Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Karakterválasztás
Új karakter
Statisztikák
Fórum
Chat, üzenõfal
1. Játékos oldal
2. Játékos oldal
Rövid leírás
Gyakori kérdések
Tippek és trükkök
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
A pillanat képe
Ylgoroth, a nagyhatalmú Thargodan
(Túlélők Földje szörnyeteg)
Küldd el képeslapként!
"A Thargodanok legtöbbje az állandó csatározások során előbb-utóbb megsemmisül, de vannak néhányan, akik hihetetlen ravaszságuk és persze hatalmuk révén képesek voltak fennmaradni a Sötét Föld megszállása óta. Mára már ezek a Thargodan hercegek félisten hatalmú lények, és senki nem meri őket kihívni. Ylgoroth ezen ős-Thargodanok egyike. Ha megpillantod kedvenc formáját, egy megelevenedett fekete borzalmat, amelyet forró tűzaura övez, menekülj, amíg tudsz." - Encyclopedia Fantasia
Nézz szét a galériában!
Milyen fejlesztést szeretnél látni a Sárkányölőn? (931)
106.szint (20)
Ghalla Története (1)
Vén Golod meséi... (37)
VAlami BUG lehet (565)
A kalandozás is lehet kemény... (472)

További témák...
Tegnap leggyakoribbak:







Utoljára ezt küldték:
Az elfekről általában
Küldj te is képeslapot!
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 
 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 |
Nézet:
Víg dal a szomszéd fejfa alól


Megint búsulsz, drága barátom?
Sosem kaptál mást, ezt belátom,
De mégis, annyi terved között,
A rónán
Nem találsz eget magad fölött?

Hisz szép a magyar táj, nagy a tér,
Ne kesergj tegnapi holtodér'
A földben nincs már számodra hely,
Sírodban
Megmerítkeztél, de most törj fel!

Nyújtóztasd ki sápadt tagjaid,
Levegőt nem kapsz? Ez sem baj itt.
Tartsd a Hold sugarába arcod,
Ülj lóra
És soha ne add fel a harcot.

Az_Kriptáit_Ásni



//egy nappal az előző után, ámbár valahogy a markomban maradt. parancsoljatok :P //
 
Ökölszabály

Akadálypályán vergődik a szem,
Majd kopott könyvlapokon megpihen.
Nekik támaszkodik már szüntelen,
S nem mereng az ablak-túli teren.

Akadálypályán vergődik a száj,
Fogak börtönében tajtékos dagály;
Partjára mosolyból épít várat:
Homokból van mind!, át mégsem árad.

Akadálypályán vergődik a kéz.
Szem és száj bilincsében ennyit ér,
Betűket másol, mindegy neki honnan.
Ha remeg? Ökölbe szorul gyorsan.
 
// élménydús, hogy nincs tab. azért képzeljétek az 1, 3, 9, 12, 17. sorok elejére. majd legközelebb talán jelzem valahogy. //
 
