Zén: Hogyan fogyott el az expedíciónk (HKK novella)

Sokan kérdezhetik, hogy mi szükség erre a posztra, amikor az alanori királyságot több száz mérföldnyi vadon és pusztaság választja el a többi lakott területről? Nos, valójában igenis vannak kereskedelmi kapcsolataink a Namír királysággal, minden évben egy áruval megrakott hajót küldünk, amely általában visszatér csereáruval, de néha az is előfordul, hogy nem. Persze lehet irigykedni az állásomra, hogy milyen nyugodt, kellemes poszt, nem is szólva az évi 600 arany jövedelemről, de azt hiszem, mindezt nemcsak befolyásos nagybátyámnak, Krapixlon Authirnak, az alanori játékmesternek köszönhetem, hanem különleges tehetségemnek is a külső világokkal való kapcsolattartásban. Visszatérve a történethez, a balszerencsés események azzal a Dornodon-féle katasztrófával kezdődtek...

Amikor messze, nyugaton a teljes látóhatár lángra robbant, mindenki az utcára rohant, és onnan bámulta az egészet, mint valami tűzijátékot, amely egészen a következő nap estéig tombolt. Az utána következő napokban a tűz helyét füst váltotta fel, és az eget lassan belepte a szürke hamufelhő, ami azóta is részben eltakarja a napot. Amíg Symulf, az udvari varázsló elő nem került, megoszlottak a vélemények arról, hogy mi is történt. Egyesek szerint nagyszabású erdőtüzet láthattunk, mások szerint visszatértek a múlt sárkányai és felégették a határmenti falvakat. A valóság azonban mindennél borzalmasabb volt, amint azt később Symulf elmagyarázta. A Namír királyságok összességét, sőt, szinte az egész kontinenst elpusztította egy Dornodon nevű varázsló valamilyen bizarr elnevezésű (miért nézett itt mindenki rám?) mágikus relikvia segítségével.

A nagytanács ülése után az uralkodó, Borax őfelsége személyesen fogadott. Rögtön sejtettem, hogy valószínűleg arról akar beszélni, hogy a kereskedelmi partnerekkel együtt az én állásom is megszűnt. Amikor megtudtam, hogy erről szó sincs, rettenetesen boldog lettem. Az uralkodó elmondta, hogy lévén nekem van a külső világgal való kapcsolattartásban a legnagyobb tapasztalatom, engem nevez ki a Namír királyságokba induló expedíció élére! Rögtön számolgatni kezdtem, hogy mennyi idő alatt tudjuk a hajót felkészíteni, de ekkor legnagyobb megrökönyödésemre tájékoztattak, hogy az utat gyalog kell megtennem! Majdnem nemet mondtam, de nagybátyám, aki a király mellett állt, egy kézmozdulattal jelezte, hogy érdemes elfogadnom a kinevezést. Hamarosan ki is derült, hogy miért.

Nemhogy megduplázták az évi jövedelmemet, még azt is megígérték, hogy egy kisebb hadsereget adnak mellém kíséretül! Nem csoda, hogy teljesen összeomlottam, amikor kiderült: a kisebb "hadsereg" egy ötvenfős csürhe, amelyet bűnözőkből és elmebetegekből állítottak össze. Persze nekem nem ezt mondták, hanem azt, hogy képzett harcosokból és varázslókból álló elit alakulat. Csakhogy a tavalyi szerencsétlen félreértés után, amikor kénytelen voltam két hónapot a tömlöcben tölteni, megismerem a cellatársaimat, még akkor is, ha megborotválták őket. És ki nem emlékszik az őrült Guradra és Goradra, a két ikerre, akiket Symulf egynapi inaskodás után penderített ki... Felháborodásomra nagybátyám ugyan elmagyarázta, hogy a társadalom által kivetett személyek kiválóan helyt fognak állni a vadonban, de én nem nagyon hittem neki. Csak az nyugtatott meg valamennyire, hogy mellém adták Ommót. Ommó fiatal korában varázslónak készült, de amikor egy szerencsétlen baleset folytán felrobbantotta a város mágusakadémiáját, felépülése után kitették a szűrét. Igaz, hogy nem egy géniusz, de a sógorom, és így legalább megbízhatok benne.

Az indulást megelőző napon eligazítást tartottam. Visszatéréskor hatalmas jutalmat ígértem mindenkinek (az, hogy nem kapják meg, már úgyis a király gondja). Azt is megjegyeztem, hogy ha esetleg valaki szökni próbálna, azzal a nagyhatalmú mágus, Ommó végez. Biccentésemre Ommó bemutatta legösszetettebb varázslatát, a lángteremtést. Maga elé mutatott a porba. Először nem történt semmi, de aztán valaki a hátsó sorban üvölteni kezdett. Az egész fickó lángolt! Nos, a bemutató nem egészen úgy sikerült, mint terveztük, de megtette a kellő benyomást. A pórul járt zsoldost elszállították a füvesasszonyhoz, ő már nem fog velünk jönni, de jobb is - esetleg első éjszaka elvágná Ommó torkát, és akkor mi lesz a fegyelemmel?

1. nap

A város szélén nagy tömeg gyűlt össze, hogy búcsúztassa a túlélők felkutatására induló expedíciót, büszkén integettem nekik. Nehezemre esett mosolyogni, mert a nyereg már most törte a hátsómat. Őszintén szólva, egy miniszternek nem kell túl gyakran lovagolnia.

Egyébként elhatároztuk Ommóval, hogy mindketten naplót vezetünk az eseményekről. Várhatóan nagyon sok kalandban lesz részünk, nem volna jó, ha a későbbiekben nem emlékeznénk valamilyen szép élményre. Így van, ezt a naplót olvasod most, kedves olvasó. Hogy a kezedben van, persze azt is jelenti, hogy épségben hazaértem, aminek már most előre nagyon örülök!

2. nap

Ma késő délben indultunk, mert előző este részegre itta magát az egész expedíció. A jövőben több figyelmet fogok fordítani a fegyelem fenntartására. Sajnos Ommó nem volt alkalmas rendteremtő eszköznek, ő feküdt ki mind közül a leghamarabb. Ha elérjük a legközelebbi falut, ügyelnem kell, hogy ne töltsük fel az alkoholkészleteket hasonló szintre.

A hangulat egyébként jó, a legénység morálja magas, remélem ez így marad azután is, hogy elhagyjuk a királyságot. Egyedül az én morálom alacsony, öt pokrócot raktam magam alá, de a lovaglás még így is elviselhetetlen.

3. nap

Soha senki ne próbálja ki, hogy mennyi gonddal és bajjal jár ötven ember vezetése! Különösen, ha van köztük néhány őrült. Gorad ma reggel kipróbált valamilyen varázslatot az egyik zsoldoson. A zsoldos még mindig köztünk van, de teljesen átlátszó, át tudunk nyúlni rajta, és nem tudunk vele beszélni. Az incidens után nem sokkal Gorad eltűnt, de szerintem nem szökésről van szó, mert Gurad még mindig itt van, és nagyon csendes. Mindenesetre a zsoldos haverjai is mélyen hallgatnak.

Késő délután elértük a határt. Az őrbódén túl sűrű erdő húzódik, tele veszélyekkel és izgalmakkal. A határon innen vertünk tábort, és én azonnal a hátsómat kezdtem borogatni a sátramban. Sajnos Ommó nem elég keménykezű, a határőrök bevonásával vad tivornya kezdődött, "búcsúparti", ahogy a zsoldosok hívták.

4. nap

A térképek alapján kiderült, hogy az erdő kiterjedése hatalmas, ezért nem kerüljük meg, hanem átvágunk rajta. Van egy ösvény, amelyen átjuthatunk, mint azt Kejsa, a vadász megjegyezte. Bár inkább a megkerülést választottuk volna!

Az első incidens akkor kezdőtött, amikor Yogmart megcsípte egy pók. Nevettünk rajta, hogy miért dülöngél egy vacak pókcsípéstől, de rövid idő múlva élettelenül lefordult a lováról. Rövidesen elértük egy olyan részhez, ahol az ösvényt hatalmas pókhálók nőtték be. Kicsit úgy éreztem magam, mintha résztvevője lennék a milliónyi, egy kaptafára történt fantasztikus mese egyikének, de azért a mesék alapján utasítottam a beijedt zsoldosokat, hogy fáklyákkal égessék le a hálót. A folytatás nem egészen olyan volt, mint a mesékben. Előcsörtetett az erdőből egy hatalmas, nem, egy óriási méretű szőrös pók, nagyobb volt, mint a lovaink! Egy rémálom, egy megelevenedett borzalom volt ez a gigászi pók. Már a leheletétől is görcsökben fetrengve estek össze az emberek. Tudtam, hogy ha a pánikba esett emberek most szétfutnak a szélrózsa minden irányába, az expedíció kudarcot vallott. Ezért aztán talpraesetten elkiáltottam magam:

