Az ifjabbik Jesse Oliver Aarons

Barumm, barumm, barumm, brümm, brümm, brümm, brümm - helyes. Apja beindította a pickupot. Most már felkelhet. Jess kicsusszant az ágyból, és belebújt a nadrágjába. Az ing miatt nem izgatta magát, mert ha elkezd futni, még a hideg reggeli levegőben is olyan forró lesz a teste, akár a sercegő zsír, és a cipő miatt sem, hiszen a talpa mostanra ugyanolyan keménnyé vált, mint viseltes sportcipőjéé.

- Hová mész, Jess? - May Belle álmosan tornászta fel magát a dupla ágyon, ahol ő és Joyce Ann aludtak.

- Csst! - figyelmezette húgát Jess. A falak papírvékonyak voltak, anya pedig bezsong, akár a legyek a befőttesüvegben, ha ilyen korán felébresztik.

Megsimogatta May Belle haját, és az álláig húzta gyűrött takaróját.

- Csak kimegyek a mezőre - suttogta. May Belle elmosolyodott és befészkelte magát a takaró alá.

- Futni mész?

- Talán.

Még szép, hogy futni megy. A nyár minden napján kora reggel ébredt, hogy fusson. Úgy vélte, ha keményen dolgozik - és az Úr a megmondhatója, milyen keményen dolgozott -, akkor iskolakezdéskor ő lehet az ötödik évfolyam leggyorsabb diákja. Neki kellett lenni a leggyorsabbnak; nem a leggyorsabbak egyikének vagy majdnem a leggyorsabbnak, hanem a leggyorsabbnak. A legjobbnak.

Lábujjhegyen osont ki a házból. Az épület olyan rozoga volt, hogy recsegett-ropogott a padló, amikor az ember rálépett, de Jess rájött, hogy ha lábujjhegyen jár, akkor csak halk nyöszörgést hallani, és általában sikerült kilopakodnia anélkül, hogy felébresztette volna anyát, Ellie-t, Brendát vagy Joyce Annt. May Belle azonban más lapra tartozott. A hétéves lány szinte istenítette őt, ami időnként nem jött rosszul. Ha te vagy az egyedüli fiú négy lánytestvér közé ékelődve, és a két idősebbik megvetéssel kezel, mióta megtiltottad nekik, hogy felöltöztessenek ütött-kopott babaruháikba, és úgy nézegessenek, a kisebbik pedig akkor is bömbölni kezd, ha ferde szemmel nézel rá, akkor kifejezetten kellemes érzés, ha van a közelben valaki, aki imád. Még akkor is, ha időnként kényelmetlenséggel jár.

Már az udvaron kocogni kezdett. Lélegzete apró párafelhőkben távozott a szájából - augusztushoz képest kifejezetten hideg reggel volt. Délre azonban, mire anyja kiküldi dolgozni, eléggé felmelegszik az idő.

Miss Bessie álmosan bámult rá, ahogy keresztülverekedte magát a szemétdombon, átmászott a kerítésen, és kiugrott a legelőre.

- Mu-úúú - közölte, és úgy nézett a világra, mint egy második May Belle nagy, barna, könnyező szemmel.

- Helló, Miss Bessie - köszöntötte megnyugtató hangon Jess. - Menj csak vissza aludni!

Miss Bessie odacammogott egy zöldes fűfolthoz - a mező növényzete nagyrészt barna volt és száraz -, és harapott belőle egy falásnyit.

- Okos kislány. Reggelizz csak, ne is törődj velem!

Mindig a mező északnyugati szegletéből indult, lekuporodott a rajthoz, ahogy a Sportok nagyvilágában látta.

- Bang! - kiáltotta, és már száguldott is a legelőn. Miss Bessie elindult középre, de méla tekintetével továbbra is őt követte kérődzés közben. Nem volt valami okos állat, még tehén létére sem, annyi ész azonban szorult a fejébe, hogy kitérjen a fiú útjából.

Jess szalmaszín hajtincsei a homlokába csapódtak, karjai és lábai ütemesen lendültek. Sosem tanult helyesen futni, de egy tízéves fiúhoz képest elég hosszú végtagokkal rendelkezett, elszántságban pedig senki nem vehette fel vele a versenyt.

A Lark Creek-i elemi iskola mindenből hiányt szenvedett, különösen a sportszerekből, ezért az ebéd utáni szabadidőben minden labdát a felsőbb tagozatosok kaparintottak meg. Még ha egy ötödikes el is kezdett játszani egy labdával, biztos, hogy fél órán belül elvette tőle egy hatodikos vagy hetedikes. Az idősebb fiúk mindig a felső mező szárazon maradt középső részén kergették a labdát, a lányok pedig a kis tetőrészen ugróköteleztek, ugróiskoláztak vagy beszélgettek. Az alsóbb osztályba járó fiúk ezért kezdtek el futóversenyeket szervezni. Mindannyian felsorakoztak az alsó mező távolabbi felén, ahol sár és megkeményedett keréknyomok nehezítették a járást. A futni nem tudó, de annál nagyobb szájú Earle Watson elkiáltotta magát, hogy "Bang!", és a fiúk megiramodtak a mező másik végén kövekből kirakott vonal felé.

Jesse-nek múlt évben egy alkalommal sikerült nyernie. Nem csak a versenyt, hanem az egész világmindenséget. Csupán egyszer. Ám attól a pillanattól kezdve ott volt a szájában a győzelem íze. Az első osztály óta ő volt "az a hibbant kölyök, aki állandóan rajzol." Ám egy nap - április huszonkettedikén, egy nyirkos hétfőn - mindannyiukat megelőzte, a vörös sár átszivárgott elnyűtt tornacipőjének szakadásain.

A nap hátralévő részében és másnap ebéd utánig ő lehetett "a leggyorsabb kölyök a harmadik, a negyedik és az ötödik évfolyamban", holott még csak negyedikbe járt. Kedden szokás szerint ismét Wayne Pettis győzött. Wayne Pettis azonban idén a hatodik osztályt kezdi. Karácsonyig futballozni, júniusig pedig baseballozni fog a többi nagyfiúval. Mindenki előtt ott állt a lehetőség, hogy a leggyorsabb futó legyen, és Miss Bessie felől az új bajnok akár az ifjabb Jesse Oliver Aarons is lehetett.

Jess gyorsabban emelgette karjait, fejét a távoli kerítés felé döntötte. Szinte hallotta a harmadikos fiúk kiabálását. Úgy fogják követni őt, mint egy countrycsillagot. May Belle pedig begombolja a ruháját. Hiszen az ő bátyja a leggyorsabb, a legjobb. A többi első osztályosnak lesz min rágódnia.

Még az apja is büszke lesz rá. Jess befordult a mező sarkán. Nem bírta sokáig ezt a tempót, de egy darabig még futott - legalább erősödik. May Belle elmondja apának, így nem fog úgy tűnni, mintha ő, Jesse kérkedne a teljesítményével. Apa talán annyira büszke lesz, hogy azt is elfelejti, milyen fárasztó volt elautózni Washingtonba és vissza, meg egész nap ásni és szállítani. Talán nekiállnak birkózni a földön, ahogy régen is tették. Apa pedig meg fog lepődni, mennyire megerősödött az elmúlt években.

Teste pihenésért könyörgött, Jess azonban tovább hajtotta magát. Majd ő megmutatja a szánalmas kis tüdejének, ki itt a főnök!

- Jess! - May Belle kiabált neki a szemétdomb másik oldaláról. - Anya azt üzeni, gyere be reggelizni! A tehénfejésre később is ráérsz.

Ó, a csudába. Túl sokáig futott. Mindenki tudni fogja, hogy idekint volt, és nem szállnak le róla.

- Rendben! - Még mindig futólépésben megfordult, és a szemétdomb felé indult. Anélkül, hogy megtörte volna ritmusát, átugrott a kerítésen, felmászott a szemétdombon, rákoppintott May Belle fejére ("Aúúú!"), és beügetett a házba.

- Itt a mi híres olimpiai bajnokunk. - Ellie olyan erővel csapta a kávéscsészéket az asztalra, hogy kifröccsent belőlük az erős, fekete ital. - Izzad, akár egy csámpás öszvér.

Jess félresöpörte homlokából a nedves tincseket, és lehuppant a fából faragott padra. Két kanál cukrot lapátolt a kávéjába, és óvatosan beleszürcsölt a italba, nehogy megégesse a száját.

- Fúúúj, anya, bűzlik! - Brenda kényeskedve befogta az orrát rózsaszín ujjaival. - Mondd neki, hogy mosakodjon meg!

- Gyere a mosogatóhoz, és mosd meg magad! - mondta az anyja anélkül, hogy felnézett volna a tűzhely mellől. - És jobb lesz, ha igyekszel. A dara máris odaégett a lábas aljára.

- Ne, anya! Már megint? - sivalkodott Brenda.

Jess elfáradt. Nem volt a testében olyan izom, amelyik ne fájt volna.

- Hallottad, mit mondott a mama! - kiabált a hátának Ellie.

- Anya, én ezt nem bírom ki - panaszkodott tovább Brenda. - Mondd meg neki, hogy vigye innen a bűzlő testét!

Jesse az asztal lapjához szorította az arcát.

- Jes-seee! - Anyja most már odanézett. - És vegyél fel egy inget!

- 'genis, anya. - Odavonszolta magát a mosogatóhoz. Az arcára és karjára fröcskölt víz marta, akár a jég. Forró bőre viszketett a hideg cseppek alatt.

May Belle a konyha ajtajában állt, őt nézte.

- Hozz nekem egy pólót, May Belle!

A lány úgy nézett rá, mintha nemet akarna mondani, de végül csak annyit szólt:

- Nem kellett volna ráütnöd a fejemre. - Azzal engedelmesen távozott, hogy odahozza neki a pólóját. A jó öreg May Belle. Joyce Ann még ettől a kis koppintástól is sikoltozott volna. A négyévesek csak nyűgnek voltak jók.

- Rengeteg lesz ma reggel a házimunka - jelentette be az anyja, miközben végeztek a darával és a vörös mártással. Az asszony Georgiából származott, és úgy is főzött.

- Jaj, anya! - tiltakozott kórusban Ellie és Brenda. A lányok gyorsabban tudták kihúzni magukat a munka alól, mint ahogy egy szöcske átcsusszan az ujjaid között.

- Anya, megígérted Brendának és nekem, hogy elmehetünk Millsburgbe, bevásárolni az iskolára.

- Nincs is pénzetek a vásárláshoz.

- Anya! Csak körülnéznénk. - Jesse mindennél jobban szerette volna, hogy Brenda abbahagyja ezt a sivalkodást. - Karácsony! Nem akarhatod, hogy ne legyen részünk valami jóban.

- Semmi jóban - javította ki affektálva Ellie.

- Ó, hallgass már!

Ellie ügyet sem vetett rá.

- Mrs. Timmons felvesz bennünket. Lollie Sundaynek azt mondtam, beleegyeztél. Olyan ostobának érezném magam, ha most fel kéne hívnom, mert te meggondoltad magad.

- Jól van, jól van. De nem tudok nektek pénzt adni.

Semmi pénzt, suttogta egy hang Jess fejében.

- Tudom, anya. Csak azt az öt dollárt visszük, amit apa ígért nekünk. Nem többet.

- Miféle öt dollárt?

- Ó, anya, hiszen emlékszel! - Ellie hangja egy olvadt Mars szeletnél is édesebb volt. - Apa múlt héten azt mondta, hogy nekünk, lányoknak mindenképpen kell valamit vennünk az iskolába.

- Rendben, vigyétek! - mondta Jesse anyja mérgesen, és a tűzhely feletti polcra helyezett, töredezett műbőr tárcáért nyúlt. Kiszámolt belőle öt gyűrött bankót.

- Anya... - kezdte újra Brenda -, nem kaphatnánk még egyet? Csak egyet, hogy mindkettőnknek három legyen.

- Nem!

- Anya, kettő ötvenért semmit nem lehet venni. Egy kis csomag noteszpapír is...

- Nem!

Ellie zajosan felkelt, és elkezdte letakarítani az asztalt.

- Te jössz a mosogatással, Brenda - mondta jól hallhatóan.

- Óóóó, Ellie!

Ellie megbökte egy kanállal. Jesse látta a tekintetét. Brenda Rose Lustre rúzzsal bekent ajkán elakadt a panaszos kiáltás. Nem volt olyan okos, mint Ellie, de még ő is tudta, hogy nem szabad túlzottan próbára tenni anyjuk türelmét.

Vagyis a munka szokás szerint Jessre maradt. Anya a kicsiket soha nem küldte ki dolgozni, de ha Jesse ügyes volt, időnként rá tudta venni May Belle-t, hogy csináljon valamit. Visszafektette a fejét az asztalra. A ma reggeli futás nagyon kifárasztotta. Felül lévő fülével a szúnyogháló túloldaláról hallotta Timmonsék öreg Buickjának kerepelését ("olajra szomjazik", mondaná apa) és a jókedvű csevegést, ahogy Ellie és Brenda bepréselődött a hét Timmons közé.

- Rendben, Jesse, vonszold le őlustaságod a padról. Miss Bessie tőgye mostanra valószínűleg a földet súrolja. És még a babot is le kell szedned.

Lusta. Még hogy ő a lusta. Elhatározta, hogy még egy percet pihen az asztallapon.

- Jess-see!

- Jól van, anya, megyek már!

May Belle hívta fel rá a figyelmét babszedés közben, hogy valaki beköltözött a szomszédos farmon álló régi Perkins-tanyába. Jess félresöpörte a haját a szeméből, és átsandított a szomszédba. Valóban. Közvetlenül az ajtó előtt egy nagy lakókocsi parkolt, a hosszabbik fajtából. Ezek a népek aztán jó sok szemetet hozhattak magukkal, de biztosan nem maradnak sokáig. A Perkins-tanya egyike volt azoknak a régi, patkányoktól hemzsegő vidéki házaknak, ahová csak azért költözöl be, mert nincs jobb hely, ahová mehetnél, és távozol is belőlük, amilyen gyorsan csak tudsz. Később sokszor eszébe jutott, hogy valószínűleg ez volt élete legfontosabb pillanata, ő pedig egy vállvonással túltette magát rajta.

A legyek zümmögve keringtek izzadt arca és válla körül. Beleszórta a babot a vödörbe, és mindkét kezével hadonászni kezdett.

- Hozd ide a pólóm, May Belle! - A legyek bármilyen lakókocsinál fontosabbak voltak.

May Belle odaszökdécselt a sor végére, és felkapta a korábban félredobott ruhadarabot. Két ujjal maga előtt tartva tért vissza vele.

- Fúúúj, ez büdös! - fintorgott, mintha Brendát utánozná.

- Fogd be! - morogta, és kikapta a pólót a kislány kezéből.

Leslie Burke

Ellie és Brenda nem értek vissza hét órára. Jess végzett a babszedéssel, és segített anyjának a befőzésben. Az asszony ilyen munkát kizárólag a legnagyobb forróságban végzett, és a forrásban lévő víz igazi pokollá változtatta a konyhát. Természetesen mindvégig pocsék volt a kedve, egész délután üvöltözött Jess-szel, és mostanra túlságosan elfáradt ahhoz, hogy összeüssön valami vacsorát.

Jess készített néhány mogyoróvajas szendvicset a lányoknak és magának, és mivel a konyhában még mindig természetellenes forróság és gyomorforgató babszag uralkodott, inkább kimentek enni a ház elé.

A lakókocsi még mindig ott parkolt a Perkins-tanya előtt. Nem látott mozgást odakint, vagyis valószínűleg már végeztek a pakolással.

- Remélem, van lányuk is, hat- vagy hétéves - mondta May Belle. - Jó lenne valakivel játszani.

- Itt van neked Joyce Ann.

- Gyűlölöm Joyce Annt. Ő még majdnem csecsemő.

Joyce Ann lebiggyesztette a szája szélét. Figyelték, ahogy remegni kezd, majd dundi kis teste megrándult, és a következő pillanatban teli torokból üvölteni kezdett.

- Melyikőtök bántja a kicsit? - kiabált ki anyja a szúnyoghálón.

Jess sóhajtva tömte be szendvicsének maradékát Joyce Ann nyitott szájába. A kislány szeme elkerekedett, és apró állkapcsa lecsapott a nem várt ajándékra. Most talán lesz némi nyugtuk.

Jess visszament a házba, óvatosan becsukta maga mögött a szúnyoghálós ajtót, és ellopakodott anyja mellett, aki a tévét bámulva ringatózott a konyhai széken. A kislányokkal közös szobájába érve befúrta magát a matraca alá, és előhúzta írótömbjét és ceruzáját. Az ágyára hasalva rajzolni kezdett.

Jess úgy rajzolt, ahogy mások a whiskyt itták. A béke csapongó elméjének egy hátsó zugából indult, és lassan átterjedt fáradt, elgyötört testének minden tagjára. Isten rá a tanú, imádott rajzolni. Főként állatokat. Nem szokványosakat, mint Miss Bessie vagy a csirkék, hanem problémás, őrült állatokat - valamiért szerette lehetetlen helyzetbe hozni szörnyetegeit. A mostani egy víziló volt, amelyik egy szikláról zuhant lefelé, többször is megpördülve a tengelye körül - ezt az íves vonalakból lehetett megállapítani -, miközben az odalent elterülő vízben meglepett, dülledt szemű halak ugráltak. A víziló felett - ahol a fejének kellett volna lennie, de helyette az alsó fele volt - szövegbuborék látszott, benne a következő szavakkal: "Ó! Úgy tűnik, megfeledkeztem a szemüvegemről!"

Jesse elmosolyodott. Ha majd megmutatja May Belle-nek, el kell magyaráznia neki a vicc lényegét is, de ha megteszi, a lány ugyanúgy fog nevetni, mint az élő televíziós műsorok közönsége.

Szerette volna az apjának is megmutatni a rajzokat, ő azonban nem mutatot érdeklődést irántuk. Első osztályos korában közölte vele, hogy ha felnő, művész akar lenni. Azt hitte, apja örülni fog, de nem így történt.

- Mit tanítanak neked abban az átkozott iskolában? - kérdezte. - Azok az öreglányok az egyetlen fiamból egy... - Nem folytatta, de Jess megértette az üzenetet. Az ember nem felejti el az ilyesmit, még négy év múltán sem.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy még a tanárai sem szerették a rajzait. Amikor rajtakapták, összetépték a munkáit - elvesztegetett idő, papír és tehetség. Az egyedüli kivételt Miss Edmunds jelentette, a zenetanár. Ő volt az egyetlen, akinek meg merte mutatni őket, ám a hölgy mindössze egy éve tanított az iskolában, és akkor is csak péntekenként.

Miss Edmunds az ő saját kis titka volt. Szerette. Ez nem az az ostoba, gyerekes dolog volt, amiről Ellie és Brenda vihogtak a telefonban. Ez túl valódi és túl mély dolog volt ahhoz, hogy beszélni lehessen róla, vagy akár túl sokat gondolkodni. Fekete, suhogó haj és kék szempár. Úgy játszott a gitáron, akár egy elismert sztár, és lágy, habkönnyű hangja hallatán Jess majd' elolvadt. Gyönyörű volt, és ő is kedvelte a fiút.

Előző télen egyszer odaadta a tanárnőnek az egyik rajzát. Az óra után egyszerűen a kezébe nyomta, és elfutott. Miss Edmunds a rá következő pénteken megkérte, hogy óra után maradjon bent néhány percre. Elmondta neki, hogy "kivételes tehetségnek" tartja, és hogy reméli, semmi nem fogja elbátortalanítani, és "folytatja a munkát". Jess szerint ez azt jelentette, hogy szerinte ő a legjobb. Nem az a fajta legjobb, ahogy otthon vagy az iskolában számon tartják az embert, hanem a legőszintébb legjobb. Mélyen eltemette magában ezt a tudást, akár valami kalózkincset. Gazdag volt, nagyon gazdag, de senki sem tudott róla, kivéve törvényen kívüli társa, Julia Edmunds.

- Úgy hangzik, mint valami hippi - mondta anyja tavaly, amikor az akkor hetedik osztályos Brenda leírta neki Miss Edmundsot.

Valószínűleg az is volt. Jess ezt nem vitatta, ő azonban egy zabolátlan, csodálatos teremtménynek látta, aki - talán csak tévedésből - egy pillanatra bent ragadt az iskolaépület mocskos, ódon ketrecében. Ám reménykedett benne, imádkozott érte, hogy soha ne szabaduljon ki, ne repüljön el. Kibírta az egész unalmas hetet az iskolában csak azért a fél óráért péntek délutánonként, amikor leültek a tanári szoba foszladozó szőnyegére (nem volt más helyiség az iskolában, ahol Miss Edmunds kiteríthette volna a felszerelését), és olyan dalokat énekeltek, mint "Az én csodálatos léggömböm", "Ez a föld a te földed", "Te és én, szabadon", "Szárnyalni a széllel" és Mr. Turner, az igazgató kedvéért az "Isten áldja Amerikát".

Miss Edmunds a gitárján játszott, a gyerekeknek pedig megengedte, hogy kézbe vegyék a citerát, a háromszöget, a cimbalmot, a tamburint és a bongo dobot. Atyám, micsoda zenebonát csaptak! Az összes tanár gyűlölte a pénteket. És a gyerekek egy része is úgy tett, mintha gyűlölné.

Jess azonban tudta, hogy csak színlelnek. "Hippit" és "pacifistát" szagoltak. Bár a vietnami háború már rég véget ért, és újra helyénvaló dolognak számított szeretni a békét, a kölykök gúnyt űztek Miss Edmunds rúzs nélküli ajkából és farmerje szabásából. Természetesen ő volt az első tanárnő a Lark Creek-i elemi iskolában, aki nadrágot viselt. Washingtonban, a cifra elővárosokban, de még Millsburgben is ez teljesen helyénvalónak számított, Lark Creek azonban alaposan lemaradt a divattal. Itt még azt is csak nagy sokára fogadták el, hogy a tévében látható dolgok máshol teljesen mindennaposak.

Lark Creek elemi iskolájának növendékei tehát minden pénteken az izgatott várakozástól kalapáló szívvel ültek le padjukba, és hallgatták a tanáriból kiszűrődő vidám ricsajt. Eltöltötték fél órájukat Miss Edmundsszal a nő vad szépségének varázsa alatt, lelkesedésének csapdájában, azután távoztak, és úgy tettek, mintha nem ejtette volna őket rabul egy szűk farmert viselő hippi, aki festette a szemét, de a száján nem hordott rúzst.

Jess ki sem nyitotta a száját. Semmire sem ment volna vele, ha megpróbálja megvédeni Miss Edmundsot az igazságtalan és minden alapot nélkülöző támadásoktól. Emellett a nő is könnyedén felülemelkedett ezen a viselkedésen. Ám amikor csak lehetséges volt, minden pénteken lopott néhány percet, amikor közel lehetett hozzá, és hallhatta lágy, antilopbőr simaságú hangját, ahogy dicsérően mondja neki, milyen "kedves fiúnak" tartja.

Hasonlóak vagyunk, bizonygatta magának Jess, Miss Edmunds és én. A szótagok úgy gördültek át a fején, mint a gitárakkordok hullámai. Nem Lark Creekhez tartozunk, Julia és én.

- Te vagy a közmondásos csiszolatlan gyémánt - mondta neki egyszer, miközben bizsergető ujjával könnyedén megérintette az orra hegyét. Pedig valójában ő volt a gyémánt, ragyogva csillámlott koszlott, kopár, téglaszínű háttér előtt.

- Jess-see!

Jess villámgyorsan bedugta a tömböt és a ceruzát a matraca alá, és mozdulatlanul fekve, vadul kalapáló szívvel várt.

Anyja állt az ajtóban.

- Voltál már fejni?

Leugrott az ágyról.

- Épp most indultam. - Kikerülte anyját, kifele menet felkapta a vödröt a mosogató mellől, és a kisszéket az ajtó elől, mielőtt még újabb kérdések érkeztek volna.

A régi Perkins-tanya mindhárom szintjén fények pislákoltak. Majdnem besötétedett. Miss Bessie tőgye szinte szétpattant, a tehén nyugtalanul téblábolt. Már órákkal korábban meg kellett volna fejni. Jess letelepedett a székre, és hozzálátott a munkához; a meleg tej a vödörbe spriccelt. Lejjebb, az úton időnként teherautók húztak el bekapcsolt fényszórókkal. Apja nemsokára hazaér, akárcsak a ravasz lányok, akik valahogy mindig el tudnak menni szórakozni, és az összes munkát rá és anyjukra hagyják. Eltöprengett rajta, vajon mire költhették a pénzüket. Atyám, mit nem adna egy tömb valódi rajzpapírért és egy filctollkészletért - a színek olyan gyorsan jelennének meg az oldalon, ahogy kigondolja őket. Nem azok az esetlen iskolai kréták, amelyeket erősen rá kell nyomni a papírra, hogy aztán leszidják, amiért eltörte őket.

Egy autó kanyarodott a ház elé. Timmonséké. A lányok előbb értek haza, mint apa. Jess hallotta vidám hangjukat, és az autó ajtóinak csukódását. Anya készít nekik vacsorát, és mire ő is visszaér a tejjel, nevető csacsogás fogadja a házban. Anya még a fáradtságáról és a rosszkedvéről is megfeledkezik. Az egészből egyedül ő részesült. Időnként nagyon egyedül érezte magát ennyi nő között - még az egyetlen kakasuk is meghalt, és azóta nem vettek újat. Apja kora reggeltől jóval napnyugta utánig távol volt, ki tudhatta volna hát, miként érzi magát? A hétvégék sem voltak jobbak. Apja úgy kifáradt az egész hetes hajtástól és a ház körüli teendőktől, hogy amikor nem dolgozott, rendszerint a tévé előtt aludt.

- Hé, Jesse! - May Belle. A taknyos kölyök még gondolkodni sem hagyja.

- Mit akarsz már megint?

Figyelte, ahogy húga két számmal összébb megy.

- Szerettem volna mondani valamit. - Lehajtotta a fejét.

- Már ágyban kéne lenned - mondta a fiú bosszúsan. Haragudott magára, amiért így ráförmedt a testvérére.

- Ellie és Brenda itthon jöttek.

- Haza. Hazajöttek. - Miért nem tudja megállni, hogy állandóan rászóljon?

A kislány hírei azonban túlságosan érdekesek voltak ahhoz, hogy elvegye a kedvét a megosztásuktól.

- Ellie vett magának egy átlátszó blúzt, anya pedig dührohamot kapott.

Helyes, gondolta.

- Emiatt nem kell így örvendezni - mondta.

Brümm, brümm, brümm.

- Papa! - sikkantotta boldogan May Belle, és eliramodott az út felé. Jess figyelte, ahogy apja leállítja az autót, és áthajol az ülésen, hogy kinyissa az ajtót a kislánynak. Elfordult. Átkozott szerencsés kölyök. Odarohanhat hozzá, rákapaszkodhat, megcsókolhatja. Jess szíve mindig belesajdult, amikor látta, ahogy apjuk a vállára ülteti a kicsiket, vagy lehajol, és magához öleli őket. Úgy tűnt számára, mintha ő ehhez már születésétől fogva túlságosan nagy lett volna.

Amikor megtelt a vödör, megpaskolta Miss Bessie oldalát, és útjára engedte a tehenet. Bal karja alá fogta a kisszéket, és óvatosan egyensúlyozott a nehéz vödörrel, nehogy egyetlen csepp is kifröccsenjen.

- Kicsit késő van már a fejéshez, nem gondolod, fiam? - Ez volt az egyetlen dolog egész este, amit az apja közvetlenül neki mondott.

Másnap reggel kis híján átaludta a pickup indítását. Még fel sem ébredt teljesen, már érezte, mennyire fáradt és kimerült. May Belle azonban már fél könyékre támaszkodva vigyorgott rá.

- Nem mész futni? - kérdezte.

- Nem. - Ledobta magáról a takarót. - Repülni megyek.

Mivel sokkal elgyötörtebb volt a szokásosnál, jobban kellett magát hajtania. Azt képzelte, hogy ott van Wayne Pettis, közvetlenül előtte, és tartania kell vele a lépést. Talpa az egyenetlen földet taposta, egyre erősebben és keményebben lendítette karját. Végül utolérte.

- Vigyázz, Wayne Pattis! - sziszegte összeszorított fogai közt. - Utolérlek! Nem győzhetsz le!

- Ha ennyire félsz a tehéntől - szólalt meg egy hang -, miért nem mászol át a kerítésen?

Megtorpant a levegőben, akár egy megállított akciófilm hőse a tévében, és kis híján az egyensúlyát veszve szembefordult a kérdezővel, aki a Perkins-tanyához legközelebb eső kerítés tetején üldögélt, és csupasz lábát himbálta. Egyenetlenül vágott barna haja az arcába lógott, trikószerű, ujjatlan pólót és levágott szárú, kopott farmert viselt. Igazából nem tudta volna megmondani, fiú-e vagy lány.

- Szia - köszönt a jövevény, és fejét a Perkins-tanya felé fordította. - Most költöztünk be.

Jess némán, mozdulatlanul állva bámult.

Az új szomszéd leugrott a kerítésről, és elindult felé.

- Arra gondoltam, akár barátok is lehetnénk - mondta. - Senki más nincs a közelben.

Lány, döntötte el végül. Határozottan lány, bár maga sem tudta, miért lett ilyen hirtelen biztos benne. Körülbelül olyan magas lehetett, mint ő - de nem egészen, állapította meg elégedetten, amikor közelebb ért.

- Leslie Burke vagyok.

Még a neve is ostoba volt, lehetett fiúé és lányé is, de most már teljesen biztos volt a dolgában.

- Mi a baj?

- Uhh?

- Valami baj van?

- Aha. Nem! - Hüvelykjével saját házuk felé bökött, majd félresöpörte homlokába lógó tincseit. - Jess Aarons. - Kár, hogy May Belle áhított lánypajtása nem a megfelelő méretben érkezett. - Nos... hát... - Biccentett. - Majd találkozunk. - Elindult vissza a házhoz. Ezen a reggelen meg sem próbált futni többet. Megfeji Miss Bessie-t, legalább azt a munkát letudja mára.

- Hé! - Leslie a legelő közepén állt félrehajtott fejjel, csípőre tett kézzel. - Hová mész?

- Dolgom van - szólt vissza a válla felett. Mire újra kijött a kisszékkel és a vödörrel, a lány már eltűnt.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: Álmok tőre II. (részlet).

Létrehozás: 2007. február 16. 10:32:36

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:19

Nyomtatási forma