Vissza a Főoldalra

Egy álom... és egy álmodó (Túlélők Földje novella)

Alakváltó volt. Végtelen képességek birtokosa, csak idő és tapasztalat kellett hozzá, hogy felfedje őket magában. Érezte, a következő lépés már csak napok kérdése...

Szép nő volt. Még az elfek mércéjével is. Hosszú, vörös haja eleven lángfolyamként omlott vállaira, hófehér bőre éppoly szikrázóan tiszta volt, akárcsak lélek-aurája. Szemei smaragd ékkövekként ragyogtak, finom vonásait csaknem állandó mosoly tette még vonzóbbá. Világosszürke utazónadrágot viselt, finom anyagú levélzöld blúzt, felette pedig rövid fenyőzöld mellényt. Karcsú derekát fehér övvel emelte ki, nyakában pedig a Napisten szent szimbólumát hordta büszkén. Szeretett nevetni - olyankor hátravetette fejét, s tiszta szívéből felkacagott az égre, a napra...

Mélyen romantikus lelkű volt. Imádta a virágokat, a zenét, a szép dalokat. Maga is énekelgetett, s megtanult lanton játszani, hogy igazi bárddá válhasson. Kevés dologgal lehetett olyan könnyen a szívébe férkőzni, mint egy megfelelően átnyújtott virággal, vagy egy szerelmes dallal. Az ilyesminek egyszerűen képtelen volt ellenállni.

Kalandozó volt. Előbb tanult meg bánni a lándzsával, mint a lanttal, s a boldogság és romantika pillanatai ritka kincsnek számítottak számára. Nem ebbe a világba született, de életben akart maradni benne. Így hát mindent megtett ennek érdekében: harcolt a szörnyekkel, az erősebbek elől elrejtőzött, vadászott, hogy legyen mit ennie; istene küldetéseinek próbált eleget tenni, imádkozott hozzá, használta varázslatait. Esténként pedig megpihent, tüzet rakott, elköltötte vacsoráját, s elgondolkodott - az elmúltakról, az eljövendőről...

Fájt néha, hogy nem volt ott vele senki, akivel megoszthatta volna álmait, de bízott benne, hogy előbb-utóbb megtalálja a férfit, akit neki teremtettek az istenek. Csalódott már, többször is, de sose sírt a múltért - erőt adott neki a tudat, hogy másnap is felkel a nap, s éppoly fényesen fog ragyogni, mint azelőtt. Tovább álmodott, s álmait megőrizte magának. Most is a tűznél ült, s a lángokba révedt. Késő volt, a pár mérföldnyire fekvő kisváros fényei is kialudtak már. Csillagok fénylettek a feje felett, de ő nem ismerte ezeket a csillagképeket - oly mások voltak, mint messzi szülőföldjén. Csönd vette körül, az egyetlen hang a tűz ropogása volt. Sík vidéken táborozott, közel s távol sehol egy fa, alig egy-két bokor, csak fű, ameddig a szem ellát. Ahogy napszállatkor tábort vert s körülnézett, arra gondolt, hogy ez a végtelen síkság éppen olyan hullámzó füvével, akár a tenger - vagy legalábbis amilyennek a tengert elképzelte.

Most azonban nem gondolt a tengerrel. Ami a fejében járt, egészen más volt, egy álom, évezredes álma minden humán fajnak. A repülés...

Ó, persze, nagy mágusok képesek voltak akár percekig is lebegni mintegy embermagasságban a földtől, sőt, ha elég sok és elég hatalmas mágus összesítette erejét, úgy még akár egy több ember szállítására alkalmas szerkezetet is a levegőben tudtak tartani, sőt, irányítani, talán úgy tíz percig... A gnómok is sokat kísérleteztek különféle repülő szerkezetek kiagyalásával. Eddig sikertelenül. A levegő változatlanul a madarak birodalma volt, s nem a humánoké.

Igen ám, csakhogy ő alakváltó volt! Sokáig figyelte a körülötte élő állatokat, s eltanulta tőlük, hogy mozogjon a párduc gyorsaságával, hogyan vadásszon és harcoljon a tigroszlán karmaival, s hogyan bírjon el könnyedén nehéz terheket. Egy ideje már a madarakat figyelte nagyon, hogy ellesse titkukat, s megmutassa a világnak: megtanult repülni! Hosszú hetek óta ült így minden este a tűznél, gondolataiba merülve, s végig ezen járt az esze.

Nagy kihívás volt, ám ő bízott magában, a képességeiben. S az éjszakák hosszúra nyúltak...

Most azonban úgy döntött, hogy hamar nyugovóra tér. Földet szórt a tűzre, majd egy pokrócba bugyolálta magát, s elaludt. Másnap korán be akart érni a városba.

Felvirradt a hajnal, s a kelő nap első sugarai megérintették az alvó nő arcát. Ô kinyitotta szemét, felült, nyújtózkodott egyet, majd felkelt s rendbe rakta magát; aztán ruganyos léptekkel elindult Qvill felé.

Meglepetésére nem találkozott senkivel az úton, pedig ez volt a környék egyetlen valamirevaló települése. Ráadásul akkor talán megspórolhatta volna az utat, hiszen alapvetően információért ment. A kisváros már életre kelt, mire odaért. Árusok sürögtek-forogtak portékájukat kínálgatva, szántóvetők indultak ki a határba földjeikre, mesteremberek szorgoskodtak műhelyeikben. Jobb ötlet híján a fogadó felé vette az irányt. A Vajúdó Burástyához címzett jobbféle kocsma volt a környék egyik nevezetessége, úgy is mint az egyetlen italmérés négynapi járóföldön belül. Természetesen most is tele volt kalandozókkal és helyiekkel. A nő körbejárt, kérdezősködött, tudja-e valaki, hol találhatna a környéken félelemjárót. A legtöbben már a névtől megborzongtak, s a fejüket rázták, mondván, hogy jobban teszi, ha ő se keres ilyen rémséges szörnyeteget.

Végül aztán egy másik kalandozótól megtudta, hogy efféle lények leginkább a mocsaras vidékeket kedvelik, bár néha előfordulnak bozótosokban is. További kérdések után már azzal is tisztába jött, hogy a legközelebbi mocsár mintegy fél napi járásra található északkeletre, de jól teszi, ha visz magával száraz ruhát és tűzifát estére, egy öregasszony pedig még egy rontásűző jelet is megtanított volna neki - csengő aranyakért persze - amit azonban köszönettel elutasított.

A fogadóból kilépve látta, hogy magasan jár már a nap, így sietős léptekkel elindult kifelé a városból a javasolt irányba. S valóban, néhány óra után kezdte észrevenni, hogy a talaj egyre vizenyősebb, bizonytalanabb. Nádasok kezdtek feltünedezni mellette, majd be is ért a valódi mocsárba, ahol aztán már minden lépését ki kellett tapogatnia lándzsájával. Különleges figyelemmel tekintgetett most jobbra-balra, szörnyektől tartva, hiszen nagyon sebezhetőnek és védtelennek érezte magát a lápon, ahol még csak el se futhatott, mert az lett volna a veszélyesebb...

A nap már lenyugodni készült a nádas mögött, mikor ő még mindig nem találta meg ellenfelét. Több sötét teremtménytől szabadította ugyan meg Erdauin sokat szenvedett földjét, de istene nem ezt kívánta tőle. Keresett hát tovább.

Végül aztán föladta, és még a gyorsan tűnő fényben alkalmas hálóhely keresésébe kezdett. Talált is magának egy afféle dombot, vagy inkább szigetet, amely viszonylag száraznak és szilárdnak tűnt ahhoz, hogy ott töltse az éjjelt. Ahogy azonban a teteje felé caplatott, a baljósan sötétlő sás között zöld izzást pillantott meg. Megdobbant a szíve - ez egy félelemjáró kell, hogy legyen!

Villámgyorsan ledobta zsákját, hogy a súly ne zavarja a harcban, övéből előkapta csontkését, s óvatosan közelített a szörnyhöz. Az már előbújt a növények közül, s látszott visszataszító fekete teste is. Nem volt túlságosan nagy lény, a nő küzdött már háromszor akkorákkal is, de ennek a kinézetében volt valami... valami e világon túli rettenet. Ahogy az az izzó tekintet az övébe mélyedt...

Hirtelen tiszta fekete sötétség szakadt a világra, s a nő egyedül maradt, rettenetesen egyedül, nem számíthatott senkire. Az a két lidércfény előtte egyre csak nőtt, csak nőtt, lassan betöltötték egész látóterét, s ő sikítani szeretett volna, egész tüdejét beleadni egy kristályrepesztő sikolyba, és futni, rohanni, el, el, amíg bírja a lába, amíg össze nem esik... Csak ne kelljen azokat a borzasztó szemeket látnia! De a lidércnyomáson át is érezte karjában lándzsájának súlyát, orrát megcsapta a teremtmény irtózatos bűze, s fejét megrázva megacélozta akaratát, és ellenállt a kísértő késztetésnek. A lény már egész közel ért hozzá - ő pedig minden dühét beleadva döfte belé fegyvereit. Az még megkarcolta fogaival, ahogy próbálta megharapni, és csápjaival is enyhén megsebezte, de ahogy a nő visszarántotta lándzsáját és kését, holtan esett össze.

A kalandozó nagyot sóhajtva indult vissza holmijáért, s magában igazat adott istenének - az ilyen rémségeket valóban el kell pusztítani. Ezúttal semmi sem akadályozta már, sikerült is tábort vernie a csöppnyi száraz tetején. A tűzifája ugyan nyirkos lett, ahogy a sárba ejtette a zsákot, de azért némi munkával így is lángra lobbant. Kezdetét vette a szokásos esti szertartás: megtisztította fegyvereit, páncélzatát, majd a barátságosan pattogó lángokba révedve újra a repülésről ábrándozott.

Arra gondolt, milyen rég is volt már, hogy utoljára rájött testének egy praktikus átalakítási módjára. Lassan itt lenne az ideje a következőnek... Aztán a fenségesen szárnyaló szirti sas jutott eszébe, melyet a qvilltől nyugatra fekvő hegység csúcsai közt csodált meg. Milyen szép volt, milyen kecses! Sóhajtott egyet, majd próba-szerencse alapon elkezdte alakítgatni a formáját. Milyen jó lenne, ha neki is olyan szárnyai lennének, mint a sasnak!

Pár perccel később, mikor már éppen abba akarta hagyni a meddő kísérletezgetést, legnagyobb megdöbbenésére rájött, hogy igenis képes szárnyakat növeszteni a hátából. Annyira megdöbbent, hogy teljesen kiesett a koncentrációból, ami mindenféle komolyabb alakváltáshoz elengedhetetlen. Fél óra is beletelt, mire kellőképp megnyugodott egy újabb próbálkozáshoz. Ám ekkorra már teljesen elnyelte a világot az éji sötét, a Bíborhold is fölkelt, s apró lidércfények táncoltak szerte a lápon. A nőre pedig hirtelen rátört az egész hosszú nap minden fáradtsága, és nem maradt benne semmi vágy másra, csak aludni, aludni... Utolsó energiáival még megidézte hűséges fantom-madarát, hogy őrizze táborát a tolvajoktól, majd betakaródzott és elaludt.

Másnap korán ébredt, még alig világosodott az ég alja. Ahogy tudta, rendbe rakta magát, majd elindult kifelé a mocsárból, melynek már nem járt messze a szélétől. Közben azt tervezgette, mi lesz majd, ha kiér a biztos terepre. Szédítő távlatok nyíltak meg előtte: repülve akár hatvan mérföldet is meg tudna tenni egy nap! Kedves barátai jutottak eszébe, akiket régen nem látott, de akiket a nagy távolságok miatt nem is remélhetett látni még jó ideig - és hogy mindez a tegnapi nappal megváltozott. Kis barátnőjére gondolt, akivel hét nap múlva találkozott volna, és eszébe jutott, hogy meglepi... Igen, ha végleg maga mögött hagyta ezt a dögletes ingoványt, ha kiér a síkságra, ott majd szépen átalakul, sasszárnyakat növeszt a hátából, és irány a fellegek! Kimondhatatlanul boldog volt!

Végül aztán eltünedeztek az utolsó pocsolyák is, és ismét a békésen hullámzó fűtenger vette körül. Egy kisebb bucka tövében megállt, a holmiját kezdte úgy igazgatni, hogy ne zavarja majd a repülésben, s mindeközben a torkában dobogott a szíve. Érezte, élete nagy napja ez. Mikor egy álom megvalósul...

Mély lélegzetett vett, majd feszülten koncentrálni kezdett. Fogait összeszorítva figyelt minden apró részletre - ez azért már nem ment olyan könnyedén, mint holmi párduclábak... Majdnem felsikoltott örömében, ahogy érezte, hogy apró, puha szárnykezdemények kezdenek sarjadni hátából. Hosszú percekig növesztette őket, míg úgy nem érezte, hogy most már talán elbírnák a súlyát. Óvatosan verdesni kezdett, csak hogy érezze a levegőt. Remegett az izgalomtól - végre, végre! Alig bírt magával, azt kívánta, bárcsak világgá kiálthatná boldogságát. Akkor hát fel az egekbe! Szaladni kezdett felfelé a bucka oldalán, szárnyait a madaraktól ellesett mozdulatokkal mozgatta. Ahogy felért a tetőre, még egy utolsó lendületet vett, és elrugaszkodott. Csak a levegő tartotta már... 

Fél órával később az arra járó ott találta volna a bucka tövében zokogva a földön. Csúnyán megütötte volna magát, ha valami magasabb helyen próbálkozik. Így nem a testi, hanem a lelki fájdalomtól ült ott összetörten: soha, soha nem fog repülni... El nem képzelhette, mi volt a hiba. Talán a Világégés okozta mágikus zavarok tehettek erről is, mint annyi minden másról... ám őt ez csöppet sem érdekelte. Csak sírt és sírt, siratta összetört álmát. Végül aztán letörölte könnyeit, feltápászkodott, leporolta magát, majd szívében konok elszántsággal útnak indult. Barátnője várni fogja a megbeszélt helyen...

Kalandozó volt. Kiválasztott, aki valamely csoda folytán túlélte a Tűzvihart és azóta is életben maradt. Nem adta fel ilyen könnyedén. Különben is - még voltak álmai.

Írta: Noémi
A cikk az Alanori Krónika 32. számában jelent meg.

A cikk a Beholder Kft. oldaláról származik.
A cikk a weben a http://www.beholder.hu/?cikk=379 címen elérhető.
Létrehozás: 2003. október 7. 09:16:47Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 Küldd el a cikket másoknak