Vissza a Főoldalra

Fegyvertársak (Túlélők Földje novella)

Hideg, metsző szél fúj. Néha kisebb porszemeket, kődarabokat kap fel, s rak le néhány méterrel odébb. A hideg szél ellenére nagyon meleg van, irtózatos erővel süt a nap. Egyértelműen megállapítható, hogy a táj homoksivatag. És ebben a sivatagban nincs sok jele az életnek: pár xantusz-kaktusz, néhány kiszáradt gumifa, egy bo-skorpió család, és egy nagy kövön ülő kobudera férfi. A nap feketére égette bronz bőrét. Nincs sem élelme, sem vize, még egy árva gyöngymangója sincs, de mégis boldog. A harcsabajusz szegletében megbúvó kis mosoly is erről árulkodik, de igazán csak az érzi át e boldog érzést, aki a szívébe lát. Épp gondolkodik. Visszagondol a régi szép időkre...

Hosszas munkával készítette el a fegyvert. Egyszerű fegyvert csinált, de neki mégis órákig tartott. E nemes egyszerűség miatt lett a fegyver tökéletes társa. Mert életet lehelt bele, s ez valami különleges varázserőt adott a fegyvernek. Mikor végzett a munkával, magához ölelte új társát, és érezte, hogy boldogság önti el a szívét. Felpattant, és indult kipróbálni. Egy sérült vízionár ellen harcolt vele először. A szemek kivágása közben is kitöltötte szívét ez a különleges, de jó érzés. Ezután még hosszú időn át kalandoztak együtt, és hű társa minden csatába elkísérte. És akár győztesen, akár vesztesen távozott, mindig is vele maradt. Jóban-rosszban, végig ott volt a jobb kezében. Együtt öltek spagulárt, evaporőrt, rőtmanót, pókvadászt, zoloboot, tigroszlánt. A harcosnak nem volt nehéz dolga, mindössze összpontosítania kellett. A fegyver szinte belesimult a tenyerébe, és olyan gyorsan szúrt vele, hogy ellenfele észre sem vette, és már halott is volt. Talán a sors akarta így, de soha nem találkoztak bolhakutyával. A leváltás veszélye tehát egyáltalán nem fenyegette, de tudta, érezte belül, hogy gazdája nem is váltaná le csontszuronyra. Erről akkor bizonyosodott meg végleg, mikor a kobudera vett egy bordacsontot, de csak csontkést csinált belőle. Nem kellett neki a csontszurony.

A kobudera már azt is tudta miért nem, de öreg társával, kivel egy szív, egy lélek voltak, mégsem közölte. Nemsokára el is jött a búcsúpillanat. Bármennyire is szerette, és tisztelte a társát, mikor megcsillant a remény, hogy lehet akár bronzfegyvere is, gondolkodás nélkül beleegyezett. Gatint jelölték meg a csere helyéül. A kőhegyű már Gatin felé tartva tudta, hogy valami nincs rendben. Először egy nőre, Véreskarmú Raxyra gyanakodott. Amikor találkoztak, s mélyen egymás szemébe néztek, majdnem kiejtette a kezéből. Pedig ez a magatartás egyáltalán nem volt jellemző rá: még alvás közben is egy ujját mindig rajta tartotta. Mikor rezet vett, s megkapta az ígért fémeket barátjától, Gragath-tól, már tudta: az ő ideje lejárt. Nem sértődött meg. Csalódott volt ugyan, de nem sértődött meg. Valahol a hegye mélyén mindig is érezte, hogy el fog jönni egyszer ez a pillanat. Félrerakta minden búját, minden csalódottságát, nekiállt felkészülni az utolsó harcra. Még mindig Gatin környékén kóboroltak, olvasztókemencét és dözmöngöt keresve. Az előbbire hamar ráakadtak, de dözmöng helyett csak bíborgörényeket találtak, és még valamit... Egy tintacsiga feküdt a kobudera előtt. Holtan, több sebtől vérezve. Kékes folyadék csörgedezett belőle. Végre sikerült kettejüknek legyőzni egy tintacsigát. Megszorította egy ismeretlen erő a férfi szívét. Soha nem gondolt arra, hogy egyszer a kőhegyűvel megöl egy teljesen ép csigát. Soha. Harcra készült önmagával: a szív azt súgta, soha többé ne vegyen mást a kezébe csak barátját, de az agyában erősebbnél erősebb szörnyek képei jelentek meg, és mind holtan. Olyan szörnyek képei, melyeket nem hogy megölni, még megsebezni sem tudott volna kőhegyűvel. Érezte belül, hogy nem tud igazságos döntést hozni.

Az ész győzedelmeskedett: még aznap legyártott egy bronzhegyűt, és már indult is tovább. De jó barátját soha nem taszította el magától: benn tartotta a zsákja mélyén, gondosan királygyíkbőrbe takargatva. Az idő múltával kezdte érezni, hogy visszatér az ő ideje. Egyre többször vette észre, hogy a kobudera nézi őt. Már nem okozott neki nagy örömet egy nagy vadállat leterítése pár szúrással. Soha nem tudta megszeretni sem a bronzhegyűt, sem a vashegyűt. Mert közben vashegyűt is szerzett. Azt hitte, talán azzal más lesz, de nem. Mindig az első harcra gondolt, a vízionárral. Azóta több tucat vízionárt megölt már, de mindegyik halálát szenvtelen arccal figyelte. Bezzeg az elsőnél... Ugrált örömében, csókolgatta új barátját, a drága kőhegyűjét. Még a vízionárnak is lenyomott egy nagy puszit. Azóta nagyot változott a világ: gromakpáncélt viselt, nyakában virágszimbólum lógott. Egy jelvény volt kitűzve a páncélra, rajta a "Lelkekben élő Igaz Barátság" képével. Eljött az idő, döntött: belenézett a szívébe, de csak a nagy ürességet látta benne. Tudta valamit tennie kell. Messzire dobta a vashegyűt, ismét a kezébe vette öreg társát, és vad csatakiáltások közepette együtt indultak harcba. Nemrég értek be a sivatagba. A kobudera megcirógatta kedves fegyverét. Érezte a boldogságot a szívében. Ismét boldog. Semmi esélye sem maradt, és mégis mindene megvolt...

Néhány nappal később egy törpe járt arra. A kobudera fölött köröző dögkeselyűkből már tudta, ismét használnia kell az ásóját. Jó szívű volt, de a temetésért cserébe eltette a kobudera holmiját. Egyvalamit nem tudott csupán elvenni tőle, de nem is akarta, annyira szorosan tartotta a kezében a kőhegyű lándzsát, hogy senki nem bírta kivenni belőle. De már nem is egy kőhegyű lándzsa volt, csak egy kiszáradt fadarab, és egy kopott, élettelen kődarab. A törpe mindkét halottat gondosan eltemette.

Írta: Hasfelmetsző Jack
A cikk az Alanori Krónika 28. számában jelent meg.

A cikk a Beholder Kft. oldaláról származik.
A cikk a weben a http://www.beholder.hu/?cikk=380 címen elérhető.
Létrehozás: 2003. október 7. 09:19:33Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 Küldd el a cikket másoknak