Júliusban Trentonban pont olyan az élet, mint egy óriási pizzasütőben. Forró, levegőtlen, aromás.

Mivel a nyár egyetlen áldásos hatását sem szerettem volna elszalasztani, leeresztettem Honda CRX-em napfénytetőjét. Barna hajamat kusza, hullámos fürtökből álló lófarokba fogta össze a bevágó szél. A napsugarak fejem búbját hevítették, fekete spandex sportmelltartóm alatt verejtékpatakok csordogáltak. Hasonló, fekete spandex sortot és ujjatlan, a kelleténél több számmal nagyobb Trenton Thunders baseballmellényt viseltem. Kitűnő öltözék - eltekintve attól, hogy nincs hová dugnom a harmincnyolcasomat. Ami azt jelenti, hogy kölcsön kell kérnem egy stukkert, ha le akarom lőni Vinnie unokatesómat.

Leparkoltam a CRX-et az utcán, Vinnie óvadékirodája előtt, kiszálltam a kocsiból, átvágtam a járdán, és belöktem az iroda ajtaját.

- Hol van? Hol bujkál az a szánalmas emberutánzat?

- Húha! - hallottam Lula hangját az irattartó szekrény mögül. - Rinocéroszriadó.

Lula egy visszavonult utcalány, aki segít rendet tartani az iratok között, és alkalmanként fegyvert ragadva velem tart, amikor egy szökevényt készülök begyűjteni. Ha az emberek autók lennének, akkor Lula egy hatalmas, fekete, 53-as

Packard lenne súlyos, krómozott hűtőráccsal, túlméretezett fényszórókkal és egy roncstelepi kutya morgására emlékeztető motorhanggal. Rengeteg izom. Kizárt dolog, hogy kis helyen is elférjen.

Connie Rosolli, az irodavezető beléptemkor ellökte magát az asztalától. Ez az elülső helyiség Connie birodalma volt, ahová a gonosztevők barátai és rokonai jöttek rendszeresen pénzért könyörögni. Hátul, a belső irodában pedig az unokatestvérem, Vinnie a megbízókat szokta körbeudvarolni, illetve ott konzultál a könyvelőjével.

- Hé - szólalt meg Connie -, tudom mitől vagy így bepörögve, de ez nem az én döntésem volt. Ha engem kérdezel, a helyedben a kuzinod elfajzott seggét rugdosva kergetném őt körbe a háztömb körül.

Félresodortam egy hajtincset, amelynek a copfomból időközben valahogy sikerült az arcomba másznia.

- A rugdosás nem elég. Le akarom lőni.

- Hajrá! - lelkesedett Lula.

- Ühüm - értett egyet Connie. - Tedd azt!

Lula végignézett a ruháimon.

- Kérsz egy pisztolyt? Úgy látom, ebben a cuccban nincs hová dugnod. - Felhajtotta a pólója alját, és levágott szárú farmeréből előrántott egy Chief's Specialt. - Használhatod az enyémet. De légy óvatos vele, egy kicsit föléhord.

- Csak nem akarsz egy ilyen játékszerrel lövöldözni? - kérdezte Connie, és kihúzta az íróasztal fiókját. - Van itt egy negyvenötösöm. Ezzel szép, nagy lyukakat tudsz gyártani.

- Várj! - Lula már indult is a táskája felé. - Ha ez a célod, hadd mutassam meg neked a nagyágyút! Kaptam egy negyvenötös Magnumot, hidrosokkolóval töltve. Ez a kis édes aztán igazán képes elrontani valakinek a napját, ha érted, mire gondolok. A lyukon, amit ez üt, akár egy Volkswagennel is áthajthatsz.

- Tulajdonképpen csak vicceltem ezzel a lelövéssel - visszakoztam.

- Kár - mondta Connie.

Lula visszadugta a csúzlit a sortjába.

- Igen, ez felettébb lehangoló.

- Tehát hol van? Odabent?

- Hé, Vinnie! - kiáltotta Connie. - Stephanie keres!

A belső iroda ajtaján Vinnie dugta ki a fejét.

- Na mi van?

Vinnie öt láb hét hüvelyk magas volt, kinézetre leginkább egy menyéthez hasonlított, úgy bűzlött, mint egy francia szajha, és egyszer megdugott egy kacsát.

- Tudod te jól! - támadtam le ökölbe szorított, csípőre vágott kézzel. - Joyce Barnhardt, az van! Nagyi a kozmetikusnál járt, és ott hallotta, hogy szerződtetted Joyce-ot.

- És? Mit vagy úgy oda? Igen, felfogadtam Joyce Barnhardtot.

- Joyce Barnhardt ruhákat szab át a Macy'sben!

- Te pedig női alsóneműket árultál.

- Az teljesen más volt. Én megzsaroltalak, hogy munkát adj nekem.

- Pontosan - bólintott Vinnie. - Hová akarsz kilyukadni?

- Hát jó! - kiabáltam. - Csak tartsd távol tőlem! Gyűlölöm Joyce Barnhardtot!

Mindenki tudta, miért. Zsenge huszonnégy éves koromban, alig egy évnyi házasélet után csupasz fenékkel találtam rá Joyce-ra az ebédlőasztalomon, amint "rejtsd el a szalámit" játszott a férjemmel. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor szívességet tett nekem. Együtt jártunk iskolába, ahol egész idő alatt pletykákat terjesztett, hazudozott, barátságokat tett tönkre, és a női zuhanyzó ajtaja alatt leskelődött, hogy megnézze a többiek fehérneműjét.

Kövér kölyök volt, tekintélyes méretű mélyharapással megáldva. A mélyharapást fogszabályzóval korrigálták, és mire elérte a tizenöt éves kort, sikerült olyan kinézetet öltenie, mint egy szteroidokon nevelt Barbie-nak. Kémiailag kezelt vörös haja idegesítő fürtökben göndörödött, körmeit hosszúra növesztette és festette, ajka állandóan fénylett, szemhéját sötétkék, folyékony tussal húzta ki, szempillája pedig kékesfekete festékben ázott. Vagy egy hüvelykkel alacsonyabb lehetett nálam, öt fonttal nehezebb, és két kosármérettel nagyobb. Volt három exférje, de gyereke egy sem. A pletykák szerint nagy testű kutyákkal is imádta a szexet.

Joyce és Vinnie ideális párt alkottak volna. Sajnos azonban Vinnie-nek már volt egy tüneményes felesége, akinek az apja történetesen nem volt más, mint Kalapács Harry. Harry munkaköri leírásában az "ügyintéző" kifejezés szerepelt, és Kalapács meglehetősen sok idejét töltötte puhakalapos, fekete kabátos férfiak társaságában.

- Te csak tedd a dolgod! - mondta Vinnie. - Légy profi! - Intett Connie-nak. - Adjatok neki valamit! Adjátok neki az új ügyet, amit most kaptunk meg!

Connie barna borítékot húzott elő az íróasztalából.

- Maxine Nowicki. Azzal vádolják, hogy lenyúlta a volt barátja autóját. Óvadékszerződést kötött velünk, de elfelejtett megjelenni a bíróságon.

A készpénzben elhelyezett óvadék ellenében Nowicki elhagyhatta a sittet, és a bírósági tárgyalásig elvegyülhetett a társadalomban. És most elmulasztotta a megjelenést. Vagyis fejvadásznyelven MNJ, meg nem jelent személy lett belőle. A törvényszéki etikett ilyen formában történő megsértése Nowicki státuszát bűnözővé módosította, és Vinnie emiatt attól félt, hogy a bíróság helyes lépésnek fogja tartani az óvadék megtartását.

Óvadékügynökként rám hárult a nemes feladat, hogy megtaláljam Nowickit, és újra beiktassam őt a rendszerbe. Ennek az aprócska feladatnak az időben történő elvégzéséért az óvadék tíz százalékának megfelelő összeget kaptam. Meglehetősen jó pénz, főként mivel az ügy egy egyszerű családi perpatvarnak látszott, és nem gondoltam, hogy Maxine Nowicki lyukat akarna gyártani a fejembe egy 45-ös gonoszabbik végével.

Átrágtam magam a papírokon, ami Nowicki óvadékszerződését, a fényképét, valamint a rendőrségi jelentés egy másolatát tartalmazta.

- Tudod, mit tennék? - kérdezte Lula. - Beszélnék a barátjával. Aki elég szarrágó ahhoz, hogy feljelentse a volt barátnőjét az autója ellopása miatt, az ahhoz is elég szarrágó lesz, hogy felnyomja a lányt. Talán csak arra vár, hogy elmondhassa valakinek, hol bujkál Nowicki.

Én is valami hasonlóra gondoltam. Hangosan felolvastam az adatokat Nowicki vádiratáról.

- Edward Kuntz. Egyedülálló, fehér férfi. Huszonhét éves. Muffet Street tizenhét. Itt azt írják, hogy a tag szakács.

Leparkoltam Kuntz háza előtt, és felmértem a terepet. Fehérre festett deszkaház, az ablakok körül áttetsző, zöldeskék berakással, és az ajtón vízmintás festéssel. Egy jól karbantartott, kétlakásos ház egyik fele, előtte apró udvar. A tökéletesen nyírt pázsit közepén világoskékbe és fehérbe öltözött, három láb magas Szűz Mária-szobor állt. A szomszédos ajtón piros felirattal ellátott, fehér százszorszépekkel beborított, fából faragott szív hirdette, hogy ott laknak Glickék. A ház Kuntz fele mentes volt mindenfajta díszítéstől.

Követtem a gyalogjárót a bejáratig, amely elé a szabadban és házon belül egyaránt használható, zöld szőnyeget terítettek. Megnyomtam a Kuntz csengőt. Az ajtó kinyílt, és egy erősen verejtékező, duzzadó izmú, félmeztelen férfival találtam szemközt magam.

- Mi van?

- Eddie Kuntz?

- Aha.

Egy névjegyet nyújtottam át neki.

- Stephanie Plum. Óvadékügynök vagyok, és Maxine Nowickit keresem. Remélem, hajlandó nekem segíteni.

- Abban biztos lehet, hogy hajlandó vagyok. Az a nő lenyúlta a kocsimat. El tudja képzelni? - Borostás állával a járdaszegély irányába bökött. - Azt ott. Az a szerencséje, hogy nem törte össze. A zsaruk kapták el, amikor a városban száguldozott vele, és visszahozták nekem a járgányt.

Hátranéztem a kocsira. Fehér Chevy Blazer. Frissen mosva. Nekem is kedvem lett volna ellopni.

- Együtt éltek?

- Ja, egy ideig. Kábé négy hónapig. Aztán volt ez a nézeteltérésünk, és utána már csak arra emlékszem, hogy lenyúlta a kocsit. Nem akartam én, hogy letartóztassák, csak a járgányt akartam visszakapni. Ezért hívtam a rendőrséget. Kellett a verda.

- Van valami elképzelése arról, hol lehet most?

- Nincs. Megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot, hogy helyrerázzuk a dolgokat, de nem találtam meg. Kilépett a melóhelyéről a kajáldában, és azóta senki sem látta. Néhányszor körülnéztem a lakásánál is, de nem bukkant elő. Megpróbáltam felhívni az anyját. A barátnőit. Senki nem tud semmit. Persze lehet, hogy hazudtak nekem, de nem hinném. - Rám kacsintott. - A nők nem hazudnak nekem, ha érti, mire gondolok.

- Nem - válaszoltam. - Fogalmam sincs, mire gondol.

- Nos, nem szeretek kérkedni, de értek a nők nyelvén.

- Hmm. - Biztosan az orrfacsaró aromát találják olyan vonzónak. Vagy a túlmunkált, szteroidokkal felpumpált, melltartó után kiabáló izomzatot. Esetleg azt, hogy képtelen egy normális párbeszédet végigbírni a golyói vakargatása nélkül.

- Tehát, mit tehetek önért? - kérdezte Kuntz.

Fél órával később Maxine barátainak és rokonainak listájával távoztam. Tudtam, hol szokott Maxine pénzt felvenni, ételt és italt vásárolni, ruhát tisztíttatni és hajat vágatni. Kuntz megígérte, hogy amint hall valamit Maxine-ről, felhív, én pedig megígértem, hogy értesítem a fejleményekről.

Persze keresztbe raktam az ujjaimat, amikor az ígéretet tettem. Úgy véltem, Eddie Kuntz pont annyira ért a nők nyelvén, hogy azok sikoltva rohanjanak el az ellenkező irányba.

Az ajtóban állva nézte, ahogy beszállok az autómba.

- Dögös - mondta. - Imádom, amikor egy bige kicsi, sportos autót vezet.

Megajándékoztam egy mosollyal, ami inkább grimasz volt, és elhajtottam a háztól. Februárban vásároltam a CRX-et - sikerült elbűvölnie vadonatúj, csillogó fényezésével és tizenkétezer kilométert mutató órájával. Remek állapotban van, állította a tulaj. Szinte nem is mentek vele. Ez részben igaz is volt. Szinte nem is mentek vele bekötött kilométerszámlálóval. Nem mintha számított volna. Korrekt árat kért érte, és jól mutattam a kormány mögött. Nemrég fedeztem fel egy tízcentes méretű lyukat a kipufogón, de ha elég hangosan üvöltött a Metallica, szinte nem is hallottam a csörömpölést. Kétszer is meggondoltam volna a vásárlást, ha tudom, hogy Eddie Kuntz dögösnek fogja tartani.

Elsőként a Silver Dollar étkezdébe mentem. Maxine hét évig dolgozott itt, és a papírok szerint nem rendelkezett más jövedelemmel. A gyorsétterem a nap huszonnégy órájában üzemelt. Jó ételt adtak, becsületes adagokat, és folyamatosan tömve volt túlsúlyos vendégekkel és zsugori öregurakkal. A kövér családok tisztára törölték a tányérukat, az öregek pedig zacskóban vitték el a maradékot... vajdarabokat, zsemléket, cukrot, félig megevett sült tőkehalat, káposztasalátát, kompótot és zsírtól csöpögő hasábburgonyát. Egy nyugdíjas három napig el volt látva a Silver Dollar egyetlen adagjából.

Az étkezde Hamilton Township egyik, diszkontáruházakkal és apró boltokkal telezsúfolt útszakaszán helyezkedett el. Dél felé járt az idő, és az első ebédvendégek már elkezdtek leszivárogni szokásos burgereikért és más gyorséttermi harapnivalóikért. Bemutatkoztam a pénztár mögött álló nőnek, és Maxine felől érdeklődtem.

- Nem tudom elhinni, hogy ekkora zűrbe keveredett - mondta a nő. - Maxine annyira megbízható volt. Lehetett rá számítani. - Megigazgatott egy kötegnyi étlapot. - És most ez a dolog az autóval! - A szemét forgatta. - Maxine rengetegszer járt vele dolgozni. A pasas odaadta neki a kulcsokat, és most letartóztatják autótolvajlásért. Férfiak! - horkantotta undorral.

Hátraléptem kissé, hogy néhány vendég ki tudja fizetni a számláját. Miután zsebre vágták a visszajárót, néhány gyufásdobozt és fogpiszkálót, majd távoztak az étkezdéből, visszatértem a pénztárhoz.

- Maxine nem jelent meg a bírósági meghallgatáson. Nem említette, hogy el akarja hagyni a várost?

- Mondta, hogy vakációra utazik, és mindannyiunknak az volt a véleménye, hogy meg is érdemli. Hét éve dolgozott nálunk, és még sosem vett ki szabadságot.

- Hallott valaki róla a távozása óta?

- Nem tudok róla. Esetleg Margie. Maxine és Margie mindig ugyanabban a váltásban dolgozott. Négytől tízig. Ha akar vele beszélni, jöjjön vissza nyolc körül. Négykor még elég nagy zűr van itt a délutáni szárnyas specialitásunk miatt, de nyolcra már nincs akkora hajtás.

Megköszöntem neki, és visszatértem a CRX-hez. A következő megálló Nowicki lakása. Kuntz szerint Nowicki négy hónapig élt vele, de sosem szándékozott hozzá költözni. A lakás mindössze negyedmérföldnyire volt az étkezdétől, és Nowicki az óvadékszerződésben azt állította, hogy hat éve költözött ide. Az előző lakcímei is helyiek voltak. Maxine Nowicki szőkített hajának gyökeréig trentoni lakosnak számított.

A lakás egy kétszintes, zömök téglaépületekből álló házkomplexumban volt; az épületeket elszáradt gyepfoltok kötötték össze egymással, és egy makadám parkolóterületet fogtak közre. Nowicki az első emeleten lakott, de csak a földszintről lehetett bejutni. Belül minden lakáshoz külön lépcső vezetett. Nem alkalmas az ablakon keresztül való kémkedésre. Mindegyik emeleti lakáshoz tartozott egy erkély a hátsó fronton, de hogy oda eljussak, szükségem lett volna egy létrára. Egy létrán mászkáló nő pedig már biztosan feltűnést keltene.

Úgy határoztam, a legegyszerűbb megoldást választom, és bekopogok az ajtón. Ha senki nem válaszol, megkérem a házfelügyelőt, hogy engedjen be. A házfelügyelő ilyen esetekben általában segítőkész - különösen, ha előbb egy kicsit megbolondítom a hamis igazolványommal.

Két ajtót is láttam egymás mellett. Egy a földszinti, egy az emeleti lakáshoz. Az emeletihez vezető bejárat melletti csengőn Nowicki felirat. A másikon Pease.

Megnyomtam az emeleti lakás csengőjét, mire kinyílt a földszinti ajtaja, és egy nő nézett ki rajta.

- Nincs itthon.

- Ön Mrs. Pease? - kérdeztem.

- Igen.

- Biztos benne, hogy Maxine nincs itthon?

- Azt hiszem, igen. Ezekben a lakásokban a legapróbb nesz is áthallatszik. Amikor itthon van, hallom a tévéjét. Hallom, ahogy mászkál. Ráadásul mindig becsengetett, amikor hazajött, hogy elkérje a postáját.

Ohó! Tehát a nő gyűjtötte össze Maxine leveleit. Talán akkor kulcsa is van a lakáshoz.

- Igen, de nem gondolt még arra, hogy talán csak későn érkezett haza, és már nem akarta zavarni önt? - kérdeztem. - Vagy arra, hogy esetleg szívrohamot kapott?

- Nem, egyáltalán nem.

- Lehetséges, hogy odafent fekszik, és levegő után kapkod.

A nő felnézett, mintha tekintetével képes lenne áthatolni a falakon.

- Hmm.

- Van kulcsa?

- Nos, igen...

- És mi van a növényeivel? Maga locsolja őket?

- Nem kért meg rá, hogy locsoljam a virágait.

- Talán körülnézhetnénk odabent. Csak hogy megbizonyosodjunk róla, minden rendben.

- Maga Maxine barátja?

Feltartottam egymáshoz szorított mutató- és középső ujjamat.

- Ilyenek vagyunk.

- Azt hiszem, nem lehet baj belőle, ha kicsit körülnézünk. Rögtön hozom a kulcsot, odabent van a konyhában.

Oké, egy kicsit füllentettem. De ez nem számít nagy hazugságnak, mert a jó ügy érdekében tettem. Ráadásul lehet, hogy tényleg elhalálozott a saját ágyában. A növényei pedig tényleg szomjan halhatnak.

- Itt van - jött vissza Mrs. Pease a kulcsot lengetve.

Elfordította a kulcsot a zárban, és kitárta az ajtót.

- Hellóóóó! - kiáltotta öregesen csiripelő hangján. - Van itthon valaki?

Senki nem válaszolt, így hát felmentünk a lépcsőn. Egy kis előszobában találtuk magunkat, ahonnan beláttunk az ebédlő-nappaliba.

- Nem valami házias - állapította meg Mrs. Pease.

Ennek semmi köze sem volt a háziassághoz. A lakást feldúlták. Dulakodás nem volt, mert semmit nem törtek össze. Ez bizony nem a hirtelen távozásra utaló, szokásos kupleráj volt. A fotelekről letépett kárpitcsíkok a padlón, az ajtók tárva-nyitva. A szekrényekből az összes fiókot kihúzták, tartalmukat kiborították. Gyorsan végigjártam a lakást, de ugyanezt tapasztaltam a hálóban és a fürdőszobában is. Valaki keresett valamit. Pénzt? Drogot? Ha betöréses rablás volt, akkor nagyon különleges eset, mert a tévét és a videót érintetlenül hagyták.

- Valaki átrendezte a lakást - mondtam Mrs. Pease-nek. - Csodálom, hogy nem hallotta a kiborogatott fiókok robaját.

- Ha itthon lettem volna, biztosan hallom. Akkor tehették, amikor bingózni voltam. Minden szerdán és pénteken bingózni járok, és tizenegy előtt nem érek haza. Gondolja, hogy értesítenünk kellene a rendőrséget?

- Nem lenne sok értelme. - Kivéve persze, ha fel akarjuk hívni a zsaruk figyelmét arra, hogy illegálisan tartózkodom Maxine lakásában. - Nem tudjuk, elvittek-e valamit. Legokosabb lenne megvárnunk, hogy Maxine hazaérjen, és ő szóljon nekik.

Nem találtunk meglocsolni való növényeket, ezért lábujjhegyen visszasettenkedtünk a lépcsőn, és bezártuk magunk után az ajtót.

Adtam Mrs. Pease-nek egy névkártyát és megkértem, hogy ha bármi gyanúsat tapasztal, azonnal hívjon.

Alaposan megnézte a kártyát.

- Egy fejvadász - mondta meglepetten.

- Egy nő csinálja azt, amihez ért - feleltem.

Felnézett, és egyetértően bólintott.

- Azt hiszem, igaza van.

A parkoló felé intettem.

- Információim szerint Maxine-nek van egy '84-es Fairline-ja. Nem látom itt.

- Magával vitte - tájékoztatott Mrs. Pease. - Nem valami jó autó. Mindig eltörik benne valami, de ő bedobta a csomagtartóba a bőröndjét, és elhajtott vele.

- Nem mondta, hová megy?

- Szabadságra.

- Ennyi?

- Igen, ennyi - bólintott Mrs. Pease. - Maxine általában közlékenyebb, de most nem szólt egy szót sem. Sietett, és nem mondott semmit.

Nowicki anyja a Howser Streeten lakott. Ő küldte el az óvadékot, és biztosítékként a házát ajánlotta fel. Vinnie kuzinom számára ez első pillantásra biztos befektetésnek látszott. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozott, hogy valakinek a kirúgása a saját házából visszataszító munka volt, és nem nagyon segített abban, hogy a társadalom megkedvelje az óvadékügynököket.

Kinyitottam az autóstérképemet, és megkerestem rajta a Howser Streetet. Trenton északi részén találtam rá, így hát ugyanazon az úton, amelyiken jöttem, elindultam visszafelé, és nemsokára rájöttem, hogy Mrs. Nowicki mindössze két tömbnyire lakik Eddie Kuntztól. Ugyanaz a kerület, ugyanazok a gondozott kis házak. Kivéve a Nowicki-házat. Ez ugyanis nem ikerépület volt, és meglehetősen romosnak látszott. Málló vakolat, töredezett tetőcserepek, roskadozó veranda, az épület előtt pedig több szemét, mint fű.

Felbaktattam a bejárathoz vezető, megviselt lépcsősoron, és kopogtattam az ajtón. Erősen hervadó szépségű, fürdőköpenyes nő nyitott ajtót. Lassan a délután közepe felé járt az idő, de Mrs. Nowicki mintha csak most kászálódott volna ki az ágyból. Körülbelül hatvanéves lehetett, magán viselte az alkohol és az életből való kiábrándultság pusztító nyomait. Tésztaszerű arcán még látszottak a tegnapi smink maradványai. Hangja legalább napi két csomagról árulkodott, de lélegzete minden másnál ékesebb bizonyítékul szolgált.

- Mrs. Nowicki?

- Aha - mondta.

- Maxine-t keresem.

- Maga Maxy barátja?

Odaadtam neki egy névjegyet.

- A Plum Ügynökségtől jöttem. Maxine nem jelent meg a bírósági meghallgatáson. Azért próbálom megtalálni, hogy hatályon kívül helyezhessük az ítéletet.

Mrs. Nowicki felvonta barnával kihúzott szemöldökét.

- Nem ma jöttem le a falvédőről, drágám. Maga fejvadász, és be akarja gyűjteni a kislányomat.

- Tudja, hol találom meg?

- Akkor sem mondanám meg, ha tudnám. Majd akkor találnak rá, amikor ő úgy akarja.

- Ön a házát tette fel biztosítékként az óvadékra. Ha Maxine nem kerül elő, kilakoltathatják.

- Ó, hát az aztán tragédia lenne - mondta, miközben a zsebében kotorászott. Végül előhúzott egy csomag Koolst. - Az Architectural Digest állandóan egy riport miatt zaklat, de sosincs rá időm. - A szájába tolt egy szál cigarettát, és rágyújtott. Mélyet slukkolt belőle, miközben rám sandított a füstfátyol mögül. - Ötévi adóhátralékom van. Ha erre a házra pályázik, akkor jobb, ha tép egy számot és beáll a sorba.

Az óvadékos megpattanók néha egyszerűen csak otthon maradnak, megpróbálják meggyőzni magukat arról, hogy az életüket még nem kell lehúzniuk a klotyón, és abban reménykednek, hogy az egész zűr elvonul a fejük fölül, ha nem jelennek meg a bíróság előtt. Először azt gondoltam, hogy Maxine is ebbe a csoportba tartozik. Nem számított hivatásos bűnözőnek, és a vádak sem voltak súlyosak. Semmi oka nem volt rá, hogy meglógjon.

Most viszont már nem voltam olyan biztos benne. A lakását leamortizálták, az anyja válaszai alapján pedig ébredezni kezdett bennem a gyanú, hogy Maxine talán nem is szeretné, hogy rátaláljanak. Visszaültem a kocsiba, és úgy döntöttem, következtetőkészségem jelentős javuláson menne keresztül, ha ennék egy fánkot. Így hát átautóztam a városon Hamiltonba, és leparkoltam a Tasty Pastry pékség előtt.

Gimnazista koromban én is dolgoztam részmunkaidőben a Tasty Pastryben. A hely azóta sem változott sokat. Ugyanaz a zöld-fehér linóleumpadló, ugyanazok az olasz süteményekkel, csokis canollichipsszel, biscottival, napóleonkockával, friss zsemlével megtöltött, csillogóan tiszta üvegszekrények. A frissen sült fánk és a fahéj ismerős, boldogító illata.

Lennie Smulenski és Anthony Zuck a hátsó szobában, hatalmas fémsütőkben és egy teknőnyi forró olajban sütötték a finomságokat. Liszt- és cukorfelhők telepedtek meg a sík felületeken és a padlón.

Kiválasztottam két bostoni krémest, és zsebre vágtam néhány szalvétát. Amikor kiértem, Joe Morellit találtam a kocsimnál. Morellit kiskoromtól fogva ismertem. Először csak élvhajhász kiskölyökként, majd később életveszélyes tinédzserként. Végül a fickóként, aki tizennyolc éves korában lebűvölte rólam a bugyimat, munka után lefektetett a földre a süteményespult mögött, és megszabadított a szüzességemtől. Morelliből azóta zsaru lett, és még egyszer csak úgy tudott volna bejutni a szoknyám alá, ha fegyverrel fenyeget. Civil ruhás nyomozóként dolgozott, és úgy is festett, mint aki első kézből szerezte tapasztalatainak nagy részét. Agyonmosott Levi's farmert és sötétkék pólót viselt; haja már vágásra szorult volna, de a teste még mindig tökéletes volt. Karcsú és izmos, ráadásul a legjobb feneket mondhatta magáénak egész Trentonban... vagy talán az egész világon. Az embernek kedve lett volna belemélyeszteni a fogát.

Nem mintha harapdálni akartam volna Morellit. Rendelkezett ugyanis egy bosszantó tulajdonsággal: szabályos időközönként felbukkant az életemben, hogy halálra frusztráljon, majd elsétált a naplementében. A felbukkanással és az elsétálással semmit nem tudtam kezdeni. A frusztrálással viszont annál inkább. Morelli mostantól erotica non gratának minősült a szememben. Mindent a szemnek, semmit a kéznek - ez lett az új mottóm. Felőlem aztán megtarthatja magának a nyelvét.

Morelli ferde vigyorral üdvözölt, amit akár köszönésnek is vehettem.

- Ugye nem egyedül akarod megenni ezeket a süteményeket?

- Pedig ez volt a tervem. Mit keresel itt?

- Erre jártam, és megláttam a kocsidat. Azt gondoltam, talán szükséged lesz némi segítségre a bostoni krémesek ellen.

- Honnan tudod, hogy bostoni krémesek?

- Mindig bostoni krémest veszel.

Utoljára februárban találkoztam Morellivel. Az egyik pillanatban még egymásba gabalyodva feküdtünk a kanapémon, keze félúton járt a combomon felfelé, aztán csak arra emlékszem, hogy megszólal a csipogója, és már el is tűnik. Öt hónapig nem hallatott magáról. És most itt állt... a fánkjaim körül szimatolva.

- Rég nem láttalak - mondtam.

- Titkos munkám volt.

Na persze.

- Oké - ismerte be -, hívhattalak volna.

- Azt hittem, már nem is élsz.

A mosoly feszesebbé vált.

- Reménykedtél?

- Egy tetű vagy, Morelli.

Nagy sóhajtással robbant ki belőle a levegő.

- Ugye te tényleg nem akarsz osztozkodni azokon a fánkokon?

Beszálltam az autóba, becsaptam az ajtót, kitolattam a parkolóból, és elindultam hazafelé. Mire a lakásomhoz értem, mindkét fánkot múlt időbe tettem, és máris sokkal jobban éreztem magam. Gondolataim visszatértek Nowickihez. Öt évvel idősebb Kuntznál. Gimnáziumi érettségi. Kétszer házasodott. Gyerek nincs. Az anyagához csatolt fényképen egy pufók arcú szőke látszott dús hajjal, jókora adag sminkkel és karcsú alakkal. A napba hunyorogva mosolygott; tízcentis sarkú cipőt viselt, fekete, szűk lastexnadrágot, valamint bő, laza szövésű pulóvert könyékig feltűrt ujjal és hatalmas, V alakú kivágással, amely látni engedte dekoltázsát. Félig-meddig azt vártam, hogy a kép hátulján a következő szöveget találom: "Ha jól szeretnéd tölteni az idődet, hívd Maxine Nowickit."

Valószínűleg pontosan azt tette, amit mondott. Valószínűleg összecsomagolt, és elment szabadságra. Valószínűleg teljesen fölöslegesen fárasztom magam, hiszen bármelyik nap hazajöhet.

De mi van a lakásával? Ez bizony aggasztott. A lakás állapota arról árulkodott, hogy Maxine-nek nagyobb problémái is vannak egy egyszerű autólopásnál. Talán jobb is, ha nem gondolok a lakásra. Csak felkavarta a vizet, és semmi köze sem volt az én feladatomhoz. Az én munkám egyszerű volt: megtalálni és bevinni Maxine-t.

Lezártam a CRX-et és átvágtam a parkolón. Az épület hátsó bejáratán Mr. Landowsky lépett ki. Mr. Landowsky nyolcvankét éves volt, és az évek során a felsőteste valahogy összezsugorodott, ezért a nadrágját egészen a hónaljáig fel kellett húznia.

- Hé! - köszöntött. - Micsoda hőség! Nem kapok levegőt. Valaki csinálhatna már valamit.

Feltételeztem, hogy Istenről beszél.

- Az időjárás-jelentő is a reggeli hírekben... ki kéne rúgni a disznót. Hogyan menjek ki a lakásból ilyen időben? Annyira felmelegszik a levegő, hogy a szupermarketeket túlzottan hűteni kezdik. Forró, hideg. Forró, hideg. Elkap tőle a hasmenés.

Örültem neki, hogy van egy pisztolyom, mert amikor olyan öreg leszek, mint Mr. Landowsky, biztosan golyót röpítek a fejembe. Az első alkalommal, amikor a szupermarketben rám jön a hasmenés - BUMM! És mindennek vége lesz.

Az első emeleten kiszálltam a liftből, és bementem a lakásomba. Egy hálószoba, egy fürdő, ebédlő-nappali, inspiráció nélküli, ám a követelményeknek megfelelő konyha, valamint egy apró előszoba fogasokkal a kabátoknak, kalapoknak és fegyveröveknek.

Beléptemkor Rex, a hörcsögöm szokásos kilométereit rótta a kerekében. Elmeséltem neki az aznap történteket, és elnézést kértem tőle, amiért nem hagytam a fánkból. A fánkos résznél némileg csalódottnak tűnt, ezért belebújtam a frigóba, és némi kutakodás után előbányásztam néhány szem szőlőt. Rex elfogadta a csemegét, és eltűnt vele a konzervdobozában. Ha hörcsög vagy, az élet nem túl bonyolult számodra.

Elkóvályogtam a konyháig, és meghallgattam az üzeneteimet.

- Stephanie, itt anyád. Ne feledkezz el a vacsoráról! Sült csirkét készítek.

Szombat este volt, és a csirkére kellett készülnöm a szüleimmel. Nem az első alkalommal. Heti rendszerességgel ismétlődött. Nem volt önálló életem.

Átvonszoltam magam a hálóba, ledobtam magam az ágyra. Figyeltem, ahogy a percmutató kínzó lassúsággal vánszorog előre karórám számlapján, amíg el nem érkezett az idő. A szüleim este hatkor vacsoráznak. Egy perccel sem előbb vagy később. Ez a dolgok rendje. Vacsora hatkor, különben az életed romokban hever.

Szüleim Trenton burgnak nevezett lakónegyedének egyik keskeny utcájában, egy keskeny telken álló keskeny ikerházban éltek. Amikor megérkeztem, anyám már az ajtóban várt.

- Mi ez a gönc? - kérdezte. - Nincs rajtad semmi ruha. Hogy lehet ezt egyáltalán felvenni?

- Ez egy Thunders baseballmellény - tájékoztattam. - Támogatom a helyi sportegyesületeket.

Mazur nagymama anyám háta mögül leskelődött. Mazur nagyi röviddel azután költözött szüleim lakásába, hogy nagyapám áttette a székhelyét a mennyországba, ahol azóta Elvis társaságában költi el a vacsoráját. A nagyi szerint az ő életkoráról már beszélni sem szabad. Apám szerint az ő korában már élni sem szabad.

- Nekem is kell egy ilyen mellény! - lelkesedett a nagyi. - Fogadjunk, hogy a pasik legalább egy háztömbnyit caplatnának utánam, ha ilyen cuccot viselnék.

- Például Stiva, a temetkezési vállalkozó - morogta apám az újságjába temetkezve a nappaliból. - A mérőszalagjával.

A nagyi belém karolt.

- Van egy kis meglepetésem a számodra. Csak várj, mindjárt meglátod, mit főztem ki.

A nappaliban apám leeresztette az újságot, és felvonta a szemöldökét. Anyám keresztet vetett.

- Talán elmondhatnád - javasoltam a nagyinak.

- Meglepetésnek szántam, de nem bánom. Most már bármelyik pillanatban itt lehet.

Halálos csend ereszkedett a házra.

- Meghívtam vacsorára a barátodat - sugárzott Mazur nagyi.

- De nekem nincs barátom!

- Most már van. Mindent elrendeztem.

Sarkon fordultam, és elindultam az ajtó felé.

- Lelépek.

- Ezt nem teheted! - kiáltotta a nagyi. - Csalódni fog benned. Hosszan beszélgettem vele, és azt mondta, egy cseppet sem bánja, ha a megélhetésed érdekében embereket lősz le.

- Én nem lövök le embereket a megélhetésem érdekében. Vagyis szinte soha nem lövök le embereket. - Fejemet a falhoz támasztottam. - Utálom a szervezkedést. A beszervezett pasasok mindig rettenetesek.

- Annyira nem lehet rettenetes, mint az a tökkelütött, akihez hozzámentél - nyugtatgatott a nagyi. - Az után a fiaskó után csak így érhetsz el valamit.

Igaza volt. Rövid életű házasságom valóban fiaskónak bizonyult.

Kopogtattak az ajtón, mire mindannyian az előtér felé fordultunk.

- Eddie Kuntz! - leheltem.

- Bizony! - vigyorgott a nagyi. - Ez a neve. Telefonon érdeklődött utánad, én pedig meghívtam vacsorára.

- Helló - köszönt be Eddie a szúnyoghálón.

Mellközépig kigombolt, rövid ujjú, szürke inget viselt, gyűrött nadrágot és Gucci papucscipőt - zokni nélkül. Kezében egy üveg vörösbort lengetett.

- Helló - mondtuk egyszerre.

- Bejöhetek?

- Még szép! - invitálta a nagyi. - Elvégre nem hagyhatunk egy jóképű fiatalembert odakint ácsorogni.

Eddie átnyújtotta az üveget a nagyinak, és közben rákacsintott.

- Tessék, aranyom.

A nagyi felvihogott.

- Nem semmi pasas.

- Sosem lövök le embereket - mondtam. - Szinte soha.

- Én sem - biztosított Eddie. - Gyűlölöm a szükségtelen erőszakot.

- Bocsásson meg. - Hátraléptem. - Segítenem kell a konyhában.

Anyám utánam sietett.

- Eszedbe se jusson!

- Micsoda?

- Tudod te azt jól. Ki akartál szökni a hátsó ajtón.

- A pasas nem az esetem.

Anyám üvegtálakba szedte a tűzhelyen álló ételt. Burgonyapüré, zöldbab, vöröskáposzta.

- Mi bajod van vele?

- Túl sok gomb van nyitva az ingén.

- Attól még lehet kedves ember - mondta anyám. - Adhatnál neki egy esélyt. Mibe kerülne neked? És mi lesz a vacsorával? Veszendőbe fog menni ez a finom csirke. Mit fogsz vacsorázni, ha nem nálunk eszel?

- Aranyomnak nevezte a nagyit!

Anyám felvagdosta a csirkét. Fogott egy combot, és ledobta a földre. Megbökdöste néhányszor a lábujjával, aztán felvette, és az egyik tányér szélére rakta.

- Tessék - mondta. - Ezt adjuk neki.

- Megbeszéltük.

- És desszertnek banánkrémes süteményt készítettem - zárta le az alkut. - Csak hogy biztosan maradni akarj a legvégéig.

Sikerült megnyugtatnia.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist: Ezüstsólyom karma (részlet 1.).

Létrehozás: 2004. június 9. 12:41:03

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma