kabint beragyogó aranylámpák nyikorogva lengtek díszes láncaikon, de Tuon nyugodtan ült, és hagyta, hogy Selucia borotvapengéje hadd suhanjon végig a fejbőrén. A hajó farába vágott magas ablakokon át tökéletesen látta, ahogy a többi, hatalmas gálya is ott hasítja mögöttük a vizet. Az orrukon fehéren tört meg a sós hab: több száz, több ezer hajó követte, betöltötték az egész látóhatárt. Négyszer ennyit hagytak Tanchicóban. A Rhyagelle; Azok, Akik Hazatértek. A Corenne, a Visszatérés megkezdődött.

A magasban sikló albatrosz mintha a Kidront követte volna, és ez valóban győzelmi ómen volt, bár a madár szárnya fekete, nem pedig fehér. De akkor is ugyanazt kellett jelentenie. Az ómenek nem változtak meg attól, hogy máshol látta őket az ember. A bagolyhuhogás halált jelentett, a derült égből szakadó eső pedig váratlan vendéget, akár Imfaralban, akár Noren M'sharban volt.

A reggeli szertartás az öltöztetőnője borotvájával mindig megnyugtatta, és ma különösen nagy szüksége volt erre. Tegnap éjszaka dühében adott ki egy parancsot. Márpedig az ember nem engedhette meg magának, hogy a harag szóljon belőle. Szinte úgy érezte, mintha sei'moseiv lenne. Mintha elveszítette volna a becsületét. Az egyensúlya megbomlott, és ez majdnem olyan rossz volt a Visszatérés szempontjából, mintha sei'taer lenne - akár ott röpült mögöttük az albatrosz, akár nem.

Selucia egy meleg, nedves kendővel letörölte a fejéről a borotvahab utolsó foszlányait, aztán egy puha, száraz kendővel megszárogatta a fejét, végül egy kefével könnyedén behintőporozta az egészet. Amint az öltöztetőnő hátralépett, Tuon felkelt, és hagyta, hogy a díszesen hímzett, kék selyem öltözőköpeny az arany-kék mintás padlóra csússzon. A hideg levegő azon nyomban libabőrösre csípte mezítelen, barna bőrét. A fal mellett térdelő tíz szobalány közül négyen azonnal felpattantak. Szépek voltak, szemet gyönyörködtetőek áttetsző fehér ruháikban. Legalább annyira a szépségükért választották ki őket, mint a hozzáértésükért - márpedig mind a tízen a legjobb szobalányok közé tartoztak. Már mindannyian hozzászoktak a hajó himbálódzásához, hiszen hosszú volt az út Seanchanból ide, és kecsesen szétszaladtak, hogy összeszedjék a faragott ládákra terített ruhákat, és mindet odavigyék Seluciának. Selucia sosem hagyta, hogy a da'covale-ek öltöztessék fel Tuont: még a harisnyáját vagy a cipellőjét sem adhatták fel.

Miközben a nő Tuon feje felé emelte az elefántcsont színű ruhát, a fiatal lány önkéntelenül is összehasonlította kettejüket a belső falra erősített, magas, aranyozott tükörben. Az aranyhajú Selucia szoborszép volt és méltóságteljes. A bőre úgy fénylett, mint a friss tejszín, és a szeme kék volt, mint a tavaszi égbolt. Bárki a Vér tagjának nézhette volna, méghozzá igen magas rangúnak - csak onnan látszott, hogy so'jhin, hogy a feje bal oldalát leborotválták. Tuon azt is sejtette, hogy Seluciát alighanem már a puszta feltételezés is felháborítaná: a nő el sem tudta képzelni, hogy valaki túlléphetné a számára kijelölt rangot. A lány tudta, hogy ő maga sosem lesz olyan parancsoló és méltóságteljes kisugárzású, mint az öltöztetőnője. Sötétbarna szeme túlságosan is nagy volt, és túlságosan is olvadozva csillogott. Ha egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy szigorú arcot vágjon, szív alakú arca akár egy csintalan gyermeké is lehetett volna. A feje búbja alig ért Selucia szeméig, és az öltöztetőnője sem volt valami magas. Tuon a legjobb lovasok közé tartozott, kiválóan birkózott, és jól bánt a hozzáillő fegyverekkel, de ahhoz mindig nagyon össze kellett szednie magát, hogy megfelelően hasson az emberekre. Legalább annyit küzdött ezzel az egy aprósággal, mint a képzése összes többi részével együtt. De legalább a széles, szőtt aranyöv kellően kihangsúlyozta a derekát, és senki sem nézhette leányruhás fiúnak. A férfiak tágra nyílt szemmel bámultak, ha Selucia elvonult előttük, és Tuon gyakran elkapott egy-egy megjegyzést a telt keblekről. Talán ennek semmi köze nem volt a méltóságteljes megjelenéshez, de igazán nem bánta volna, ha kicsit merészebben gömbölyödnek a tulajdon keblei.

