Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Hatalom Kátyái - Tükördimenzió november 23.
HKK - Zén Legendái: Clerebald gyűjteménye szeptember 21.
A pillanat képe
Doareg-idomítás
(Túlélők Földje)
Küldd el képeslapként!
"Azt mondtam ülj le, nem azt, hogy pitizz" - bosszankodás a szörnyidomítással telt hosszú órákban, a Namíd sivatag forró ege alatt
Nézz szét a galériában!
Tükördimenzió bemutató verseny - beszámoló
Olimpiai nevezés
Befizetési akció 2019.11.18. - 2019.11.29.
Tiltott lapok változása - 2019. december 1-től
Szabályváltozások - 2019. november 14.

A lista folytatása...
Aukciós statisztika
Az utolsó Aukciós Napon történtek
Túlélők Földje - Nyomtérkép az utolsó 32 játékhét nyomaiból
Hatalom Kártyái - Gyakori Kérdések - forrásra immúnis

A lista folytatása...
BEHOLDER bácsinak kérdések !!! (6728)
Versenyhirdető (1715)
Tükördimenzió bemutató verseny - beszámoló (3)
[HKK Piac] Lapokat keresek (28199)
Tükördimenzió bemutató – 1. rész (444)
52. BEHOLDER TALÁLKOZÓ 2019.11.23. PROGRAMJA (8)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:







Utoljára ezt küldték:
Az elfekről általában
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Brian McAllister: Azok a régi szép idők (novella)

Jor birkatürelmének kezdett vége szakadni. Drast már öt perce nem bírt italt választani magának, s a jelek szerint ez még eltart egy darabig.

- Talán egy kis paradicsomlé? Á, nem hiszem, hogy jót tenne a gyomromnak az erős fűszerezés. Anélkül pedig... Ó, itt látok valami érdekeset! - böngészte a varázslónő az itallapot. - Koktél Erőskezű Sognál módra. Nagyon jól hangzik, nem? Te mit szólsz hozzá? - fordult Jorhoz.

A harcos majdnem mondott valami csúnyát, de meggondolta magát. Közel hajolt a mágushoz:

- Ha nem ismernélek jobban, ebből a gyerekes froclizásból azt gondolnám, hogy szerelmes vagy belém.

Kihasználva, hogy a nő szólni sem tud a döbbenettől, a pult felé indult:

- Szóval egy paradicsomlé közepesen fűszerezve.

Számára nem volt kérdéses, mit iszik, a Halott Hőscincérhez címzett fogadó tartotta a legjobb sört egész Vas Legasban.

A rendkívül alacsony, legfeljebb százhúsz centis, pocakos csapos - egyben tulajdonos is - álmosan álldogált a pult mögött. Mivel már két hónapja véget ért a Vas Legasi játékszezon, nem volt szinte semmi forgalom. A sarokban alvó részeg bruminon kívül csak hárman voltak a helyiségben.

A kocsmáros felélénkült, amikor Jort látta közeledni.

- Ó kedves uram, engedd meg, hogy meghívjalak a következő italra. Sok dolgot tettetek, ami csodálatra érdemes.

A barbár megpróbálta egy intéssel elhallgattatni, de az emberkéből csak úgy dőlt a szó.

- Mert én aztán tudom, mi az a kalandozás. Valamikor nekem is kijutott az ilyesféle dolgokból. Mert akár hiszed, akár nem, Belza áll itt előtted teljes életnagyságban! - húzta ki magát a csapos, de amikor a felismerésnek leghalványabb jele sem tűnt fel Jor arcán, összegörnyedt. - Na persze, a hálátlan utókor. Ki emlékszik már arra, hogyan űztük el a démonokat, pedig akkor ezt a kocsmát is lerombolták... Mit is kértél, uram?

Jor megsajnálta az apró emberkét.

- Most, hogy így mondod... Veletek volt Erőskezű Sognál is, igaz?

A harcos csak tippelt, de a fogadós arca felragyogott.

- Hát mégis emlékeznek ránk... Egészen elérzékenyültem... - éppen a szemét kezdte törölgetni egy piszkos kendővel, amikor a barbár egy óvatlan kérdést tett fel.

- Mi voltál akkoriban, valamiféle harcos?

Belza eltette a zsebkendőjét.

- Hát ezt azért így nem mondanám... - nyújtotta el az utolsó szótagot.

- Csináltam ezt is, azt is, csupa csekélységet, kinyitottam egy-két ajtót...

Jor tekintete rátévedt az árlapra, s rögtön megértette, miért habozik a csapos közelebbit elárulni magáról. Még most is ugyanazt a foglalkozást űzi: tolvaj.

- Hanem ti ritka jó kis csapatot alkottok! Igaz is, a többiek hová mentek?

- Barad el Súr elvitte őket Lady Sine Fath fogadására.

- Micsoda megtiszteltetés! Ti ketten miért nem vagytok ott?

- Én megvagyok az effélék nélkül, Drast pedig nem akarta, hogy... nem akart elmenni. - Jor még időben félbeszakította magát, mielőtt elárulta volna, hogy a mágusnak kínos lett volna, ha felismerik. Alig pár hónapja derült ki a nő származása, s a férfi még mindig nem tudott napirendre térni fölötte.

- Annyira különbözőek vagytok! A sirelleket például a legritkább esetben fogadják be az emberek, mivel elég rossz a hírük, s mondhatom, méltán. Hogyan kerültetek össze?

A harcos megfordult és néhány pillanatig Drastot figyelte, aki az arcát legyezte az étlappal. Vas Legas ilyenkor nyár közepén szinte elviselhetetlenül meleg és párás, s aki csak teheti, menekül a városból. A nő szomjasan megnyalta az ajkát, mire Jor mosolyogva visszafordult Belzához.

- Ha akarod, elmesélem, úgyis van benne, nem is kis szereped. De figyelmeztetlek, hosszú történet lesz.

- Nem számít, rengeteg időm van.

Clamatel frissen és üdén ébredt. Nagyot nyújtózott széles, kényelmes ágyán, lerúgta magáról takaróját, és mint minden reggel, egy ív papírért nyúlt, hogy lejegyezze álmát. Az álmok törékeny dolgok, de Clamatelnek megvolt a maga technikája arra, hogy egyetlen apró kis részletet se felejtsen el. Így a férfi nyugodtan - cseppet sem sietve - kihajtogatta a papírt, tintába mártotta a tollát... és aztán csak bámult maga elé. Semmi, egyetlen kép vagy hang sem jutott eszébe, s abban sem volt biztos, hogy egyáltalán álmodott valamit. Egy közönséges ember számára ez nyilván nem jelentett volna tragédiát, ám Clamatel jós volt, s ami lényegesebb, álmaiból állapította meg a jövőt. Ez talán nem volt szokásos, de a férfinek hosszú évekig bevált. Ám most valami közbejött. Az idő pedig sürgette: Kavendroth gróf számára kellene megjósolnia, érdemes-e a házasságot megkötnie, teljes egészében megkapja-e az ígért hozományt. A jövendőmondó - ismerve Kavendroth gonoszságát és a menyasszony szűzi tisztaságát - szíve szerint rávágta volna, hogy nem. De épp a nemes bosszúálló természete tartotta vissza attól, hogy meggondolatlanul cselekedjen.

Így hát a férfi bénultan meredt maga elé, mígnem derengeni kezdett egy eset, ami körülbelül egy évvel ezelőtt történt vele. Lázasan keresgélni kezdte naplóját, amibe minden lényeges és lényegtelen dolgot leírt.

- Igen, pontosan tegnap volt egy éve - mormolta, s elkezdte olvasni a bejegyzést.

"Deliorban egyre szaporodnak az őrültek. A jóscéh rendes havi gyűléséről tartottam haza, már sötétedés után. (Egyébként mekkora nagy marha ez a Perrol! Már rég ki kellett volna penderíteni a nagymesteri székből a szenilis aggastyánt! Na de erről később.) Már majdnem hazaértem, amikor az egyik kapualjból egy öreg, hosszú hajú emberke toppant elém nevetségesen tarkabarka, lepelszerű köpenyben.

- Már évek óta figyellek, ahogy kihasználod az álmokat, amelyeket én, az Álommanó - verte az idegen a mellét -, neked ajándékozok. És soha, egyetlen alkalommal sem viszonoztad áldozattal! Mondok neked valamit: ha egy éven belül nem küldesz hozzám egy szolgálót a Rémdombra, soha többé nem látsz álmokat! De jó húsos legyen ám! - hadarta szélsebesen, és már el is tűnt előlem.

Legközelebb már azzal jönnek, hogy adózzak a levegőért, mert különben egy éven belül asztmás leszek!"

Clamatel abbahagyta az olvasást. Ledobta a bőrbe kötött könyvecskét, és lázasan gondolkozni kezdett.

- Sürgősen szereznem kell egy áldozatot. Talán egy kalandozót kellene keresnem, mást nem tudok rávenni, hogy elmenjen oda. És nem szabad hatalmasnak vagy okosnak lennie. Tehát egy ostoba, nem túl tapasztalt harcost kell találnom!

Ám most még nem tehetett semmit, ilyen korán reggel - fél kilenckor - minden valamirevaló kalandozó az ágyában heverészik.

Órákkal később Clamatel magára öltötte bársonyköpenyét, olajjal hátrasimította haját és útnak indult. Három kocsmát nézett végig, mire a negyedikben meglátta a brumint.

Bár a kocsma zsúfolásig telve volt, a hatalmas, fehér szőrű teremtmény asztalánál nem ült senki, a vendégek messzebbről figyelték, ahogy a brumin szép komótosan befalja az előtte lévő, nagyjából fél ökörre becsülhető húsmennyiséget. Nem evett nagyon gusztusosan, néha cafatok hullottak ki a szájából, amelyeket ügyesen elkapott, és visszagyömöszölt. Időnként nagyokat kortyolt egy kétliteres kancsóból. Ha Clamatel nem ismerte volna már korábban ezt a fajt, biztos nem őt választotta volna, de a jós sokat hallott legendás együgyűségükről, így szinte felujjongott magában, amikor meglátta a brumint. Odatelepedett hát az asztalához, s mikor úgy látta, elfogy az étel, odaintett egy pincérnőt, s édességet rendelt. A brumin ügyet sem vetett rá, minden figyelmét lekötötte az evés. Az étkezés után nagyot böffentett, s mivel Clamatel úgy nézte, pillanatokon belül elszunnyad, jobbnak látta a tárgyra térni.