Marlboro Man

Az utolsó szexuális aktus a Földön rövid volt és felettébb tartalmatlan. A férfi ondója most ott fénylett a mocskos, sötét kis fürdőszoba csempéin. A nő nem szólt semmit, de ahogy hátra nézett a szemei ezt kérdezték: -Ennyi volt?
A konyhaablaknál állt, ádámkosztümben. Máskor ilyenkor rágyújtott egy Marlboro-ra . Nem mintha dohányos lett volna, csak a filmekben ez volt a megfellebbezhetetlen férfiasság szimbóluma. Unottan odébb piszkálta az üvegcserepeket a nagy lába ujjával, majd egész mélyen kihajolt az ablakon. A több emeletnyi mélységéhez hasonlóan vonzotta a szemét a lakótelep elmúló látványa. A rég elbontásra váró panelok szürke sorát csak néhol törte meg egy egy-egy elnagyolt falfirka, vagy a ki tudja milyen régi óriásplakátok üresen ásító kerete. A repedezett betonutak üresek, semmi nem utalt azokra a gépekre, amik járhatták. Most valószínűleg a néma puszták valamelyikén állhatnak, hasonlóképp néma tulajdonosukkal.
A téren valaha játszótér állhatott, ám erre mostanra csak a földből kiálló függőleges vas elemek emlékeztettek. A gaz és a pázsitfű ádáz küzdelemben maradt alul a környezettel szemben. Sárgára aszott kalászaik közt ma már csak az örökké színes hulladék virágzik. Zajt hallott a háta mögül.
A nő a jelek szerint rendbe szedte magát és most a konyhaajtóban megállt. Kissé feszültnek tűnt, feszültebbnek, mint lenni szokott.
–Elmegyek –így ő. -Tudom –bólintott a férfi.
Ismét kitekintett a látképre, s csak miután az halkan behúzta maga után a lakásajtó maradványait, vegyítette össze sós könnyeit a néma istenkáromlás epe ízű keserűjével.
Ám a tájnál is némábban hallgatott minden egyes alkalommal, mikor rájött, hogy e jelenet nem akkor, hanem még hónapokkal az előtt játszódott le.
 
Térvesztett

Teret vesztett
veszett ember
a fenn és
a lenn
megszorulva
értelmetlen
e konstans
vertigóban
hol volt
hol nem van
a lélek
némán lamentál
s az óra
mutatója
a szívvel
szinkronban
veri holtra
a múló pillanatot
nem vagy itt és
nem vagyok ott.
 
Sziszüfosz fiai

kavics kopog a kövön
Tartaroszban öröm,
öröm.

Ráng a hús és
izom feszül
ezer kínban
egyedül.

Ördög veri
a vasat valahol
a pokol ez
ütemre
együtt
dalol
Hé, hejj hahó
told csak,
told meg jól.

Fekete égen
vörös felhő
a remény
régen meddő
Hé, hejj hahó
told csak,
told meg jól
s dalol, csak dalol
e leszedált
generáció

Orkánjában
üvegpornak
Zúgnak, zúgnak
vad szelei
a sosem volt
időknek
megszépűlt múltnak
és lenyelt jelennek
Hé, hejj hahó
mohó a pokoli
kohó.

Szikla görög
fel a hegynek,
mögötte testek
remegnek,
enervált vigyorral
dalolva
Hé, hejj hahó
Add meg magad
a kornak
toljad, toljad

Megannyi mázsa
kúszik lassan
mögötte csak a test
csak a test
mi roppan:
Hé, hejj hahó
szól ez induló
Sziszüfosz
generáció,
ne félj, nem vagy
céltalan csak
sztahanovista
Tartaroszban
ezer közt is
egyedül a kínnal

bírjad, bírjad
közel már a csúcs
és a múló mámora
a győzelemnek,
mikor majd a
pokoli szikla
visszagurul
s pajkosan kér
hogy gördítsd
fel újra
könyörög majd
filigrán mázsás
gránit-alkata

Sziszüfosz,
szerelmed e munka
Hé, hejj hahó
nyálad gyűl az
üvegporra
öröm, öröm
mikor a kő
a lejtőn a
völgybe döcög

Hé, hejj, hahó
Átkozott
generáció,
Sziszüfosz fiai
kik e szélvészt
daloljátok
a csúcson
felismerés szálljon
rátok

Hé, hejj, hahó
Tartarosz
illúzió,
Hé, hejj, hahó
Leszedált
generáció
Hé, hejj, hahó
A csúcson is
a sziklát
Hé, hejj, hahó
Lökjétek,
lökd meg
jól.
 
Ars poetica - 19

tüdőmben már forr a réz
de a szó oly édes mint a méz
a számban már véres nyál
de majd a sátán exhumál!

tornyosuló szikla-lélek
gyémánttá csiszol majd az élet
ereimben gyűl a higany
halj meg hétszer
halj meg vígan

mert mielőtt szól a kakas
háromszor tagadd meg majd
magadat

egyszer tagadd ősöd előtt
mint a rab, ki az ítélettől
megszökött

egyszer tagadd a szerelemtől
vájjon beléd árkot
egy ördög-ökör

s harmadszor tagadd meg
tenmagad,
mert a krisztus
a halálban is
fennmarad

s ha háromszor már
az istennek hazudtál
hát élj, csak kérlek
élj négy életet

egyszer szádból lógjon
ki a kanál,
egyszer haljon beléd
szülő anyád,
egyszer kerülj harcmezőre,
s egyszer ölj a betevőre

s aztán szüless,
szüless meg még
ötödszörre
add véred egy köszöntőre
pohárral emeld fel szavad
dörögj, dörögj
míg minden folyó el nem apad
üvölts és ordítsd az égre
hogy nincs szükséged
teremtőre

mert ennyi élet,
és mennyi halál
összetöri a hit
kristálypoharát.
 
A számláért

Rég kihúnyt a téli Nap,
Az idő ferde hajlamú.
Elmosódik a pillanat,
Felkarol a mélabú.

Lágy edénycsörömpölés
És emberhang színpadán,
Nyílik bennem egy törés,
S táncot lejt, mi rám talál.

Füsthullámok tengerén
Való lesz, mi várva-várt,
De a hétköznap embere
Egyedül van, árva már.

Százszor élt napok között
Átaludtam önmagam.
Minden álom csak törött,
S szemeikből könny fakad.

Az étterem ablakán
Egy kis jégvirág telel,
Elsöpri a nyár talán,
De ő addig énekel.

Pincér, kérem, fizetnék!
Volt néhány szép pillanat.
Hozzon egy kör vizet még,
Száraz ajkam felhasad.

Most innen indulni kell,
Lelkem úgyis messze már.
Ha valaki keresni kezd,
Egy árokparton megtalál.


Az_Kriptáit_Ásni
 
celluloid lét

tarts alá lángot
hátha attól megjavul
vagy megeszi az enyészet
nem kár érte
celluloid élet
kudarcok monoton
képsora megremeg
a kezed
emlékeket szorongat
kesereg
a könnytől sem javul
tönkremegy

kopott szalagon
kopott emberek
kopott szavak mögött
hiába tettek
kopott eszmék
és kopott erkölcs
mellett kopott
tartás
hogy a lángvilágot
eleven hússal fűtse
és az embert
egyenes gerinccé
hegyezze

fogpiszkáló
a szélben
a sátán vigyorának
cigaretta parazsában
röhögő ragyogás
s füstkarikák
oszlanak
az égben
jelét adva
egy örök télbe
szorult
celluloid létnek.
 
Kulcslyukonát

Szabadság ára. Törlesztőrészlet?
Bilincsek, békjók
Hol a kulcskészlet?
-Benned-
a legutolsó falak sikoltva égnek
Kik Rád számítanak.

Éneklik haláluk ahogy
Utad nincs, mégis megtalálod
Üres álmaid mezsgyéjén
Ki csak áttekint az ablak-túloldalon
Kettőbe törve vérzik, vajon
Áldozat vagy, vagy hatalom?

Vérezzen hát, de zászlai alatt
-Minek az az elektrondarab?
Anélkül pozitív leszel, habár-
gyötrelmes láthatár
vékonyodó falat
Sovány elme, rab madár;

Félelemtől félve
Bilincsek, békjók,
A kulcsok elvesztek,
tudod, már rég volt
Szabadulásod lásd börtönöd mélyén
Hisz nem változtatsz világod torz tényén.


Az_Kriptáit_Ásni
 
Tapasztaló

Élj úgy mint egy valódi halott!
Törd össze az összes csillagot!
Őrjítő csended teremtsd meg,
Míg más könnyeket zivatar
Tartsd meg magad egynek.
S, ha lelked is felejteni akar
Bőröd használd pergamennek!

Vésd föl minden nyelven, el ne feledd!
Életvonalad mentén is szántsd fel tenyered!
Szemed hártyájába vassal égesd bele!
Ha már nem látod izzadásod mit ér,
Tapasztalat-hegtetoválással tele
Aprópénzt sem fizetnél hitér':
Ez önkéntes stigmáid ölte léted fele.

Kacagj saját szemedbe szüntelen!
Eszköz légy saját kezedben: így bűntelen!
Anyagias hazudás romlott rabigája
És a paráználó igazság, gyenge.
Szív nélküli jóság a párja,
Cigányútra szaladt szavak rendje.
Kegyelmezz nekünk, Szűz Mária!


Az_Kriptáit_Ásni
 
Égihajó

Éjszakai égbolt
-hisz már oly' elég volt-
Tengerére szállok.
Horizontjába magam temetem,
már, ha megtehetem.

Csak elkötöm hozzá a Holdat,
Hisz a kráterek árnyakkal dalolnak!
Sötét oldalán tán
végigömlött a kátrány,
Mégis szívesen ölel
abszolút nulla fokos földdel.

Vagy inkább építek sajátot,
Ilyet az Univerzum se látott!
Ezer meg ezer sírkeresztet
dagadó óriássá heggesztek,
Elképesztő hajóvá formálom,
Csodálatos lesz, mint egy rémálom!
Csonttá s hússá imádkozom őt
holtakból rakok neki égig való lejtőt
köré rendelem az összes csillagfelhőt,
Tejszínhabjába nyomok egy koktélernyőt.

Felvonom napvitorláit végül,
Tán az összes ember beleszédül
S elindulok, neki a végtelennek.
Talán még valami vidám dalt is fütyülök.


Az_Kriptáit_Ásni
 
láthatatlan látható

a méterek gúzsba kötnek
eltaszítanak fájdalom-mérföldnek
csont és bőr gép alatt
húsodból vér fakad.
mondd, meddig bírható
az át nem írható
kaleidoszkóp vízió

inhaláló ablakok között
elbújhatsz délelőtt
míg nem látnak nincs harag
csak átlátszóvá farag
az összetört égdarab
mely mélyen benned

van, nincs hol átkelned
túlpartod elveszted
a távolság túldagad
összenyom, elragad,
varrás mentén feslesz fel
úgy érzed menned kell

minden szó átkozó
tüdődből távozó
vérvörös látomás
fájó, mert fáj, hogy láss!
béklyókból rángató
bennünk van, átható,
láthatatlan, látható.


Az_Kriptáit_Ásni
 
Démona

Egyedül árva
az utolsó kártya.
Fedlapján élet,
Fonákján, mint férgek
Démona-démona-démonaid!

Futnál, reszketsz,
Ellenük úgy is vesztesz.
Fények és árnyak
közt Téged várnak
Démona-démona-démonaid!

Benned, benned
életre kelnek!
Fájdalom, csak ennyi,
Nem tudod semmibe venni
Démona-démona-démonaid!

Összeszorul torkod,
Rettegsz, de tudod mi a dolgod.
Pengék, szárnyak,
Félsz, hogy többet nem szállhatsz?
-
Hát hulljon a hulljon a hulljon a
Vér, hulljon a hulljon a vér, vér!
Hulljon! Fájjon! Égjen!
Jól laknak a véren
Démona-démona-démonaid!


Az_Kriptáit_Ásni
 
Áldozat


Egy hajnal fénye magához ölel
S az arany sugár sosem hagy el
De mire mégy a hamis álom-képpel
Ha a fátyol túl hamar vész el?

Egy tavaszi harmatcsepp keresi otthonát
S egy boszorka kedvéért magára ölt álruhát.
Te vagy az, kedves. S tán magad sem érted
Mit e kegyetlen boszorka művel véled.

Egy újabb sor vétetik könyvem egy lapjára,
-a boszorka áldást fest gyermeteg arcára-
Ám amilyen ékes-édes szava a lap tetején
úgy merülnek szürke ködbe az új sor kezdetén.

S ím, a gonosz boszorka játszik ismét
Szava hamis-édes, mit köztetek hint szét.
Kegyetlen szívében örök-nyom vérzik
S ép elméje tán már meg is halt félig.

Hasztalan a szabatkozás, ez az utolsó bocsánat
Alávaló várakozás, bilincs vájja bokádat.
Zokogva zakatol a perc, gyilkos tempót diktál
Utolsó lélegzetig harc, saját elleneddé váltál:
Gonosz boszorka, te ostoba. Mondd, kinek hazudtál?


2008.08.30.
 
Magabizonytalan

Megcsúszva a hajnalon
-széthasadt borzalom-
Ég és föld közt mit ér
Sóhaj kék ajkamon?

Elvesztem holdamon
A fájósabb oldalon
Remény nélkül fekszek
Átbukva holtamon.

Magabiztos magabizonytalanság
Szenvtelen szenvedés:
Gyökerük nem nyújtják tovább
A földböl kifordított fák!


Az_Kriptáit_Ásni
 
Szófakír

Könnye patakzik kegyetlen
jajjszava azonban egy se
-hiszen ő a szófakír!-
Mosolya vékony mezsgye.

Suhog a toll-tartó kéz,
Tintából sző szemfedelet
a csendben halódó világnak,
De magára teríti e remeket.

Céltalanná vált a kaland,
Remekbe szabva sorsfonalak(?):
Fércmű ez, foszlány, pillanat.
Csak születik, él, s haland.

A kiborult tintatartó,
Csukott ajtó - élettől
Elorzott utolsó pillanat:
Némul a szó ettől.

Könyve dagad, egyetlen
Halk szavát elzihálva,
Fedele koppan, s belőle
Kék vére patakzik, hiába.

Ám jajjszava nincsen
Hiszen ő a szófakír!
De könnye nem hullik,
Ő csak olvasír.


Az_Kriptáit_Ásni
 
Káros

Cigaretta tömésébe mélyed
Magába
Tompán mosolyog, ha látja
A tükröt, mint a tó tart elé
Törött
S rágyújt végül a kisgöncöl fölött.

Nincs odafönt fény, félhalott csillagok
Karja
Kapaszkodó nélkül, az becsapta
A tükröt, s zuhan vissza a tóba
Némán
Remélve, víz-ágya átöleli még tán.

Nincs képzelet, eltört a rugó
Képtelen
Elhagyni a testét, mi végtelen
A tükröt, mi valaha reményt
Adott
A nyár kicsorbult, a tó befagyott.


Az_Kriptáit_Ásni
 
Ne legyen
oly szó vagy tett
mely megüthet
holtaid se sirassad
s ha fáj
hát harapd az ajkad

sós könnyek helyett
fekete vérrel oltsad
szomját a fekete
keservnek

hisz a harcok
letepernek
s han ma
akkor a holnap
esz meg

s hogy emészt
szimpátia
vagy megvetés
vae victis!
- Isten így hisz.
 
A legigazabb edény

Egy nap Malacka barátját kereste,
Az erdőt a kelő nap színezte veresre.
Valahol messze, a Százholdas határán
Valami mozgott, messze, túl a párán.

A szakadék szélén, kelet felé nézvén,
Ott állt Micimackó, józan esze végén.
Kedvesen mosolygott, intett Malackának:
"Hagyjuk el a gondokat, éljünk a mának!"

Micimackó megölelte kedves barátját,
Talán melegnek hiszik őket, ha látják,
S oly' puhán meríté bele zsigerelőjét,
Az észre sem veszi hasadt húsát, bőrét.

"Ez így helyes, ne aggódj Malacka,
Csak egy hajnal fényét zárom palackba.
S igazabb edény, mint a szív, nincsen,
Kivágom hát tiéd, az égre az tekintsen!"

Malackát még biztos az nyugtalanította
A Bölcs Bagoly ezt neki sosem tanította,
De mindig tanulunk, az élet már csak ilyen,
Ki hörögve, ki tisztán dalol: "Carpe diem!"

Ám térdre rogy végül a kicsiny Malacka,
Száját nyitja keserves panaszra.
Amaz csitítja, s a horizontot kémleli,
De ő még így is habzó szájjal kérleli..



Nehéz köd terült még végig a tájon,
Ám valami léket vágott a félhomályon:
Az első s legtisztább sugarak, szépen,
Mélyfekete árnyakat festettek e képen.


Az_Kriptáit_Ásni
 
Csatadal

Gránitbólból épült malomkerék-kürt
Örli az emberek csontját!
Vérvörös hajnal, egy régi dallal
Inti régi erődök romját:

Fegyverek, várak, felperzselt tájak
Az emberi elme a fegyver;
Ebben a szélben, végső veszélyben
Vért árad az összes tenger.

Millió harcok, csillogó kardok
Lejtik halálos táncuk,
Pördül az érem a temetőréten
E játékot ellenünk játszuk.

Leng fent a zászló, alant sugárzó
gyűlölet tépi a láncát.
Sok nemes karddal, hős csatadallal,
Erőszakot tesznek az árván!

Térképek rendre vérrel megfestve,
Gyútsunk velük meg e fáklyát!
Lángol az égbolt, vérgre elég volt?!
..végét csak a holtak látják.

Szövetség ébred? Issza a véred
a béke minden napja.
Húsodból sarjad, etesd a varjat!
A Világnak nincs holnapja.


Az_Kriptáit_Ásni
 
Titok

Kapaszkodj.

Némulj meg!
Ki ne mondd.

A szó elvész e zajban
mint homokszem
a szélviharban
s hiába állsz a
csendnek szemébe
mert kár a hang
e hamis zenébe.

Írd le,
s a papírt fesd
feketére
hogy leírhasd újra
újra és
újra,
írd fel
minden falra
míg ki nem fogy
minden tinta,
s akkor is írd,
írd le újra
vérbe mártott
tollal
míg nem marad
üres fal,
majd akkor
rakd ki a
csillagokból,
rajzold a porba
vagy a kozmoszba,
a mennyboltozatra
és a kénkő
oszlopokra,
karcold a
parányi atomba
vagy hamuval
a napra -

Írd le milliószor,
míg csonk nem marad
karodból;
menj érte ölre
vagy feszülj fel
egy keresztre,
állj fegyverrel szembe,
bekötött szemmel
vagy holtodig küzdve,
pusztulj, ha kell
vele,
s pusztulj bele,
hogy máglyád
füstje poroddal
kenje fel
az égre
és minden felhőre,
így írd neved
a történelembe.
 
A Kilenc rabjai

Félelmetes szavakkal indult a dallam;
Magától elkérten sikoltott megtörten
És kitépett szívként dobogott a falban.

Magasztos majdnem-ember mindennapjai!
Ne álltasd, nincs mentség! Holnap már istenség!
Glóriával díszítik saját papjai.

Ki megy az idő és nap-mosolyraderül
Letölti vétkezve, semmivé létezve!
Ám így is birtokol mindent ezen felül.

Fügefalevelét rég elmosta húsa
Krisztusét elvette, megállt és feltette.
Nőljön hát testére ruhának vadrózsa.

Nevet a szavain, így válik emberré
Tintában naphosszat szószörnyek harcolnak?
Csak mosolyogva nyomtatja Guttenberggé.

Ugyan issza vérét - legyen a borból víz!
Hisz soha nem félné, ám mégis azt kérné...
Meg fog döbbenni bár, de sosem lehet tíz.


Az_Kriptáit_Ásni
 
Hajótörés

A viharos tengeren lélekvesztő
[emberek, esélytelenül és némán
az égboltra tekintnek, honnan léhán]
Jégeső hull a mennyből, dermesztő.

A fedélzet üres, mindenki elbújt
[saját sekélyes ábrándjaiba,
vért izzad, hogy vak legyen ám a hiba]
Villámlik: rombol, körött mindent felgyújt.

Kiégett roncsok, deszkák, gerendák
[lettek az emberek, szétoszló árnyak,
A szeretet magvai sívókká váltak]
Túlélő nincs, csak megannyi keresztfák.


Az_Kriptáit_Ásni
 
Füves

Lángoló lelkemnek börtönében tépek,
A füst alászáll és bágyatag von kérget
összes problémámból felrakott falamra:
Az elfedett téglák nem mennek agyamra.

Arcom rózsaszín mosolyba torzul bele,
Szemem sohalátott tájakkal van tele.
A problémák fala és haragom lángja
Csupán egy homokvár s rajta egy kis fáklya.

A marihuána-máglya elnyeli a lángot,
Elfeledteti a Mindent, ami bántott.
De falam körbe vesz komor, kegyetlen..!
Csak elveszik a füstfátyol-végtelenben.


Az_Kriptáit_Ásni
 
Éjjeli dallam



Mondd, merre jár a fény ha jő a sötétség?
Mondd, ó mondd mit tegyen kit elhagyott a reménység?
Lelke félig üres, mint kopár szikes jégmező
s elméje bár oly ügyes, szívén mérges vérredő.

Mondd, miért hagyod egyedül gyermeked?
Sötét égbolton lázálmaid kergeted.
Nézd, egy apró tücsök hegedül
Háztetőn üldögél, húzza dalát egyedül.

Szomorú dallama szárnyal az éjjel
kettévág teret-időt, hol az égi jel?
Kicsiny léte egyetlenegy értelme
messze jár, messze száll az éterben.

Pöttöm tücsök, egymagában milyen apró..!
- törékeny lelke fél, még eltiporja vak ló.
Szegényes cirip-zene, mellyel kedvesét kutatja
Magányos tücsök, messze jár Ő, jól tudja.

Néma tücsök, nem szól egy szót sem.
Dala körbejár s visszatér, számára élelem
az ének, szükségszerű lételem...
De tudja - hiszi -, véges az a végtelen!

A végtelen, hol lakik Ő is;
Millió leveléből fénylő, csodaszép kőris.
S ha együtt vannak, virágzik a föld is
Mi körbelengi őket: szeretet, az ősi.

Kicsi tücsök mégapróbb szívében
nincs hely másnak. Benne ők így élnek,
boldogan s szeretve, csillagokat kergetve;
nincsen más, kit e világon jobban szeretne.

Mondd, merre jár a tücsök párja?
Segíts, kérlek! Vezesd, hogy megtalálja.
Addig száll hát, s mint óriás paplan
borul égre-földre, az éjjeli dallam.



2008.05.01.
 
Szó


Éj, teremtés előtt súlyos sötétség,
Csillagtalan, csöndszülte sötét ég:
Nincs szó, nincs ige - csend honol a tájon.
Csak ne lenne... Ó, csak ne marna ily fájón!

Hitszavú orkán kél, de elfúl a néma zajban.
Bár ne halna el körött minden olyan halkan...
Lenne még egy kis szellő, egy parányi kósza,
Egy, mely a kacajt és szeretetet horgozza.

Lenne még egy...! Egy igaz, messiási zefír,
Egy jó szó, mely ezer szívre lenne ír...
Utolsó utáni lehetőség, egy végső -
Megváltó ajkáról szakadt szó, hogy még nem késő...
 
Életed Kincse


Arany csillám. Neonfény.
Fület tépő visítás kél
a nap. Felharsanó sírás.
Sírt ás
a halál-
S újra jő a sötétség.
Tán emészt a kétség?
Hangok. Színek. Élet.
Élek?
Félek! - Múlnak
az évek...
Útra kélő kacaj;
S mint a karvaly
a boldogság belédmar.
Örök nyom. Az érzés
lelkedbe ég, sosem vész
el? Higgy.
Szeress,
Szeresd az Életet!
Bút majd Szava feledtet.

Fölötted a csillagod.
Hozzád beszél, nem hallod?
Félnél még? Kételkedsz.
Érzem,
kételkedem.
Megszólít a Boldogság:
Csillag! Gátad képzelt fogság.

Mert mit végig kerestél
lásd meg ott: a lelked mélyén.
Élne még
a Tűz? Fagyott
a vér benned.
És hol nincs bent
s kint se
Ott lesz Ő: életed Kincse.
 
A magyar bárdokhoz
(avagy a fogadós lánya ismét pirongat)




Hja, ti búskomor bárdok!
Ide nézek, s megint mit találok?
Ez siratja a világot, fonnyadtat,
A másik olyant kér, mi nem adathat...

Megint csak a bánat, gyászmise!
Hát nem vagytok különbek ti se?
Kik lelket adnak lelkemnek,
Másszor pennát búnak szentelnek?

Nem csak én pazarlom a szót
Olyanra, ami lesz, van és volt?
Nem csak én kesergek azért,
Amit bármikor megadhat az ég?

Ó, boldogtalan boldogok!
Nézzétek, ha nem látjátok:
E dalnokba, kinek ölébe simulok,
Minden panaszszót beléfolytok.

S áll-e ajkunk sopánkodásra?
Gondolunk-e semmis bármi másra?
Kell-e nekünk több a csóknál?
Mely vigaszt többet nyújt a szónál.

Te kedvese vagy, s ő kedvesed?
Együtt szavaljátok a siratóéneket!
Mily szép pár, mily mesebeli -
Bármely gnóm vagy lidérc irigyelheti...

Kánon, egymást lágyan túlharsogó
Melankólia csak a sok kelletlen szó.
Miért jajongtok? Mire fel a bú?
Ismét vers és világ is szomorú?

Tedd le pennád, kedves Húgom:
Szavad ékes-szép, de fekete korom.
Tedd le pennád, Verbálmessiás:
Most nem kell a borús prédikálás.

Ne szóljon most a vers, ha nyög szava.
Mert nem ez - ó, nem! - a verselés legjava.



Elfi
 
Szürke bohóc



Szürke bohóc tekint egyedül,
némán léptet s érzi - megkergül.
Girbe-gurba furcsa világ
mellényén két szürke virág.

Keres egyre, mit óhajt hát?
Édest, sósat, gyémánt kristályt?
Jámbor szellő, nézzen csak rá:
szürke bohóc, ki tudhatná.

Fürge üres táncot lejt
némán, furcsán, egyedül.
Érzi már mit félve sejt
erdőn-mezőn keresztül.

Hold nővéred figyel fentről
Ezüst udvar veszi körűl.
Csodálkozva tekint le Rád,
Mi lelte e balga királyt?

Mért vagy Szürke? Bohóc!
- Értelmetlen minden szó.
Vörös, bíbor, hol maradna
ha színtelen szomorú elmarja?

Jaj, te bolond, tudatlan!
Akaratlan teszed tönkre
mindazt, mit létrehoztam;
Terád bíztam minden jót s szépet

S egyetlen szent küldetésed,
hogy mosollyal teljen büszke léted.
Bút vigyél és színt hozzál
Gyermek-kacajt fakasszál.

Szegény szürke bohóc alak
Kemény, fagyott ábrázatán
szürke szem, mint beton falak,
Könnyektől csent csillanás.

Sokezer év elmúltán
remél-e, vagy nyugszik már?
Fagyott teste immáron holt
Itten élt a szürke bohóc.
 
 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 |
Nézet:
Kérdések | Vélemények | Egyéb | Szavazások

A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2020
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.
A fórumban történő hozzászólások valóságtartalmáért, minőségéért semmilyen felelősséget nem vállalunk.