- A Fény áldjon meg - morogta Selucia vidáman, miközben a da'covale- ek visszasiettek a fal mellé, és engedelmesen letérdeltek -, minden áldott nap ezt csinálod, mióta csak először leborotváltam a fejedet! Még most, három évvel később is azt hiszed, hogy hagynék a fejeden borostát?

Tuon csak most jött rá, hogy végigsimította csupasz fejbőrét. Valóban borostát keresett rajta, bár ezt még magának is szégyellte beismerni.

- Ha nem borotváltad volna tükörsimára - mondta gúnyos komolysággal -, megverettelek volna! Csak hogy megfizessek neked azért, amikor te vertél el engem!

Selucia Tuon nyaka köré csatolt egy rubinköves nyakláncot, és halkan felnevetett.

- Ha mindazt visszafizetnéd, soha többé nem tudnék leülni a fenekemre!

Tuon elmosolyodott. Selucia anyja bölcső-ajándékként adta a lányt Tuonnak, hogy ő legyen majd a kislány dajkája, és ami még ennél is fontosabb, az árnyéka, a titkos testőre. Selucia életének első huszonöt éve azzal telt el, hogy ezekre a feladatokra kiképezzék - a másodikra méghozzá teljes titokban, hogy senki más ne tudhasson róla. Tuon tizenhatodik születésnapján, mikor először borotválták le a fejét, a lány felajánlotta Háza hagyományos ajándékait Seluciának. Dajkája kapott egy kis birtokot, hogy megjutalmazzák mindazért a gondoskodásért, amivel a lányt körbevette, nyilvánosan is megbocsátották neki, hogy nevelési célzattal megverte, és minden egyes verésért, amit kénytelen volt a védencére kiszabni, száz arany trónust kapott. A Vér összegyűlt, hogy megünnepeljék, hogy Tuon felnőttkorba lépett, és láthatóan igencsak nagy hatást gyakorolt rájuk az a több tucat zsák arany, ami a dajka lába előtt hevert. A legtöbben még csak nem is álmodtak volna ekkora gazdagságról. Tuon meglehetősen... rakoncátlan gyermek volt, és a tetejébe még makacs is. És ezt követte az utolsó, hagyományos ajándék: Selucia maga választhatta ki, hogy legközelebb milyen feladatot kapjon. Tuon nem is tudta, hogy vajon ő volt-e jobban meglepve vagy az összegyűlt tömeg, mikor a méltóságteljes, aranyhajú nő hátat fordított a vagyonnak és a hatalomnak, és azt kérte, hogy hadd lehessen Tuon öltöztetőnője és első szobalánya. És a titkos testőre, természetesen, de ezt nem hozták nyilvánosságra. Tuon végtelenül boldog volt.

- Talán kisebb adagokban, tizenhat évre elosztva - mondta a lány. A tükörbe nézett, és elég hosszan hagyta fényleni a mosolyát ahhoz, hogy Selucia semmiképp se vehesse sértésnek, aztán ismét elkomorodott. Mindenképp jobban szerette ezt a nőt, aki felnevelte, mint a tulajdon anyját, akit felnőtté válása előtt egy évben kétszer, ha látott - és jobban szerette a fivéreinél és nővéreinél is, akikkel pólyás korától fogva meg kellett küzdenie anyjuk kegyéért. Az ádáz harcban ketten is meghaltak már, és hárman megpróbálták megölni Tuont. Egy húgát és egy bátyját da'covale-lé tették, és éppúgy kitörölték a nevüket a családi feljegyzésekből, mintha kiderült volna róluk, hogy tudnak fókuszálni. Tuon helyzete még most sem volt szilárd. Egyetlen egy aprócska hiba könnyen a halálához vezethetett volna, vagy ami még rosszabb, ahhoz, hogy anyaszült meztelenül árverezzék el a rabszolgapiacon. A Fény áldja meg, ha elmosolyodott, még mindig tizenhat évesnek tűnt! A legjobb esetben is!

Selucia halkan kuncogott, és elfordult, hogy leemelje a szoros, aranyhálóból font sapkácskát az öltöztetőasztalon csillogó, vörösre lakkozott állványkáról. A ritkás csipke felvillantotta volna Tuon kopaszra borotvált fejbőrét, és a Hollók és Rózsák jegyével díszítette volna a lányt. Lehet, hogy nem volt sei'moseiv, de a Corenne kedvéért vissza kellett állítania az egyensúlyt. Megkérhetné Anath-t, a Soe'feiáját, hogy jelöljön ki neki valamiféle büntetést, de alig két év telt csak el Neferi hirtelen halála óta, és Tuon még mindig nem érezte jól magát a nő utódja mellett. Valamiért úgy érezte, hogy neki magának kell elintéznie a dolgot. Talán látott valamiféle előjelet, amit nem ismert fel tudatosan, de mégis észrevette. A hajón nem volt nagy esély arra, hogy hangyákat lásson, de ki tudja, hátha valami másféle bogarat fedezett fel.

- Nem, Selucia - mondta halkan. - Fátylat kérek! Selucia ajka elégedetlenül megfeszült, de szó nélkül visszatette a csipkesapkát az állványra. Ha maguk között voltak, mint most, nyugodtan megmondhatta volna a véleményét, de mindig tudta, hogy mikor szólhat bele a lány döntésébe és mikor nem. Tuonnak még csak kétszer kellett megbüntetnie, és a Fény tudta, hogy ő maga legalább annyira bánta a dolgot mind a kétszer, mint Selucia. Az öltöztetőnő csendben előszedett egy hosszú, egyszerű fátylat, és Tuon fejére csavarta, majd egy rubinokkal díszített, keskeny aranypánttal rászorította a lány homlokára. A fátyol még a da'covale-ek ruhájánál is átlátszóbb volt, és semmit sem takart a lány arcából. De azt, ami igazán fontos volt, így is elrejtette.

Selucia Tuon vállára helyezte a hosszú, arany hímzéses kék köpenyt, majd hátralépett, és mélyen meghajolt. Aranyszín hajfonata vége a padlót söpörte. A térdepelő da'covale-ek arccal a földre borultak. A reggeli magány lassan véget ért. Tuon egyedül hagyta el a kabint.

A második kabinban hat sul'dam állt, mindegyik oldalon három-három. A védenceik előttük térdeltek a széles, simára gyalult fedélzeti padlón. A sul'damok kihúzták magukat, amint meglátták Tuont, és éppolyan büszkén ragyogtak, mint vörös szoknyájukon az ezüst villámok. A szürke ruhás damane-k is egyenes háttal térdeltek: ők is büszkék voltak magukra. Kivéve szegény Lidyát, aki egészen kicsire összehúzta magát, és könnyáztatta arcát megpróbálta a padlóba fúrni. Lanelle szorosan meghúzta a vörös hajú damane pórázát, és mérgesen nézett rá.

Tuon nagyot sóhajtott. Lidya tehetett arról, hogy tegnap este úgy dühbe gurult. Ez persze nem így volt, hanem Lidya csak okot adott arra, hogy Tuon dühös lehessen - de a lány érzelmeiért ő maga volt a felelős, senki más. Ő parancsolta meg a damane-nak, hogy mondja meg a jövőjét, és nem kellett volna megkorbácsoltatnia csak azért, mert nem tetszett neki, amit hallott!

Lehajolt, a kezébe fogta Lidya állát, és hosszú, vörös lakkos körmével gyengéden végigsimított a damane szeplős arcán. Lidya felemelkedett, és a sarkára ült. Aztán megrándult az arca, és újra sírni kezdett. Tuon letörölte a könnyeit, és felhúzta, hogy egyenesen térdeljen.

- Lidya nagyon jó damane, Lanelle - mondta. - Kenjétek be sofra-kivonattal a sebeit, és adjatok neki oroszlánszívet, hogy ne fájjon annyira a háta. És amíg nem jön teljesen rendbe, minden étkezésnél kapjon egy mézes süteményt!

- Ahogy a nagyúrnő parancsolja - válaszolta Lanelle kimérten, de halványan elmosolyodott. Mindegyik sul'dam szerette Lidyát, és Lanelle nem örült, hogy meg kellett büntetnie a damane-t. - Ha elhízna, majd megfuttatom, nagyúrnőm!

A lány egészen kicsavarta a nyakát, hogy megcsókolhassa Tuon tenyerét.

- Lidya úrnője nagyon kedves. Lidya nem fog elhízni!

Tuon végigsétált mindkét sor előtt, váltott pár szót mindegyik sul'dammal és megveregette a damane-k arcát. A hat legjobb damane- jét hozta magával, és a szürke ruhás nők éppolyan őszinte szeretettel néztek fel Tuonra, mint ő rájuk. Elszántan küzdöttek azért, hogy vele jöhessenek. A kövérkés, szalmaszőke Danni és Dalli nővérek voltak, és olyan ügyesek, hogy szinte nem is volt szükségük a sul'damok irányítására. Charral haja már majdnem olyan szürke volt, mint a szeme, de még mindig ő fonta leggyorsabban a saidar szálait. Sera fekete, sűrű, göndör hajában élénkvörös szalagok villogtak. Ő volt a legerősebb hatuk közül, és éppolyan büszke volt, mint egy sul'dam. Az aprócska Mylen még Tuonnál is alacsonyabb volt. Tuon rá volt a legbüszkébb a hat damane közül. A legtöbben megdöbbentek, mikor úrnőjük felnőttkorba érve ragaszkodott hozzá, hogy megpróbálhassa, megvan-e benne a sul'damok képessége, bár akkor már senki sem szegülhetett ellene. Legfeljebb csak az anyja akadályozhatta volna meg, hogy próbát tegyen, de ő hallgatott. Beleegyezett. Arról persze szó sem lehetett, hogy valóban sul'dam legyen belőle, de legalább annyira élvezte a damanek beidomítását, mint a lovak betörését, és éppolyan jól bánt a pórázra fogott nőkkel, mint a legvadabb hátasokkal. Mylen volt rá az élő példa. A sápadt kis damane félholt volt a rémülettől és a döbbenettől, és nem volt hajlandó sem inni, sem pedig enni, mikor Tuon megvette a Shon Kifar-i kikötőben. A der'sul'damok már lemondtak róla, úgy vélték, pár napon belül vége lesz, de most Mylen elmosolyodott, és előrehajolt, hogy megcsókolhassa Tuon kezét, még mielőtt a lány elért volna hozzá. A nemrég még csont és bőr Mylen mostanra kezdett kifejezetten kövérkés lenni. Catrona ahelyett, hogy leszidta volna a damane-t a mohósága miatt, elmosolyodott. Fekete arcának szokott szigora kissé felengedett, és azt mormolta, hogy Mylen a legtökéletesebb damane, akit látott. És ez így is volt - senki sem gondolta volna, hogy nemrég még aes sedai-nak tartotta magát.

Mielőtt továbbment volna, Tuon kiadott pár utasítást a damane-k étrendjével és testmozgásával kapcsolatban. A sul'damok éppolyan jól tudták, hogy mi a dolguk, mint a Tuon kíséretében utazó többi sul'dam, másképp nem szolgálhattak volna nála, de Tuon úgy vélte, hogy senkinek sem lenne szabad damane-ket tartania, hacsak nem érdeklődik utánuk személyesen. Ő minden egyes damane-jét töviről-hegyire ismerte.

A külső kabin két oldalán a Halottvirrasztó Gárda vérvörösre és szinte feketés zöldre lakkozott páncélú katonái álltak. Úrnőjük megjelenésekor megmerevedtek - már ha a kőszobrok meg tudtak volna merevedni. A kemény vonású férfiak ötszáz társukkal együtt feleltek Tuon biztonságáért. Mindegyikük az életét adta volna, ha azzal megmentheti a lányt, és meghalt volna, ha elvesztik Tuont. Mindegyikük önként jelentkezett, és külön kérte, hogy a lány testőrségébe kerülhessen. Amint az ősz hajú Musenge kapitány meglátta az úrnőjük vonásait fedő könnyű fátylat, intett, hogy csak ketten kísérjék ki a fedélzetre. Az ajtó két oldalán két tucat, zöld és vörös egyenruhás ogier Kertész állt. Hatalmas, fekete bojtokkal díszített fejszéikre támaszkodtak, és zord tekintettel méregették a fedélzetet, mintha bármelyik pillanatban támadástól tartanának. Ők ugyan nem haltak volna meg, ha Tuon elveszíti az életét, de ők is maguk kérték, hogy elkísérhessék erre a hosszú és veszélyes útra, és a lány gondolkozás nélkül a kezükbe tette volna az életét.

A Kidron három karcsú árbocán kifeszültek a bordázott, erős vitorlák, és a jeges szél sebesen repítette őket a szárazföld felé. Közel voltak a parthoz, a lány tisztán látta a szirteket, az öblöket és a lágyan hullámzó dombokat. A fedélzetet zsúfolásig megtöltötték a selyembe és bársonyba bugyolált férfiak és nők. Úgy tettek, mintha észre sem vennék, hogy a jéghideg szél kis híján leszaggatja róluk a drága kelméket, a köztük szaladgáló, mezítlábas tengerészekkel pedig még annyit sem törődtek. A nemesek egy része már-már túlzásba vitte a dolgot, és úgy tettek, mintha a hajó a legénység nélkül is ugyanúgy haladna, és mintha itt is megengedhették volna maguknak, hogy lépten-nyomon a padlót csókolgassák, vagy széles mozdulatokkal hajbókoljanak. Most is arra készültek, hogy hasra vessék magukat Tuon előtt, de mikor észrevették a lány arcát elrejtő, könnyű fátylat, az egyenrangúaknak kijáró, kurta biccentéssel üdvözölték. Az éles vonású Yuril, akit mindenki Tuon titkárának hitt, fél térdre ereszkedett. Yuril valóban a titkára volt, de ezenkívül ő volt Tuon Keze is, és ő irányította a lány Keresőit. Macura asszony hasra vetette magát a fedélzeten, és megcsókolta a puszta deszkákat, mielőtt Yuril pár halk szóval megakadályozhatta volna. A titkár suttogására a nő elvörösödött, zavartan feltápászkodott, és lesimította vörös szoknyáját. Tuon Tanchicoban még nem tudta, hogy vajon jól teszi-e, hogy a szolgálatába fogadja a nőt, de az asszony úgy megalázkodott, hogy vele jöhessen, mintha csak da'covale lenne. Macura asszony elképesztően gyűlölte az aes sedai-okat, és bár már bőkezűen megjutalmazták kincset érő információiért, remélte, hogy még több kárt okozhat a Fehér Torony némbereinek.

Tuon kecsesen biccentett a Vér tagjainak, és fellépett a hídra. A Halottvirrasztó Gárda két tagja ide is követte. A lány köpenye olyan vadul csapkodott az erős szélben, hogy kis híján elbotlott benne. A jeges szél belekapott a fátyolba is, és hol egészen az orrába préselte, hol kis híján letépte a fejéről. Persze mindez mit sem számított, elég volt annyi, hogy látták rajta. Tuon személyes zászlója, az ősi harci kocsi elé fogott két arany oroszlán, a kormánylapátot kezelő hat tengerész feje fölött csattogott. A hollós-rózsás lobogót alighanem azonnal elpakolják, amint az első tengerész észreveszi a fátylát, és szól a többieknek. A Kidron kapitánya egy szélesvállú, viharvert asszony hófehér hajjal és elképesztően zöld szemekkel, meghajolt, amint Tuon papucskája a hídra lépett, aztán ismét csak a hajóra figyelt.

Anath a korlát mellett állt, dísztelen fekete selyemruhája tompán fénylett. Láthatóan nem zavarta a hideg, bár nem volt rajta sem kabát, sem pedig köpeny. Karcsú volt, de jóval a legtöbb férfi fölé magasodott. Szénfekete arca csodaszép, de éjsötét pillantása éles, mint a borotvapenge. Tuon Soe'feiája, Igazmondója volt, a császárnő - bárcsak örökké élne - akkor nevezte ki a lány mellé, mikor Neferi meghalt. Mindenki meglepődött rajta, hiszen Neferi Bal Kezét már rég kiképezték, és bármikor átvehette volna az elődje feladatait - de ha a császárnő szólt a Kristálytrónról, a szava erősebb volt, mint bármiféle törvény. Nem lett volna szabad félnie a tulajdon Soe'feiájától, de Tuon egy kicsit tartott Anath-tól. Odalépett mellé, és megmarkolta a korlátot, aztán lazított egy kicsit a szorításán, nehogy letörje egyik lakkozott, hosszú körmét. Az rettentő rossz előjel lett volna.

- Nohát - mondta Anath, és minden egyes szava úgy robbant Tuon fejébe, mintha szögeket vert volna bele. A magas nő lenézett az aprócska lányra, és a hangjából csak úgy csöpögött a megvetés. - Elrejted az arcod, valahogy mégis csak elrejted, és úgy teszel, mintha egyszerűen csak Tuon úrnő lennél. Persze így is mindenki tudja, hogy ki vagy, még ha nem is mondhatják ki. Meddig űzöd még ezeket a kicsinyes játékokat? - A nő lebiggyesztette telt ajkait, és egyik kezével lekicsinylően intett. - Gondolom, azért találtad ki ezt az egész ostobaságot, mert megveretted azt a damane-t. Nem lehetsz olyan bolond, hogy azt hidd, hogy egy ilyen jelentéktelen kis dolog miatt valóban le kellene sütnöd a szemed! Mit mondott, hogy így feldühített? Senki nem tudja, miről lehet szó, csak annyit hallottam, hogy iszonyatos jelenetet csaptál. Kár, hogy nem láttam!

Tuon a kezét figyelte, nehogy remegni kezdjen. Nehezére esett nyugodtnak maradnia. Szigorú arckifejezést erőltetett a vonásaira.

- Addig viselem ezt a fátylat, Anath, amíg nem kapok rá égi jelet, hogy levessem - örült, hogy a hangja nyugodt maradt. Szerencséje volt, hogy nem hallotta meg senki sem Lydia rejtélyes szavait. Mindenki tudta, hogy a damane-k látják a jövőt, és ha a Vér akár csak egyetlen egy tagja is meghallotta volna, hogy mit mondott a szőke kis nő, a háta mögött mindenki Tuon vesztéről fecsegne. Anath durván felnevetett, és ismét elmagyarázta a lánynak, hogy mekkora ostobaságot követ el, épp csak ezúttal hosszabb lére eresztette a mondanivalóját. Jóval hosszabb lére. És egyáltalán nem halkította le a hangját. Tehan kapitány egyenesen előre nézett, de a szeme majdnem kiesett ráncos arcából. Tuon figyelmesen hallgatta Anath szóáradatát, és érezte, ahogy az arca egyre forróbb lesz, míg már attól tartott, hogy mindjárt a fátyla is lángra lobban. A Vér számos tagja Soe'feiának hívta a Hangját, de a Vér Hangjai csak so'jhinek voltak, és tudták, hogy ha olyasmit mondanának, ami nem tetszik a gazdájuknak, keservesen megbüntetik érte, akárhogy hívják is őket. Az Igazmondókat senki nem kényszeríthette arra, hogy megváltoztassák a mondanivalójukat, és nem is lehetett őket megbüntetni azért, amit kijelentettek. Az Igazmondóknak éppen az volt a feladata, hogy az ember szemébe vágják a kegyetlen igazságot, akár akarta hallani, akár nem. A Vér fellengzős tagjai, akik Soe'feiának hívták a Hangjukat, azt hitték, hogy Algwyn - az utolsó férfi, aki a Kristálytrónon ült, idestova már ezer éve - megbolondult, hogy életben, sőt, rangjában hagyta a Soe'feiáját, miután az az egész udvar szeme láttára felpofozta. Még annyira sem értették a családja szokásait, mint a kidülledt szemű, öreg hajóskapitány. A Halottvirrasztó Gárdisták arca meg sem rezzent sisakjuk sötétre lakkozott arcvédője mögött. Ők pontosan tudták, miről van szó.

- Köszönöm szépen, de nincs szükségem vezeklésre - mondta Tuon udvariasan, amint Anath befejezte a hosszas fejmosást.

Egyszer, mikor azért átkozta Neferit, mert képes volt valami olyan ostoba apróságba belehalni, mint hogy leesett a lépcsőn, Tuon megkérte az új Soe'feiáját, hogy szabjon ki számára valami vezeklést. Ha valaki a halottakat átkozta, az hosszú hónapokra szégyenbe taszította az illetőt. Meglepő módon a nő majdhogynem gyengéd volt, bár persze Tuon még napokkal később is sírva hasalt az ágyán, és még az alsóneműjét sem tudta felvenni. Persze nem ezért utasította el Anath ajánlatát: a büntetésnek keménynek kellett lennie, különben nem állította vissza a dolgok természetes egyensúlyát. Nem, Tuon azért nem választotta a könnyebb utat, mert már eldöntötte, hogy mit kell tennie. És azért sem, mert nem akarta elfogadni a Soe'feiája tanácsát. A legszívesebben nem is beszélt volna vele. Már Selucia is megmondta, hogy Tuon milyen makacs! De az hallatlan volt, hogy valaki ne fogadja meg az Igazmondója szavát. Talán tényleg el kellene fogadnia a vezeklést: ha másért nem is, hát azért, hogy ezt a csorbát kiköszörülhesse. Három szürke palackorrú delfin ugrott ki a habokból, aztán hatalmas csobbanással újra alámerültek. Három, és nem jöttek fel újra a víz színére. Tarts ki a döntésed mellett.

- Amint partot érünk - bólintott a lány -, beszélni akarok Suroth úrnővel. - Tarts ki a döntésed mellett! - Meg kell vizsgálni a szándékait! Többet tett az Előfutárokkal, mint a császárnő, bárcsak örökké élne, valaha is álmodta volna, de az ilyen mértékű siker gyakorta ehhez mért becsvágyat szül!

Anath-t váratlanul érte a témaváltás. Kihúzta magát, elvonta a száját, és a szeme jegesen csillogott.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy Suroth csak a Birodalom érdekeit tartja szem előtt - vetette oda kurtán.

Tuon biccentett. Ő maga korántsem volt olyan biztos benne. Ez a fajta meggyőződés könnyen a Hollók Tornyába juttathatott bárkit. Még őt is. Sőt, őt különösen!

- És minél előbb kapcsolatba kell kerülnöm az Újjászületett Sárkánnyal is! Térdet kell hajtania a Kristálytrón előtt, még mielőtt eljön a Tarmon Gai'don, vagy minden elveszett! - A Sárkány Próféciáiból ez egyértelműen kiderült.

Anath hangulata egy szemvillanás alatt megváltozott. Elmosolyodott, és bizalmaskodva, szinte mohón Tuon vállára tette a kezét. Túl messzire ment, de hát Soe'feia volt. A lány úgy érezte, hogy talán csak ő képzeli azt, mintha a nő a tulajdonaként, engedelmes bábjaként bánna vele.

- Óvatosnak kell lenned - dorombolta Anath. - Nem tudhatja, hogy milyen veszedelmes vagy rá nézve, csak mikor már túl késő lesz, hogy elmenekülhessen!

Még számtalan jobbnál jobb tanácsa volt, de Tuon oda sem figyelt rá. Épp hogy csak hallotta, mit mond, de nem volt semmi olyasmi, amit nem hallott volna már vagy ezerszer. A hajó orránál feltűnt egy hatalmas kikötő öblös szája. Ebou Dar. Innen is szétrajzik majd a Corenne, akárcsak Tanchicóból. Tuont elöntötte a büszkeség és az öröm. A fátyla mögött most csak egyszerűen Tuon úrnő volt, alig magasabb rangú a hajó többi utasánál, de a szívében mindig is Tuon Athaem Kore Paendrag maradt, a Kilenc Hold Leánya, aki visszatért, hogy elvegye, amit elloptak az őseitől.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Juliet E. McKenna: Forgandó szerencse (részlet).

Létrehozás: 2003. december 18. 01:06:56

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma