Befejezetlenedve
Az összegyűrt Világegyetem pihen
A szemétkosár alján, miben
Ott fekszik minden feketén-fehéren
A Mű elmeséli magát, ha kérem.
Szavakat mond, melyek nem is léteznek
Képeket mutat, mik nem is képeznek
Teljes egészet, csak a töredékek
Egymásba harapó örök örvények.
Színpad elemei egyszer festett karton:
Karton fa, karton ég hurkapálca tartón.
A szférák zenéje egy gramofon dala,
A színpad széle az Univerzum fala.
Korlátolt a világ, korlátolt az ember.
Sok faragott bábú vár fegyelemmel
A színpad alatt, reménykedve hiába.
S egy színházi felvonó hozza majd világra.
Aki tehette sem lépett túl magán.
Egy vén mogyorófa ráncos csillagán
Könnycseppként élt, de repedt reménnyé vált.
A Fény az üveget, vérző kartonfiát.
Rettentő kéz rak az asztalon rendet.
A cél örök. A Művész nem pihenhet.
Még hallom, ahogy újratöltik a pennát...
Tán az új lapon túlélem a Gyehennát?
Az_Kriptáit_Ásni |
Terracídium
Ragadj meg egy égi csillagot,
S tedd azt, mire egy hős hivatott:
Húzd magad a mennyek fölé
Törj erővel istenek közé.
Had hagyja itt porhüvelyed,
legyen szabad, óriás lelked!
Fogja be a pusztító szelet
Zúzza össze vele az eget.
Annak aláhulló szilánkjai
lesznek a végzet ölelő karjai
Melyek elragadják a világot
s eltörlik, mit ember alkotott.
Vesszen, égjen el minden
Hogy természet és Isten
mindent újból teremthessen. |
Hamvasztás
Nincsen ablaka,
Magaslik fekete fala.
Füstöt okád torz kéménye,
ennyit ér az ember léte.
Márvány lapon hever a holt,
Teste hideg, nem gyötri gond.
Kattog és zúg a fogaskerék
Amint beindul az ördögi gép.
Vad lánggal tárul a pokol
Végén marad: szén és korom.
"Utolsó útad, vár a Révész"
Megmozdítja búvó gépész.
Az ín és izom megfeszül
A holt most utoljára felül.
Bús képpel bőgi el magát:
Lelke elhagyja otthonát. |
Csillag dala
Csillag dala? Lelked fala.
Annyiszor átvérezted
Az égboltot és mérgezted
Saját magad reménnyel.
Nem éred be a ténnyel,
Mit sem érsz ma erénnyel.
Nincs levegő. Ehető
Érzések? Temető.
Nincs Hold.
Csak a csákány zaja szól.
Téged temetnek valahol.
Sírok között sírok
Között írok.
Saját parcella.
Cella. Fa rácsok?
Koporsószögek. Ácsok.
Hegedűszó szól
Szószóló körbe jár
A persely tested fölött.
De lelked örök
Elrettentő példa, mit tehet
Egy csillag veled.
Hiszen
Éjjel van veszélyben minden
Éjjel van áldozat keresztet vet
Vihart arat a pap
Végzett, ott vagy a föld alatt
Hat láb mélyen összehajtják a temetőt.
Nem kapsz levegőt?
Az_Kriptáit_Ásni |
Nyisd ki szemed
Ébredj fel
Nyisd ki szemed
mégegyszer.
Átkarol a fény.
És te igazat lépsz.
Nélkülem.
Tetován. Ám
veled vagyok minden délután.
Álmunkban ezüst úton járuk.
Felhők felett szállunk.
Várunk.
Várunk.
Tudjuk mindketten, hogy a pillanat
Itt marad, hisz elveszíthetlek.
De még minden jó
visszhangzik minden szó.
Régmult suttogást hoz a szél,
Beszél.
Hogy még kinyitod szemed
éled életed
s fogom újra két kezed.
Ébredj fel
Nyisd ki szemed
mégegyszer.
Hogy belenézzek két szemedbe
Végzetembe.
Egy hajnalon, egy délután.
Egy éjszakán.
Nézz a szemembe halott lány!
A város csak rút szilánk innen.
Háztető messzeségéből nézve
Kéz a kézbe
állok melletted
kérlek engedd meg
hogy elbúcsúzzak mindentől.
Istentől.
Élettől.
Parázsló alkony, csend.
De valahol bent
tudom itt állsz mellettem.
Végül a Nap elbukik,
Besötétedik.
Szó nélkül érkezik
A Magány.
Belém rúg kegyetlen
Ő az egyetlen
aki nem hisz már Benned.
Ugye itt vagy mellettem?
Ébredj fel
Nyisd ki szemed
mégegyszer.
Ez csak egy buta tévedés
te élsz!
Higyj nekem
most is itt állsz mellettem!
Csak ki kell nyitnod szemed
Hogy lásd saját életed.
Felsírnak a csillagok
Minden felragyog
És a világ visszahúzódik.
Nincsenek emberek, sem betonfalak
sem reszketés, sem rosszindulat.
Ott ülünk a tó partján
Délután.
Elhagyunk mindent ami fáj.
Fölénk borul a táj.
Nincsenek szavak
csak mozulat
Minden érintés
Egy marad.
Egy utolsó könnycsepp
Valahol lent
A járdán koppan
a világ megroppan.
Az a könnycsepp én voltam.
Az_Kriptáit_Ásni
2007.02.14. valentín nap. |
Ember pokla
Most a sötétlő ég alatt
Vörösen izzik a nyugvó nap.
Ágyú dördül, gépördög bőg
Nincs győztes, csak ezernyi dög.
A testből a csont kifordul,
Gyászban anyák könnye csordul
Dúl a tomboló vasvihar
A húsba gyilkos acél mar!
Nézd, hogy az égen zúgva száll
Az új, fekete, rút halál.
Pokol ez, mit ástak emberek
Minden ördög; barbár fegyveres.
Ide jött apád, s hagyott magadra,
Mert ellenség hazánkat tapossa!
Bátran küzdeni, vérét adni,
Az otthonért kitartani -
S ha kell, meghalni.
Ha nézed a lobogót,
Gondolhatsz megannyi jót,
De ezt és Őket ne feledd,
Kik éltük adták a földért -
és Érted. |
Akasztanak
Akasztanak!
Nézd mint gyűlik apró és nagy.
A tér megtelt, körbe emberek:
Csupán szórakozás ez nektek.
A hóhér előlép, kötél a nyakba:
Kérdik: "Szükség van-é papra?
"Fontold meg jól válaszod:
Gyónd meg az Úrnak bánatod!"
"Nem lehet" A bánat oly nagy:
Cseppjébe megfullna bármely had.
"Nincs nekem más vétkem,
Csak hogy hazámat szerettem."
Átnyúl a téren a bitó árnyéka,
Én meg itt állok elárulva, elárvulva:
Ahogy tengernyi idegen engem
Akasztana. |
<b>Városkép</b>
Kénkőből kellett egy pokol
Megalkottuk vasbetonból.
Aszfalt tenger, beton sziget
Acél oszlop, repedések
Gépszörny raj, zúgó motorzaj.
Szürke égen haldokló csillag
Elpusztul minden pillanat
Korhadó fák, a fű rohad
A természeten erőszak:
Márvány falak, tested salak.
A lélek szolga, a test fogoly
Hús és elme vasra verve
Rab a mozgás, rab az eszme.
Tápon nevelt ember büszke -
Ám többet ér egy pondró léte. |
Tébolyult rapszódia
Az Isten halott,
s körülötte táncolnak a bolond csillagok
a kozmosz végtelen színpadán.
Rajtunk pedig nem az áll,
hogy elbukik-e a világ,
hanem hogy lassú lesz,
kínhalál? Avagy
gyors, mint egy fénysugár?
Mit ér a millió fényfolt
a rettentő sötétben,
a fekete, hideg égen?
Egymáshoz egyik se talál,
ők is csak tébolyultak csupán.
miképpen mi is, idelenn,
hiába jő veszedelem,
Egymás lámpását hiába látjuk,
Szemünket elfödjük, eltakarjuk -
...s a határtalan űrön át
senki se hall se hangot,
se rapszódiát. |
Tizennégy fűszál
Egyszer, csak most az egyszer
Nem árt senkinek, én fekszem,
Míg majd szárnyal szellemem.
Kétszer, legyen jó még egyszer
Hogy újult erőre kapjon
Vad, teremtő tudatom.
Más is van? Egyszer adj azt is,
és négyszer, ötször a régit.
Egyből lesz száz, majd abból ezer,
Keservesen szólok: "Még egyszer!"
Lelkem, kedvem most törött.
Agyam rohad, csontom olvad,
Létben csak keservet lelek
Amíg nem kapok még egyet. |
Az ember, ki eladott
Annyira fáj amit tettem,
Eladtam kit szerettem.
Eladtam, túl büszke voltam.
Látnám magam inkább holtan!
Nem is tudtam eddig mit vesztek el,
Talán egész életem csesztem el..
Nem is érdemlem meg saját könnyeim,
Bár kitéphetném érzelmeim!
Kitépném mindent amit érzek,
Nem érdekel már, belül úgy is vérzek.
Erre a sebre csak egy írt ismerek
Ez nem más, mint tekinteted.
Vérzek, mint a végtelen homok.
Belé róva örök-lábnyomok.
Lábnyomok, vérrel töltve fel.
Lábnyomok, mit szél nem fúhat el.
Játszottam vele, vak voltam
Érzelmeim leláncoltam.
Elfordult hát tőlem végleg
Egyszer hallgass még meg, kérlek!
Ha újra kezdhetném, ismét bemutatkoznék
Ugyanúgy, ahogyan akkor rég.
S bátran néznék két szemedbe,
Egyenesen bele a végzetembe.
Átbeszélgetnék veled éjszakákat,
Ismét annyi viccel ugratnálak,
Meghallgatnám ami szíved bántja,
Őriznélek, mint Adun lángja.
Nem buknék bele annyi hibába
Nem kezdenék annyi vitába.
Összetörném büszkeségemet
Egyetlen perc ennyit ér veled!
De úgysem engedsz, ennyire ismerlek.
Mint én büszke, úgy te hajthatatlan vagy.
De vajon elhatároztad-e, hogy kizársz,
Vagy lelked még egy kiskaput hagy?
Az ember, aki eladta a világot,
A lelkéből egy darabot kivágott
Eladta, pedig Te is benne voltál.
Ha végleg elvesztene, hiányoznál.
Az_Kriptáit_Ásni |
Antivalentin
Hátradőlsz. Éjjel. Leány világot gyújt.
Gyertya és kanóc vagy, meztelen.
Körülötted lángol a szerelem, ám
nem benned. Csak viaszod falja esztelen.
Önként tekintesz az égbolt-járványba.
Lelked törik a fekete márványba.
A csillagfény teremt belőled árnyat.
Kövesedik rajtad obszidián-bánat.
Ugyan minek gondolkodsz, miért érzel?
Szíveden magad ütsz sebet és vérzel!
A szerelem bőrkötésű könyvébe
légy lap. Üresen a polcra kerülsz.
Kövérkés könnycseppként ül a
tinta sose-volt-tollam hegyén.
Komor, fekete, időtlen mosolyt hagy
emlékül én. Rajtad mosolygok. Naiv vagy.
Az_Kriptáit_Ásni |
Sírok
Csak ülök s írok,
Betűket sírok.
Mást úgy sem bírok,
Írok, csak írok.
Könnycsepp? Végtelen.
Sikoly? Égtelen.
Gyermek? Védtelen.
Háború? Lételem.
Ég a város ég,
El ne aludjék.
Eltűnhetne rég,
A rút, odavas ég.
Helyébe öntsünk
Híg ólmot s döntsünk!
Szép így vagy még kell
Pestis és métely?!
Könnycsepp? Csillanó.
Sikoly? Hív e szó.
Gyermek? Kegyelmet!
Háború? Így a jó.
Csak fekszem s írok,
Betűket sírok.
Fejfámon kínok.
Síromban írok.
Az_Kriptáit_Ásni |
A halál dala.
Fegyver csörög, haló hörög,
A véres szemekben a halál röhög.
Hideg vas, és forró vér,
A halál mindig enni kér.
Mindegy neki, hogy fiatal vagy öreg,
Egyszer nyújt neked egy csontos kezet.
Csak már élettel ne legyen teljes.
A föld alatta a vérétől legyen nedves.
Vérvágy csillan a szemedben,
A halál már ott ólálkodik a lelkedben.
A nemzet gyarapszik, az újszülött felsír,
A halál nevet:
-Mindenkinek lesz sír.
Szerelem, hazugság, ármány,
A halottnak mit számit már.
Nem számit, ha az élet kemény,
A halál ellen nincs remény.
Hiába sírsz, hiába félsz,
Egyszer a seregébe te is belépsz. |
Magányos éj
Késő éjszaka oly' egyedül érzem magam.
Annyi ember és mind, mind magányosan.
Azt hiszed szerencsés vagy? Hogy hív a lét szava?
Mondd, mondd ki gondol Rád késő éjszaka?
A monitor búg csak, de már nem érdekel.
Két lélegzet közt csendben vérzek el.
Kint, kint messze innen varjak legelnek,
Bent reményeim romjai ünnepelnek.
Késő éjszaka oly' egyedül van minden.
Egyedül varjak, egyedül az Isten.
Nincs szabadság, hűség, nincs félelem,
Kétségbe fúlt mélység: ez az életem.
Az_Kriptáit_Ásni |
Álom
Milyen egy furcsa álom.
Látom saját halálom.
Fekszem felvágott testel.
Szemben a tettessel.
Két szerelmes búsan:
Penge a rángó húsban.
Tükör vérben állva.
Fájdalmat kiabálva.
Nem veszek részt a táncon.
Lábam rándul a láncon.
Életfonalam vége.
Pokol tüzében égve.
Milyen egy furcsa álom.
Várom saját halálom.
Az_Kriptáit_Ásni |
Választásunk
Penészedj! Ember
Mindig lesz ki megver!
A Sors vagy az Isten?
Reménykedj,
De megoldás nincsen...
Fegyverkezz! Hidd el
Könnyebb lőni minddel!
Válaszd meg végzeted
Pusztíts,
Műved megnézheted...
Vagy gondolkodj! Nehéz
Agyad eszi penész!
Lépj ki a tömegből
Létezz,
S zsarnokságunk megdől...
Az_Kriptáit_Ásni |
Sötétség könnye
Sötétség könnye csorogva sikolt,
Lelke még emlékszik mit tett s mi volt.
Így emlékezem Rád tovább én is,
Fagyos lelkemben reszketsz: gyilkos fétis.
Lelkemből kiállsz, mint ezüstkaró,
Nem tudom már mi rosz és mi a jó.
Sötétséggel hálok s vele rejtezem,
Nem könyörül halál: emlékezem.
Az Éjszaka mordul fel magányosan,
Megsebezte magát halálosan.
Sebéből szétpatakzik a hajnal,
Fájdalmasan néz szét, vörös zajjal.
Vérködös fénye megsebzi testem.
Kibuggyanó lelkemmel megfestem
E zöld vásznat s a földszínű eget,
Az Éj köhögve árnyfüstöt ereget.
Olyat, mint Te, többet nem találok
Fény szabdal szélhanggal, semmivé válok.
Sötétség csorog, én térdre hullok
S a virradattal harmatcseppé múlok.
Az_Kriptáit_Ásni |
Pusztíts el
Pusztíts el!
Mi az? Senki sem felel?!
Most bújsz? Miért rejtezel?
Rólam megfeledkezel...
Pusztíts el, kérlek!
Csak azt ne hidd, hogy félek.
Kérj, és én remélek!
Vagy kérj fájdalmas véget.
Nékem.
Pusztíts már!
Odaát engem új élet vár.
Mint a tél, fagyos, mint a gyár, sivár.
De ha gyűlölsz pusztíts már!
Pusztíts, tombolj!
Hagyom. Odaadom. Lelkem.
S itt leszek, hogy újra dorombolj.
Ha mégsem teszed? Elveszek.
Pusztíts most!
Rúgd a bitang koloncost!
Írnék már, ha nem volnál fontos?
Vagy ilyen egy barát, aki gondos?
Elpusztítasz.
Tetemem alatt tüzet szítasz,
Fejfámhoz örök bánat szíjaz.
Nincs éj, nincs Hold. Nincs vígasz.
Az_Kriptáit_Ásni |
Búcsúm galactikától
Hát teleírtam a könyvet.
Bebórítom bálnabőrrel,
Lám: a külcsíny csak mi csodás.
Benne áruló van tőrrel.
Krónikás voltam, őszintén!
Tintám cápavér-mínium.
Néztem tiszta szövetségünk,
Reméltem a játék is az..
Hiun..
Sok csatát vívtunk meg együtt
Volt pár tisztességtelen,
Karóként állt szívembe: már
Egy játékban sincs ép értelem!?
Eljött a legutolsó kör,
Békélésem az mégsincsen.
Hiányzik máris minden nap,
Csata és Ti: összes kincsem.
Csak szívetek had érintsem!
Megőrzöm e fordulót ében emlékeimben,
Hisz egy röpke pillanatra Ti voltatok Minden...
Az_Kriptáit_Ásni |
A szótagok adják az összhatást  Teszem azt, ha van két rímelő sorod, ami közül az egyik 4 szótagos, a másik meg tízenkettő, akkor az fenemód hülyén fog hangzani.
S nem lenne rossz, ha más tanult kollégák is megosztanák elméjük dühöngésében született költeményeiket. |
De tényleg (nem is tudtam ,hogy van ilyen topik de végig olvastam nagyon megy ez neked!!
A szótagok nem OLYAN fontosak pl nekem az öszhatás a fontos!!
De csak írjál többet ! mert nagyon jók! |
Köszönöm
Nem, nem tanultam.
Ha az tanulásnak számít, akkor csiszoltam a szótagszámon, mert a korábbi verseimben néhol csúnyán eltért.
Amugy verset _tanulni_ nekem is ugyanolyan nehéz mint másnak. Írni és tanulni másmilyen ;-) |
de jól verselsz!
nekem még megtanulni is nehéz 1-et 2-őt
tanultad valahol??? |
Létünk kicsinyes értelme
Harag!
Keblemben hordozák szennyes zászlóidat!
Sérelem vert lelkembe vasbeton hidat.
Rombolás Harangja megkondulni látszik,
Ahogy a szám nyílik, s a szavakkal játszik.
Gyűlölet!
Ellened lángoló vérpárás bűvölet!
Ezer halálnemet ötlik a vad elme,
Nem adathat meg a gyors halál kegyelme.
S lőn bosszúvágyam nevetséges győzelme...
Fájdalom!
Átszántasz rajtam mélyen, mint a jó gazda,
Kétséget vetsz belém, lelkem hadd rohassza.
Tort ülsz kövéren a kiégett magamon,
Tényleg elemészt a gyűlölet, ha hagyom?
Gyötrelem!
Térj be bosszúmmal ellenségemhez némán,
Csak csendben, had nézzen sikoltozva énrám.
Meggübbedt mellkasom szánalmasan ernyed,
Ahogy rossztevőm a dühkatlanban pernyed.
Sátán!
Az arcod mindenütt, megtagadlak mégis!
Pokol? Nevetek! Hisz az a Föld s az Ég is.
Érzelmek kalodája, létmaradványok:
Gyűlölni, bosszulni s szenvedni. Hányok...
Az_Kriptáit_Ásni |
Tűzszonett
Egy szép este, midőn táncot járt a teste,
Verset költött, mozgásával formát öntött,
Hátradőltem, mozgásában gyönyörködtem:
s aztán figyeltem csendben.
Játékával, a vérvörös palástjával,
Formájával, úri kecses mozgásával,
Bájolt engem, én hívásának engedtem:
s hozzá közelebb léptem.
Engem megvárt, és én csodáltam pompáját:
Megsimított, majd kérve nekem suttogott,
Adjam néki hát, megváltó szabadságát.
Ártatlannak, éjszakában áldott lángnak
Teremtettem, s most pusztítása kegyetlen:
Mert hatalmat, szabadságot oda adtam.
-Koditrú |
A Démon
Itt állok a démonommal szemtől szembe,
Elmém is tompán felsikolt félelmében:
Egész testem, velőm és hitem megremeg;
A szörnyeteggel hogy vívjak, ha reszketek?
Nem várhatok tovább, tennem kell valamit:
Lelkem nagyon szenved, kínjában már ordít.
A bestia végigmér, rámvicsorít,
Tudatom tőle undorodva írtózik.
Karom csapásra emelem, lesújtok rá,
A Démon ugyanígy tesz, nagy ütést mér rám:
A csatát elvesztem, már csak a végzet vár.
Újra megsemmisültem, elbuktam ismét:
Gyűlölt ördög-rémálmom most tőlem ellép,
A Tükör előtt már az őrület kísért. |
Egy napon...
Egy napról szól az ének,
Egy időről, mitől félek.
Egy miatt tör ki a harc,
Egy csepp könny a hadisarc.
Száz sikoly felszáll az égbe,
Száz becsület tönkre téve,
Száz fájdalom, gyötrő szellem,
Száz bűnt vét a romlott jellem.
Ezer fegyver tűzbe téve,
Ezer testnek hull a vére.
Ezer harcol ezer ellen,
Ezer halál, értelmetlen!
Millió pokol épüle fel,
Millió gyilkosnak kell a hely.
Millió kűzd tovább vadul,
Isten ma sírni tanul!
Az_Kriptáit_Ásni |
Leülök az út szélére. Jobb most ott.
Elfáradt lábam és elfáradt lelkem,
Sarum, s vágyam mind elkopott -
Nélkülük nincs miért felkelnem.
Tarisznyám csak búval teli,
Új csodát nem rejt foszladozó mélye,
S az Öröm nekem nem engedi,
Hogy megejtsen aranyköntöse szegélye.
Egy percre jön csak, s búcsút ha int
Helyem többé itt sem lelem,
Utitársamul fogadom a bú gondolatait -
Ők szívesen eltévednek velem. |
Kérdések | Vélemények | Egyéb | Szavazások
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
|