Odahajolt a kiszemelt áldozathoz és fülébe súgta:

- Küldetésem van számodra.

Mivel a brumin szőrös arcának egyetlen rezdülésével sem válaszolt, megismételte:

- Küldetésem van számodra.

Semmi reagálás. Clamatel már-már ott tartott, hogy keres valaki mást, amikor az óriás megszólalt:

- Aztán mit kéne csinálnom?

- A Rémdombon él a gonosz Álommanó. Ő az, aki a rémálmokat okozza, s véletlenül megtudtam, hogy hamarosan támadást intéz Delior ellen. Olyan borzalmas álomképeket akar küldeni, amelyek megőrjítik az embereket, vaddá és kegyetlenné teszik őket. Ámokfutók lesznek belőlük, és aki csak útjukba kerül, legyilkolják. Meg kell előznünk ezt a szörnyűséget!

A brumin hallgatott egy darabig, majd megkérdezte:

- Miért pont én, Habana?

- Mert biztos vagyok benne, hogy meg bírsz küzdeni a szörnyeteggel, s mert jóságos szemeidből kiolvasom, hogy nem hagy, nem hagyhat hidegen a deliori lakosok sorsa.

Ismét csönd. A jós izgatottan leste szavai hatását. Még soha senkinek sem adott küldetést, és kíváncsi volt, vajon jól csinálja-e. Pár perc múlva Habana bólintott.

- Jól van, megteszem. De a Rémdomb valahol Vas Legas mellett van. Legalább kétnapi járóföld innen. Nem fogok elkésni?

- Lovagolva egy nap alatt odaérsz.

A brumin felnevetett. Öblös, mély hangja az egész termet betöltötte.

- Nézz rám! Hol találsz olyan lovat, ami elbírna, s nem rogyna össze két perc alatt?

- Azt hiszem ezt a kérdést megoldhatjuk...

Egy óra sem telt el, Habana már a város határán kívül volt, s egy jól megtermett teve nyergében tartott a Vas Legas melletti Rémdomb felé.

Ha meg is fordult a fejében, hogy átverték, rögtön elhessegette a gondolatot. Ez volt az első igazi megbízatása - előtte csak banditákkal akaszkodott össze -, és a világért el nem szalasztotta volna.

Jor fásultan forgatta kezében a cédulát. Még egyszer elolvasta az üzenetet:

"Gyere azonnal Crucan Davor palotájába! Bajban vagyok, szükségem van rád! Dar"

- Csapos! Még egy sört! - kiáltott, aztán összetépte a papírt, és elszórta. Az éppen érkező Belza szemrehányó tekintetet vetett rá, s miután letette elé a korsót, összeszedte a darabokat. A barbár mindezt észre sem vette. Egy órával ezelőtt lépte át Vas Legas északi kapuját, s alig fél órát töltött a városban, amikor egy gyerek a kezébe nyomta ezt a cetlit. Azóta ez volt az ötödik söre, s Jor biztos volt benne, hogy lesz még több is. Ugyanis nem szándékozott eleget tenni a felhívásnak. Jól emlékezett az előző két esetre, amikor ehhez hasonló felszólítást kapott. Az első nem is számított volna, hisz Dart akkor valóban elrabolták. Hanem a második... Jor állkapcsa még most is megfeszült, ahogy az esetre gondolt. A nő akkor vált druidává, s ennek érdekében csúnyán átverte; szemérmetlenül kihasználta a barbár iránta érzett szerelmét, s aztán cserbenhagyta. Több mint egy év telt el, azonban a férfi - nem kevés szerelmi kalandja ellenére - nem tudta elfelejteni Dart. Minden este az ő képével aludt el, s minden reggel ő volt első gondolata. Gyűlölte a druidát, amiért ezt tette vele, de legalább annyira megvetette önmagát is, gyengeségéért.

Lassan kortyolgatta italát, majd miután elfogyott, újat rendelt. A kilencedik sör után felállt, megrázta fejét, hogy kissé kitisztuljon, és nyugodt, bár lassú léptekkel felment a szobájába. Bőrpáncélostul az ágyára dőlt, és mély, álomtalan alvásba merült.

Arra ébredt, hogy valaki rángatja a vállát. Kinyitotta szemét, de rögtön be is hunyta. A látvány, melyet a gyertyacsonk imbolygó fényében látott vagy látni vélt, a barbár edzett gyomrának is sok volt. Úgy érezte, az összes elfogyasztott étel, ital kikívánkozik belőle, s nem a megszokott útvonalon. Hogy az a valami, ami föléhajolt, valaha arc volt, csak a csillogó szemekből tudta kikövetkeztetni. Pontosabban csak az egyikből, mert a másikat lilás daganat fedte. A száj eredeti nagyságának duplájára dagadt, az orr félrecsapva, a szemöldök több helyen megrepedt, a szempillákon alvadt vércseppek. Egyetlen négyzetcentiméternyi ép bőrfelület sem akadt az arcon.

Mielőtt a rémalak megszólalhatott volna, Jor elrántotta a vállát, és hátat fordított.

- Hagyj békén, alszom - nyugodtan, indulatmentesen ejtette ki a szavakat, pedig egész benseje forrongott. Ugyanis ezt a borzalmas pofát aranyszőke hajzuhatag keretezte, s ilyet Jor még csak egyetlenegyet látott: Darét.

A druida - mert valóban ő volt az - leült a ágy szélére, és a körmeit nézegette.

- Jól van, szunyókálj csak. Az ne is zavarjon, hogy Crucan Davor összes embere téged keres. Ó, ha jól hallom, már itt is vannak - fülelt az ajtó felé a nő.

Lentről furcsa zajok hallatszottak. A barbár kiugrott az ágyból, kinyitotta az ajtót, és kilesett. Szobája a lépcsővel szemben volt, így tisztán láthatta, amint az ivóban Belza és két társa próbál visszatartani négy, jól felfegyverzett férfit, nehogy felmenjenek az emeletre. Belza fejhangon sápítozott:

- Azt nem, azt nem lehet uraim! Az én fogadómban eddig mindenki nyugton alhatott, senkit sem hurcoltak el akarata ellenére, s ez ezután is így lesz! Ha akartok tőle valamit, várjátok meg odakinn, az ajtó előtt. Ott már azt csináltok vele, amit akartok.

A marcona fegyveresek rá se hederítettek, félretolták az útból, és elindultak felfelé a lépcsőn. Amint hátat fordítottak, a kocsmáros és két segédje - akiknek testalkata egyébként nagyon hasonlított a gazdájukéra - tőrt rántottak, és a hátsó két zsoldos hátába mártották. Az idegenek szó nélkül összecsuklottak. Társaiknak jobb dolguk is akadt, mint őket hiányolni, ugyanis Jor felkapta a kardját, kivágta az ajtót, és rájuk rontott. A csapás, ami az első fegyverest érte, olyan erős volt, hogy az áldozat megtántorodott, nekiesett a mögötte jövőnek, s mindketten legurultak a lépcső aljára. Egyikük olyan szerencsétlenül esett, hogy rögvest nyakát szegte. Jor leszáguldott utánuk és két hatalmas csapással a másvilágra küldte immár egyetlen ellenfelét. Ezután fáradtan leült az egyik tetemre, és felnézett a druidára. Dar vállat vont, mintha semmi köze se lenne az egészhez, és elfordult.

Belza, arcán bocsánatkérő mosollyal kocogtatta meg Jor vállát.

- Megbocsáss, uram, de el kell tüntetnem ezeket - mutatott a hullákra -, még mielőtt többen is jönnek, vagy valamelyik szállóvendég kíváncsi lesz, mi is történik itt. Ha Crucan Davor megtudná, hogyan fogadtam az embereit, nagy nehézségekbe ütközne az italengedélyem megújítása. Nem volna éppen lehetetlen - mondta sokat sejtetően -, mivel vannak kapcsolataim, de...

- Jól van, jól van - vágta el az szóáradatot a barbár. - Megyek már.

Majdnem felért a lépcsőn, amikor eszébe jutott valami, és megfordult.

- És köszönöm.

Az apró termetű kocsmáros mellkasára téve kezét meghajolt.

- A vendégért mindent.

Jor szótlanul haladt el a druida mellett, bement a szobájába, és felkapta a hátizsákját. Amikor visszafelé a nő mellé ért, az megragadta a karját.

- Nem nagyon siettél, hogy megments. Ha rajtad múlna, még mindig a báró kínzókamrájában lennék!

Egy rántás, és a férfi kiszabadult. Lement a lépcsőn, s az ajtó felé indult.

- Frelka rogyassza rád az eget, te hálátlan barbár! Hát már nem emlékszel, hányszor mentettem meg az életedet?! Már rég Tangut birodalmában bolyonghatna a lelked, ha ki nem rántalak a pácból ezer és egy alkalommal! Hogyan tagadhatod meg tőlem azt a csekélységet, hogy kisegítesz a városból? Na nem baj, meg tudom védeni magam, nem szorulok rá egy ilyen bunkó segítségére! - Dar sértett és felháborodott hangja egyre vékonyabb, szinte már sírós lett, de akárha a falnak beszélt volna, Jor kilépett az ajtón, s már ott sem volt. A nő utánarohant, még éppen időben, hogy lássa eltűnni egy közeli sarok mögött. Ő is befordult, és még egyszer megpróbálta:

- Kérlek Jor, kérlek segíts rajtam! Szükségem van rád! Ha megtalálnak, nem érem meg a hajnalt. Segíts!

A kiáltás megállította a férfit. A druida nem láthatta az arcát, széles hátán pedig nem látszott a változás, amit Dar könyörgő, cseppet sem magabiztos hangja kiváltott belőle. A vékony, kétségbeesett hangocska visszarepítette a barbárt a múltba, amikor Dar nem gőgős, elbizakodott druida volt még, hanem egy tizenötéves kamaszlány, akit ide-oda dobált a sors... Szinte hihetetlennek tűnt Jor számára, hogy már négy év eltelt, mióta Dart kimentette egy lapos homlokú hústorony kezei közül, aki tolvajlással vádolta - nem alaptalanul. Jor olyan lassan fordult meg, mint aki maga sem hiszi el, hogy így cselekszik. Egy pillanatig szótlanul állt, Dar eredeti vonásait kutatta az eltorzított arcban, aztán csak annyit mondott:

- Gyere.

Dar a karjaiba vetette magát, és megállíthatatlanul kitört belőle a zokogás.

- No, kicsi bogaram, nem történt semmi, nincsen semmi baj - csitította a férfi.

A harcos arcán bizonytalan félmosoly ült. Sehogy se illettek hozzá a gyöngéd szavak, s azt sem felejtette el, hogy ugyanazt a nőt, akit most a karjában tart, néhány órával ezelőtt még legszívesebben megfojtotta volna. El is tolta magától, és semlegesebb hangnemre váltott.

- Gyere, nem érünk rá hisztériázni.

Megragadta a nő karját, és szinte vonszolni kezdte a legközelebbi, a keleti kapu felé. Már csak egyetlen sarok választotta el őket a kijárattól, amikor Dar - kiválasztva a legmegfelelőbb pillanatot - elájult. Jor halkan elkáromkodta magát. Ráhúzta a köpeny csuklyáját a nő fejére, és a magatehetetlen testet a vállára kapta. Határozott léptekkel a város őrei felé indult.

Csak ketten álltak a kapuban, jobban mondva csak egyikük álldogált, fejét unottan alabárdja kevésbé hegyes végére támasztva, a másik a fal mellett, lehunyt szemmel feküdt.

A barbárt meglátva, az éber őr felélénkült. Jor megpróbált úgy tenni, mintha meg sem látná a katonát, de az felkiáltott:

- Hé, te azzal a csomaggal!

Jor körülnézett, aztán magára mutatott:

- Én?

- Persze hogy te! Látsz itt valaki mást is?

A barbár buta képet vágva odacaplatott hozzá.

- Nocsak, hiszen ez nem is csomag, hanem egy ember. Hová cipeled?

- Há' én csak ide mennék, haza a gazdámmal. Hú, micsoda patáliát csapott az asszonyom, amikor megtutta, hogy az ura bement a városba inni! Aszonta, kerítsem elő, oszt vigyem vissza a tanyára. Már jól becsiccsentett, mire megtalátam, úgyhogy így kell cepekednem vele. Hanem lesz majd égzengés, ha hazaérünk! - hunyorított a harcos és remélte, hogy bőbeszédűsége és erős akcentusa, ami a Darg királyság déli részéból Vas Legastól északra áttelepített parasztokéhoz hasonlított, eltereli róla a gyanút. Az őr intett is, hogy mehet, s a barbár már azt hitte, simán átlépheti a város határát, amikor a másik katona, aki eddig szunyókálni látszott, feltápászkodott. A kis termetű férfit hatalmas görbe orra és ragadozópillantása karvalyszerűvé tette, s a hatást erősítette görbe háta is.

- Szóval errefelé viszed haza a gazdádat - a hang megerősítette Jor első benyomását, éles volt, már-már vijjogó.

Az első őr értetlenül nézett társára, s közbevágott volna, ha az egy kézmozdulattal el nem hallgattatja.

A barbár egy pillanatra eltűnődött, mivel keltette fel a karvalyarcú gyanúját. Kutyaközönséges bőrpáncélt viselt, s a dísztelen kardhüvely sem árulkodott arról, milyen értékes pengét rejt. Története hihető volt, maga is látott már szolgát így vinni gazdáját egy túl jól sikerült ivászat után. Mivel semmi furcsát nem talált magán, folytatta a színészkedést.

- Mennem kell, mert a gazdasszony biz engem is eltángál, ha nem érek haza idejében - bár Jor úgy érezte, sikerrel játssza a parasztlegényt, az őrt szemlátomást nem győzte meg.

- Errefelé akarsz kimenni a tanyátokhoz... Eddig úgy tudtam, a parasztok messze elkerülik a Rémdombot.

Jor képzeletben a fejéhez kapott. Aztán megvonta a vállát, mint aki azt mondja: "Mindenre én sem gondolhatok", és már ütött is. Ballal az első őr halántékára csapott, mire az hangtalanul összecsuklott. A karvalyarcú - Jor legnagyobb meglepetésére - nem fegyveréhez, hanem sípjához kapott. A barbár megpróbálta kiverni a kezéből, de elkésett. Jobbjával Dart fogta, s mire rájött, hogy ügyetlen baljával hiába ráncigálja kardját, és eredményesebb a druida eszméletlen testével leteríteni a katonát, sípszó harsant az éjszakában. Jor gyorsan felkapta a nőt, és rohanni kezdett. Ösztönösen dél felé rohant. Ha azt mondták volna neki, fél a Rémdombtól, a legjobb esetben is kinevette volna az illetőt. Rosszabb esetben... És mégis: a rettegés ott munkálkodott az agyában, eltérítette az egyenes úttól. Már felhangzott mögötte az üldözők zaja, amikor Dar feléledni látszott.

- Vágj át... Vágj át a dombon!

A barbár megállt egy pillanatra, majd nekivágott az emelkedőnek. Hosszú percekig kapaszkodott felfelé, mögötte lassan elhalkult a lárma, a báró emberei ugyanúgy féltek ettől a helytől, mint a parasztok.

Jor lihegve állt meg a domb tetején. Még körül se nézhetett, mikor Dar dörömbölni kezdett a hátán.

- Tegyél le! Ide nem jönnek utánunk.

- Az rendben van, de...

- Tegyél már le! Hullafáradt vagyok, és ha sokáig késlekedsz, itt alszom el a válladon.

Jor engedelmeskedett a druidának, de hallva a hányaveti hangot, amit használt, kezdte bánni, hogy újra bedőlt neki.

Dar lehunyt szemmel ült a földön, majd lassan oldalra dőlt, felhúzta térdeit, és azt motyogta:

- Betakarhatnál valamivel...

A barbár előkotort egy takarót hátizsákjából, s ráborította ugyan a nőre, de nem hagyta aludni.

- Azt azért elárulhatnád, miért kellett ilyen sietősen távoznunk. S hogy miért kergettek engem is.

- Mikor kínoztak, veled, a bosszúddal fenyegetőztem. Teljesen természetes, hogy miután megszöktem, nálad kerestek - felelte Dar álomittas hangon.

- És te mit követtél el ellene, hogy ezt művelte veled? - rázta meg a druida vállát Jor. - Úgysem hagylak elaludni, amíg el nem meséled!

A nő felült, eltorzult arcán is tisztán látszott a düh.

- Ügyesebben csinálod, mint Davor hóhéra! Nos, Vas Legasban a báró a feje az állatokkal kapcsolatos szerencsejátéknak. Övé a bikaviadalok, a kutya- és kakaspárviadalok nyereségének nagy része. Még egérfutamokat sem lehet nélküle tartani. Most azonban egy darabig nem lesz állathalál ezek miatt a... A bárónak majdnem minden állatát kieresztettem, és mások farmjáról is eltűnt néhány! Crucan Davor súlyos tízezreket vesztett, és jó időbe telik, mire összeszedi az állományát. Elmeséltem a lényeget, most már boldog vagy? Barbár! - kiáltotta, és a fejére húzta a takarót.

- Ez sértés akart lenni? - kérdezte Jor, de csak egyenletes szuszogás volt a válasz.

A férfi csendesen bámult a sötétbe. Választ keresett magában, de még a kérdést sem tudta megfogalmazni... Visszaemlékezett tanítója, Kala tanácsára, és meditálni kezdett. Mélyre, egyre mélyebbre süllyedt az éber öntudatlanságban, és tisztítani kezdte elméjét a felesleges feszültségektől. Észre se vette, hogy valaki vagy valami támadó szándékkal érinti meg agya felszínét. Automatikusan pajzs emelkedett gondolataiból, ami nemcsak önmagát védte, de a mellette fekvő druidát is, sőt visszasugározta a támadást a környező területekre. Jornak mindebből semmi sem tűnt fel, mikor befejezte a meditálást, nyugodtan aludni tért.

Másnap reggel Dar ébresztette a barbárt. A nő kipihentebbnek, egészségesebbnek tűnt, bár arca nem lett szebb.

- Nézd csak! Ott mozog valami nagydarab fehérség! - mutatott északra.

Jor csakugyan látott valami mozgást a domb egy távolabbi részén. Kardját kivonva közelebb ment, Dar követte. Néhány méterről már tisztán látszott: egy nagy termetű, jegesmedveszerű lény mászott a földön négykézláb. Amikor meglátta a barbárt, szája vigyorra húzódott, és a férfihez araszolt.

- Mamma! - bődült el, és átkarolta Jor lábát.

Dar nevetve nézte, ahogy Jor próbál kiszabadulni az ölelésből, hiába.

- Hagyd csak, ez egy részeg brumin, aki téged néz az anyjának.

- Még sose láttam ilyen lényt!

- Pedig arra, felétek élnek - intett a druida északra. - Menjünk, hagyjuk itt ezt a tökfilkót, józanodjon ki. Félek, nappal már fel mernek ide jönni az üldözőink.

- Nem hagyhatjuk itt ilyen állapotban!

- Ahogy elnézem, nem is tudnánk.

A brumin követte Jort, pár lépésnél messzebb nem engedte.

- Na gyere! - intett végül, s a Vas Legastól távolabbi oldalon elkezdtek lefelé ereszkedni.

- Te érted, miért nem látok semmi mozgást? Voltak annyian, hogy körbevegyék a dombot, s mégsincs sehol senki. Kissé gyanús, nem? - nézett körbe Dar.

A domb aljára érve Jor meglátott valamit.

- Ott hever valaki a földön!

Egy katona volt ott, magzati pozícióba helyezkedve aludt, szopta az ujját. Pár lépéssel odébb még egy, s messzebb is látszott valami ruhahalom... Jor és Dar egyszerre nézett a bruminra, aki éppen a katona kardját kóstolgatta.

- Azt hiszem, az ott nem részeg. Egyszerűen kisbabának képzeli magát. Úgy tűnik, a Rémdomb igazolta a hírét - jelentette ki a druida.

- De a brumin tud mászni, az ott meg a hasára sem tud fordulni! És különben is, mi miért nem? És ők miért igen, pedig fel se jöttek a dombra?

- A brumint talán korábban érte valami, ami ezt okozta. De a másik kérdésre ne várj választ! Inkább siessünk, minél messzebb akarok kerülni Vas Legastól!

Így hát elindultak, s mint már annyiszor, most sem tudták, hová érkeznek...

A terem tiszta, fehér falaival, durván faragott berendezésével puritán lett volna, ha szinte minden függőleges felületet nem borítottak volna cikornyás címerpajzsok. Gyakorlatilag Lanosty összes nemesi családjának ősi jelképét meg lehetett itt találni, s amelyiké nem volt itt... nos hát az a család vagy nem annyira ősi, vagy nem annyira nemesi. Legalábbis így beszélték a Kék Rózsa lovagrend tagjai. Ez a szoba ugyanis a Jelöltek terme, az egyetlen helység Bordonau várában, ahová nem lovagi személy beteheti a lábát. (A szolgálók persze kivételek.) Itt közli a felvételre váró ifjúval a döntést a Nagytanács, befogadják-e a rendbe vagy sem. Ha az előbbi eset következik be, a frissen lovaggá választott férfi saját kezűleg akasztja ki családjának címerpajzsát. (Hogy az idők múltával nem telt be teljesen és véglegesen a fal, az annak köszönhető, hogy a Kék Rózsa lovagok temetését a rend intézi. Ilyenkor leveszik a megfelelő pajzsot a falról, ráfestik a halott monogramját valamint egy kék rózsát, és sírkőként alkalmazzák.)

A terem most sem volt üres. Egy hatalmas, félkör alakú asztalnál heten ültek, a túloldalon egyetlen férfi állt. Valamennyien páncélt viseltek, az ülők jóval díszesebbet. Senki sem moccant, semmi sem törte meg a csendet. A jelölt úgy érezte, órák óta vár már a döntésre, pedig alig néhány perce lépett be. A középen ülő Nagymesternek kellett volna kihirdetnie az eredményt, de ő sem mozdult meg. Végül - miután a tanács türelmetlenebb tagjai sorozatosan figyelmeztető pillantásokat vetettek rá - kigöngyölte az előtte fekvő irattekercset, és olvasni kezdett.

- A Kék Rózsa lovagrend Nagytanácsának határozata a magát Barad el Súrnak nevező kérelmező ügyében, aki felvételét kérte a rendbe. Minden szempontból megvizsgáltuk a jelölt jellemét és eddigi tetteit, valamint indokait, amiért a rendbe tartozónak érzi magát. Bár semmilyen gonosztett nem ejtett foltot becsületén, és végrehajtott néhány figyelemre méltó cselekedetet is, mindez nem találtatott elegendőnek ahhoz, hogy a tagságot elnyerje. Kérelmét tehát elutasítjuk azzal a fenntartással, hogy későbbi időpontban megismételheti.

A jelölt csak annyit értett az egészből, hogy újra, másodszor is elutasították. Első alkalommal igazat adott a Nagytanácsnak. Tapasztalatlan kis suttyó volt, aki még a kardot sem tudta rendesen forgatni, nem hogy olyan méltóságteljes fegyverrel bánni, mint a lándzsa, ami pedig alapkövetelmény a lovagoknál. Azóta azonban eltelt három év, s úgy érezte, férfivá érett. Sokáig volt fegyverhordozó egy valódi lovag mellett - bár ő a rivális Fehér Szív rendjéhez tartozott -, és külhonban is járt.

Lesújtva, szó nélkül indult az ajtó felé. Már majdnem kiment - a tanács tagjai is szedelőzködni kezdtek -, amikor visszafordult, és kétségbeesetten kiáltott a lovagok felé:

- De hát miért?! Sokan feleannyi tapasztalattal vagy akár nem egészen tiszta becsülettel is elnyerhették a felvételt. Miért pont tőlem tagadjátok meg?

- Fiam ... - felelt volna a Nagytanács feje, de kétfelől is elhallgattatták.

- Ss, mondja csak, öntse ki a szívét - szólt közvetlenül jobbján Sir Roderick Gort. (Róla azt beszélték, kockán nyerte nemességét - ellenfele, hogy kiegyenlítse tartozását kénytelen volt örökbe fogadni. A nemesi birtok ugyanis nem adható el, s zálogot se lehet tenni rá. Persze ez régen volt, ma már senki sem mondana ilyet a Kék Rózsa Rend Nagytanácsának tagjáról.)

A bal szélen egy magas, szőke, nyúlszájú férfi, Sir Marmelad Fras vágott közbe:

- Hogy merészelsz számon kérni bármit is rajtunk? Amit határoztunk, azt alaposan megfontoltuk, s nincs ellene apelláta.

Gonoszul elmosolyodott:

- Úgy látszik apád elmulasztott jó modorra tanítani. Ha nemes lennél... - csapott kardjára. - De hát nem vagy az - mérte végig megvetően az elutasított jelöltet.

- Szóval ez a baj! - Barad el Súr tökéletes vonásai eltorzultak egy pillanatra, sötétkék szemei kivilágosodtak és jeges hideget árasztottak. - Büdös nektek a paraszt fia, igaz?! Istálló-, s főleg munkaszagot áraszt. Bögyötökben van, hogy egy földműves nyerte el a grófkisasszony kezét, s még most is rajta állnátok bosszút, hiába van már évek óta a föld alatt! Ezért nincs esélyem közétek kerülni. A végén kiderülne, hogy egy földtúró paraszt fia is van olyan jó lovagnak, mint egy nemesi ivadék!

- Esélye mindenkinek van, ezt te is tudod - szólt szigorúan Sir Roderick Gort.

- Persze - helyeselt élénken a jobbszélen Sir Kúno Damme, aki nagy kövérségében szinte kidagadt vértezetéből. - Például aki elhozza a Kék Rózsát, rendünk jelképét, egész biztosan felvételt nyer.

A nyúlszájú lovag kapott a szón:

- Ez az! Hozd el a Kék Rózsát, s akkor egyenrangú lehetsz velünk. De addig takarodj a szemünk elől, míg eszünkbe nem jut, hogy megtoroljuk súlyos tiszteletlenségedet.

Barad el Súr tehát ment, és meg sem állt a vár kijáratáig, csak ott nézett vissza keserűen. Amikor megfordult, majdnem beleütközött egy magas, büszke tartású asszonyba. Le sem tagadhatta volna rokonságát Barad el Súrral, kék szeme, s fekete haja, amelybe már jócskán vegyültek ősz szálak, elárulta volna.

- Mondtam, hogy ne gyere ki, anyám - mondta neki a férfi, és sietősen távolodni kezdett a kaputól.

- Szóval megint nem sikerült. Gondolhattam volna - meredt a semmibe az asszony.

Barad el Súr megállt, és tehetetlenül nézte az anyja arcán legördülő könnycseppeket.

- Én vagyok az oka. Ha nem az én fiam volnál, hanem valaki másé, minden sokkal egyszerűbb lenne! - borult fia vállára.

- Ugyan anyám, te nem tehetsz róla. Egyszerűen dühösek voltak, hogy egy gyönyörű és előkelő nemesleány nem közülük választott, és most örülnek, hogy bosszút állhatnak - Barad el Súr megragadta az asszony vállait és kissé eltolva magától a szemébe nézett.

Arra gondolt, anyja negyvenéves sem lehet, s egykor márványsimaságú arcbőrét máris mély ráncok barázdálják. Nem könnyű a sorsa egy paraszt feleségének. Különösen, ha előtte még egy tányért sem mosogatott el, nem hogy disznóólat takarított volna... Mégis megmaradt a nyoma a régi szépségnek és gondtalanságnak: szemeinek csillogó fénye nem veszett el az idők folyamán.

Az asszony lehajtotta fejét, mintha nem állná fia pillantását.

- Annak idején én meg az... apád úgy gondoltuk, jobb ha az igazság rejtve marad előtted. De most azt hiszem, nem titkolhatom tovább: nem az az apád, akit húsz évig annak hittél.

Látva Barad el Súr fájdalmas tekintetét, ellépett tőle és hátat fordított, csak így tudta folytatni.

- Huszonegy évvel ezelőtt egy elkényeztetett, nyafka grófkisasszony, Cinna Bradle szerelmes lett, legalábbis azt hitte. A férfi, aki lángra lobbantotta, lovag volt, s a rend szigorú szabályai szerint nem tarthatott volna fenn ilyesféle kapcsolatot házasság nélkül. Annak, hogy a lovag megszegte a rend törvényeit, mi volt az oka, a lány szépsége vagy önnön féktelensége, ma már teljesen mindegy. A grófkisasszony rettentően naiv volt. Azt gondolta, hogy viszonya a lovaggal csak előjáték a házassághoz, s hogy a lovag nemsokára megkéri apjától a kezét. Naivságára csak akkor döbbent rá, amikor teherbe esett, és szerelmese a hír hallatán nem rohant az apjához feleségül kérni, hanem csomagolt, s másnapra hetedhét határon túl volt. Az apa, mivel nagy szégyennek tartotta volna, ha családjában fattyú születik, férjhez adta lányát a lovászmesteréhez, Burt Kane-hez. Adott nekik egy darab földet - jó messze családi birtokainak központjától -, amelyen gazdálkodhatnak, és soha többé feléjük sem nézett.

Barad el Súr megsemmisülten állt. Apja - most már mindig így fog gondolni rá - komor, zárkózott ember volt. Egyetlen szenvedélye a hátasló volt, de sohasem tenyészthetett mást, csak igáslovakat; nem bírták volna etetni a haszontalan jószágokat. Próbált visszaemlékezni, bántotta-e valaha, éreztette-e, hogy fattyú, hogy valaki másnak a gyereke... Csak súlyos, durva kezére emlékezett, ahogy megsimogatta a fejét.

- Tudod, egyetlen dolog bánt hét éve, mióta meghalt - az asszony elmerült a múltba, szája kicsit nyitva maradt, meg-megrándult. - Nem tudtam szeretni! Hiába volt hozzám annyira jó, hiába szeretett igaz, hű szerelemmel, képtelen voltam bármit is érezni iránta. Pedig megérdemelte volna! Ő volt az egyetlen ebben a kurva világban, aki megérdemelte volna, s mégsem tudtam megadni neki! - a nő térdre bukott, kitört belőle a zokogás.

Barad el Súr megpróbálta fölemelni, de nem sikerült, így hát mellé térdelt és átölelte. Mikor anyja sírása csillapult, csak akkor kérdezte meg tőle:

- Miért pont most mesélted el?

- Az apád, az igazi, a Kék Rózsa rend Nagytanácsának tagja. Fél tőled. Ha kiderülne, hogy volt egy házasságon kívüli kapcsolata, ez még önmagában nem lenne baj, a lovagok többségének volt ilyen. De hogy született egy gyermeke, akit nem vállalt, ez épp elég ok, hogy ha lovagságát nem is, de helyét a tanácsban elveszítse.

- De hát így is elterjeszthetem a dolgot.

- Mit számít egy paraszt vádaskodása? Hanem ha egy lovag mondja...

- És melyikük az, Gort? Ugye Gort az?! - Barad el Súr olyan vadul, keserű indulattal kérdezősködött, hogy anyja szinte már meg is bánta, hogy ennyit is elmondott.

- Jobb, ha nem mondom meg. Csak magadnak ártanál vele, úgyis ő az erősebb.

Ebben a pillanatban hét lovas vágtázott ki a vár kapuján, a Nagytanács tagjai. Barad el Súr félretolta anyját, és dühvel teli, fenyegető hangon kiáltotta feléjük:

- Én akkor is lovag vagyok, ha ezt ti nem ismeritek el! Teszek róla, hogy kénytelenek legyetek befogadni. Eljön majd a nap, amikor leteszem elétek a Kék Rózsát, és én határozom meg, ki marad közületek a lovagja!

Amikor Dar, és valamivel tőle lemaradva a brumint vonszoló Jor az erdei tisztás széléhez ért, furcsa, monoton párbeszéd ütötte meg fülüket.

- Ereszd ki!

- Nem eresztem, ne szólj bele!

- Ereszd ki!

- Nem eresztem, nincs semmi közöd hozzá, mit csinálok!

- Ereszd ki, különben...

- Mi lesz különben?

- Hát... akkor kieresztem én!

Egy férfi és egy női hang felelgetett egymásnak, s a dialógust az utóbbi gúnyos kacaja szakította meg.

A druida kilesett a fák közül, kíváncsi volt, miről folyik a vita.

A rét közepén faágakból készült, másfél méter magas kalitkában egy sosemlátott szerzet üldögélt. Körülbelül akkora lehetett, mint egy tízéves gyerek, s arca is egy kölyökéhez volt hasonló. Mivel állandóan forgolódott, és ruhát nem viselt, testének minden részletét megfigyelhették. Haja élénkvörös színben pompázott. Teste szőrtelen volt, kivéve hátán a gerince vonalát, ahol sűrű, szintén vörös szőr nőtt. Bőrének nyakánál barna színe lefelé haladva egyre világosodott, egész a sárgáig. Keze, lába kék volt, karjait gerincvonalával összekötő bőrlebenyszerű szárnya kékeszöld. Vékony termetéhez sehogy se illett hatalmas pocakja, amelyet halkan nyögdösve simogatott. Dar nem értette, hogy kerülhetett be a kalitkába, hiszen annak nem volt ajtaja, s a vesszők közötti átjutást gátolta a gigantikus méretű has. A ketrec két oldalán álltak a veszekedő felek. A nő fekete köpenyt viselt, csuklyája elfedte arcát. Szemben vele páncélos férfi állt. Borzas fekete haját kék hajpánt tartotta vissza, nehogy t engerszín szemébe hulljon. Másfél méteres kardjára támaszkodva kissé előrehajolt, a köpönyeges felé. Már-már túl szabályos vonásain szigorú kifejezés ült; látszott, nem tréfának szánta előbbi kijelentését.

A tisztásra csend telepedett, a druida számára túlságosan hosszú csend. Épp amikor a kalitkában fekvő teremtmény éktelenül horkolni kezdett, kipattant a fák közül.

- Szerintem is undorító dolog egy szabadságra született lényt rabságra kárhoztatni!

Dar nyugodtan tűrte az arcára szegeződő tekinteteket. Karját keresztbe tette melle előtt, tekintetével kifejezte: megfellebezhetetlennek tartja előbbi kijelentését. A hatást némileg lerontotta, hogy csak az egyik szemét tudta kinyitni.

Néhány pillanattal később Jor is megjelent.

- Te verted így össze? - kérdezte tőle a páncélos.

- Nem... Nem mintha időnként nem lett volna rá kedvem.

A nőt más érdekelte.

- Vannak még mások is a fák között?

- Nem, senki. Illetve van egy brumin, aki éppen csecsemőnek képzeli magát; nem számottevő ellenfél, ha erre gondolsz.

- Amit gondolok, az rám tartozik. Ha rád tartozik valami, azt majd közlöm.

A nő nyíltan ellenséges magatartása nem tetszett az idegen harcosnak, s azzal próbálta ezt kimutatni, hogy kissé meghajolt, és bemutatkozott.

- Nevem Barad el Súr, s a lovagok közé tartozom. Ezzel a hölggyel itt futottam össze az erdőben, s még nem volt alkalmunk közelebbről megismerkedni.

A lány - mert ránctalan, szív alakú arca, s a rajta honoló gyermekien durcás arckifejezés világosan mutatta, hogy éveinek száma húsznál is kevesebb lehet - pillanatnyi habozás után szintén megmondta nevét.

- Drast vagyok.

A druida tőle szokatlan bőbeszédűséggel válaszolt, talán mégis zavarta valamennyire arcának csúfsága.

- Engem Darnak hívnak. Az erdőket járom, az állatokat és a növényeket istápolom. Már évek óta a druidaszövetség tagja vagyok, amit barátom, Jor nem igazán helyesel. Ez biztos onnan adódik, hogy Fagyosföld, ahonnan származik, nem valami híres flórájáról, s állatai közül leginkább a vérengző medvékkel akadt össze. De hát ez az én választásom volt, s ő nemigen szólhatott bele...

- Nem hiszem, hogy ez érdekelné őket - vágott közbe a barbár, akit szemlátomást bántott, hogy Dar ilyen könnyedén beszél számára fájdalmas dolgokról.

- Te azt mondtad, lovag vagy, de nem látom páncélodon egyetlen rend címerét sem - nézett kérdőn Barad el Súrra, akinek arca gyors egymásutánban holtra sápadt, majd bíborvörössé vált.

- Nem tudom, hogy ez mennyiben... Mindegy, jobb ha gyakorlom a választ az efféle kérdésekre. Nos, akkor nyerhetek felvételt a Kék Rózsa lovagrendbe, ha lerakom a Nagytanács elé a rend jelképét, amiről nevét is kapta. Annak ellenére, hogy még nem vettek fel, jó okom van arra, hogy lovagnak tekintsem magam, s erről nem óhajtok további társalgást folytatni!

Drast nem tudta levenni szemét az indulat fűtötte férfi arcáról. "Mint amikor egy szobor megelevenedik, amikor a hófehér márványon hirtelen átüt az élet rózsaszínje... Talán elveszti halhatatlan szépségét, de megnyeri a halandó... Úristen, mi van velem, én nem értek az ilyen filozofálgatáshoz!" Megrázta a fejét.

Jor értetlenül figyelte a lovagban lezajlott érzelmi vihart, Dar figyelmét azonban más keltette fel.

- A Kék Rózsát keresed?! - kérdezte. - És azt tudod, hogy mi ez a varázstárgy? - tette hozzá.

- Nem, de engem nem is ez érdekel. Csak el akarom vinni Lanostyba.

- Én sem tudom pontosan, de azt hallottam, hatalmas gyógyító erő lakozik benne. Képes akár egy leégett erdőt is újra egészségessé tenni. Hogy mi mindent tudnék egy ilyen tárggyal kezdeni... - sóhajtott fel a druida.

- A Kék Rózsát a Nagytanács elé kell vinnem - mondta szinte rendreutasítóan Barad el Súr.

- Persze, persze, csak gondoltam, segítek megtalálni, s miután felvettek, én is használhatom egy kicsit...

- Azt a Nagytanács dönti el, mi lesz a sorsa!

Jor szinte kábultan hallgatta, hogyan alkudozik Dar újdonsült ismerősével egy olyan varázstárgyról, amely egyiküknek sincs birtokában.

Drast nem rejtette véka alá véleményét.

- Nevetséges egy olyan holmin veszekedni, amelyről azt sem tudjátok, hol van!

Dar szembefordult Drasttal, és végigmérte. Vizsgálódásának tárgya dacosan megrázta fejét, s ettől lecsúszott a csuklya dús, ébenfekete hajzatáról. Állát kissé felszegte, szürke, hideg szemével dacosan viszonozta a druida pillantását.

- Miért, te talán olyan okos vagy, hogy ismered a rejtekhelyét? - próbált visszavágni Dar, de Drast felhangzó kacagása azt bizonyította, nem sok sikerrel.

- Ördögöd van, ezt bizony eltaláltad! A Kék Rózsa jelenleg Mostara városában, Ghie templomában van.

- 1:0 oda - dörmögte a barbár oly halkan, hogy senki sem hallotta meg.

Dar Drastra ügyet se vetve a lovaghoz fordult:

- Akkor egyszerű dolgunk lesz. Odamegyünk és elhozzuk.

- Gondolod, azzal fogadnak a város kapujában, hogy "Ó, ti jöttetek a Kék Rózsáért? Mindjárt odavezetünk titeket, csak addig várjatok, amíg leterítjük a piros szőnyeget elétek." mi? - érdeklődött Drast gúnyosan, majd komolyra fordította a szót. - Mostarába idegen kalandozókat, sem harcosokat, sem mágiahasználókat nem engednek be. Ghie papjai pedig igencsak jó fegyverforgatók, és szigorúan őrzik templomukat. Semmi esélyetek megszerezni a Kék Rózsát!

- Te sem tudsz mindent, varázsló! Mert ugye az vagy, jól gondolom? - szólt egy csilingelő gyermekhang a négy kalandozó feje felett. Mindannyian felnéztek, majd rögtön ezután a kalitkára. A teremtmény helyén egy csöppet sem illatos kupac volt, maga a lény pedig néhány méter magasságban röpködött.

- A francba, a francba, a francba! Gyere le onnan te átkozott kis szörnyeteg, mert különben kitekerem a nyakadat. Vagy tőlem eltakarodhatsz a fenébe is, ha előbb elárulod, hová dugtad el a karkötőmet. Hallod, te nyomorult szárnyas törpe, add elő a karkötőmet!

- Nem volt szép dolog tőled, hogy csapdába csaltál azzal a nagy halom manóka gyümölccsel! Buta, buta varázsló, nézd csak - mutatott lapos hasára -, volt pocak, nincs pocak! Hihi! Igyekeznie kell annak, aki egy sirellt, s pláne Sirakát el akarja kapni! - a frissen szabadult lényecske annyira viháncolt, hogy egyszercsak lebukfencezett Drast mellé. A nő már-már rávetette magát, de egy férfikar visszatartotta.

- Amíg be nem bizonyítod, hogy ő vette el a karperecedet, ez a sirell, vagy hogyishívják a védelmem alatt áll - szólt Barad el Súr.

Drast a druidára pillantott, aki egyetértően bólintott a lovag felé. Ez már két ellenfél lett volna, s afelől sem voltak kétségei, a barbár kinek az oldalára állna egy esetleges harcban. Így hát jobbnak látta morogva visszavonulni.

A sirell látva, hogy nincs veszélyben, peckesen masírozott előtte. Amikor azonban Drast fenyegetően rámordult, ijedten röppent arrébb és onnan kezdte csúfolni.

- Igenis, buta kis varázsló vagy. Például azt sem tudod, hogyan lehetne bejutni Mostarába! Pedig nekem már kész tervem van, bizony!

- Úgy, és mi az a terv? - kérdezte a druida mohón.

- Azt nem mondom meg, csak ha én is mehetek!

Pillanatnyi habozás után a lovag igent intett, mire a sirell ismét fickándozni és ujjongani kezdett.

- Hurrá, már hárman vagyunk, hárman vagyunk!

- Négyen, nem? - nézett Dar a barbárra.

Az megvonta a vállát, mintha mindegy lenne neki, aztán bólintott.

A varázslónő indulatba jött.

- Azt már nem! Azt hiszed, te piszkos csirkefogó, hogy szem elől tévesztelek?! Ahová mész, oda én is megyek, előbb-utóbb elő fogod szedni a karkötőmet, és akkor egyenként töröm össze a csontjaidat!

- Már öten vagyunk, öten vagyunk... - mondta a sirell, de nem tűnt már olyan vidámnak a hangja.

- Mondd már, mit ötöltél ki? - türelmetlenekedett Jor.

- Nos, a tervem a következő... - kezdte Siraka, ám mielőtt folytathatta volna, recsegés hallatszott az erdő felől, és egy nagy, négykézláb mászó fehér teremtmény vetette magát a barbárra.

- Mama, hamamma, hamma hamma! - gagyarászta nyűgösen.

- A Bíróra, a bruminról elfelejtkeztünk!

Aznap már nem esett szó a tervről, a nap hátralevő része Habana megetetésével telt.

- Nem, Drast, képtelen vagy megérteni?! Nem mehetünk, főleg én nem mehetek be oda - mutatott Dar Vas Legas falaira. - Ha beteszem oda a lábam, elég egyetlen véletlen találkozás a báró embereivel, s egy fejjel rövidebb vagyok!

- Nem fér bele a picike agyadba, hogy képes vagyok megvédeni téged?

- Nem hiszem, hogy a te szavad ennyit érne Crucan Davornál!

- Tudod mit, próbáljuk ki!

Mióta Siraka elmesélte őrült tervét, vagyis javasolta, hogy a Mostara alapításának kilencszázadik évfordulóján rendezett ünnepségsorozaton lépjenek fel, mint komédiások, szóval három napja Drast azon törte a fejét, miért tart még mindig ezzel a fura társasággal, s pláne miért segít nekik egy veszedelmes kalandban. Mert persze azért, mert egy ócska karkötőt vissza akar szerezni, még nem törne be egy Ghie templomba. Érzelmei vegyesek voltak. Tisztában volt azzal, hogy kezd beleszeretni Barad el Súrba - ezt elég méltatlannak tartotta egyébként -, de abban is bizonyos volt, hogy nem lesz olyan egyszerű megszerezni a Kék Rózsát, mint ahogy a sirell elképzelte. De egyre jobban vonzotta a varázstárgy, s egyre többet spekulált azon, mire használhatná...

A kis társaság elérte a város egyik kapuját, amelyet - nappal lévén - most nem őrzött senki. A főtérig együtt mentek, de aztán szétvált az útjuk. Drast Crucan Davor palotája felé tartott, Jor a bruminnal egy Booka templom felé vette az irányt, a többiek pedig a Halott Hőscincérhez címzett fogadóba mentek inni egyet. Pontosabban mentek volna, azonban amikor beléptek, Belza sajnálkozó mosollyal fogadta őket.

- Borzasztóan sajnálom, de nem tudom kiszolgálni az urakat és a hölgyet - hajolt meg mély hódolattal Dar felé, akinek arca immár ugyanolyan gyönyörű volt, mint régen -, mivel Davor báró szigorú parancsba adta, hogy minden kocsmárosnak rögtön jelentenie kell, ha Jor vagy Dar felbukkan nála. Nos megérthetitek, szeretném elkerülni az összetűzést a báróval, ugyanakkor feljelentgetni sem szeretek, úgyhogy...

- Egy társunk nála van, nemsokára visszavonja a rendelkezését.

- Igazán sajnálom, de amíg nem hallom ezt a báró emberétől, vagy nem látok valamilyen papírt a megfelelő pecséttel és aláírással...

- Itt a papír - dugta Drast Belza orra alá a menlevelet.

A varázslónő hirtelen felbukkanása mindenkit meglepett. A pocakos vendéglős, miután alaposan tanulmányozta az iratot, hellyel kínálta a csapatot.

- Nagyon hamar ideértél - szólt Drasthoz a lovag.

- Siettem.

- Ilyen könnyen lemondott az üldözésemről a báró? - kérdezte a druida szinte csalódottan.

- Tartozott egy szívességgel, ha az okra vagy kíváncsi, amiért engedett. De figyelmeztetlek: Crucan Davor csak a hivatalos köröztetésedet szüntette meg. Örökre az ellenséged maradt, és nem lepődnék meg, ha felkeresné az orgyilkos céhet, bizonyos szolgáltatások igénybevétele céljából... Mindenesetre a városban szabadon járhatsz-kelhetsz, persze a saját felelősségedre.

- Aha - felelte a druida elgondolkozva.

Közben a barbár és a brumin a templom felé igyekezett. Jor nagyon ostobán érezte magát, kénytelen volt ugyanis Habanát kezénél fogva vezetni, s néha bizony húzni is, mert hajlamos volt az elbámészkodásra.

A templom kapuja éjjel-nappal tárva volt, bármikor mehettek a segélyt kérők, akik azonban sokszor csak egy-egy okos tanáccsal távoztak konkrét segítség helyett. Booka papjai ugyanis nem annyira varázshatalmukról, inkább bölcsességükről, elmélyült tudásukról voltak híresek. Hogy sokan keresték fel őket, az nem csak ez utóbbinak, hanem annak is köszönhető volt, hogy senkitől sem kértek fizetséget.

Amikor Jorék beléptek, rögtön hozzájuk fordult egy kopaszodó, de még sima arcú pap.

- Mi szél hozott erre benneteket, kedves fiaim?

A barbár csak annyit tudott kinyögni "Rémdomb", az atya máris közbevágott.

- Ó, látom társad találkozott az Álommanóval! - járta körbe a brumint. - Nagy szerencséje volt, mert úgy látom, az idő múlásával visszanyeri minden képességét, és újra felnőtt lesz. Mások örökre szopós csecsemők maradnak, s egy idő után éhen halnak. Ám társad néhány hét múlva ugyanolyan lesz, mint volt. Van még valami más problémád is?

A barbár megrázta fejét, s a nyűgös Habanával kifelé indult, amikor eszébe jutott valami.

- Nagytiszteletű uram, nem tudnál valamit mesélni a Kék Rózsáról?

- Mit akarsz tudni egy ilyen híres lovagrendről?

- Úgy tudom, létezik egy tárgy is, amelynek ez a neve.

A pap összeráncolta a homlokát.

- Utána kell néznem a könyvtárunkban. Gyertek utánam!

A tisztelendő hosszan kanyargó csigalépcsőn vezette a templom alá a barbárt, aki minden energiáját arra fordította, hogy lefelé tuszkolja a nagydarab brumint. Habana nyüszítve tiltakozott az ellen, hogy még élve a föld alá kerüljön. A lépcső hosszú, sötét folyosóba, majd egy világos, magas, hosszúkás alakú terembe torkollott.

Az atya először egy kartotékrendszert kezdett vizsgálni, abból kivéve egy lapot egy másik szekrényhez fordult, onnan is előszedett egy kartont és hosszasan vizsgálgatta. Végül a polcok közé lépett, létrát húzott elő, és legfelülről egy tépett fedelű, poros könyvet vett elő.

Fellapozta, és patetikus hangon szavalni kezdett:

- Réges-régen, évszázadokkal ezelőtt Frelka, a természet istennője és Lanodamme, a becsület és törvény istene egymás kedvesei voltak, s együtt éltek egy gyönyörű égi palotában. Frelka hatalmas rózsakerttel vette körül az épületet. Minden szín ott ragyogott a virágok szirmain, amit csak el lehetett képzelni, a hajnal bágyadt rózsaszínjétől az éjszaka bársonyos feketeségéig. A kertet egy hős lovag gondozta, akit még életében maga mellé emelt Lanodamme, s aki mindkét istent egyforma hévvel imádta. Egyszer csak feltűnt a lovagistennek, hogy kedvese egyre több időt tölt a rózsái között, s makulátlanul tiszta szívében eladdig ismeretlen érzések jelentek meg: a féltékenység és gyűlölet. Lanodamme hite, hogy Frelka megcsalja őt a kertésszel, egyre erősebb lett, és egy napon őrjöngő düh lett úrrá rajta. Lerohant a parkba, és kaszabolni kezdte a rózsákat. Amikor a volt lovag elébe állt, hogy feltartóztassa, vak mérgében reá is lesújtott... Mire Frelka odaért, nem volt már számára segítség, lelke leszállt az alvilágba. Lanodamme megpróbálta ugyan kiszabadítani onnan, feltámasztani, de Tangut, a halottak istene kinevette és nem engedte el birodalmából a hőst. Frelka mélyen megbántódott a gyanúsítgatás miatt, és a lovag halálát olyan jóvátehetetlen bűnnek találta, amely örökre árnyékot vetne kettőjük kapcsolatára, így elhagyta Lanodamme-ot. A lovagisten vezeklésként Done-ra költözött, és számos emberöltőn keresztül élte a halandók kínkeserves életét. Ezalatt minden létező rózsafajta szirmából szerzett egyet, s megalkotta a Kék Rózsát, hogy kiengesztelje Frelkát. Alkotásába beleszőtte, belekovácsolta legmélyebb vágyát, hogy örökre együvé tartozhasson régi kedvesével. Amikor azonban mindkettőjük keze egyszerre fonódott a virágra, az eltűnt. Lanodamme ebből megértette, ők ketten már mást akarnak, külön utakon járnak, amelyek soha többé nem találkoznak...

A pap abbahagyta az olvasást, de nem csukta be a könyvet, hanem mormolva tovább olvasott:

- Van itt valami a Szürke hegység törpéiről. Nem is gondoltam volna... nocsak, nocsak...

A barbár várt még egy-két percet, aztán mivel látta, hogy az atya többé ügyet sem vet rájuk, egy harsány köszönöm után, amelyre egy kicsit hangosabb mormolás volt a válasz, sarkon fordult, és maga után húzta Habanát is. A templomból kiérve nagyot szippantottak a friss levegőből - jólesett a nehéz porszag után -, s Belza fogadója felé indultak.

(Habana emlékezete egyébként valóban kitisztult néhány héttel később, de arra a bizonyos utolsó éjszakára sosem tudott visszaemlékezni. Jor is csak sokkal később ismerte meg a teljes igazságot, akkor, amikor Deliorban járva Kavendroth gróf pincéjében megtalálta Clamatel leláncolt csontvázát, s patkányrágta naplóját. A könyvecskéből kiderült, hogy az, aki a jóst annak idején figyelmeztette, csupán az Álommanó kelekótya szolgálója volt, aki nagyzolva gazdájának mondta magát. Ráadásul elkövetett egy hibát: szavaiból az derült ki, hogy az Álommanó emberáldozatot követel, pedig elég lett volna némi pénz, füstölő és néhány üveg altató. A hiba az életébe került: a brumin annak rendje és módja szerint a másvilágra küldte, de az Álommamó megbosszulta, mind Habanán, mind Clamatelen, akinek hamis álmot küldött.

A barbár sosem mesélte el a bruminnak, hogy első küldetése során megölt egy ártatlan embert.)

Amikor a kocsmába értek, az ivóban hiába keresték társaikat, a sirell szobájában találtak rájuk, amint egy nagy ruhahalmot vizsgálgattak.

A sirell ide-oda ugrált és különböző rongyokat dobált oda a két nőnek és Barad el Súrnak. A lovag összehúzott szemöldökkel nézte a neki juttatott darabokat.

- Nem vagyok biztos benne, hogy méltó egy lovaghoz álöltözetben, csalással bejutni valahová...

- Meg akarod szerezni a Kék Rózsát, vagy nem? - csattant fel Dar dühösen, nem először hallva a férfi akadékoskodását. - Nahát akkor! - tette hozzá, amikor a férfi szótlanul öltözni kezdett.

Siraka egy tornadresszhez hasonló ruhadarabot vágott a barbárhoz, de a bruminnak nem talált semmit, amibe, ha szűken is, de belefért volna. A sikertelen kutatás közben a sirell egyszer csak a fejére csapott.

- Megvan! Jor lesz az erőművész, aki megküzd a félelmetes északi bestiával! Ha Habanát, mint szörnyeteget mutatjuk be, nem lesz szüksége ruhára, sőt!

- Az rendben van, hogy én vagyok az erőművész, de hol rejtem el ebben a semmi kis ruhában Blaendirt - tette kezét kardja hüvelyére a barbár.

A szobában egy pillanat alatt zavart csend támadt.

- Izé, mi már megegyeztünk, hogy a városon kívül hagyjuk a varázs..., akarom mondani értékesebb tárgyainkat valamelyikünknél, mivel valószínű, hogy egyébként nem engednének be - törte meg a hallgatást Dar.

- Na és ki lenne az az illető? - érdeklődött Jor összehúzott szemöldökkel.

- Én, ha nincs ellene kifogásod - lépett elő Drast. Kihívó szemtelenséggel nézett a barbárra, akinek arca nem tudta leplezni bizalmatlanságát.

- De igenis van! Honnan tudhatnánk, hogy nem lépsz meg értékeinkkel az első adandó pillanatban?

- Nem vagyok tolvaj! - kiabált a varázslónő kivörösödve.

- Hmm, tekintve, hogy mindannyian arra készülünk, hogy kiraboljunk egy Ghie templomot, ne firtassuk, hogy ki a tolvaj, s ki nem... - szólt közbe Siraka. - Azonkívül Drast természetes választásként adódott, tekintve, hogy nem hajlandó semmilyen műsorszám előadására.

- És különben is csak néhány óráról van szó, éjszaka becsempészünk mindent - tette Jor karjára kezét a druida.

A barbár egy pillanatig azon töprengett, miért bízik meg három ilyen gyökeresen különböző lény, mint a sirell, Dar és a lovag ennyire egyöntetűen egy idegenben. "Nem mondom, ha nem lenne éppen varázsló..." futott át rajta a gondolat.

- Majd én kint maradok. Drast pedig mégiscsak kénytelen lesz valamit előadni - jelentette ki Jor, s hangján érződött: vagy elfogadják feltételét, vagy kiszáll a kalandból.

Mindannyian a varázslónő felé fordultak, aki a barbárt méregette, arcán kissé megvető mosollyal.

- Északi fajtádhoz képest egy kicsit túlságosan ragaszkodsz a varázs... pontosabban értékes - hajolt meg a nő Dar felé - tárgyaidhoz. Nos, rendben van, tudok valamennyire énekelni.

A pillanatnyi probléma megoldódott, de továbbra is ott vibrált a kalandozók között a feszültség. Egymásra vetett pillantásaikból világosan kiolvasható volt: most még együtt vagyunk, de holnap, holnapután, két hét múlva...

Két hét múlva a Mostara egyetlen kapuja előtti hosszú sorhoz egy újabb szekér csatlakozott. A rajta ülő társaság látszatra nem különbözött az előttük várakozóktól. A két nő egyike - csillogóan szőke hajú, zöld szemű - gazdagon díszített, aranyfonallal átszőtt, átlátszó bő szoknyát, testhez simuló, vállából és derekából semmit sem takaró felsőrészt viselt. Keskeny lábfejét nem fedte semmi. Dar térdig érő hajában nem csillant csat, nem volt rá szükség, így is ékszerként ragyogott. Arcán bőven volt festék, kissé közönségessé téve vonásait. Jókedvűen nevetgélt a sirell esetlen bűvészkedésén, kacagás közben meg-megrázta fejét, s ilyenkor haja, mint egy aranyfolyó, ide-oda hullámzott. Drast épp az ellentéte volt. Hollófekete haját szorosan összefogta tarkóján, arca szigorúságba dermedt, rosszallóan nézte Sirakát, aki az ujjaira varázsolt tüzet próbálta éppen eloltani. Zsinóros gombolású, magasan záródó zöld bársonyzekéje kitűnően illett fekete lovaglónadrágjához. Ölében egy mandolin hevert. A két nővel szemben a sirell szerencsétlenkedett, megpörkölődött ujjait ápolgatta. Mellette nevetséges, szivárványszínű és testhez simuló ruházatában is méltóságteljesen Barad el Súr ült. Övében, s hátára vetett batyujában is éles, vékony pengéjű kések villantak meg. A szekér végében a leláncolt brumin szemében ismét ott csillogott a régi értelem. Mellette Jor foglalt helyet a szokásos öltözékében. Ám mielőtt még túl közel értek volna a városhoz, vállára kapott egy hátizsákot, leugrott a lassan mozgó járműről, és eltűnt egy közeli erdőben.

Hosszas várakozás után végre odaértek a városkapuhoz, ahol két őr és egy kámzsás férfi - oldalán pallosszerű kard lógott - vizsgálta az ünnepre érkezőket.

- Honnan jöttetek? - kérdezte az egyik katona, miközben a csuhás varázsszavakat mormolt.

- Vas Legasban, Crucan Davor lányának születésnapi fogadásán adtuk elő művészetünket - perdült le a szekérről Dar. Csörgős dobot rázva egyik őrtől a másikig táncolt. Látszott, nem marad hatás nélkül kacérkodása.

- Nem észleltem mágiát. Kutassátok át a szekeret, nincs-e náluk fegyver! - hangzott a pap utasítása.

- Szálljatok le! Hé, a cókmókotokat hagyjátok fenn! - szólt rá az egyik őr Drastra, aki magával akarta vinni zeneszerszámját. A varázsló elnyomott magában egy káromkodást, de engedelmeskedett.

- Teljesen tiszták - jelentették a katonák vezetőjüknek.

- Jól van, akkor mehetnek - vágta rá a pap, amikor hirtelen rámeredt Sirakára.

- A munkátokra kellene figyelnetek, nem a szoknyák alatt kotorásznotok, tökfilkók! Beengedtetek volna egy sirellt ebbe a tömegbe?! Nem tolvajoknak rendezzük az ünnepséget! - kiabált, mire az egyik katona visszamorgott, hogy a csuhás dolga a személyi vizsgálat, de a pap fenyegető oldalpillantására elhallgatott.

- Vagy forduljatok vissza, vagy búcsúzzatok el ettől a tolvajnépségtől!

A felszólításra egy ideig nem akadt válasz, a kalandozók egymástól várták a probléma megoldását.

- Kinn hagyjuk a sirellt, de kerítenünk kell valakit, aki teljessé teszi teszi a műsort! - mosolygott erőltetetten Drast. - Addig félreállunk - intett egy közeli mező felé -, ott nem zavarunk senkit.

A pap némi habozás után bólintott beleegyezése jeléül.

A társaság a kaputól tisztes távolban táborozott le, a szekeret úgy fordították, ne lehessen látni, mi történik mögötte. Egy füttyjellel odahívták Jort, s miután felvilágosították az új helyzetről, immár hatan kezdtek el tanácskozni.

- Egyértelmű: Jor helyett Siraka marad kinn. Ahelyett, hogy titokban kötelet erősítene az egyik várfalra Jornak, beoson a kapun, és kész. Nem tudom, mit kéne ezen megbeszélni - jelentette ki Barad el Súr.

Szavait több oldalról is felhördülés, sziszegés kísérte.

- Csak nem képzeled, hogy rábízom Blaendirt egy tolvajra?

- Szerintem is rossz ötlet. Ugyebár kecskére káposztát... - Dar nem fejezte be, de ennyi is elég volt Sirakának. Kedves kölyökképe lassan vörösödni kezdett, szemének huncut csillogása megtört.

- Az a legjobb, ha kinn maradok vele! - mondta a barbár, de még Dar is letorkolta:

- Megmondanád, hogyan jutsz a kapun belülre észrevétlenül?

- Senki sem bizonyította be, hogy Siraka valóban tolvaj. Nincs jogunk bizonyítékok nélkül ítélkezni felette - fejtette ki a lovag, de csak kétkedő hümmögés volt a válasz.

Váratlanul Drast kelt Siraka védelmére.

- Szerintem is hagyjuk nála a tárgyainkat. Teljesen ésszerű megoldás, hiszen senki más sem tud észrevétlenül belopózni a városba. Ráadásul nem is kell a kaput használnia, be tud repülni a falak felett.

- Gondolod, hogy nagy és nehéz kardokkal képes lenne repkedni?

- Ha azt nem is, elismerem Dar, de akkor is be tud surranni - felelte a varázslónő.

Jor és Dar még mindig nem érezték magukat meggyőzve. A druida Habanához fordult:

- Két akarat áll szemben kettővel. Te vagy az ötödik, neked kell döntened - A nő szemlátomást abban bízott, hogy mivel ők mentették meg, melléjük fog állni.

A brumin egyik emberről a másikra nézett. Mindeddig úgy tekintették, mint Jor és Dar csatolt részét. Erre a kalandra is úgy jött velük, hogy senki sem kérdezte, egyszerűen sodródott az eseményekkel. Talán azért volt ez, mert csak néhány napja lett ismét felnőtt, s a barbár megszokta, hogy a brumint állandóan istápolni kell, talán nem is vették igazán "emberszámba", ki tudja.

Habana lehajolt Sirakához, és két hatalmas markába fogva felemelte. Jól megnézte az arcát, meg is szimatolgatta.

- Nem hiszem, hogy ez az apróság ártani akarna nekünk.

- Azaz? - sürgette Drast.

- Szerintem bízzunk benne.

Morogva bár, de mindenki elfogadta a döntést, s egy óra múlva már Mostara széles, tisztán tartott útjait, jól karbantartott, magasba törekvő palotáit, szökőkutas parkjait csodálhatták. Mindenütt a rend uralkodott, de mégsem zárta kalodába az embereket, a lakók szemlátomást jól érezték magukat városukban. Ugyanakkor a piacteret ellepő, nyüzsgő embertömeg, a színpompás kavarodás valami újat, üdítőt jelentett a polgároknak. A tér közepén színpad állt, amelyen minden trupp bemutathatta tudományát. Persze ez is szervezett rendszerben folyt. A részvételi jegy, amit a barbárék a kapunál kaptak, aznap este kilencre szólt, és így a társaságnak nem sok ideje maradt felkészülni. Amikor színpadra szólította őket a kürt, annak ellenére lámpaláz lett úrrá rajtuk, hogy a szereplés mellékes volt számukra.

Először Drast lépett a közönség elé. Elfogódottság nélkül énekelt Mostara alapításáról, s arról, hogyan lett virágzó várossá. Hangja iskolázottan és tisztán csengett, szavait könnyen lehetett érteni messzebbről is. Amikor megérezte, hogy a nézők valami vidámabbra és kevésbé patetikusra vágynak, hirtelen váltott, s egy illetlen nótába kezdett, miközben Dar penderült a színpadra. Kacér tánca, hajlékony testének ringása vágyat ébresztett az emberekben, s amikor egy keskeny lépcsőn a tömeg közé lépdelt, a hangulat érezhetően felforrósodott. A következő szám Jor volt, aki sebtében összeszedett kőtömbökön mutatta be erejét, majd megfékezett egy, a közönség vérére szomjazó fenevadat - azaz a harci színekkel kifestett Habanát. A műsort Barad el Súr zárta, aki a polgárok közül kért egy önként jelentkezőt. Miután egy pocakos bőrkereskedő személyében megkapta, a férfit egy deszkafalhoz állította, rögzítette fejét és a végtagjait, s nagy felhördülés közepette tíz méterről körbedobálta hegyes késekkel. A derék polgárt a végén sértetlenül bár, de inkább félholtan, mint elevenen, úgy kellett kitámogatni.

A lovag számának végén a társaság rögtön felkerekedett, s úgy ahogy voltak, a Sirakával megbeszélt helyre siettek. A sirell már várta őket, s átadta fegyvereiket, és egyéb tárgyaikat. Semmi sem hiányzott, sőt Drast meglepve észlelte, hogy ő még egy plusz karkötőt is talált csomagjában. Mikor a sirellre nézett, az szégyenlősen elvigyorodott. Nem húzták az időt, a Ghie templomhoz siettek.

A szentély bejárata, ami két egymásra tett kardot formázott, őrizetlen volt, sőt beljebb haladva sem találkoztak egy teremtett lélekkel. Jor gyanakodva kémlelt körbe, majd megállt.

- Nem tetszik ez nekem. Sehol egy őr, sehol egy csapda, vagy legalább egy riasztó. Olyan, mintha egyenesen betessékelnének bennünket.

Valóban, a főhajó teljesen üres volt, s a mellékhajókban sem látszott mozgás. A falakra csatajeleneteket festettek, az egyes freskókat gondosan tisztított fegyverek választották el. A tetőt hatalmas harcosszobrok tartották. A mozaikról, ami a padlót díszítette, haragos ábrázatú, szakállas férfifej meredt rájuk.

- Ráadásul, ha nem tévedek, ott a Kék Rózsa - mutatott a főoltárra Drast.

Ahogy megpillantották a varázstárgyat, szinte mindegyikük szívében feneketlen vágy ébredt, hogy megszerezze a saját céljaira.

Barad el Súr szinte már látta, milyen savanyú képet vágnak a Nagytanács tagjai, amikor leteszi eléjük...

Siraka nem látott mást, mint szépséges, kékes villózást, amit meg kell szereznie, el kell rejtenie, hogy időnként elővehesse, s gyönyörködhessen benne...

Dar pusztuló fák végtelen sorát látta maga előtt, amit ezzel a tárggyal meg lehetne gyógyítani, sebzett madarakat, beteg vadállatokat...

Drast fejében szinte robbant a gondolat, milyen hatalmassá tehetné a Kék Rózsa...

Jor felé kibírhatatlanul erős mágia áradt a virágból, a a barbárban visszhangzott a gondolat: elpusztítani...

Habana csak állt, és nézte a rózsát. Benne nem ébredt fel a birtoklási ösztön, egyszerűen csak csodálni akarta tökéletességét, s ujjaival is érezni...

Hat kéz tapadt egyszerre a Kék Rózsára, ami felvillant, majd eltűnt. Ezzel egyidőben az oltár feletti karzatról erős, férfias hang harsant fel:

- Megkaptátok, amit akartatok?

Két oldalról fegyveres papok özönlötték el a termet, körbevéve a kalandozókat.

- Azt gondoltátok, hogy úgy be tudtok jutni Ghie szent templomába, hogy senki sem vesz észre benneteket. S ez még hagyján, de azt hittétek, a Kék Rózsával együtt el is távozhattok. Ha a Kék Rózsa nem jelzi jöveteleteket, s nem parancsolja azt, hogy beengedjünk benneteket, már halottak lennétek!

Érezve, hogy egyelőre nem fenyegeti őket közvetlen veszély, Barad el Súr felkiáltott a főpapnak:

- Hová tűnt el a Kék Rózsa?

- Tudatlan idegenek! Azt a szent tárgyat, aminek nevét te mocskos szádra mered venni, egyszerre csak több ember emelheti meg. De nekik ugyanarra kell gondolniuk, pontosabban ugyanazt kell akarniuk mélyen a szívükben, különben elhagyja őket ez a pompázatos virág. Ha nem tiltotta volna meg maga a Kék Rózsa, hogy bosszút álljunk rajtatok, amiért oktalanságotok miatt mi is elveszítettük, nem látnátok többé felkelni a Madert! - simította végig széles pengéjű pallosát a főpap.

Azzal intett alárendeltjeinek, akik elkezdték kituszkolni a betolakodókat a teljesen összeomlott lovaggal együtt. Barad el Súr csak most értette meg, nemcsak hogy nem szerezhette meg az áhított tárgyat, de már azt sem tudja, merre keresse.

A templom kapujánál megállította őket a főpap, és végignézve a szedett-vedett társaságon kárörvendő mosollyal közölte:

- Elmulasztottam megemlíteni, hogy akik együtt érintették meg a Kék Rózsát, nem hagyhatják el többé egymást egy évben huszonhét napnál hosszabb időre, amíg újra meg nem találják. Ahogy elnézlek benneteket, ez meglehetős büntetés lesz számotokra.

Ezzel kipenderítették a kalandozókat a templomból, sőt kiűzték őket Mostarából is.

- Hát így végződött az első kalandunk! - nevetett fel a barbár.

- Én is emlékszem arra az éjszakára - Belza arcán látszott a büszkeség. - Jó volt megmozgatni a berozsdásodott izmokat, felidézni a régi tapasztalatokat.

Pár másodpercnyi csend telepedett közéjük, majd Belza megkérdezte:

- És tényleg nem tudtatok többé elválni egymástól?

- Mindent megpróbáltunk. Ha egyvalaki vált ki a csoportból - s messzebb jutott, mint három mérföld -, fele idő elteltével kezdte gyengének érezni magát, hányingere volt, szédült, s végül a huszonnyolcadik nap küszöbén elájult, s csak akkor tért magához, amikor a többiek odaértek hozzá. Ha hatan hatfelé mentünk, mindannyian rosszul lettünk, alig bírtunk visszavánszorogni. Egy idő után feladtuk a kísérletezést, s együtt kalandoztunk tovább.

- Persze az idők folyamán biztos összeszoktatok, megkedveltétek egymást. Most már biztos mindent megtennétek a másik érdekében... nem is lehet másképp, minthogy megszerettétek egymást - morfondírozott a csapos.

A barbárnak erről eszébe jutott a varázslónő, akit egy félórája otthagyott azzal, hogy mindjárt hozza az italát. Asztaluknál hiába kereste, de ahogy körbenézett, a pult túloldalán, BelaGezától másfél méternyire megpillantotta a nőt. Drast előtt egy üres és egy félig telt üveg állt, a címke szerint Belza legerősebb pálinkájából. Ökölbe szorult keze, haragosan villogó szürke szeme nem sok jót ígért Jornak.

A barbár visszafordult a fogadóshoz:

- Hát ezt azért így nem mondanám...

A novella az Alanori Krónikában jelent meg, három részletben.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 16 szavazat alapján 9.5)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Yabbagabb és a boszorkány átka (fantasy novella).

Létrehozás: 2003. október 5. 12:09:55Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.