Az oltár (Túlélők Földje novella)

Kósza szellő lebben, huncutul cikázva suhan tova. Egyre erősebben fúj a szél, összeborzolja a füveket, körbecsókolja a tisztást. Fölöttem elhalványul a nap ereje, hűvös levegő borzongatja bőröm. Összekulcsolt kezem fölött vacogni kezd a fogam. Lehajtott fejem kissé oldalt biccentem, és kisandítok előrehulló, arcom körül kígyózó tincseim közül. Furcsamód, a tisztás szélén álló fák levele alig rezdül: ugyanolyan méltóságteljesen és rezzenetlenül állnak, akár az engem figyelő férfi. A smaragdzöld szemekre árnyékot vet az összeráncolt szemöldök. Nem félek. Kényszerítem magam, hogy visszaforduljak, és az előttem tornyosuló kőépítményre összpontosítsak. Tovább fohászkodom. Gondolataim szokás szerint szanaszéjjel nyargalnak. Próbálok az oltárra figyelni, hogy kordában tartsam őket.

Az alapot akkora kövek adják, mint egy-egy megtermett bolhakutya. Némelyiket több nyíllövésnyi távolságról kellett idehozni. Hosszú napok verejtékes munkájával kellett összegyűjteni, egymásra pakolni és agyagos földdel a lehető legjobban egymáshoz tapasztani a szikladarabokat. Egyre feljebb haladva kisebb és kisebb kövek ékítik az oltárt: a fehér szilánkok mozaikja szikrázón tündököl az egyre kékebbre váló fényben, akár a kristálykehely. A legfelső, sima lapra helyezett áldozati koszorú (amely természetesen íriszekből, szélcsengőkből, és kékszemvirágokból készült) szirmai meg sem rebbennek a most már forgószélként tomboló orkánban. Pillantásomat az azúrgránitból kirakott szem bogarára szegezem, és megpróbálok ellenállni a kísértésnek, hogy lobogó hajam és ruhám állapotát leellenőrizzem. Huncut, kósza kezek simítják végig vállam, megcibálják a ruhám, átfésülik frizurám, csiklandozzák a bőröm. "Csak a szél, nincs itt senki más, csak a szél" győzködöm magam. A világ kékben szikrázik, még a sávozott jádeszem is türkizben ragyog. Anyám szemét látom magam előtt. Nem csoda, hiszen ennek az oltárnak a léte is neki köszönhető. Az ő szavai nyitották fel a szemem, ő mutatott rá a szerelem és Elenios mindent elsöprő hatalmára, az ő és édesapám kapcsolata mutatott nekem példát. Az ő szemében tükröződő szeretet, és a szerelme iránti feltétlen odaadást látom csillogni az oltáron ragyogó mozaikíriszben is.

Egy hirtelen fuvallat hatására összerezdülök. Az a jádeszín szem teljesen megbabonázott: észre sem vettem, hogy valaki áll előttem. Ezüstös szállal hímzett bársonytopánra esik tekintetem. A belebújtatott lábak karcsú bokában folytatódnak, innentől pedig gazdagon díszített, tengerkék selyemruha takarja a látványt. Ijedten kapom fel a fejem. Ez nem lehet igaz! Az előttem álló, tökéletes alakú, kortalan nő kizárólag egyvalaki lehet: az istenem! Arcán barátságos, meleg mosoly, szemében kacér huncutság csillan. Elakad a lélegzetem. A koszorúmat viseli! Gyorsan kipislantok az oldalt állóra. Vajon ő is látja? Nem tudhatom: ugyanolyan komor, rezzenéstelen arccal figyel, és karját maga előtt összefonva, délcegen áll hátasa mellett. Rémülten nézek vissza a Szépszeműre: mi lesz most? Soha senki nem mondta, mit tegyek, ha egy isten jelenik meg előttem! Mit mondjak most neki? Milyen nyelven? Egyáltalán megszólíthatom? Jaj, és az oltár? Mi lesz, ha nem tetszik neki? Félelem rántja össze szívem, oly annyira, hogy szinte kiszalad belőlem a lélek. Eszembe jut, hogyan készült ez az építmény. Mi lesz, ha kárba vész a sok-sok cipekedéssel, pakolással, faragással, építkezéssel töltött idő? A tenyér kérgesedése, a hátfájás, vállhúzódás, a meg-megcsúszó véső okozta sérülések: mi van, ha az isten elutasítja?

Nincs időm rettegni. Elenios előrehajol, és megszólít.

- Ügyes vagy, hívem. Megdicsérlek. Fogadd áldásom! - csendül hangja. Karcsú kezét a fejemre helyezi. Melegség jár át, érzem, ahogy erőm megsokszorozódik; soha át nem élt tapasztalatok gazdagítják tudásom, erősítik szervezetem. Bensőmben az ébredező mágia fénye szétárad, és csiklandozó melegséggel tölt el. A túláradó boldogság könny formájában csordul ki belőlem. Hüppögve nézek istenemre, próbálom minél jobban eszembe vésni vonásait.

- Azt hiszem, van nálad számomra valami - mosolyog a Szépszemű.

Zavartan, dadogva veszem elő a csokorba kötött kék orchideákat. Már kelnék fel a kényelmetlen térdepelő pózból, hogy az oltárra helyezzem, de a lábam úgy elzsibbadt, mintha már órák múlva itt kuporognék. Az istennő kisegít: elveszi tőlem a bokrétát, beleszimatol, és keblére öleli. Az zafírkék pillangókká változik, melyek körbetáncolják és Elenios ruhájára, hajára telepszenek. Kissé röstelkedve szedem elő az előre mellém készített mocsári penkéket, és istenemnek nyújtom. Ezt is elveszi, és a hajába tűzi, a felrebbenő, majd visszatelepedő pillangók közé, aztán pedig bíztatóan rám kacsint. Bátorító gesztusa hatására előhúzom a hátam mögött heverő csontszablyákat is. Mire visszafordulok, Szépszemű már az oltár túlsó felén áll, és aprócska vállvonással reagál meglepett ábrázatomra. Fintorogva nézi a fegyvereket, amelyek nagy villanással azonnal eltűnnek, amint az oltárhoz érnek. Amint végeztem, Elenios az oltárra könyököl, és rám nevet.

- Ahogy látom, eléggé tájékozott vagy a feladatokat illetően. Nagyon helyes! Egy magadfajta fiatal lánynak mindenben roppant elővigyázatossággal kell eljárnia.

- Ami azt illeti... az oltár... - hebegem riadtan. Épp csak megszáradt az arcom, s máris újra eleredt a könnyem. - Ne haragudjék a kisasszony! Nekem kellett volna...

Szánalmas mentegetődzésemet az istennő kacagása szakítja félbe.

- Drága gyermekem, emiatt akarsz te bocsánatot kérni?

Kicsit ijedten bámulok, fejemben azonban máris körvonalazódik, mit akar mondani nekem a csábítás istene.

- Ha igazán a kedvemben akarsz járni - folytatja vidáman Szépszemű -, akkor az összes ezután szentelendő oltáradat is egy elbűvölt férfival építteted!

Mindketten egyszerre pillantunk az oldalt várakozó szakállas alakra. Most veszem csak észre, miért nem rezdül: az oltár környékén kívül mintha megdermedt volna az idő. Elenios kacsintásából látom, hogy igazam van. A kívül álló ebből az egészből annyit fog látni, hogy letérdelek, imádkozom, majd pár perc múlva felkelek. Visszafordulok a férfi felé. Homlokát az irántam érzett aggodalom rántja ráncba, karját azért fonta össze, nehogy a körmét rágja, mellkasát a büszkeség feszíti, melyet miattam érez. Szeretem. Soha többé nem lesz ilyen férfi az életemben. Ismét édesanyám jut eszembe: milyen szerencsés! Nem fordulok vissza Elenios felé, valami azt súgja, már úgysem látom. Csendesül az oltárt körülvevő szélvihar. Valahol a fejemben szólal meg a hang:

- Próbálkozz legközelebb egy Sheran-hívővel. Ezek a raiások mindig napraforgókat faragnak! De azért szép lett az oltár. Csak így tovább! Illik hozzánk, ha másokat csábítunk rá, hogy elvégezzék helyettünk a nehéz, fárasztó munkát. Azért nagyobb kihívás, ha az a "másik" nem a papád.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A túlélő (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. november 7. 13:46:00

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma