Vissza a Főoldalra
 

Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Hatalom Kártyái - Moa civilizáció november 30.
Alfa menü – Druidák október 15.
Alfa menü – Boszorkányok október 15.
Alfa menü – Tengeri rablók október 15.
Alfa menü – Mágusok október 15.
Alfa menü – Felfedezők október 15.
Alfa menü – Kereskedők október 15.
Zén Legendái: Varázslatok szeptember 21.
A pillanat képe
Veszélyes vizeken
(Kalandok Földje)
Küldd el képeslapként!
Akár úszással, akár egy csónakból próbálkozol, a nyílt tengerre merészkedés sok veszélyt rejt magában. Ott vannak például a tenger csábító teremtményei, a szirének, kiknek angyali hangja képes pillanatok alatt a végső kábulatba juttatni testedet és lelkedet.
Nézz szét a galériában!
Befizetési akció 2024.11.22. - 2024.12.08.
Zsákbamacska a 2024. novemberi találkozón
Moa civilizáció lapbemutató 4. hét
Új webshop
Szavazás: új kétszín szabály

A lista folytatása...
Aukciós statisztika
Túlélők Földje - Közös Tudatok listája
Túlélők Földje - Nyomtérkép az utolsó 32 játékhét nyomaiból
Az utolsó Aukciós Napon történtek

A lista folytatása...
Lapötletek (65044)
XXVIII. HKK Nemzeti Bajnokság beszámoló (2)
Moa civilizáció lapbemutató 4. hét (99)
HKK kérdés? (47245)
HKK Online V1.0 (32)
Jégmágus kt. alakulna (9377)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:
A bajnokság döntősei
A dobogósok
A Nemzeti Bajnok
Az ezüstérmes
A Nemzeti Bajnok akció közben.
3. nap

Utoljára ezt küldték:
Bíbor möszék
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Istenek ítélete (Ősök Városa novella)

A csarnokban uralkodó zsibongás kezdett fülsértővé válni. "Már itt kellene lennie!" - hallottam innen is, onnan is a türelmetlenkedő hangokat. Sokadmagunkkal voltunk összezsúfolódva a terem közepén, miközben egymás vállát lenyomva, pipiskedve néztünk az emelvény felé, várva a következő előadót. Már-már arra kezdtem gyanakodni, hogy a mai meséből nem lesz semmi. Fordítottam is hátat a gyülekezetnek, mikor a mögöttünk ásítozó barlangjáratból váratlanul egy apró, de céltudatos csapat vált ki, s szemlátomást egyenest a szószék felé tartottak. Mielőtt bármit is szólhattam volna, orromat a füstölők jellegzetes illata csapta meg. Ezzel egyidőben ütemes gongszó hangzott fel, s furcsa gyanú kezdett motoszkálni a fejemben. Lehet, hogy ezúttal nem egy klán küldötte fog referálni?

Úgy látszik, társaim is észlelhették a történteket, mert a zúgolódásuk lassan csendesedett. Közben a fürge lábú jövevények már a katedrához értek. Kopottas, szürke köntös borította testüket, amelyre egy vörös kört festettek. Mindnyájan férfiak voltak dús, göndör szakállal és kopaszra borotvált fejjel. Ha jól emlékszem, mezítláb lépdeltek. Egyik kezükben füstölőt, másik kezükben bronzból készült kézi harangokat tartottak, amelyeket lépéseik ütemére gongattak. Mikor megálltak, akkor sem hagyták abba, egészen addig, míg az utolsó, halk beszédfoszlány is el nem halt.

Akkor előlépett az élenjárójuk. A megdöbbenés moraja futott végig a tömegen, amint tekintetünk a hátából kiálló két, fehéren csillogó szárnyra tévedt. Ilyen végtagot még nem láttunk annakelőtte! A föld alatt éltünk, barlangokban, keskeny vájatokban, ahol nem volt szükség a repülés tudományára.

Újra elcsendesedtünk, ahogy tudatosult bennünk a felismerés, hogy ki - vagy inkább mi - is lehet ő valójában. Arcán mosoly játszott és leplezetlen áhítat sugárzott róla. De - ahogy figyeltem - nem az irányunkba, hanem valahová a fejünk fölé a semmibe. Egyre növekedett bennünk a feszültség, míg vártuk, hogy megszólítson bennünket. Csak vártunk, vártunk és vártunk a síri csöndben. A türelmünk a holtpontra jutott, idegeink pattanásig feszültek...

- A Mennyei Fény Ragyogjon Rátok testvéreim! - zengett fel nagy sokára kenetteljes hangja. Szinte egyszerre fújtuk ki a sokáig benntartott levegőt megkönnyebbülésünkben. Erre fülsértő kolompolás hasított a csendbe, s felhangzott az egyik kísérő, durva bárdolatlan hangja:

- Köszöntsétek szent áhítattal Sanctus atyát, ki a maga valójában jött el közibétek, hogy elhintse az igaz hit magvait szívetekbe!

Mindenki csak hallgatott. Kétkedő és értetlenkedő pillantásokkal néztünk fel rá, de túlságosan is meg voltunk ijedve, semminthogy bárki is szólni mert volna egy árva szót is.

- Ímé, kiviláglott a Teron Hegy nagy és bölcs urainak a kegyessége, mikoron felismerték, hogy a galetki gyermekek nem botorkálhatnak örökké a tudatlanság sötét ösvényén! - hangzott újra Sanctus atya szónoklata. - Helyes és dicséretes szándék ez a részükről, mely csakis a Ti javatokat szolgálja! Nem kevésbé fontos azonban, hogy tudásotokat a Hit Fénye ragyogja be, hisz enélkül a legigazabb igazságok is örök sötétségben maradnának előttetek! Ekképpen való az, hogy e hónap végén a Hegymélyi Egyház küldöttének száján keresztül a mindenható Istenek Szavait hirdetem, s elültetem szívetekbe a megértés virágzó fájának csemetéjét. Halljátok hát, mit mond az írás, s üdvözüljetek általa: "Akkor mondá Sharub próféta az Ítéletek Könyvében: A Test csak üres hordozója igazi lényünknek. Húsúnk elfoszlik, csontunk elporlad idővel, de boldogok azok, akik az Istenek szavát hirdetik, mert örök halhatatlanság jut osztályrészükül. Mert bár, mikor ezen írás több száz meg ezer év múlva felolvastatik, belőlem is csak egy marék por és hamu marad, de ezen írás betűi között mégis a halhatatlan lélek visszfénye tükröződik majd reátok. Így hát figyelve figyelmezzetek szavamra, s igaz hittel kövessétek az Istenek parancsait!". Úgy legyen!

Ekkor fölemelte mancsait, hüvelyk és mutatóujjaival kört formázva magasra tartotta őket, s csapott egyet a szárnyaival. A többi pap egyszerre kongatta meg a harangokat, s mély, döngő hangjuk méltóságteljesen töltötte be a csarnok minden részét. Hirtelen azt vettem észre, hogy egyikünk a másik után ereszkedik fél térdre, s hajtja meg a fejét. Sietve követtem a többiek példáját! Pár szívdobbanásnyi időre síri csönd lett. Félve tekintettem Sanctus atyára: alakja mintha megnagyobbodott volna, hófehér ragyogás ölelte körül, s bölcs, megértő tekintettel nézve reánk, és a következő szavakat vette ajakára.

"Halljátok hát, Jövő gyermekei, a Száműzetés napjának történetét, ahogy azt krónikásaink lejegyezték.

Forterum. Ez a név legendává vált népünk soraiban. Ez volt az utolsó erősségünk, amelyet még birtokoltunk, mielőtt falai végleg leomlottak, s mi a föld mélyére kényszerültünk.

A környék már rég a pusztulás martaléka lett. Hősies ellentámadásainkat szétverték, seregeinket felmorzsolták, a katonák utolsó maradékai a falak védelmére szorultak. Az Ellenség csak özönlött és özönlött végeláthatatlan sorokban, földön, vízen és levegőben, hogy vesztünket okozza. Tudtuk: akik a karmaik közé kerülnek, többé nem menekülhetnek.

Az is tagadhatatlan igazság volt, hogy gyűlöletük meg-megújuló rohamai alatt evilági lény eddig még meg nem állott. Ám Forterum több volt egyszerű erődítménynél. Fogalommá, utolsó mentsvárrá, végső biztosítékká vált a galetkik szemében. Minden vesztett csata után - amelyek, az Istenek a megmondhatói, bizony igencsak megszaporodtak az utolsó években - a parancsnokok azzal vigasztalták a sereget: "Sose bánjátok, cimborák, áll még Forterum!". Innen indultak a visszacsapások, ez volt az ellenállás központja. Mikor az Ellenség pokoli gárdái zúgó forgószélként söpörtek végig Ghalla sokat gyötört földjén, Forterum vára volt, mely a végsőkig kitartott, mert ki kellett tartania.

Így érthető hát, hogy mikor az utolsó talpalatnyi föld elvesztésével a minden civilizációt elnyelni kész szörnyetegek irtózatos áradata ott hömpölygött Forterum falai előtt, minden túlélőt lesújtott. A katonákra, akik kimerülve a visszavonulástól, holtfáradtan tántorogtak a mellvédeken, ez a hit és az ehhez kapcsolódó elvárás ólomsúlyként nehezedett, miközben az ezernyi fenevad démoni rikoltásai kíséretében megindult a végső roham. Félelemmel és szüntelen rettegéssel kísért éjszaka köszöntött hát az erődre. Nem volt többé kétséges: az utolsó éjszaka...

Az erőd szívében megbúvó trónterem masszív oszlopai eltűntek mennyezetének sötétjében, s az oldalukra karcolt szörnyetegeken furcsa táncukat járták a lobogó fáklyák árnyai. A falakon dúló borzalmas mészárlás hangjai idáig is elhallatszódtak: ordítások, tompa puffanások, fájdalmas, kétségbeesett kiáltások, s bizony néha olyan hátborzongató, minden eleven rettenet hangját felülmúló földöntúli visongások, hogy beleborzongott, aki hallotta. Nem volt kétséges: ez az Ellenség hangja.

Tucatnyian toporogtak nyugtalanul a teremben. A masszív, a tragédia homályában is fenséges és lenyűgöző kőtrónuson maga Ragon Erwar, Forterum Ura és Parancsnoka, a környező földek igazszívű királya ült gondterhelten. Dús, fekete szakállán egyre másra tünedeztek fel az ősz hajszálak, mint pirospozsgás, máskor erőtől és egészségtől duzzadó arcán az első ráncok. Közeledett Éjközép ideje. Mellette állt büszke tartású hitvese, Tanarilla úrnő, kiváló bajnoka, Sir Pernellus, és dalnoknoknője, akit csak Pacsirtának szólított. Előttük nyolc, meggyötört arcú, de büszke tartású nemes álldogált. Szemlátomást nyugtalanul tekintgettek hol egymásra, hol Erwar fölibük magasodó alakjára. Mindnyájan hallgatásba burkolóztak, így újra és újra csak a vérfagyasztó csatazaj lármája töltötte be a teret.

A tragikus jelen, és a bizonytalan jövő kínjai mardosták lelküket. Forterum ura maga elé révedt. Egy örökkévalóságnak hatott a némaság, s olybá tűnt, mintha a pillanat fagyott volna dermedt csendé.

Nagy Sokára Ragon Erwar felegyenesedett trónjáról, körbefutatta szemét a körülötte állókon, s így szólt:

- Hosszú éjszaka köszöntött be hozzánk. Amit oly sokáig halogattunk, az ezennel bekövetkezett, és nem tehetünk immáron semmit, hogy megakadályozzuk: Forterum még ma éjjel a lángok martaléka lesz.

Zúgolódás támadt erre a nemesek körében. Forterum királyának keserű arca lesújtotta őket - mégse voltak képesek megemészteni az igazságot. Pacsirta a semmibe bámult, s ujjait hárfája húrjain futatta végig, míg Sir Pernellus nyugtalanul nézte az oszlopokat, mintha azon nyomban rájuk akarnának omlani. Erwar felemelte a kezét, erre mind elhallgattak. Majd folytatta:

- Nemes hölgyek és urak! Ti nagyon jól tudjátok, mit jelent a háború. Tudom én is. Valamennyiőtök birtokait felperzselték, erődjét lerombolták, katonáit és azok gyermekeit leöldösték, asszonyaitokon erőszakot követtek el, némelyiknek magam is szemtanúja voltam. - Helyeslő morgások és bólogatások kísérték e kijelentést. - De ami ma történik, az mégis más. Nemcsak azért, mert Forterum az én várra szűkült országom, hanem azért is, mert vele bukik népünk is. Jaj a legyőzötteknek! Hosszú és nyomorúságos sors vár arra, aki túléli e pusztulást, mert nemzedékeken át gyáva férgek módjára a föld alá lesz kényszerítve. - Itt pillanatnyi szünetet tartott. Arca már hamuszürke volt, s lassan már mind a haja, mind a szakálla teljes egészében fehéren csillogott. A nemesek elhűlve nézték.

- A birodalmam pusztulóban, s vele pusztulok én is. De értem voltaképp nem kár. A figyelmünk a jövőre kell fordítanunk! Nemsokára nektek is csatlakoznotok kell a többiekhez, s élükre kell állnotok, ha a sziklába zárva túlélést akartok nékik! - Itt meggörnyedt, s mintha kicsit zsugorodott volna is alakja. De még így is fenséges és lenyűgöző volt.

- Eljött a számadás napja! - folytatta. - Ti a nemeseim vagytok. Apáitok is a királyokat szolgálták, s annakelőtte a nagyapáitok, és az ő apáik is. Véreskü köt benneteket hozzám, mely a mai napon megszakad. De míg az erőd el nem esik, én vagyok az Uratok. Kötelességem tehát, hogy életetek végéig tartó szolgálatotokból feloldozzalak benneteket és Ítéletet hozzak jövőbeni sorsotok felől! Mert az Ősi törvény szerint: "A szolga verejtékét folyatja uráért, a nemes a vérével adózik, de az uralkodónak tett eskü váltsága maga a lélek!" Parancsolom tehát, hogy adjatok számot tetteitekről igaz hitetek szerint, hogy aztán tiszta szívvel csatlakozzatok menekülő népemhez, s hűséggel szolgáljátok őket!

Ekkor iszonyatos remegés rázta meg a csarnokot. Mindenki megingott, az egyre gyengülő Ragon Erwar visszazuhant a trónra. A mennyezetről vakolat hullott a jelenlévők fejére. Tanarilla férje vállára tette a kezét, Sir Pernellus pedig rosszat sejtve előhúzta megszentelt kardját.

Ami történt, az így történt ezután: a nemesek és nemeshölgyek sorra letérdeltek uruk elé, számot vetettek tetteikről, majd lehajtott fejjel, megadóan tűrték a király ítéletét. A sort a csábos hangú dalnok, Pacsirta kezdte:

- Életem és vérem a muzsika bűvkörében telt. Játszottam a szelek karmával, énekbe foglaltam a háborúk dicsőségét és a szerelem gyönyörűségét. Hitet csepegtettem az egyszerű lelkekbe, s dalaimmal kápráztattam el a mennyei égboltot. Az én hangomra szenderültek álomba az ifjúk és a leányok, a felnőttek és a gyermekek, s az én kacagásom kísérte álmukat a szikrázó csillagok fényénél.

- Halld hát ítéletem, Pacsirta, Dalnokok Dalnoka! Hűen szolgáltál, s hitet adtál népemnek mágikus dallamaiddal. Ugyanakkor sokszor csak haszontalan dolgokra fecsérelted idődet, míg más dolgozott. S bár sokan lesznek majd, kik követnek utadon, régi dicsőséged elhalványul, s a hajdanvolt, dallamaid szavára zajló ünnepségek is lassan eltűnnek a feledés homályában. Legyen hát a múzsa a vezérlő csillagod! - Ezzel intett. Előállt a következő:

- Az én utam a sötéten át vezetett. Földjeimen mindig tél volt, s a hideg átjárta az emberek szívét. Pallosjogot gyakoroltam népem fölött, s én voltam az, aki a halált jelentette nekik. Ítéletem azonban mindig igazságos és részlehajlás nélküli volt, mint ahogy kegyelmet is adtam mindazoknak, akik kiérdemelték. Aki pedig az én földemen halt meg, nyugodalmat nyerhetett, mert holtában nem zaklatta senki.

- Ezt nem kétlem, Sötét Báró! Ám szíved megkeményítetted, éjbe burkoltad, s hideg maradtál azokon a napokon is, amikor öröm sugárzott az arcokon. A Te sorsod az lesz, hogy a Halálnak fogsz szolgálni, ki pedig a te szolgád volt mindezidáig! Reszketni fogsz tőle, s mint hitvány cseléd, elbújsz előle. Híveidet is erre buzdítod majd, míg világ a világ!

- A Zöld úrnő vagyok! - lépett elő kecsesen egy hosszú, gesztenyebarna hajú nemeshölgy. Nyakában virágkoszorút hordott. - Az én szoknyám körül otthonra lelt minden élet, nemcsak az alattvalók, de füvek, fák, bokrok, trillázó madarak, csúszkáló hernyók, viháncoló halak, nyerítő kancák és tülkölő elefántok egyaránt! Hűs lombú erdők között laktam, s tiszteltem az oly sokak által meggyötört, újra és újra kamatra gyötört áldott anyaföldet. Nagyobb bánat számomra, hogy nem láthatom többé őket itt, a föld mélyén, mint az, hogy elbuktunk - s melegbarna szemeiben telt könnycsepp csillant meg.

- Fájdalmad megértem! - szólt megenyhülve a király. - De tudnod kell, hogy a zord sziklák mélyén is virul az élet. Így hát a te követőid feladatául azt szabom, hogy kutassátok ennek az életnek minden nyomát, eredetét, fajtáját, hogy előbb utóbb megleljétek azt, ami belőletek hiányzik. Ne sírj hát, leányom! Ti lesztek, akik megismerésetek fényével bevilágítjátok a hegymély örök sötétjét, s ebben igen sok örömetek lesz, erre a szavamat adom!

Izzó tekintetű, borzas hajú férfi következett. Embernyi pallosát megmarkolva csapta a földhöz. Ahogy hegye a sziklát érte, szikrák pattogtak mindenfelé.

- Thorren vagyok, dicső hadvezéred! Én voltam az, ki mindig veled voltam, valahányszor csatába lovagoltál! Én acéloztam meg karod erejét, az én akaratom maga a rendíthetetlen szikla! Az én népem a harcoló sereg, s én vagyok a királyuk, valahányszor összecsapnak a kardok. Tán bárdolatlan, s szűkszavú voltam, de a fénylő acélpenge hívebben beszélt helyettem a csatákban! Ha ellenség állt előttem, már mentem is birokra vele. Most is katonáim élén találna a hajnal, ha nem parancsoltál volna ide, uram!

- Már nem lesz több hajnal - komorodott el a király. Thorren elsápadt. - Harcosok harcosa vagy magad, dicső vitéz! Ám számos értelmetlenül legyilkolt alattvalóm látta ennek kárát. Mond, mi haszna volt dicsőségedből az özvegyeknek és árváknak? Miért van az, hogy az Ellenség a kapuknál tobzódik? Miért nem beszél helyetted a kardod a sírhantok fölött? Nem felelsz, hatalmas hadúr? Megbénította nyelved az igazság? Halld hát ígéretem! Vezekelni fogsz tetteidért! Te fogod vezetni a népet a kusza járatok mélyére. Számos szörnyeteg állja majd útjukat. Te és a követőid lesznek azok, kik meghirdetik az ellenük való harcot! Menj, és vezesd őket győzelemre!

- Csillogó Fényesség áll előtted, hű királyom! - állt meg egy talpig vértezetbe bújt lovag Erwar előtt. Olybá tűnt, mintha halvány ragyogás fonná körül, mely a sötétben valósággal világított. - Én hoztam el népednek a Fényt. Engem dicsértek, valahányszor kelni látták a napot, s engem áldottak, ha új élet sarjadt belőlük. Vigyáztam dolgos hétköznapjaikat, s nem haboztam védeni őket, ha támadás veszélye fenyegetett. Bölcs tanácsokkal láttam el társaimat. Tekintélyem révén, ha szabad ilyet mondanom, első voltam közülük az egyenlők között.

- Ám minden fényed kevés volt, hogy megakadályozd népünk napjának leáldozását. Hited megmérettetett és könnyűnek találtatott. Alattvalóid bíztak benned, de Te nem terjesztetted ki mindnyájukra egyenlőn óvó kezedet. Halld hát szavam: ólomsúlyként nehezedik Rád a felelősség, hogy a jövőben megóvd népedet az elkorcsosulástól. Bölcs vezetőnek tartod magad, a Te feladatod lesz hát, hogy rendbe szervezd a széthulló csapatokat, s őrködj e rendezettség felett kötelességtudóan és rendíthetetlenül!

Ekkor fülsiketítő dörgés rázta meg a csarnokot. Ahhoz volt hasonlatos, mint mikor a hegyomlás robaja a szakadék végére a felerősödik. Majd néma csönd. Forterum ura merő ránc volt már, halottszürke hajának csillogása is kifakult, s elkerekedett szemekkel bámult a messzeségbe:

- A falak leomlottak! - kiáltotta Sir Pernellus. - Az Ellenség bejutott! - s mintegy ennek igazolásaként oly dobhártyaszagattó visítozás hasított a robaj utáni csendbe, hogy mindenki kétrét görnyedt a fájdalomtól, s a fülére szorította a kezét kínjában. De a király bajnoka azonmód felpattant! - Nem, ezt nem tűrhetem! Maradj csak uram! Ide egyetlen olyan ocsmány féreg se teszi be a lábát, míg karjaimban erő, ereimben vér, csontjaimban velő van! - s ezzel fegyverét magasra tartva kiviharzott a teremből.

- Jó bajnokom! - sóhajtott Forterum ura, s kérges arcán mosoly játszott. - Bár élhettél volna tovább is e sötét óránál! De neved nem felejtődik el, híred megmarad a nép körében, s dicső tetteidet számos legenda örökíti meg! Sose félj többé az idők mohától: lelked kitör a koporsóból, s eget kér magának! - Fáradtan hunyta le egy pillanatig a szemét. - Halljam a következőt!

Maszatos arcú, sunyi tekintető uraság ugrott elő, s mutatóujját vádlón urára emelte.

- Hazugság, szemenszedett hazugság! - suttogta vészjóslóan Narhir nemes. - Ti mind oly hatalmasnak, s fenségesnek tűntök, pedig semmik és senkik vagytok! - fordult a többiek felé. - Egyedül én voltam az, ki a magam erejével jutottam el közétek! Én voltam az, ki fölgyújtottam a föld erdejeit, hogy tüzénél melegedhessek, s megtörjem hatalmatok. - Ezt hallva Zöld úrnő szívszorongató zokogásban tört ki. - Elvettem, ami engem megillet, s megmutattam, mire képes a megacélozott öntudat. Én tehát a magam ura vagyok! Rajtam nincs hatalmad, király! - sziszegte végül, és a trón elé sercintett, majd sunyi szemeivel körbe-körbe pillantott. A többiek felhördültek ekkora arcátlanság láttán. Thorren és Csillogó Fényesség kardot rántott, ám Narhir markában fekete méregtől csöpögő tőr meredt fenyegetően. - Gyertek, férgek! - fröcsögte gyűlölettől eltorzult arccal. - Melyikőtök akar meghalni legelőször?

- Hagyjátok! - dörrent rájuk Ragon Erwar! - Te pedig, Narhir, meg fogod bánni kevély szavaid! Bár sok csúszómászó gyűlik majd szavadra, de mindenki le fog nézni bennetek és kitaszítottság jut majd osztályrészedül. Élned is abból kell majd, amit másoktól elveszel, de mindez csupán asztalról lehulló morzsákhoz lesz hasonlatos. Porban fogsz fetrengeni, s port nyel kígyó néped is!

- Bölcs szavak, uram királyom, hisz bölcs vagy magad is! - lépett élő nyájas mosollyal Rahdin. A többiek hátrahőköltek, ahogy a fényben előtűnt püffedt, gennyes fekélyektől eltorzult arca, amin groteszk vigyor játszott. - Ne is törődj velük, hisz nem képesek felfogni, mit is jelent az uralkodás mennyei művészete! Kicsinyes szabályaikon túllépve azt tettem mindig, amit jónak láttam, s akaratom alá hajtottam a nyakas népeket. Én vagyok az örök hatalmasság, a változás sokszínűsége! Az én ősi hitem erejével nem ér fel egyetlen nemes sem! - hűvös pillantást vettet az uralkodóra. - Csak maga Erwar király - esetleg.

- Rahdin, Rahdin! - csóválta a fejét Forterum ura. - Hát te sosem változol? Makacs! Ostoba gőgödben magadat mindenki fölé helyezed, s közben nem veszed észre, hogy romlást, káoszt, és pusztulást terjesztesz, amerre jársz! Csodálod, hogy engesztelhetetlenül gyűlölnek, mert barátaidat hátba döföd, ellenségeidet pedig segíted? Nem, nem kérek az ígéretedből! Jobb egy becsületes ellenség, mint egy hitszegő barát! Magányos leszel és a magad útját fogod hát járni! Nem járnak jobban azonban követőid sem: nem bírnak majd megállni a változás és a különcség meredek lejtőjén, s emiatt örökké új és új utakat kell keresniük!

A távoli kiáltozás, fegyvercsörgés ekkor felerősödött. Újabb robbanás rázta meg a csarnokot. Iszonyatos reccsenés kíséretében óriási repedés jelent meg a lábuk előtt az eleven sziklában. Alulról fullasztó forróság és mélyvörös, kísérteties fény szűrődött föl. Tanarilla megragadta hites férje karját és a vállára borult. Ragon Erwar, kinek alakja már egy szánalmas vénemberéhez hasonlított, görcsösen markolta trónja karfáját, de kitartott. A repedésből halk sziszegéssel vörös gőz szállt fel.

A baljós fényben egy lenszőke hajú, jádezöld szemű nő lépett ki a nemesek sorából. Csinos arca kétségbeesésről árulkodott, kisírt szemeiből egy világ fájdalma sugárzott.

- Mit ér a szépség és mit ér a gyönyörűség, ha nincs, aki megcsodálja, s nincs, akivel megosszam? - panaszolta búgó hangon. - Számos férfiszívet gyújtottam lángra, célt, értelmet adtam létezésüknek, s azt, amit pénz és hatalom nem helyettesíthet: szerető szívet és odaadó szerelmet. Mi lesz a világgal, ha mindaz, mi bús létünk rövid virága, eltöröltetik, s a szerelmes susogások helyett marad a puszta és rideg kő?

- Lányom! - hangzott a király erőtlen s immáron reszelős hangja. - Hát az a sok összetört szív, akiknek kínzó fájdalmat okoztál? A végeláthatatlan féltékenység, mely lábaid nyomán burjánzott hitvány gazként a földből? Híveidet is becsaptad: mert a szerelem sohasem örök! Ezért hát hagyd hátra szépségedet, s merülj el az álmok mezejében! Egy teljesen új világ tárul majd fel szemed előtt, ahol más törvényszerűségek uralkodnak majd, mint itt, nálunk. Te és követőid fedezitek majd föl ezt az elrejtett birodalmat!

Erwar hangja először köhögésbe, majd harákoló fuldoklásba torkollott. Ezzel egyidőben a bejárati kapu szilánkokra robbant. Az így támadt résen át már tisztán kivehető volt a csatazaj, mely egyre csak közeledett és közeledett. Az ajtó mögött kavargó sötétségből baljóslatú sziszegés hallatszódott. Mindenkiben megfagyott a vér. Érezte mindenki, hogy valami ott lapul a kapualjban, valami névtelen iszonyat, mely rájuk leselkedett, s magával hozta a halál ígéretét.

Ám akadt a nemesek közt egy, akit Fiatlux néven neveztek. Vörös köntössel takart teste felmagasodott, kezei bonyolult ábrákat rajzoltak. Sistergő villám vágódott tenyeréből az eleven sötétségbe, amit dobhártyaszaggató visítás, majd vakító robbanás követett. Mikor elült a por és a fény, a bejárat helyén hatalmas kőomlás magasodott.

- Nincs sok időnk, királyom! - szólalt meg vékony, sipákoló hangon. - Az Ellenség itt van a küszöbön. Mondj ítéletet rólam is, hogy beteljesíthessük feladatunkat!

Erwar összeaszott, elkínzott teste zúzódásokkal tarkítva erőtlenül lihegett a megrepedezett trón előtt. Tanarilla segítségével ülő helyzetbe hozta magát, s az alábbi szavak hagyták el sípolva a tüdejét:

- Titokzatos erőket birtokoltál Fiatlux! Megértetted és értő módon felhasználtad a mágikus tudományokat, miközben óvtad a világ egyensúlyát! Birtokodba vetted, ami Ghallát immáron végképp uralja: a Pénzt és az Érdeket! Felruházlak hát a legteljesebb uralommal! Te kapod a kezedbe a legnagyobb hatalmat, s Téged követnek majd' a legtöbben! Utad marad, ami mindig is volt: a mágia titkos, kifürkészhetetlen útja!

A kőomlás mögötti csatazaj egy szívdobbanásnyi idő múlva elhalt. Síri csönd telepedett a teremre. Recsegés kíséretében repedések futottak végig a csarnok tartóoszlopain. A nemesek ijedten kapkodták a fejüket. Erwar alakja váratlanul fölmagasodott:

- Ti, Kilencen lesztek hát az új élet letéteményesei! De miképpen örökkévaló törvény szerint vagyon, olyképpen jósolom meg, hogy a viszály magva felüti közöttetek a fejét. Küzdjétek le gőgösségetek, s diadalmaskodni fogtok önmagatok felett! Nyissátok hát tágra szíveteket a jövő előtt, s békéljetek meg sorsotokkal! A népetek már vár!

A tartóoszlopok megroggyantak, s kártyavárként omlottak össze saját súlyuk alatt. A mennyezet összeroppant s a kétségbeesett csoportra zuhant. A nemesek még látták, ahogy Ragon Erwar eltöri a botját, s amint Tanarilla a királyra ugrik, hogy testével óvja őt a lecsapódó sziklák elől, ám váratlan forgószél támadt fel körülöttük, s magával ragadta őket az ismeretlenbe."

Ámulva hallgattuk Sanctus atya szavait, s azon vettük észre magunkat, hogy megelevenedett lelkeink visszaszálltak a testünkbe, s újra a barlang homályában találtuk magunkat. Mondandóját emésztgetve töprengtünk.

- Megkaptátok a tudást, éljetek vele bátran! - kántálta Sanctus atya. - Forduljatok szent áhítattal az Istenek felé, s köszönjétek meg áldó imádságok közepette, hogy a hit fénye bevilágíthatta értelmeteket, s megmutatta Néktek, amit tudnotok kell! - majd elámulva figyeltük, ahogy hüvelykujjával és mutatóujjaival ismét kört formázott. S ahogy az ujjak egymásba fordultak, kifejezve mindazt a megbonthatatlan egységet, ami a Körben rejlik, szaporábban kezett el verni a szívem. S még abban a pillanatban mindent megértettem...

Írta: Dart Mahul
A cikk az Alanori Krónika 74. számában jelent meg.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 31 szavazat alapján 6.1)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A féreg (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. augusztus 17. 14:58:51
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.