Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
Rendelési és fizetési feltételek
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Hatalom Kártyái - Alanori Olimpia június 17.
A pillanat képe
Azash szobra
Küldd el képeslapként!
A zafír rózsa című könyvből kiragadott képen éppen Martel, a kitagadott lovag - Sparhawk örök ellensége - térdel Azash, az ősi gonosz istenség szobra előtt.
Nézz szét a galériában!
Termékismertető - Dobókocka ( 8 oldalú)
Termékismertető - HKK - Zén 3. expedíciója: Ősi tűz
Termékismertető - 7 db-os dobókocka készlet (Gemini)
Termékismertető - HKK - Zén 2. expedíciója: Elfeledett barlangok

A lista folytatása...
Alanori Krónikát vennék (60)
Könyv adás - vétel (605)
Fantasy könyv gyerekeknek! (4)
J. Goldenlane: Csillagfény (19)
Robert Jordan: Az idő kereke - Kérdések és teóriák (631)
Jutalom pont (5)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Swords Comics
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Robert Jordan: Álmok tőre (részlet)

A nap egyre magasabbra hágott, ahogy a reggel lassan délelőttbe fordult, de Galad és három társa árnyéka még mindig messzire eléjük vetült, miközben kényelmes ügetésben haladtak előre az erdőn átvágó, egyenes úton. Sűrű tölgyesek, magyalosok váltották egymást a kusza fenyvesekkel, sötét savanyúfákkal. Mindegyik ág vége a közelgő tavasz első rügykezdeményeitől vöröslött. A vidék csendjét csak a lovak patadobogása törte meg.

Egyetlen ágon sem daloltak madarak, sehol sem csiviteltek mókusok. Túlságosan is nagy volt a csend az évszakhoz képest, mintha csak az egész erdő visszafojtotta volna a lélegzetét. Egykor fontos kereskedelmi útvonal haladt erre, jóval azelőtt, hogy Amadicia vagy Tarabon megalakult volna, és az ősi kövezet néhol kibukkant a keményre taposott, sárgás agyag alól. Jóval előttük egy magányos ökrös kordé döcögött, de ettől eltekintve az erdőben rajtuk kívül mintha nem is lett volna más emberi lény. A kereskedelmi út most már jóval északabbra futott, a környék falvai és tanyái elszegényedtek, és Aelgar mesés, elveszett bányái továbbra is elveszve lapultak az alig pár mérföldnyire délre kezdődő, tekervényes, magas hegyek közt. A hegycsúcsok fölött gyülekező, sötét felhők esőt ígértek, és ha továbbra is ilyen lassan, de kitartóan úsznak északra, délutánra már az erdő fölött is szakad. Egy vörösszárnyú sólyom keringett ide-oda az erdő pereme fölött, a határvidéken vadászott. Ahogy Galad is vadászni indult. Csak épp nem a határvidéken, hanem a szívében.

Mikor végre megpillantották azt az udvarházat, amit a seanchanok bocsátottak Eamon Valda rendelkezésére, és Galad meghúzta a lova kantárját, egy pillanatra örült volna, ha van rajta sisak, és ugyan fölöslegesen, de megigazíthatja. Ehelyett azonban be kellett érnie azzal, hogy újfent becsatolta a kardövét, és úgy tett, mintha a csat nem lett volna a helyén. Semmi értelme nem lett volna páncélt vennie. Ha a délelőtt eseményei a remélt fejleményekhez vezetnek, akkor úgyis le kellene vennie a mellvértjét és a láncinget, ha pedig nem úgy alakul a dolog, ahogy szerette volna, a legerősebb páncél sem védené jobban, mint egyszerű, fehér köpenye.

Az udvarház egykor Amadicia királyának vidéki kúriája volt. A hatalmas, kék tetős épületet vörösre festett erkélyek díszítették. A fából faragott palota négy sarkán fatornyocskák emelkedtek, és az építmény könnyedén nyugodott a vaskos, meredek hegyként emelkedő kőalapzaton. A külső épületek, istállók és pajták, a munkások aprócska házai és a mesteremberek kis műhelyei a főépület körül elterülő, jókora tisztás peremén kuporogtak, de ugyanolyan villogó kékre és vörösre mázolták őket, mint amazt. Férfiak és nők sürögtek-forogtak, ebből a távolból még csak apró kis alakok, a lábuknál még kisebb figurák, gyermekek játszadoztak. Látszatra mintha minden rendben lett volna, holott az egész világ a feje tetejére állt. Galad társai kifényesített sisakban és mellvértben ültek a lovukon, és kifejezéstelen arccal néztek rá. Hátasaik türelmetlenül toporogtak, az állatok reggeli frissességét még nem törte le a táborból idáig vezető, könnyű, rövid lovaglás.

- Megérteném, ha meggondolnád magad, Damodred - morogta Trom egy idő után -, igencsak kemény vád, és keserű, mint az epe, de...

- Nincs mit meggondolnom - szakította félbe Galad. Már előző este elszánta magát. Ettől persze még hálás volt Tromnak, hogy megtörte a csöndet, és felkínálta neki a megfelelő nyitányt. Egyszerűen csak megjelentek, mikor elindult aznap reggel, mellé léptettek, és azóta szó nélkül lovagoltak vele. Eddig nem is lehetett volna mit mondani. - De ti meggondoltátok, mit tesztek? Sokat kockáztattok azzal, hogy elkísértek! Nem muszáj ennyit kockáztatnotok... Akárhogy alakul is a mai nap, lesznek, akik hibátokul róják föl, hogy velem jöttetek! Ez csak az én ügyem, és nem haragszom, ha ti csak a magatok dolgával törődtök! - Túl mereven fogalmazott, de ezen a reggelen sehogy sem találta a szavakat, és a torka is minduntalan elszorult.

A zömök férfi megrázta a fejét.

- A törvény az törvény! Akár hasznát is vehetném az új rangomnak. - Fehér köpenye mellrészén a ragyogó napkorong alatt három csillag alakú bojt mutatta, hogy kapitány. Jeramel alatt sokan elestek, köztük három úrkapitány is. Akkor a seanchanok még az ellenségeik voltak, nem a szövetségeseik.

- Sok sötét dolgot tettem a Fény szolgálatában - mordult föl a szikár arcú Byar, és mélyen ülő szeme úgy villant föl, mintha személy szerint őt sértették volna meg -, sötéteket, mint a csillagtalan éj, és tartok tőle, hogy jó néhány sötét cselekedet vár még rám, de van, ami túlságosan is sötét ahhoz, hogy megengedjük! - Úgy nézett maga elé, mint aki a legszívesebben kiköpne.

- Úgy bizony - motyogta az ifjú Bornhald, és páncélkesztyűs kezével megdörgölte a száját. Galad mindig ifjúként emlegette magában, pedig legfeljebb pár évvel lehetett nála fiatalabb. Dain szeme most is véreres volt, éjszaka megint alaposan leitta magát. - Ha rosszat cselekedett az ember, akár a Fény szolgálatában is, akkor valami jót is kell cselekednie, hogy kiegyenlítse!

Byar keserűen morgott. Alighanem valami egészen mást akart mondani.

- Jól van - biccentett Galad -, de senki nem lesz attól kevesebb, ha most visszafordul! Ez egyedül csak az én ügyem!

Ennek ellenére mikor könnyed vágtába kapta a lovát, és a másik három mellé ugratott, és felvette az ütemet, örült neki, hogy ott lovagolnak mellette, fehér köpenyük messze leng mögöttük. Természetesen egyedül is továbbment volna, de a három másik Gyermek jelenlétében talán nem fogják minden további nélkül letartóztatni vagy felakasztatni. No, nem mintha nagy esélyt adott volna annak, hogy amúgy megéli az estét. De a kötelesség az kötelesség, akármibe került is.

A lovak patkója hangosan csattogott az udvarházhoz felvezető kőrámpán, nem csoda hát, hogy a tágas udvaron tartózkodó férfiak mindegyike odafordult, és megbámulta őket. A Fény ötven Gyermeke, mind fényes vértezetben és kúpos sisakban, a többségük már lóháton; a maradék lovát alázatos, sötét ruhás amadiciai lovászok fogták. A belső erkélyek üresnek tűntek, épp csak pár szolga sertepertélt a környéken. Úgy tettek, mintha söprögetnének, de valójában ők is az érkezőket lesték. Hat nagydarab Vallató csoportosult Rhadam Asunawa mellé, mintha őrködnének felette. Köpenyük mellén a ragyogó napkorong mögé hímzett vörös pásztorbot villogott, és nem keveredtek a többiekkel. A Fény Keze mindig elkülönült a Fény többi Gyermekétől, és ez ellen igazán egyetlenegy Gyermek sem tiltakozott. Az ezüst hajú Asunawa bánatos vonásaihoz képest Byar arca teltnek tűnt. A Fővallató volt az egyetlen Gyermek az udvaron, aki nem viselt páncélt, és hófehér köpenyén csak a lángoló, vörös pásztorbot ékeskedett. Ebben is különbözött a többiektől. De Galad hiába látta, ki mindenki gyülekezik az udvaron, valójában csak egyetlenegy embert vett észre. Lehet, hogy Asunawának is része volt a dologban, ezt még nem sikerült kiderítenie, de csak a főúrkapitány vonhatta felelősségre a Fővallatót.

Eamon Valda nem volt nagydarab, de sötét, kemény arcán látszott, hogy elvárja az engedelmességet. Vagy még annál is többet. Szétterpesztett lábbal, felszegett fejjel állt, parancsolóan nézett körbe, és aranyozott mell- és hátvértjén a főúrkapitányok fehér és arany tabardja villogott. A tabard sokkal díszesebb volt, mint Pedron Niall bármelyik ruhája. Valda fehér köpenyének mindkét mellén aranyszállal hímzett napkorong ragyogott, és éppúgy a legfinomabb selyemből szabták, mint arannyal hímzett, fehér kabátját. A hóna alá csapott sisakot végigaranyozták, és a homlokán sugaras napkorong fénylett, acélhátú kesztyűjén kívül viselt, vaskos aranygyűrűjében pedig hatalmas sárga zafír szórta a fényt. A napkorongot belevésték abba is. Ez is a seanchanok kegyének újabb jele volt. Valda enyhén összevonta a szemöldökét, mikor Galad és társai leszálltak a nyeregből, és a mellükön keresztbe vetett kézzel tisztelegtek előtte. Szolgálatkész lovászok szaladtak elő valahonnan, hogy gondjaikba vegyék a lovakat.

- Hogyhogy nem épp Nassad felé lovagolsz, Trom? - Valda hangja elégedetlenül csengett. - A többi úrkapitány mostanra már félúton lehet!

Ő maga mindig késve érkezett a seanchanokkal rendezett találkozókra, talán hogy mutassa, hogy a függetlenség egy kicsinyke szilánkja csak megmaradt a Gyermekeknek. Galad meg is lepődött rajta, hogy már útra készen találta, nyilván ez a találkozó fontosabb volt a többinél. De ha Valda maga késett is, azt elvárta, hogy a többi magas rangú tiszt mindig időben ott legyen, még ha ehhez hajnalhasadta előtt el kellett indulniuk, akkor is. Láthatóan nem merte túlságosan sokáig feszíteni a húrt új gazdáiknál. A seanchanok még mindig nem bíztak meg a Gyermekekben.

Trom egyáltalán nem tűnt olyan bizonytalannak, mint azt egy épp csak egy hónapja kinevezett úrkapitánytól várni lehetett volna.

- Sürgős ügyben jöttünk, főúrkapitány - válaszolta egyszerűen, és meghajolt. Egy hajszálnyival sem kevésbé, egy hajszálnyival sem jobban, mint azt a protokoll megkövetelte. - A parancsnokságom alatt szolgáló egyik Gyermek azzal vádolja a Fény egy másik Gyermekét, hogy erőszakkal bánt egy nőrokonával, és a Fény Színe Előtt Folytatott Próbára való jogát kívánja érvényesíteni, amit a törvény szerint önnek kell megengednie vagy elutasítania.

- Meglehetősen különös kérés, fiam - jegyezte meg Asunawa, és kérdően félrebiccentette a fejét egymásba font két keze fölött, mielőtt Valda akárcsak megszólalhatott volna. A Fővallatónak még a hangja is gyászos volt, mintha csak fájna neki Trom tudatlansága. Sötét szeme úgy villogott, mint szén a parázstartón. - Általában a vádlott kérte a kard általi bíráskodást, és általában csak akkor, ha tudta, hogy a bizonyítékok mindenképp ellene szólnának! Különben is, a Fény Színe Előtt Folytatott Próbát már vagy négyszáz éve nem kérte senki sem! Mondd meg nekem, kit vádol, és csendben elrendezem a dolgot! - A hangja hirtelen olyan jeges lett, mint egy sötét barlang mélye télen, bár a szeme most is fényesen lobogott. - Idegenek közt járunk, nem engedhetjük meg, hogy azt higgyék, a Gyermekek közül bárki is képes lenne ilyesmire!

- Tőlem kértek engedélyt, Asunawa - csattant fel Valda. A tekintetében lángoló indulat akár nyílt gyűlölet is lehetett volna. De az is lehet, hogy csak azért robbant így ki, mert ennyire zavarta, hogy a másik főrang beleavatkozott a dolgába. Félrecsapta a köpenyét, hogy kilátsszon gyűrűs markolatú kardja, könnyedén a markolatra tette kezét, és kihúzta magát. Valda mindig készen állt a színpadias gesztusokra, most is felemelte a hangját, hogy talán még az odabenn szorgoskodók is hallhatták, mit mond, és inkább kinyilatkoztatott, semmint beszélt. - Hiszek benne, hogy az ősi szokások jelentős részét újra kell élesztenünk, és ez a törvény még mindig érvényben van! Mindig is érvényben lesz, ahogy azt megírták! A Fény igazságot szolgáltat, hisz a Fény maga az igazság! Tájékoztasd az emberedet, Trom, hogy kihívhatja az ellenfelét, és karddal a kezében állhat szembe a vádlottal! Ha az illető megpróbálná visszautasítani, kijelentem, hogy saját maga ismerte be a bűnösségét, és elrendelem, hogy ott helyben akasztassék fel, és a tulajdona és rangja a vádlót illesse meg, ahogy azt a törvény kimondja! Szólottam! - Újabb sötét pillantást vetett a Fővallató felé. Talán valóban gyűlölték egymást.

Trom újfent szertartásosan meghajolt.

- Saját maga tájékoztatta az emberemet, főúrkapitány! Damodred?

Galad minden tagja kihűlt. Nem félelmében fázott, az üresség hűvöse ölelte körbe. Mikor Dain részegen elfecsegte, hogy miféle híreszteléseket hallott, és mikor Byar is beismerte nagy vonakodva, hogy ezeknek a híreszteléseknek bizony volt valóságalapja, Galadot őrjöngő düh fogta el, és azt hitte, megbolondul a csontjaiban robajló haragtól. Egészen biztos volt benne, hogy szétrobban a feje - hacsak nem a szíve szakad meg elsőnek. Most azonban már jéghideg volt, semmi érzelmet nem érzett. Ő is előírásszerűen meghajolt. A mondandója jelentős részét szóról szóra előírta a törvény, de mégis óvatosan választotta meg a szavait, hogy minél kevésbé szégyenítse meg a szeretett emléket.

- Eamon Valda, a Fény Gyermeke, a Fény Színe Előtt Folytatott Próbára hívlak, amiért igaztalanul erőszakoskodtál Morgase Trakand, Andor királynője személye ellen, és amiért meggyilkoltad! - Senki sem tudta megerősíteni, hogy az asszony, akit anyjaként szeretett, valóban meghalt volna, de nem lehetett másképp. Vagy egy tucat ember állította, hogy eltűnt a Fény Erődjéből, még mielőtt a seanchanok bevették volna, és épp elegen tanúsították azt is, hogy nem távozhatott volna a saját akaratából.

Valda nem tűnt meglepettnek a vád hallatán. Akár azért is mosolyoghatott volna, hogy mutassa, mennyire sajnálja, hogy Galad ekkora ostobaságra vetemedett, de ehhez túlságosan is nagy megvetés fénylett az arcán. Szóra nyitotta a száját, de Asunawa ismét félbeszakította.

- Ez nevetséges! - mondta inkább szánakozva, mint mérgesen. - Fogjátok el ezt a bolondot, és hamar kiderítjük, miféle árnybarát összeesküvés részeként próbálja bemocskolni a Gyermekek jó hírét! - intett egyet, és két hatalmas Vallató már meg is indult Galad felé. Az egyik arcán kegyetlen mosoly ömlött el, a másik kifejezéstelenül nézett maga elé, mint aki csak a munkáját végzi.

Csak egy lépést tehettek. Az udvaron mindenütt halk, fémes surranás zengett fel, ahogy a Gyermekek a hüvelyben nyugvó kardjukhoz kaptak. Legalább egy tucatnyian ki is vonták a kardot, és most az oldaluk mellett lógatták a meztelen pengét. Az amadiciai lovászok egészen kicsire összehúzták magukat, és megpróbáltak láthatatlanná válni. Alighanem el is futottak volna, ha mernek. Asunawa körbenézett, hitetlenkedve vonta fel vaskos szemöldökét, és göcsörtös kezével a köpenyébe markolt. Meglepő módon még mintha Valda is megijedt volna. Csak nem hihette, hogy azok után, amit az előbb mondott, a Gyermekek megengednék Galad letartóztatását! Ha azt hitte is, egy szemvillanás alatt jobb belátásra tért.

- Látja, Asunawa - kezdte szinte vidáman -, a Gyermekek az én utasításaimat követik és a törvény szavát, nem egy Vallató szeszélyeit! - Oldalra nyújtotta a sisakját, hogy valaki vegye el tőle. - Tagadom felháborító vádjaidat, ifjú Galad, és a szemedbe vágom mocskos hazugságodat! Mert hazugság bizony, vagy legjobb esetben is egy árnybarát vagy a Gyermekek más ellensége által keltett, rosszindulatú pletykába vetett, őrült hit! Akárhogy is, a lehető legaljasabb módon rágalmaztál meg, úgyhogy elfogadom a kihívásodat a Fény Színe Előtt Folytatott Próbára, és végzek veled! - Ez ugyan aligha fért volna bele a szertartásos szövegbe, de tagadta a vádakat, és elfogadta a kihívást; Galadnak ennyivel be kellett érnie.

Valda csak most ébredt rá, hogy a sisakot még mindig csak a levegőbe tartja, összevonta a szemöldökét, és mérgesen meredt az egyik közel ácsorgó Gyermekre. A nyurga saldaeai, bizonyos Kashgar végre csak előrelépett, és elvette a főúrkapitány sisakját. Kashgar ugyan csak alhadnagy volt, és jókora sasorra és lefelé görbülő szarvra emlékeztető, tömött bajsza dacára is igen kölyökképű legény, mégis látható vonakodással tette a kötelességét. Valda hangja még sötétebb és érdesebb lett, ahogy lecsatolta a kardövét, és azt is a fiatal Gyermek kezébe nyomta.

- Vigyázz rá, Kashgar! Gémjeles penge! - kikapcsolta a nyakán a selyemköpenyt, hagyta, hadd essen a kövezetre, aztán rádobta a tabardját is, és a keze már a páncél kapcsain futott végig. Úgy tűnt, nem látná szívesen, hogy a többi Gyermek vonakodik neki segíteni. Az arca nyugodt volt, de dühös tekintete nem csak Galadnak ígért büntetést.

- A húgod aes sedai akar lenni, ha nem tévedek, Damodred! Meglehet, hogy tökéletesen tudom, honnan ered ez az egész! Volt idő, mikor sajnáltam volna, hogy meg kell halnod, de ma már nem szomorkodom miattad! Lehet, hogy elküldöm a fejed a Fehér Toronyba, hogy a boszorkák lássák, miféle gyümölcsöt hajtottak gaz terveik!

Dain aggodalmasan ráncolta a homlokát, de elvette Galad köpenyét és kardövét. Toporogva állt, mint aki korántsem biztos benne, hogy helyesen cselekszik. Nos, mindenesetre megvolt rá az esélye, hogy másképp döntsön, és most már túl késő lett volna meggondolnia magát. Byar Galad vállára tette kesztyűbe bújtatott kezét, és a fiúhoz hajolt.

- Legszívesebben karra és lábra támad - mondta halkan, és a válla fölött hátra-hátrapislogott Valdára. Azok alapján, amilyen vad tekintettel méregette, alighanem volt valami nézeteltérés kettejük között. De persze hiába vágott haragos arcot, a kifejezése nem különbözött sokat általában is elégedetlen vonásaitól. - Szereti addig véreztetni az ellenfelet, amíg az annyira le nem gyengül, hogy már lépni sem tud, és a kardját sem bírja megemelni, és csak akkor végez vele! Gyorsabb a viperánál is, de leggyakrabban balról fog támadni, és tőled is ezt várja!

Galad bólintott. A jobbkezesek többsége könnyebbnek találta, ha balról támad, de egy kardmestertől ez szokatlan fogyatékosságnak számított. Gareth Bryne és Henre Haslin felváltva gyakoroltatták vele a vívást úgy is, hogy az egyik keze volt felül a pengén, és úgy is, hogy a másik, nehogy ebbe a hibába essen. Azt is furcsállotta, hogy Valda szereti húzni a harcot. Őt magát arra tanították, hogy olyan gyorsan és tisztán végezzen az ellenfelével, ahogy csak lehet.

- Köszönöm - mondta, és a beesett arcú Gyermek komoran elfintorodott.

Byar egyáltalán nem volt szeretetre méltó, és láthatóan ő maga sem kedvelt mást az ifjú Bornhaldon kívül. Galad az ő felbukkanásán lepődött meg legjobban három kísérője közül, de eljött, és ez mindenképp mellette szólt.

Valda az udvar közepén állt, fehér-arany kabátjában, csípőre tett öklökkel, és kurtán megfordult maga körül.

- Mindenki húzódjon hátra a falhoz! - parancsolta hangosan. A kövezeten patkók csattogtak, ahogy a Gyermekek és a lovászok sietve engedelmeskedtek szavának. Asunawa és a Vallatói is megragadták állataik kantárját, és a Fővallató arcán jeges harag sötétlett. - Tisztítsátok meg az udvar közepét! Az ifjú Damodred és jómagam itt találkozunk...

- Bocsásson meg, főúrkapitány - kezdte Trom újabb meghajlással -, de minthogy ön részt vesz a Próbában, nem lehet Bíró! A Fővallatótól eltekintve, aki a törvények szerint nem vehet részt effajta ügyekben, én vagyok a legmagasabb rangú ön után, úgyhogy, ha megbocsát...?

Valda mérgesen meredt rá, aztán peckesen Kashgar mellé vonult, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. Látványosan dobolt a lábával, és egyre türelmetlenebbül várta az események alakulását.

Galad nagyot sóhajtott. Ha nem az ő javára alakulnának az események, márpedig ez tűnt a valószínűbbnek, akkor a barátja végleg ellenségévé tette a Gyermekek leghatalmasabbikát. Valda alighanem amúgy is Trom ellen fordulna, de ezek után még inkább a bukásán dolgozik majd.

- Figyelj oda rájuk! - szólt oda Bornhaldnak, és a kapu mellett tömörülő Vallatók felé biccentett. Asunawa emberei még mindig úgy fogták közre a Fővallatót, mintha a testőrei lennének, és mindegyikük a kardja markolatán tartotta a kezét.

- De miért? Most már Asunawa sem avatkozhat közbe! Az törvényellenes volna!

Galadnak nehezére esett, hogy ne sóhajtson fel újfent. Az ifjú Dain jóval hosszabb ideje volt a Fény Gyermeke, mint ő maga, és az apja egész életében a rendet szolgálta, de a férfi mégis mintha jóval kevesebbet tudott volna a Gyermekekről, mint amit Galad ez alatt a rövid idő alatt megtanult. A Vallatók szemében csak a saját szavuk számított törvénynek.

- Csak figyelj oda rájuk!

Trom az udvar közepére állt, kivont kardját magasan a feje fölé emelte, a penge a földdel párhuzamosan feküdt a levegőn, és Valdával ellentétben ő szóról szóra úgy mondta a próba szövegét, ahogy az meg volt írva.

- A Fény Színe előtt gyülekeztünk össze, hogy tanúságunkkal kísérjük a Fény Színe Előtt Folytatott Próbát, a Fény bármely Gyermekének szent jogát. A Fény az igazságra ragyog le, és a Fény megvilágítja az igazságot. Ne szóljon egy szót sem senki emberfia, hanem csak azok, akiknek jogalapja van rá, és azonnal vágassék le mindenki, aki közbeavatkozna a Próba folyásába. A Fény színe előtt szolgáltattat igazság annak, aki a Fény kegyelmére bízza az életét, és karja erejére és a Fény akaratára teszi fel mindenét. A küzdő feleket most egymáshoz hívom, ide, ahol állok - folytatta, és leengedte maga mellé a kardot -, és amit beszélnek, az csak kettejükre tartozik. Adja a Fény, hogy olyan szavakra leljenek, melyek megakadályozzák a vérontást, mert ha nem így lesz, az egyik Gyermek bizonnyal meghal még ma, a nevét kitöröljük feljegyzéseinkből, és emlékére örök átkot szórunk. A Fény színe előtt, így legyen!

Amint Trom elvonult az udvar széle felé, Valda máris a kijelölt helyre indult. A Macska Átvág a Várudvaron formában lépdelt, arrogánsan, peckesen. Tudta, hogy a világon nincs az a szó, ami megakadályozhatná a vérontást. Számára már most megkezdődött a harc. Galad egyszerűen csak kisétált, hogy félúton találkozzon vele. Kis híján egy fejjel magasodott a másik fölé, de Valda úgy tartotta magát, mint aki nemcsak nagyobb nála, de biztos is a győzelemben. Ezúttal csak megvetés csillant a mosolyában.

- Nincs mit mondanod, kölyök? Nem lep meg, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy alig egy perc múlva levágja a fejed egy gyakorlott kardmester... De egyvalamit azért mondanék neked, mielőtt megöllek! A leányzó ép volt és egészséges, mikor utoljára láttam, és ha azóta meghalt volna, én is bánnám - a mosolya elmélyült, és a lenézést torz vidámság szőtte át. - Soha ilyen jót nem hemperegtem senkivel, és remélem, egy szép napon még újra magam alá gyűrhetem!

Galadban izzó vörös, fortyogó harag robajlott fel, de nagy erőfeszítéssel leküzdötte, és hátat fordított Valdának, majd lassan eltávolodott tőle. Hagyta, hogy az indulatait feleméssze a képzeletbeli láng, épp, ahogy a tanárai mondták. Aki indulatból harcolt, az indulatból is halt meg! Mire az ifjú Bornhald mellé érkezett, már el is érte a Gareth és Henre által egységnek nevezett állapotot. Az ürességben lebegve vonta ki kardját a Bornhald által felé kínált hüvelyből, és az enyhén hajlított penge a teste részévé vált.

- Mit mondott? - kérdezte Dain. - Egy pillanatra gyilkos düh látszott az arcodon!

Byar megragadta Dain karját.

- Ne zavard össze! - mordult rá.

Galadot nem zavarta meg a kérdés. A bőrnyergek minden nyikordulását külön hallotta, a kövezeten koppanó patkók minden csendülését meg tudta különböztetni. Úgy hallotta a tőle tízlábnyira dongó legyeket, mintha a fülébe zümmögtek volna. Szinte már úgy érezte, hogy a szárnyuk minden egyes mozdulatát látja. Eggyé vált a legyekkel, az udvarral, a két másik férfival. Mindannyian a részévé váltak, és saját magát hogyan is zavarta volna össze?

Valda megvárta, amíg megfordul, csak akkor húzta ki a saját kardját az udvar túloldalán. Látványosan ívelt mozdulat volt, a penge szinte elmosódott, ahogy megpörgette a baljában, aztán átdobta a jobba, majd még egyszer megforgatta, és csak utána állt meg a kard a kezében mereven maga elé emelve. Két kézzel fogta a markolatot, és megindult előre. Most is a Macska Átvág a Várudvaront használta.

Galad is felemelte a kardját, és elindult, hogy félúton találkozzanak. Gondolkozás nélkül felöltött egy vívó lépésformát, talán a lelkiállapota választotta meg helyette, melyiket. Üresség, ez volt a neve. Csak egy avatott kardforgató láthatta, hogy nem egyszerűen lépdel. Csak egy avatott kardforgató láthatta, hogy minden szívverésnél tökéletesen egyensúlyban volt magával. Valda nem hízelgésből kapta meg azonban a maga gémjeles kardját. Öt kardmester bíráskodott a teljesítménye fölött, és egyhangúan döntöttek úgy, hogy megadják neki a címet. A döntésnek mindig egyhangúnak kellett lennie. Egy más útja volt csak annak, hogy valaki megkapja a gémjeles kardot, mégpedig ha egy az egyhez küzdelemben, tisztességes harcban megölte a gémjeles kard tulajdonosát. Valda akkor még fiatalabb volt, mint Galad most. De mindez mit sem számított. Galad nem összpontosított Valda halálára. Nem összpontosított semmire sem. De tervezte, hogy Valda meghal, akkor is, ha Hüvelybe kell hozzá tennie a Kardot, és akarattal a húsába fogadnia a gémjeles pengét ahhoz, hogy a célját elérje. Elfogadta, hogy netán így kell tennie.

Valda nem vesztegette az időt manőverezésre. Amint elég közel volt, máris Galad nyaka felé villant az Alacsonyan Csüngő Alma Leszedése, mint a villám, mintha a főúrkapitány valóban az első percben le akarná csapni ellenfele fejét. Számos lehetséges védekezés kínálkozott erre a támadásra, Galadba mindegyiket ösztönszinten beleverték gyakorlás közben, de Byar figyelmeztetése valahol ott lapult az elméje mélyén, és arra is emlékezett, hogy Valda épp erre figyelmeztette.

Kétszer is. Galad nem gondolkozott, öntudatlanul választott más megoldást, és előre és oldalvást lépett, épp mikor az Alacsonyan Csüngő Alma Leszedése a Leopárd Simogatásába váltott. Valda szeme döbbenten elkerekedett, ahogy a vágás alig pár hüvelyknyire hibázta el Galad bal combját, és még tovább kerekedett, ahogy a Selyem Szétválasztás végigkarcolta a jobb alkarját, ám máris visszatámadott Felszálló Galambbal, de olyan gyorsan, hogy Galadnak hátra kellett táncolnia, mielőtt a kardja mélyebben is megsebezhette volna ellenfelét. Alig tudta visszaverni a támadást egy Jégmadár Köröz a Tavacska Fölöttel.

Előre-hátra táncoltak, egyik formából a másikba, hol erre, hol arra siklottak a felkövezett udvaron. A Gyík a Tövisbozótban egy Háromágú Villámmal találkozott. A Szellő Sodorta Levél kivédte az Angolna a Vízililiomok Köztet, és a Két Nyúl Felugrik egy Kolibri Megcsókolja a Mézrózsátra talált. Előre-hátra, mintha csak a vívóformákat mutatnák be. Galad egyik támadást a másik után próbálta ki, de Valda valóban olyan gyors volt, mint egy vipera. A Siketfajd Tánca egy nem túl mély vágást eredményezett Galad bal vállán, és a Vörös Sólyom Lecsap a Galambra egy kissé komolyabbat a felkarján. A Fényfolyónál elveszíthette volna az egész karját, ha nem védi ki a húzott vágást egy kétségbeesetten fürge Eső a Szélviharbannal. Előre-hátra, a pengék folyamatosan villogtak, a levegőt betöltötte az acél éles csattogása.

Galad nem tudta volna megmondani, mióta vívnak. Nem volt idő, csak a pillanat. Úgy érezte, mintha Valda és ő maga víz alatt harcolnának, és minden egyes mozdulatukat lelassítaná a tenger áramlása. Valda arcán verejték gyöngyözött, de a férfi könnyed magabiztossággal mosolygott, és láthatóan cseppet sem zavarta a jobb karján az a kis karcolás. Más sérülést még nem szenvedett. Galad érezte, hogy az ő arcán is csurog az izzadság, és csípi a szemét. És érezte, hogy a karjáról lassan csepeg a vér. Az a két seb végül majd lelassítja, talán már most is lassított rajta, de két másik sebet is kapott a bal combjára, és azok komolyabbak voltak. A lába már vértócsában ázott a csizmában, és nem tudta elkerülni, hogy enyhén sántikáljon. Márpedig ez idővel csak romlott. Ha Valdának meg kell halnia, nem húzhatja sokkal tovább.

Szándékosan mély levegőt vett, aztán még egyet és még egyet, a száján át. Hadd higgye azt Valda, hogy kezd kifulladni! A pengéje előrecsapott, Tűbefűzésbe kezdett, Valda bal válla felé kapott, és nem volt annyira gyors, mint amilyen lehetett volna. A másik könnyedén hárította egy Fecske Szárnyra Kappal, és azonnal az Ugró Oroszlánba siklott. Galad egy harmadik vágást is szerzett a bal combjára; nem mert gyorsabban védekezni, mint ahogy támadott.

Újra nekiugrott Valda vállának a Tűbefűzéssel, és újra és újra, és mindeközben folyamatosan a száján át vette a levegőt, nagy lihegve. Szerencséje volt, hogy nem kapott egyetlen komolyabb sebet sem. Vagy talán a Fény tényleg leragyogott erre a küzdelemre. Valda egyre szélesebben mosolygott; a férfi azt hitte, ellenfele ereje végére jutott, kimerült, és már csak erre az egy fajta támadásra futja neki. Ahogy Galad ötödszörre is megkezdte a Tűbefűzést, a másik férfi kardja szinte mellékesen villant át a Fecske Szárnyra Kapba. Galad minden maradék fürgeségét összeszedte, és hirtelen megváltoztatta a vágást, és a Zabaratás végigsiklott Valda hasán, nem sokkal a bordái alatt.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ellenfele nem vette volna észre, hogy eltalálták. Előrelépett, és belekezdett valamibe, ami talán egy Kőzuhatag lett volna, aztán elkerekedett a szeme, megtántorodott, és a kard kifordult a kezéből, majd csattogva a földre zuhant. Valda térdre roskadt, két kezét a testét átszelő, hatalmas vágásra szorította, mintha csak benn akarná tartani a belsőségeit, aztán kinyitotta a száját, és üveges tekintetét Galadra függesztette. Bármit akart is mondani, csak vér ömlött elő a szájából. Arcra borult, és mozdulatlanul hevert.

Galad automatikusan csavarintott egy kurtát a kardján, hogy lerázza az utolsó hüvelyknyi acélon vöröslő vért, aztán lehajolt, hogy az utolsó cseppeket Valda kabátjába törölhesse. Eddig nem vett tudomást a fájdalomról, de most belemart a kín. A bal válla és a karja égett, és a combját mintha nyílt lángon sütögették volna. Nehezére esett kiegyenesedni. Talán mégis közelebb állt a végső kimerüléshez, mint gondolta. Mennyi ideig vívhattak? Azt hitte, valamiféle elégedettséget érez majd, ha megbosszulta az anyját, de csak üresség kongott benne. Valda halála nem volt elég. Semmi más nem lehetett volna elég, csak hogy Morgase Trakand újra életben legyen.

Hirtelen ütemes csattogásra ébredt, és mikor felnézett, látta, hogy minden egyes Gyermek elismerően verdesi öklével páncélja vállrészét. Minden egyes Gyermek. Kivéve Asunawát és a Vallatóit. Őket semerre sem látta.

Byar odasietett hozzá egy kicsinyke bőrzsákkal, és óvatosan félrehúzta a kabát ujját Galad sebeiről.

- Majd össze kell őket varrnunk - motyogta -, de még várhatunk vele! - Letérdelt Galad mellé, kiszedett egy adag kötést a zsákból, és nekiállt felcsavarni a fiú combjára. - Ezeket is össze kellene varrnunk, de ennyi is elég lesz, hogy ne vérezz el, mielőtt összeölthetnének!

Mások is köré gyűltek, gratuláltak neki. Akik még gyalog voltak, azok jöttek elöl, a már nyeregben ülő Gyermekek hátrébb maradtak. A holttestre senki még csak rá sem nézett, kivéve Kashgart, aki gondosan beletörölte a gémjeles kardot a már amúgy is véres fehér kabátba, aztán visszatette a hüvelybe.

- Asunawa hová tűnt? - kérdezte Galad.

- Elment, amint utoljára megvágtad Valdát - válaszolta Dain feszengve.

- A táborba indulhatott, hogy még több Vallatót hozzon!

- A másik irányba lovagolt, a határ felé - vetette közbe valaki. Nassad is arra volt, a határ túloldalán.

- Az úrkapitányok - sóhajtott Galad, és Trom rábólintott.

- Egyetlen Gyermek sem hagyná, hogy a Vallatók letartóztassanak azért, ami itt történt, Damodred! Kivéve, ha a kapitánya azt parancsolja neki! És néhányan kiadnának egy efféle parancsot, azt hiszem... - haragos mormolás kelt, ahogy az emberek egymás után tagadták, hogy hajlandóak lennének ilyesmire, de Trom a magasba emelte a karját, és valamennyire elhallgattatta őket. - Ti is tudjátok, hogy így van! - jelentette ki hangosan. - Bármi más lázadás volna! - Erre síri csend támadt. A Gyermekek sorában sosem volt lázadás. Az is megeshetett, hogy semmi nem állt még olyan közel eddig a lázadáshoz, mint amit ők maguk tettek ma délelőtt. - Megírom az elbocsátó leveledet a Gyermekektől, Galad! Lehet, hogy valaki így is elrendeli a letartóztatásodat, de ahhoz először meg kellene találniuk, és jókora előnyöd lesz! Asunawának legalább fél napjába telik majd, mire megtalálja az úrkapitányokat, és bárki áll is mellé, az nem érhet vissza napszállta előtt!

Galad dühösen rázta meg a fejét. Tromnak igaza volt, de az egész helyzet nem tűnt helyesnek. Semmi sem tűnt helyesnek.

- És a többi itt lévő elbocsátó levelét is megírod? Tudod, hogy Asunawa kitalál valamit, hogy őket is bevádolja! És azoknak a Gyermekeknek az elbocsátó levelét is megírod, akik nem akarják, hogy a seanchanok uralkodjanak a földjeiken egy már több mint ezer éve halott ember nevében? - Jó néhány taraboni összenézett és bólintott, és mások is követték a példájukat, nem csak az amadiciaiak. - És mi lesz azokkal, akik a Fény Erődjét védték? Tudsz-e olyan elbocsátó levelet szerkeszteni, amitől lehullnak a láncaik, vagy amitől a seanchanok nem dolgoztatják őket tovább úgy, mint az állatokat? - Újabb dühös mormolás kelt; a seanchanok fogságába esett Gyermekek sorsa minden társuknak fájt.

Trom keresztbe fonta a mellén a karját, és úgy méregette, mint aki most látja életében először.

- Miért, te mit tennél?

- Keresnék a Gyermekekkel valakit, bárkit, aki a seanchanok ellen küzd, és szövetségre lépnék velük! Gondoskodnék róla, hogy a Fény Gyermekei ott harcoljanak majd az utolsó csatában, ahelyett, hogy a seanchanoknak segítenének aieleket kergetni, és ellopni a nemzetségeink földjét!

- Bárkit? - kérdezte a Doirellin névre hallgató cairhieni magas hangon. Senki sem gúnyolta Doirellint a hangja miatt. Bár alacsony volt, de kis híján olyan széles, mint amilyen magas, és szinte egy csepp háj sem volt rajta. Rendszeresen tört úgy diót, hogy minden ujja közé fogott egyet, aztán ökölbe szorította a kezét. - Ez akár az aes sedai-okat is jelentheti!

- Ha ott akarunk lenni a Tarmon Gai'donnál, akkor az aes sedai-ok oldalán kell küzdenünk - jegyezte meg Galad halkan. Az ifjú Bornhald erőteljesen elfintorodott, és ezzel nem volt egyedül. Byar is félig kiegyenesedett, mielőtt visszahajolt volna a kötések fölé. De senki sem tiltakozott. Még Doirellin is csak bólintott egyet, mintha eddig ez nem jutott volna az eszébe.

- Én magam sem kedvelem jobban a boszorkákat, mint bárki más - mondta végül Byar, és fel sem emelte a fejét, továbbra is Galad sebeivel volt elfoglalva. A vér még most is bőven szivárgott a vágásokból, pedig félig már bekötözte őket. - De az Írás azt mondja, hogy a holló ellenében szövetségre lehet lépni akár a kígyóval is, amíg a csatának nincs vége! - Az emberek bólogatni kezdtek. A holló elvben az Árnyékra vonatkozott, de mindenki tudta, hogy egyben az a seanchan birodalom jele is.

- Én aztán harcolnék a boszorkák oldalán - csattant fel egy nyurga taraboni -, vagy akár ezek mellett a sokat emlegetett asha'manok mellett is, ha szembeszállnak a seanchanokkal! És az Utolsó Csatában is! És megküzdök bárkivel, aki azt mondja, hogy nincs igazam! - Úgy nézett körbe, mint aki kész ott helyben megvédeni az állítását.

- Úgy látom, az események az ön kedve szerint alakulnak, főúrkapitányom - jegyezte meg Trom, és jóval mélyebben meghajolt, mint Valda előtt. - Legalábbis részint. Hiszen ki a megmondhatója annak, hogy mit hoz a következő óra vagy a következő nap?

Galad meglepődött rajta, hogy felnevet. Előző este óta úgy érezte, hogy soha többé nem fog nevetni életében.

- Ez igazán gyenge élc, Trom!

- Ez a törvény szava! És Valda is így mondta! És mindamellett volt bátorsága kimondani számtalan Gyermek elhallgatott gondolatát, köztük az enyémet is... Azóta nem hallottam jobb tervet a Gyermekek jövőjére vonatkozóan, hogy Pedron Niall meghalt!

- Akkor is gyenge élc! - Bármit mondott is erről a törvény, ezt a részt senki sem vette figyelembe a százéves háború vége óta.

- Majd meglátjuk, hogy a többi Gyermek hogyan vélekedik a dologról - válaszolta Trom, és szélesen elvigyorodott -, mikor megkérdezi, hogy követik-e a Tarmon Gai'donig, hogy a boszorkák mellett harcoljanak!

Az emberek ismét a vállukat kezdték csapkodni, még hangosabban, mint amikor megnyerte a párbajt. Először csak egy páran voltak, aztán egyre többen csatlakoztak hozzájuk, míg végül az udvaron mindenki a tetszését jelezte, beleértve Tromot is. Mindenki, kivéve Kashgart. A saldaeai mélyen meghajolt, és két kézzel nyújtotta Galad felé a gémjeles kardot.

- Ez most már az öné, főúrkapitány!

Galad sóhajtott egyet. Remélte, hogy ezt az ostobaságot elfelejtik, mire a táborba érnek. A történtek után épp elég nagy butaság volt visszamennie, anélkül is, hogy ilyen igényeket jelentene be. Alighanem anélkül is lefokozzák és láncba verik. Feltéve, hogy nem ütlegelik halálra. De vissza kellett mennie. Ez volt a helyes.

A reggeli világosság lassan erőre kapott a hűvös tavaszi hajnalon, de a napkorongnak még egy kis szeletkéje sem parázslott fel a keleti égbolton. Aranyderes heréltjén üldögélve Rodel Ituralde felemelte aranypántos távcsövét, hogy megnézze a dombocska alatt elterülő falut. Mélyen Tarabon szívében jártak. Utált arra várni, hogy elég világos legyen ahhoz, hogy lásson. Vigyázott rá, nehogy az üveglencse csillogása elárulja, és az egyik végén csak pár ujjával fogta a távcsövet, a távolabbi végét pedig a tenyerével árnyékolta el. Az őrszemek ilyenkor voltak a legkevésbé figyelmesek, megkönnyebbültek, hogy elmúltak a sötétség órái, mikor bármiféle ellenség közel osonhatott, bár persze mióta az Almoth síkságra értek, folyamatosan csak azt hallotta, hogy aielek rabolnak szabadon Tarabonban. Ha ő lett volna őrségben, és tudta volna, hogy netán aielek is vannak a közelben, hát növeszt magának még egy pár szemet. Különös, hogy a vidék nem zsibongott úgy, mint a szétrúgott hangyaboly, pedig mindenki hallott már ezekről az aielekről... Különös, és talán baljós. Épp elég fegyverest találtak volna a környéken, seanchanokat és nekik hűséget esküdött taraboniakat, és hordákban özönlő seanchan telepeseket, amint tanyákat vagy épp falvakat építettek, de mégis túl könnyen az ország szívébe értek. De ma vége szakad a könnyedségnek.

Serana félúton feküdt Elmora és az amadiciai határ között, egy lapos, füves kis völgyecskében az erdő borította dombok mélyén. Legalább egy mérföldnyire voltak a falutól a legközelebbi fák, kivéve azt az egy helyet, ahol Ituralde várakozott. Egy kicsinyke, nádszegélyezte tavacska csillogott közte és a falu között, két széles patak táplálta vizével. Napfényben nem lehetett észrevétlenül megközelíteni ezt a helyet. Serana már azelőtt is jókora településnek számított, hogy a seanchanok megérkeztek volna, itt álltak meg a keletre tartó kereskedők, és a falucskának több mint egy tucat fogadója volt, és legalább ugyanennyi utcája. A falusiak már fenn voltak, nekikezdtek a napi munkának, a nők a fejükön egyensúlyozott kosarakkal siklottak végig a házak között, mások a házuk mögötti kis térségben rakták meg a mosóüstök alatt a tüzet. A férfiak elszánt léptekkel tartottak munkába, páran meg-megálltak, hogy néhány szót váltsanak a többiekkel. Teljesen hétköznapi reggel volt, a gyerekek már odakinn szaladgáltak és játszadoztak, karikát hajtottak, vagy babzsákokat dobáltak egymásnak. A távolból halkan felcsendült egy kovács üllőjén is a kalapács. A reggelihez rakott tűz füstje lassan kifakult a kéményekből.

Ituralde-nek úgy tűnt, Seranában senki nem méltatja figyelemre a falutól talán egy mérföldnyire léptető, ide-oda vonulgató, három pár őrszemet. Az őrjáratok páncélján vízszintes páncélok fénylettek, és három oldalról vigyázták a települést. A negyedik oldalról hatékony védelmet biztosított a falunál jóval szélesebb víztükör. Úgy tűnt, hogy az őrjáratok jelenléte is belesimult már a hétköznapokba, és a helyiek teljesen elfogadták őket, éppúgy, mint a települést több mint kétszeresére dagasztó, közeli seanchan tábort.

Ituralde enyhén megcsóválta a fejét. Semmiképp sem tette volna ennyire a falu nyakára a táborát. Serana tetőit mázas cserép fedte, kék, zöld, ragyogó vörös, de az épületek maguk fából épültek, és ha tűz üt ki a faluban, könnyen átterjedhetett volna a táborra is, ahol a nagyobb házakkal vetekedő méretű raktársátrak jóval nagyobb számban emelkedtek, mint a katonák elszállásolására szolgáló kisebb vászonépítmények, és a hatalmas kupacokba halmozott hordók, ládák és kosarak kétszer akkora területet foglaltak el, mint a különféle sátrak együttvéve. Innen aztán képtelenség lehet távol tartani a ragadós kezű helyieket. Minden településen akadt egy-két dörzsöltebb gazember, aki mindent megpróbált elemelni, amit csak lehetett, de még a becsületesebb falusiakat is megkísértheti, ha ilyen közel van hozzájuk egy bőséges raktár. A tábor közelsége persze azzal is járt, hogy közelebbről hozhatták a vizet az embereknek, és szolgálat után a katonáknak kevesebbet kellett gyalogolniuk, hogy sörhöz és borhoz jussanak a tucatnyi fogadó egyikében, de mégis olyan parancsnokra vallott, aki nem tart eléggé szigorú fegyelmet.

Akár elég szigorú volt a fegyelem, akár nem, a táborban is folyt már az élet. A katonák kötelességei még a földművesekénél is sürgetőbbek voltak. Jó páran az éjszakára kipányvázott lovak körül szorgoskodtak, a zászlósok a felsorakozott katonákat ellenőrizték, munkások százai rakodtak föl vagy le valamelyik szekérről, a lovászok összeállították a fogatokat, és a hatalmas társzekerek elé fogták őket. Nap mint nap szekérkaravánok érkeztek a táborba keletről és nyugatról is, és nap mint nap újabb szekérkaravánok indultak útnak. Ituralde nagyra tartotta a seanchanok hatékonyságát; gondoskodtak róla, hogy amire a katonáiknak szüksége lehet, időben ott legyen, ahol lennie kell. A taraboni Sárkányhívek, többségükben savanyú képű, csalódott emberek, akik azt hitték, a seanchanok oltották ki reménységük lángját, mindenről beszámoltak, amiről csak tudtak, akkor is, ha netán nem voltak hajlandók harcolni az oldalán. Ebben a táborban odalenn megvolt minden, ami több ezer katona felszereléséhez kellett, a csizmától a kardon át az íjakig, a patkókig és a vizestömlőkig. Meg fogják érezni, ha elveszítik.

Leengedte a távcsövet, és elhessegetett az arcáról egy hangosan döngő, zöld legyet. Két másik szinte azonnal a helyére telepedett. Tarabonban csak úgy hemzsegtek a legyek. Vajon itt mindig ilyen korán megjelentek? Arad Domanban csak akkor kelnek majd ki az elsők, mikor már ők is hazaértek! Már ha hazaérnek... Nem; nem engedhet meg magának efféle baljós gondolatokat. Mikor hazaérnek. Tamsin másképp igazán elégedetlen lenne, és ritkán volt bölcs dolog elégedetlenné tenni a feleségét. Az odalenn szorgoskodó férfiak túlnyomórészt munkások, nem katonák, és alig száz seanchan van velük. Persze sajnos előző nap déltájban egy háromszáz fős taraboni különítmény is érkezett, festett páncélban. Ez több mint megduplázta az itt állomásozók számát, és Ituralde-nek meg kellett változtatni a terveit.

Aztán egy újabb taraboni csapat, ugyanakkora, mint az előző, érkezett nem sokkal napszállta előtt - épp csak annyi idejük volt, hogy harapjanak valamit, és lefeküdjenek, ahol találnak a takaróiknak helyet. A katonák számára ritka fényűzés volt a gyertya vagy a lámpaolaj. És a táborban volt egy olyan pórázos nő, egy olyan damane is. Ituralde bánta, hogy nem tudja kivárni, amíg elmegy - nyilván valahova máshova készül; mi hasznát vennék egy damane-nek egy raktártáborban? -, de ezt a napot jelölték ki, és nem hagyhatta, hogy a taraboniak bármibe is belekapaszkodjanak, és ráfogják, hogy késlekedik! Némelyik taraboni csak a kifogást kereste, hogy mehessen már a saját feje után! Ituralde is tudta, hogy nem fogják már sokáig követni, de egy pár napig még szüksége volt annyira, ahányat csak maga mellett tarthatott.

Nyugatra emelte a tekintetét, és ezúttal nem vesződött a távcsővel.

- Most - suttogta, és mintha csak erre a halk parancsra vártak volna, kétszáz láncfátylas lovas vágtatott ki a fák közül. Azon nyomban megálltak, és lökdösődve, forgolódva próbáltak helyet szorítani maguknak, összevissza hadonásztak acélhegyű lándzsáikkal, miközben a vezérük fel-alá vágtatott előttük, és vad karlengetésekkel próbálta meg rávenni kis seregét, hogy rendben álljon.

Ituralde ilyen messziről még a távcsövével sem látta volna, milyen arcot vágnak az odaát kavargó lovasok, de azért elég jól el tudta képzelni a Tomay Lanasiet vonásait megülő, vak dühöt, amiért efféle bohóckodásra kényszerül. A zömök Sárkányhívő égett már a vágytól, hogy nekimehessen a seanchanoknak. Bármiféle seanchannak. Már az is nehéz volt, hogy meggyőzze, hogy ne csapjanak le a legközelebbi seanchan csapatra, amint átkeltek a határon. Tegnap túláradó örömmel szedte le a seanchanokhoz való hűséget jelölő, gyűlöletes csíkokat a mellvértjéről. Persze mit sem számított, mit gondol, ha egyszer eddig szó szerint teljesítette Ituralde parancsait.

Amint a Lanasiet-hez legközelebbi őrjárat megfordította a lovát, és a falu, valamint a seanchan tábor felé vágtázott, Ituralde is oda fordította a figyelmét, és ismét felemelte a távcsövet is. Az őrjárat figyelmeztetésére aligha lesz szüksége az ellenségnek. Mindenki megdermedt a völgyben. Néhányan a falu túloldalán kavargó lovasokra mutogattak, de a többség csak állt és bámult, a katonák éppúgy, mint az egyszerű munkások és tábori kisegítők. Láthatóan nem számítottak martalócokra. Az aiel támadások ellenére a seanchanok a sajátjukénak tekintették Tarabont, méghozzá biztos, nyugodt birtoknak. Ituralde gyorsan végigpásztázott a falun is, és látta, hogy az emberek az utcán állnak, és döbbenten nézik az idegen lovasokat. Ők sem számítottak fegyveresekre. Ituralde ebből azt a következtetést vonta le, hogy a seanchanoknak alighanem igazuk volt, mikor a sajátjuknak tekintették Tarabont, de azt is tudta, hogy a belátható jövőben ezt a véleményét egyetlenegy tarabonival sem kívánja megosztani.

Jól képzett katonák azonban nem engedhettek tovább az első döbbenet bénító erejének, és a táborban maradt katonák máris a lovuk felé rohantak. A hátasállatok többségén még nem volt nyereg, bár a lovászok a tőlük telhető leggyorsabban nekiálltak felszerszámozni azokat is. Nyolcvan-egynéhány seanchan gyalogos és íjász alakzatba állt, és futólépésben megindult Seranán át. Ez már a helyi lakosoknak is kétségkívül megmutatta, hogy valóban veszélyben vannak, és elkezdték felkapkodni a kisebb gyerekeket, a nagyobbakat pedig integetve terelgették a házak remélt biztonsága felé. Pár pillanat múlva az egész falu kiürült, és a lakkozott páncélú, furcsa sisakú seanchan gyalogságon kívül senki sem volt az utcán.

Ituralde Lanasiet felé fordította a távcsövét, és látta, hogy a férfi előrevágtatott a lovasaival.

- Várj egy kicsit - mordult fel -, még mindig várj egy kicsit!

A taraboni mintha ismét csak meghallotta volna a parancsát, mert végül csak felemelte a kezét, és megálljt intett az embereinek. Szerencsére még mindig legalább fél mérföldnyire voltak a falutól. A forrófejű bolondjának legalább egy mérföldnyire kellett volna lennie, a fák alatt, és még mindig látszólagos rendezetlenségben kellett volna veszekednie az embereivel, hogy úgy tűnjön, mintha a seanchanok könnyen elsöpörhetnék őket, de fél mérföld is elég lesz. Ituralde nagy nehezen leküzdötte a késztetést, hogy megdörgölje a bal fülében villogó rubint. De a csata most már elkezdődött, és a csatában az embernek el kellett hitetnie a követőivel, hogy teljesen nyugodt, és teljesen higgadt. Nem volt szabad mutatnia, hogy épp saját kezűleg ütné le megbízhatatlan szövetségesét. Az érzelmek láthatóan átszivárogtak a parancsnokból az embereibe, és a dühös emberek ostobán viselkedtek, megölették magukat, és rendszerint elvesztették a csatákat.

Megérintette az arcán a félhold alakú szépségtapaszt - az ember igazán nézzen ki a tőle telhető legjobban egy ilyen alkalommal -, és lassan, kimérten lélegzett, amíg csak ugyanolyan higgadt és hideg nem lett odabenn, mint amilyennek mutatta magát, majd ismét a tábort kezdte el figyelni. A taraboniak többsége most már odalenn is nyeregben ült, de még vártak a sisakján magányos, vékony tollat viselő, magas tiszt vezette, talán ha húsz seanchanra, és csak akkor ugrattak ki a falu felé vezető útra, mikor a tengerentúliak már előttük voltak. Az előző este érkezett taraboniak zárták a sort.

Ituralde alaposan megnézte magának az oszlopot vezető alakot, minden egyes ház között csak őt kereste. A magányos toll alighanem egy hadnagyot vagy egy alhadnagyot takar. Ami azt jelenti, hogy vagy egy első csatája előtt álló, pelyhedző állú kölyök, vagy egy csatában megőszült veterán, aki az első hibánál letépi az ellenfél fejét.

Meglepő módon a damane, akit jól meg lehetett különböztetni a nyakától a másik lovon ülő nő csuklójáig kígyózó, ezüstszín láncról, ugyanolyan elszántan hajszolta a lovát, mint a többiek. Ituralde eddig mindig úgy hallotta, hogy a damane-k fogságban élnek, de ez a nő legalább olyan elszánt volt, mint az a másik nő, az a sul'dam... Talán...

Hirtelen elakadt a lélegzete, és azonnal elfeledkezett a damane-ről is.

Még mindig voltak páran az utcán, talán hét vagy nyolc férfi és nő, egy csoportban, és épp a vadul vágtázó oszlop előtt; mintha nem hallották volna meg a hátuk mögött robajló patkók zaját... A seanchanok akkor sem tudtak volna megállni, ha akarnak, és jó okuk volt rá, hogy ne is akarjanak, ha egyszer ellenséges sereg várja őket a falu túlvégén, de mintha a magas fickó keze még csak meg sem rezzent volna, miközben ő és a csapata legázolták az utcán ragadt falusiakat. Ezek szerint veterán. Ituralde elmormolt egy halk imát a halottak lelki üdvéért, aztán ismét leengedte a távcsövet. Ami ezután következett, azt távcső nélkül volt a legbölcsebb nézni.

Kétszáz lépésre a falu határától a tiszt megállt, és alakzatba kezdte rendezni a csapatait. Az íjászok már a helyükön voltak, és az íj húrjára készített nyílvesszővel vártak. A tiszt hátraintett valamit a taraboniaknak, aztán elővonta a távcsövét, és Lanasiet felé nézett. A napfény felszikrázott a távcső pántjain. Most már felkelt a nap. A taraboniak könnyedén kettéváltak, a lándzsák villogtak a fényben, mindegyik ugyanabban a szögben meredt előre. Fegyelmezett lovaskatonák sorakoztak rendezett oszlopokba az íjászok két oldalán.

A tiszt áthajolt a sul'damhoz, hogy valamit megkérdezzen. Ha most szabadjára engedi a nőt és a damane-t, még mindig minden katasztrófába torkollhat... de persze akkor is, ha visszafogja őket. A taraboniak maradéka, a későn érkezők még csak most kezdtek elrendeződni egy második vonalban, ötven lépésre az első mögött. A földbe állították a lándzsáikat, és előszedték a nyereg mögé erősített tokból a rövid íjakat. Lanasiet, hogy a Fény égetné meg, előrevágtázott az embereivel.

Ituralde egy pillanatra elfordította a fejét, és épp csak olyan hangosan szólalt meg, hogy a mögötte várakozók hallják.

- Felkészülni! - Bőrnyergek csikordultak meg, ahogy az emberek meghúzták lovaik kantárját. Aztán Ituralde még egy imát mondott a halottakért, és csak annyit suttogott: - Most!

A hosszú kígyóban álló taraboniak, az ő tarabonijai, egy emberként emelték fel az íjukat, és lőttek. Nem kellett hozzá távcső, hogy lássa, a sul'dam, a damane és a tiszt hirtelen mintha nyílvesszőket hajtottak volna. Kis híján lesodorta őket a nyeregből, hogy egyszerre mindannyian vagy egy tucat nehéz nyilat kaptak. Ituralde-nek nehezére esett kiadnia a parancsot, de a két nő volt a legveszedelmesebb ellenfél ezen a csatamezőn. A sortűz maradéka leszedte az íjászok többségét, és megüresített jó néhány nyerget, és még mielőtt az első áldozatok lefordultak volna a földre, máris újabb lövés sötétítette el az eget. Leterítette a maradék íjászokat, és még több lovas katonát vert ki a nyeregből.

A seanchanokhoz hű taraboniakat ugyan meglepte a fordulat, de mégis harcba szálltak. Az a pár, aki még nyeregben volt, megfordult, és leengedett lándzsával indult volna neki a támadóknak. Másokat mintha elfogott volna a csatákban néha felbuzduló értelmetlenség, és ledobták a lándzsát, és kapkodva megpróbálták előkotorni a nyereg mögül az íjaikat. De ekkor végigvágott rajtuk a harmadik sortűz, és a széles fejű nyilak ilyen közelről mélyen belesüllyedtek a páncélok dacára is a húsba, és a túlélők hirtelen mintha ráébredtek volna, hogy ők bizony túlélők. A bajtársaik többsége a földön hevert, vagy megpróbált talpra kecmeregni, bár két-három nyílvessző állt ki belőle.

Az a pár fegyveres, aki még most is nyeregben volt, már jelentős túlerővel nézett szembe. Páran megfordították a lovukat, és egy pillanat alatt az összes seanchanhű taraboni menekülőre fogta. Egy utolsó nyílzápor követte őket, és még páran a földre hullottak.

- Elég lesz - mormolta Ituralde -, ennyi épp elég lesz!

A lóháton várakozó íjászok közül páran még lőttek egyet, de a többség bölcsen leeresztette az íját. Lehet, hogy még pár emberrel végezhettek volna, mielőtt a menekülők lőtávon kívülre érnek, de ezt a csapatot megverték, és nemsokára minden egyes nyílvesszőre szükségük lesz. Ituralde azonban annak örült a legjobban, hogy egyikük sem indult meg a menekülők nyomában.

Lanasiet-ről nem mondhatta volna el ugyanezt. A férfi és kétszáz embere lobogó köpennyel vágtázott a futó seanchanbérenc taraboniak után. Ituralde szinte hallani vélte, ahogy vidáman kurjongatnak, mint a zsákmány nyomára akadt vadászcsapat.

- Azt hiszem, uram, most láttuk utoljára Lanasiet-t - mondta Jaalam, és Ituralde mellé kormányozta szürke lovát. A vezér csak megvonta a vállát.

- Talán igazad van, ifjú barátom! De az is lehet, hogy még észre tér... Akárhogy is, sosem gondoltam, hogy a taraboniak visszatérnének velünk Arad Domanba... Te azt hitted?

- Nem, uram - válaszolta a magasabb férfi -, de azt hittem, a becsülete legalább az első csata végéig kitart!

Ituralde felemelte a távcsövét, és a még mindig vadul vágtázó Lana-siet után nézett. A fickó magára hagyta, és nem túl valószínű, hogy valaha észre tér, hiszen nem volt egy csepp esze sem. A serege egyharmadát elvesztette, éppolyan véglegesen, mintha az a damane végzett volna velük. Arra számított, hogy van még pár napja. Megint meg kell változtatnia a terveit, és talán a következő célpontját is.

Elhessegette Lanasiet gondolatát is, és a távcsövét elfordította, hogy megnézze, mi lett azokkal a szerencsétlenekkel, akiket legázoltak. Döbbenten mordult fel. Sehol sem látott agyonzúzott testeket. Nyilván elősiettek a jó barátok és szomszédok, és elvitték őket, bár hogy így esett volna, miközben a falu szélén csata zajlott, annak Ituralde nagyjából annyi esélyt adott volna, mint hogy szerencsétlenek felkeltek, és a saját lábukon távoztak, miután átzúdultak felettük a lovak.

- Ideje felégetni ezt a gyönyörű szép seanchan raktárközpontot! - jegyezte meg. Visszalökte a távcsövet a nyergére erősített bőrtokba, felvette a sisakját, és megsarkantyúzta a lovát. Leügetett a dombról, Jaalam és a többiek kettes oszlopban követték. Az ökrösszekerek hagyta keréknyomok és a beomlott partszegély mutatta, hol a keleti patakon a gázló. - És Jaalam, mondd meg egy pár embernek, szóljanak a falusiaknak, hogy kezdjék el kimenteni a házakból, amit meg akarnak tartani! És mondják meg, hogy a táborhoz legközelebb eső házakkal kezdjék! - Ha egy tűz könnyen terjedt volna az egyik irányból a másikba, általában fordítva is átcsaphatott. És általában meg is tette.

De igazság szerint a legfontosabb tüzet Ituralde már meggyújtotta. Ha a Fény ráragyogott, és ha senkit sem gyűrt le a türelmetlenség, ha senkit sem győzött le az elkeseredés, mikor látta, milyen biztosan uralkodnak a seanchanok Tarabonban, ha senki sem futott bele a számtalan kis baleset egyikébe, ami még a legjobb tervet is bármikor tönkretehette, akkor Tarabon széltében és hosszában mintegy húszezer ember csapott le a seanchanokra hasonlóképp, mint most ők, vagy csap le még ma napszállta előtt. És holnap újrakezdik az egészet. Most már nem volt más dolga, mint végigrabolnia még kicsit több mint négyszáz mérföldet Tarabon területén, elveszíteni a rengeteg taraboni Sárkányhívet, és összegyűjteni a saját követőit, aztán újra átkelni az Almoth síkságon. Ha a Fény ráragyogott, ez a láng épp eléggé megpörkölte a seanchanokat ahhoz, hogy vak dühvel eredjenek a nyomába. Igencsak vak dühvel. Ha így esne, akkor egyenesen belerohannának a csapdájába, mielőtt egyáltalán észrevennék, hova jutottak. Ha mégsem követnék, legalább megszabadította a hazáját a taraboniaktól, összeszedte a domani Sárkányhíveket, és rávette őket, hogy inkább a királyért harcoljanak, semmint ellene. És ha a seanchanok észrevennék a csapdát...

Ituralde lefelé lovagolt a dombról, és elmosolyodott. Ha észrevennék a csapdát, akkor is van már új terve, és azután is van még egy. Mindig előre nézett, mindig minden elképzelhető lehetőségre felkészült egy-egy alaposan kidolgozott tervvel, kivéve talán arra, hogy maga az Újjászületett Sárkány jelenik meg előtte a semmiből... Mindenesetre úgy gondolta, hogy az adott helyzetben elég jók lesznek az eddigi tervei is.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist: A kalmárfejedelem titka (részlet).

Létrehozás: 2006. június 21. 13:38:54Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről

© Beholder Kft., 2003 - 2017
1680 Budapest, Pf. 4 (Megváltozott!) | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.