- Erre! - és előre mutattam az ösvényen, ahol a pókháló már majdnem leégett. Így legalább mindenki az általam jelzett irányba menekült, ha fejvesztve is. Néhány perc után egy tisztáson találkoztunk, ha felborzolt kedélyekkel is. Vesztettünk ugyan néhány embert, de a felszerelés nagy része megvolt, hála egy Dovgeri nevű zsoldosnak, aki szerencsére megőrizte a lélekjelenlétét, és társával együtt féken tudta tartani a málhás lovakat. A hangulat elég forró volt, valamit tennem kellett a kedélyek megnyugtatására. Rövid beszédet tartottam, elmagyaráztam, hogy már túl vagyunk a veszélyen, nincs értelme visszafordulni. A morgás azonban csak akkor szűnt meg, amikor megígértem, hogy a küldetés végén kapott jutalmat megduplázzuk. A semmit nyugodtan duplázhatjuk, nem igaz?

A következő akadályt, egy óriásira nőtt skorpiót már könnyebben vett a társaság, egy zsoldos szembe is szállt vele, míg a többiek menekültek előre az ösvényen. Amikor a szörny farkának csapásával halálos mérget juttatott a szerencsétlen zsoldos testébe, Ommó meg is kérdezte, hogy ezeknek a páncélozott dögöknek mi szükségük van rá, hogy még mérgezzenek is, hiszen így is probléma nélkül fel tudnának szeletelni és falni egy lovat.

Késő este volt, mire kiértünk az erdőből, de persze megértem, hogy a megrettent társaság miért nem akart a sűrűben éjszakázni. Ezen az estén nem volt tivornya, a vacsorát csendben készítettük el, a legtöbben szárított húst, egy leleményes zsoldos talált gombát, ő a társaival gombapörköltet is evett a hús mellé. Umgor, egy kicsapott druidanövendék volt az egyetlen, aki élvezettel magyarázta, hogy ez a csodálatos erdő mennyire közel áll Földanyához. Végül egy kiadós verés őt is elhalgattatta.

5. nap

Miután eltemettük azokat, akik a gombapörköltből ettek, elindultunk, tovább nyugat felé. Végtelen síkság tárult fel előttük, térdig érő fűvel. A távolban hatalmas hegyvonulat, amelyet a felkelő nap gyönyörűen megvilágított. Micsoda látvány! Ahogy ebben gyönyörködtünk, észre sem vettük, hogy beértünk néhány különös, óriási növényre emlékeztető építmény, grok-képződmény közé. A madarak elhallgattak, gyanús csend támadt. A következő pillanatban suhogást hallottunk, és fentről hatalmas, szőrös testek száguldottak felénk! Hatalmas lett a hangzavar, és mindenki menekült amerre látott. Mint később megtudtam, brutális ragadozók, bundás csirmázok ütöttek rajtunk, de szerencsére az expedíciónak csak két tagját ragadták el. Valamivel később újra összegyűltünk, és kineveztem egy előőrsöt, amely azt a feladatot kapta, hogy derítse fel az utat előttünk, ne érjen több meglepetés.

Délután lóhalálában vágtatott vissza hozzánk az előreküldött három emberből kettő.

- Hol hagytátok Zarkot?

A nagy hadonászásból és hadarásból sikerült kihalászni, hogy valamilyen ősi csatamezőt találtak, és a kíváncsi Zark persze rögtön kincsek után kezdett kotorászni a csontok között. A földből kezek nyúltak ki, és darabokra szaggatták szerencsétlent! Áldottam bölcsességemet, hogy előőrsöt neveztem ki, és így elkerültünk egy ilyen komoly veszélyt.

Persze a felderítő csapat sem jelent teljes védelmet. A délután folyamán épphogy csak feleszméltünk, amikor egy dübörgő csorda állat vágtatott el mellettünk. Mindez olyan gyorsan történt, hogy még azt sem láttuk, mik voltak! Sajnos az incidens során eltaposták két lovunkat, amelyen élelem volt. Ki is adtam az utasítást, hogy Kejsa és két kiválasztott ember vadásszanak.

Éjjel egy ligetben vertünk tábort. A pihenésünket csak egyszer zavarták meg, de az igen kellemetlen volt. Arra ébredtünk, hogy remeg a föld, aztán valamilyen sötét árny takarta el a napot. Egy placcsanás hallatszott, ahogy egy irdatlan, oszlopszerű láb leereszkedett az égből, és széttaposott egy sátrat, a benne pihenőkkel együtt. A hegy méretű szörny továbbdübörgött, valószínűleg észre sem vette, hogy ott vagyunk.

6. nap

Folytattuk utunkat a füves síkságon a hegység felé. A délelőtt folyamán egyetlen érdekesebb dolog történt. Egy sziklás domboldalon megpillantottunk néhány napozó skorpiót. Nagyok voltak, de nem akkorák, mint az erdőben. A zsoldosok megörültek, hogy végre bosszút állhatnak a magatehetetlen félelemért, amit az erdőben éreztek, és hangos üvöltéssel leöldösték az óriási szörny kis méretű rokonait. Egy hozzáértő elmagyarázta, hogyan használják a katonák a skorpiók mérgét arra, hogy bemérgezzék vele fegyverüket. Eközben Gurad talált egy két láb hosszú, elképesztően gusztustalan és förtelmes féregszerű teremtményt. Az idióta rögtön kuncogni kezdett, és megjegyezte:

- "De ronda ez a hernyó! Kipróbálom, hogy bírja az energiatüskét..." - ezzel Gurad rögtön be is írta magát a népszerű utolsó mondások könyvébe, ugyanis amikor a mágikus lövedékek a féregbe csapódtak, az a szó szoros értelmében felrobbant, cafatokra szaggatva nemcsak Guradot, hanem két, éppen a fegyverét mérgezgető zsoldost is. Ha ez így folyik tovább, a naplóm megkaphatja azt a címet, hogy "Hogyan fogyott el az expedícióm...".

Délutánra elértük a hegyek lábát. Az, hogy a vonulat legdélebbi, magányos csúcsának tetejéről füst szállt fel, eléggé intő jel volt, de amikor a föld is remegni kezdett, Umgor volt az egyetlen, aki nem fordult vissza. Csak állt ott bambán ez a kicsapott druidanövendék, és bámulta a vulkánkitörést. Távolról láttuk, hogy megfordította a lovát, és utánunk indult, de ekkor már késő volt, Földanyával ugyan nem találkozott, de egy több mázsás repülő sziklával igen.

A vulkánkitörés igen ritka természeti jelenség, én legalábbis még nem találkoztam vele, de most megtörtént, és utunkat állta. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk Ommóval, hogy a kitörés megkerülése nagy időveszteség lenne, fogytán a készleteink, és Kejsáék eddig két erősen mérgező sünfélén kívül semmit nem fogtak. Ezért átkelünk a hegyek közötti hágón! Izgalmas kalandnak ígérkezett, szükség lesz odafent az extra pokrócokra, amiket magammal hoztam.

Találtunk egy barlangot, amely megfelelő szállásnak tűnt éjszakára. Bement a három felderítő Nomag, az északi barbár vezetésével. Ezek a barbárok nyers húst ettek, és bakfejű istenhez imádkoztak, de rettenthetetlenek voltak. Nem hittem, hogy bármi lehet a barlangban, ami problémát jelent Nomagnak, egy esetleges feliraton kívül. Nem kellett sokáig várakoznunk, egyszer csak kirohant Nomag, recés élű kardját lóbálva rontott közénk. Mire észbe kaptunk, három embert levágott! Nem védekezett, egyre csak támadott, úgyhogy egy bátrabb zsoldosnak sikerült végül hátba szúrnia. Percekig döbbenten álltunk, de aztán előkúszott a barlangból a másik felderítő. Borzalmas állapotban volt, mintha sav marta volna szét az arcát. Hörögni kezdett:

- Ne higgy a csinos külsőnek! Túl késő már, amikor az igazi arcát mutatja... - és ezzel kilehelte lelkét. Nyilvánvaló volt, hogy valamilyen gonosz boszorkány lakott a barlangban, ő bűvölte el Nomagot, és ő bánt el a másik két felderítővel is. Így hát odébbáltunk, késő éjjel volt már, mire találtunk egy másik, biztonságos barlangot.

Amikor már mindenki elhelyezkedett, kiáltás harsant a barlang távoli végéből. Persze rögtön odafutottam. Egy zsoldos a falra mutogatott:

- Odanézzetek, mekkora rubin!

Valóban, a falban egy hatalmas rubin volt, és a zsoldosok máris nekiláttak, hogy késükkel kipiszkálják. Rossz előérzetem támadt, a zsoldos kiáltása nagyon úgy hangzott, mint a Gurad féle utolsó aranyköpés. Igazam is volt, a fal szanaszét robbant, ahogy előlépett mögüle egy hatalmas, emberszerű figura, tiszta rubinból! Egy gólem, nem vitás. A körülötte ugráló emberek fejét úgy zúzta be, mintha csak tojásokat törne fel, és a pusztítástól csak tovább erősödött. Persze szokás szerint menekültünk, a rubingólem pedig eltűnt a hegy gyomrába vezető járatban.

7. nap

Reggel létszámellenőrzést tartottam. Huszonnégyen maradtunk, az expedíciónak több, mint a fele odaveszett! Most már nem csodálkoztam, hogy ilyen embereket adott mellém a király: tudta, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk, és az igazán értékes embereit nem akarta kockáztatni! Persze, várjunk csak, hiszen itt vagyok én, no meg itt van Ommó is! Talán mégsincs igazam.

A hegyen való átkelés nehezebb volt, mint vártam, a hágónak nevezett valamit csak Kejsa meg a másik vadász, Nubleng látta, nekem az egész nem volt más, mint szikla szikla hátán. Egyre hidegebb lett, és kevés volt az élelmünk. A Kojsa által gyűjtött levedlett yetibőrből készült levesből senki sem kért. Késő délután találtunk egy barlangot, és azt megpillantva, a társaság nem volt hajlandó továbbmenni, követelték a pihenőt. Talán igazuk van, feljebb esetleg már nem találunk alkalmas táborhelyet. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy miféle mesék keringenek a hegyekben élő óriásokról és trollokról, amelyek éjszaka vadásznak. Márpedig az eddig átélt borzalmak után egyre több ilyen mesében kezdtem hinni.

Már épp lefekvéshez készülődtem, amikor odajött hozzám Ommó, és suttogva elmondta, hogy kihallgatott egy beszélgetést. Néhány zsoldos lázadást tervez reggel, vissza akarnak fordulni, ha kell, meg is ölnek! Rettenetesen megijedtem, de aztán támadt egy ötletem. Óriások és trollok? Azonnal magamhoz hívattam a három zsoldost, és közöltem velük, hogy fel kéne deríteniük a tábor környékét. A zsoldosok egymásra néztek, de Ommó feltűnően csavargatni kezdte a nyakában lógó óriási fogat. Micsoda szerencse, hogy itt van mellettem ez a nagyhatalmú mágus! Meg akkor is, ha tudtam, hogy az a fog valójában egy vízköpő szobor szarva, emlék a hajdanán felrobbantott akadémiából.

Ahogy számítottam rá, fél órával később az éjszakát velőtrázó ordítások verték fel, vérszomjas hörgéssel egybekötve. Óriások? Trollok? Griffek? Talán épp párzás közben zavarták meg ezeket a vadállatokat! Azt hiszem, a reggeli lázadást sikerült elnapolni.

8. nap

Kegyetlen hóvihar tombol, az emberek nem akarnak továbbmenni. Nubleng és Kejsa vitatkoznak, Nubleng szerint a hóvihar még jó is számunkra, hiszen ilyenkor a jégtrollok nem mozdulnak ki barlangjukból. A jégtrollok említése hatott, különösen, hogy mindenki látta az éjszakai felderítőcsapat maradványait (nem volt túl sok). Nekivágtunk.

Ez volt életem egyik legborzalmasabb élménye, a hágón való átkelés. Iszonyatos hideg, alig láttunk valamit, és ha mindez még nem lenne elég, kiderült, hogy a jégtrollok nemhogy nem bújnak el a hóviharban, egyenesen imádnak ilyenkor vadászni! Jónéhány lovat hagytunk hátra a borzalmas szörnyeknek, az átkelésnél úgyis inkább terhünkre voltak, mint hasznunkra. Az mindenestre bizonyos, hogy visszafelé nem erre jövünk. Apropó, visszaút, Boraxnak a fél kincseskamráját fel kell majd ajánlania, hogy kárpótolni tudjon ezért az útért! Nem is szólva nagybátyámról, most már tisztán látom, hogy el akart távolítani maga mellől, ez minden, csak nem egy zsíros, kényelmes állás.

Mire átértünk, több embert elvesztettünk, hála a fagynak, és olyan nevenincs borzalmaknak, amelyekre még gondolni is iszonyat, és amelyek nélkül amúgy sincs igazi fantasy történet. Amint biztonságba értünk, a zsoldosok alaposan megvertek engem is és Ommót is, fog ide vagy oda, és elvették mindenünket, még a pokrócainkat is. Végül azonban nem öltek meg, de mindenre meg kellett esküdnöm, hogy a túlélők tízszeresét kapják az eredetileg ígért díjnak. Ezt boldogan megígértem, fő, hogy élek.

9-13. nap

Végre sikerült visszaszereznem a naplómat! Az elmúlt napok ugyanolyan borzalmasak voltak, ha nem még borzalmasabbak, mint a megelőzők. Ommót is elvesztettük. Egy furcsa lény támadta meg, amely rátapasztotta csápjait. Először semmi nem történt, csak Ommó nyögdösött, hogy "Vizet, vizet..." A lény elszívta a nedvességet Ommóból! Mire közbe tudtunk volna lépni, Ommóból csak száraz kéreg maradt. Ha a lény az agyat szívja ki, nem a vizet, Ommónak több esélye lett volna a túlélésre. (Sóhaj.) Ilyen, és ehhez hasonló balesetek fogyasztották tovább amúgy is csekélyke expedíciónkat.

Ezek a süket zsoldosok a civilizációval való egyetlen kommunikáció lehetőségét is elszalasztották. A vadon közepén egy remetére bukkantunk. Dovgeri egyből ugratni kezdte a szerencsétlen kinézetű, szakállas vénembert. Persze nem gondoltuk, hogy a remetét zavarja, vagy egyáltalán érti, hogy miről van szó. Erre Dovgeri egy bottal kezdte ütlegelni a remetét, azt mondta, kísérletképp. Hát, nem egyszerű remete volt. Amikor megelégelte a botozást, intett egyet, és nagy lángolás közepette Dovgeri elhamvadt, mint egy darab papír. Ezek szerint a remetére is átragadt Dovgeri kísérletező kedve. Fel akartam ajánlani a remetének, hogy felveszem Ommó helyére, de a sértődött varázsló köddé vált a következő pillanatban.

A mai napon elértük azt a területet, ahonnét nyugatra már nem nőtt fű. Csak most láttuk, hogy a távolból látott tűz milyen iszonyatos pusztítást végzett. Amerre a szem ellátott, mindenfelé elszenesedett pusztaság. Sem túlélők, sem civilizáció - értelmetlen volt az egész út! A ma reggeli balesetnek köszönhetően, amikor is egy ártatlannak ismert hamupók csípése nyomán Kojsa odaveszett, velem együtt már csak öten maradtunk.

A hangulat a mélyponton van. Letáborozunk.

14. nap

Reggel sikoltozásra ébredtünk. Az őrnek állított zsoldost épp egy óriásira nőtt meztelencsiga falta fel! Lovaink már rég nem voltak, felkészültünk tehát a halálra. Ekkor azonban döbbenetes dolog történt! Egy jól megtermett troll ugrott elő, egy szakadt rongyba öltözve, kezében óriási bunkót lóbálva. A másik oldalról egy kecses, de szintén nagyon szakadozott elf rohanta meg a csigát, kezében primitív csontszuronnyal. Heves harcban, egykettőre legyőzték az irdatlan szörnyet.

Bőrből készült vizestömlőjükből kortyolva, kacagva jöttek oda hozzánk. Ámulva tudtuk meg, hogy több száz, talán több ezer hozzájuk hasonló, keménykötésű legény és leány élte túl a borzalmas tűzvihart, és küzdötték el magukat eddig a vadonig, amelyet a Túlélők Földjének kereszteltek el. Megtanulták, hogyan szerezzenek élelmet, és hogy hogyan védhetik meg magukat az általunk legyőzhetetlennek hitt mutáns szörnyektől.

Elmosolyodtam. Lám, a küldetés mégis sikerrel járt! Vannak túlélők, méghozzá harcedzett, tapasztalt kalandozók! Micsoda hadsereg lehetne belőlük... Akár a királyság oldalán, akár a királyság ellenében. Biztos voltam benne, hogy ez az információ olyannyira értékes, hogy megérte a hosszú utat.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Ezüsthajnal (HKK novella).

Létrehozás: 2003. október 7. 08:51:37

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma