| | | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | |
4. nap (a 3. nap történései):
Ma reggel a mamám megkérdezte olyan furcsa képpel, hogy miket csinálok én minden áldott nap azzal a banyával. Szó szerint ezt mondta arról a kedves néniről! Én meg csak néztem rá, nem hittem volna, hogy ő sem szereti a nénit. Megkérdezte még egyszer, de én arra sem válaszoltam, erre meg lekevert nekem egy pofont, és csak úgy kisétált a szobából, hogy igyon egy kis rémes ízű valamit, amitől mindig jó kedve lesz. Nagyon mérges lettem rá, ez csúnya dolog volt tőle.
Nem sokkal ezután elmentem a nénihez. Kopogtattam háromszor is, de a néni nem akarta kinyitni az ajtót. Körülnéztem a ház körül, de nem volt sehol senki. Tehát leültem és elkezdtem nézni azokat a furcsa libákat. Tulajdonképpen semmi különbség nem volt a falusi libákhoz képest, persze a tollszínükön kívül. Ugyanazt ették és itták mint a fehértollúak. Azt hittem, hogy ez az a boszorkányságféle, amiről a falusiak beszélgetnek. Kár, hogy nem tudom mit jelenet az hogy boszorkány.
Egy jó ideig nézegettem őket, majd megjelent a néni az erdőből egy nagy kosárral a kezében. Odaszaladtam, és segíteni akartam neki, de nem akarta, félt, hogy kiborítom a kosárban lévő gombákat, és különféle füveket. Máskor engem küldd el az erdőbe , hogy én hozzak növényeket, tehát nem értettem miért hozott most ő.
Miután bementünk a kunyhójába, megmutatta nekem azokat a gombákat, amik nem is gombák voltak. Azt mondta, hogy valami sárkány nevezetű állat, gyerekétől vette el ezt a torokmandulát. Magamban véve rossz néven veszem, ha elveszik egy gyerek játékát vagy ennivalóját, még ha ilyen furcsa gyümölcsről van szó. Egy kicsit pirosas volt, és nem kemény, hanem puha mint a békacomb, amivel néha a néni megkínál engem. És mindenféle szálak voltak rajta. Nagyon szeretem a mandulát, de ezt nem volt kedvem megenni. A néni azt mondta óvatosan vágjam föl ő addig begyújt. Csakhogy amikor belenyomtam a kést a mandulába az szétesett. Nagyon szégyelltem magam, szóltam a néninek, hogy kész és gyorsan kimentem fát hozni.
Amikor visszamentem a fadarabokkal, a néni nem látszott mérgesnek, és nem szólt semmit. Rádobtam a tűzre a fákat, ami fölött már ott volt az a nagy kübli. Belenéztem és láttam hogy ott fő a mandula azokkal a füvekkel együtt. Felkaptam a fakanalat és elkezdtem volna kevergetni, de egy nagy bumm lett azután, hogy belenyomtam.
4. nap:
Amikor kinyitottam a szememet a nénit vettem észre. Most is az ő kunyhójában voltam, ő épp a kübli fölött állt és kevergette a benne lévő trutyit. Majd észrevette, hogy felébredtem kivette egy adagot abból ami a kübliben volt és rányomta a homlokomra. Csodálkoztam, hogy mért kell segítenie. Mondjuk a fejem nagyon fájt és viszketett is mindenem. Hirtelen a néni elkezdett hozzám beszélni:
-Már féltem, hogy örökké aludni fogsz, de most már látom a szemed fényét. Úgy látom, hogy az agyad teljesen ép maradt, de sok helyen sérültél meg. Gondolom fáj is a fejed, az azért van, mert egy kis bonyodalommal járt az újjáélesztésed. Remélem meg fogod szokni az új testemet.
Annak, amit mondott, abból alig értettem valamit. Mióta van a szememnek fénye? Mi az hogy újjáélesztés? Mért kell megszoknom új testemet? Az utóbbira azonnal rájöttem amikor a fehér a kicsit hosszú fehér hajam a szemembe lógott. Olyan vékony volt, mint a mandulán azok a szálak. A fehér szín meg teljesen furcsa volt. Nekem sötétbarna, ennél sokkal vastagabb hosszú hajam volt. Most meg fehér és vékony.
De aztán láttam csak, hogy a lábamból kilóg a csont, és a hús cafatokban kapcsolódik hozzá. Végignézve a testemet, az egész rohadt volt. Ezért az a viszketés? A testem mindenhol csont és hús, a ruha el is tűnt. És mért fáj a fejem? Azt nem láttam, bármennyire is kíváncsi voltam rá, bár azt tudtam, hogy az orrom, most nem ott van ahol lennie kéne, mert ott nem volt semmi. Én vagyok a csontember?
Megmozdítottam a lábam és láttam, hogy rendesen működik. A néni végig csak nézett rám, kicsit szomorúan. A trutyi úgy látszik segített valamicskét, mert most már nem fáj a fejem, de a viszketés sem volt már annyira idegesítő, mint eddig. Máris megszoktam az új testemet. Végignéztem a szobán, keresve a kis batyumat, amiben a növényeket, és a naplómat szállítom mindig. Észrevettem az ajtó melletti sarokban, ahová le dobtam még mielőtt a pofámba csapott volna a mandula. De ugyanazt a hat kis követ is észrevettem amit a csontembernél láttam, bár itt most nem volt semmi gömbszerű átlátszó bigyó.
A néni elmondta, hogy most dél körül lehet, és az egész éjjelt átaludtam. Nem tudom, hogy az alvásnál mért fintorgott egyet, de megtette. Azt is mondta, hogy most ne menjek haza, maradjak nála amíg jobban nem érzem magamat, de lehetőleg a házat se hagyjam el, próbálkozzak a tűzgolyós trükkel, járkáljak, pihenjek ha kell. |
Nyeszlett Nyúl naplója
Nem tudom hanyadika van:
Mivel ez az első bejegyzésem, ezért elmondok magamról mindent. Nyeszlett Nyúl vagyok, 9 éves írástudó törpe gyerek. Sokan mondják rám, hogy korcs vagyok, mivel apám egy elf volt, de én anyámnál élek, aki egy tisztességes munkát végez. Hogy mi az pontosan, arról nekem halvány lila gőzöm sincs, annyit tudok hogy este megy el dolgozni és kilestem, valami bordélyház nevezetű épületbe. Én mamának hívom, de sokan a faluban egyszerűen ribancnak, kurvának vagy kis prostinak szólítja. Ott a bordélyházban találkozott apámmal is.
Engem mint mondottam Korcsnak becézgetnek, de az igazi nevem onnan van hogy amikor csecsemő voltam egy nyúl mellett feküdtem, és annál is vékopnyabb voltam. Tulajdonképpen örülök a nevemnek, mert azért jó ilyen vékonynak lenn, bárhova beférek. Meg amikor a törpegyerekek fogócskáznak és sosem leszek a fogó, mert gyorsabb vagyok náluk. Ezért néha laposra vernek, hogy miért azt nem tudom. Van olyan eset amikor csak úgy, semmi nélkül vernek laposra. De hát mit kezdjen az ember ilyen agyatlan tökfilkókkal az ember.
Napközben mindig el kell hagynom a falumat, és elmenni az erdő szélére egy kis kalyibába, ahol egy öreg néni mindenféle egyszerű trükkre megtanít. Mondjuk vicces is volt amikor egy sikeres tűzgolyóbissal fölégettem a néni popsiját! Olvasni és írni is ő tanított meg, főzeteket is kotyvasztani, azokat is megszoktam csinálni, csak nem tudom a néninek minek kellenek azok a löttyök, mert mindig megcsináltatja velem, majd elveszi a kész terméket. Lehet, hogy az éjjelente jövő embereknek adja őket oda, mert nappal velem foglalkozik. Azt nem tudom mikor alszik, de nem hinném, hogy sokat. Azt mondja ez az én fizetésem neki. A faluban sokan csúfolnak is vele mert hozzájárok. Boszinak, és Vasorrú Bábának nevezik őt. Jó, a néni tényleg nem a legszebb, de az biztos, hogy nincsen vasorra.
A mamámmal szinte sosem találkozom, csak reggel látom őt. A nagymama az, aki engem az ágyba küldd minden este, és jó korán felráncigál az ágyból. A néni azt mondta majd megtanít, hogy változtassam át őt békává, de eddig még nem sikerült neki. Az anyukám ágyában alszom, mivel ő nappal alszik a munkája miatt.
Még mindig nem tudom hanyadika van, de legyen ez a második nap, és az előző volt akkor az első:
Ma miután kimentem a törpe bányász faluból ahol élek, és meg érkeztem a nénihez, ő azt mondta, hogy le se poroljam magam, mindjárt kijön és elvisz engem valahova. Míg kinnmaradtam meg néztem újra a néni vörös- és lilatollú kacsáit. A mi falunkban ugyanis csak fehértollúak vannak. Aztán megláttam amint a néni kilép a kunyhójából és rögtön odaszaladtam. Elmentünk a falu határa mellett, és bevitt engem egy olyan helyre, amit ezelőtt még nem is láttam. Sok kőtömb állt ki a földből és faragott írások voltak rajta. Nem tudom ki tudja azokaz elolvasni rajtam kívül, mert a faluban senki sem tud olvasni. Az volt rájuk írva, hogy „Nyugodj békében”. Hogy a kőtömbök mért nyugodjanak békében azt én nem tudom.
A néni odaállt az egyik kőtömb elé, és azt mondta, hogy figyeljek rá. Kis fehér kövecskéket rakott le, majd egy bottal, egy kört húzott köréjük. Aztán fölemelte a fejét, a sírral szemben a kő elé, aztán fölemelte a kezeit, pirosak lettek a szemei és lilás fény jött a kezeiből. A kövek is elkezdtek fényleni, egy átlátszó gömböt csináltak úgy hogy az egyik része a földben volt a széli pedig a kis köveket és a néni kezét érintette. A néni türelmesen lilálta a kezeit, majd hirtelen egy nagyon-nagyon vékony (vékonyabb volt mint az enyém) fehéres-szürkés kéz jött ki a földből. Majd a másik, feje, és szép sorjában, míg végül az egész teste kinn volt.
Nagyon csúnya volt, egy kicsit féltem is tőle. Akkora volt mint egy törpe, de elég vékony volt. A feje meg sokkal nagyobb volt, mint minden mása. Szerintem a néni elméretezte egy kicsit ezt a szürkés fehér izét. Én csontembernek neveztem el, mert minden tisztára olyan volt, mint egy-egy csont. Szerettem volna megérinteni, de a néni nem engedte, azt mondta, hogy az átlátszó gömbhöz nem szabad hozzáérni, mert akkor nekem nagyon fájni fog. Még egy kicsit nézegethettem, majd a néni felkapta a földről azt a fura kinézetű botját és szétütötte a csontembert egyetlen botcsapással. A néni utána azt mondta, hogy majd én is fogok tudni ilyen csontembert csinálni, ha szorgalmasan tanulok nála. |
Jó, csak nem fogtam fel teljesen. 
Na, a lényeg, hogy nagyon örülök, hogy tetszik. Eddig csak jó kritikákat kaptam. Egész kis olvasótáborom van. összesen 8 ember olvassa/olvasta eddig. Most egyébként gyorsan haladok haladok, bár van egy pár oldalas rész, ahova nem tudok mir írni. Megvan, hogy mi történik benne, de csak vázlatosan és nincs sok ötletem. Na, addig is írom, ami utána jön. Most 56 oldal és kb. 220 ezer karakter. Meg van egy dokumentum, ahol azok a jelenetek vannak, amiket előre megírtam belőle, de csak később kerülnek a helyükre. De az csak pár oldal. ja és persze vannak külön jegyzeteim a háttérvilágról. Szóval sok helyet fglal a regény. |
| Próbáltam elmagyarázni, hogy jórészt sehol. Bele beleolvasok a legújabba vagy legrégebbibe aztán azt a kis történetrészt értelmezem, nézem a szépségeit. Szóval azt akarom mondani, hogy nem tudom megítélni a történet átvezetését de mindegyik részlet nagyon jó. Leírásból és jellemzésből főleg és a visszatekintő leírás sem gyenge oldalad szóval nem egy átlagos "amcsisikerhajhászsztori" |
Régebben rendszeresen. De sajna egyre kevesebbszer tudok.  (( |
Hát az írásból nem is lehet megélni.
És kb. mennyit olvastál eddig? |
| Fog az még annyit hízni, hogy állandó kereseted lessz a szervátültetések révén. )) |
| jaj. Vészesen hízik a májam! |
| Sajnos le-le maradok a nettiltásom miatt. Most is már napok óta nem voltam (4-5 napja pár percet) de mikor beleolvasok mindig jó! |
Naná.
Egyébként jó? Akkor örülök. Hol tartasz? |
| Ha majd megjelenik kérhetek belőle egy példányt. Dedikálva. |
| Jó. Igazán tetszik a történet! |
MA végeztem egy kis átalakítást:
A férfi is futott, de ő az életéért. Nem tudta, ki a két idegen, akik rá találtak, de nem akart meghalni. Visszatért belé az élni vágyás. Sejtette, hogy a nyomában van. A különös alak évek óta üldözte őt. Nem tudta miért, de így volt. Egy nap, amikor megtámadták és felégették a családja házát és csak ő és az öreg mestere maradt életben. Azóta üldözte őket az alak. Mestere akkor vesztette az életét, amikor őt védelmezte ellene. Gyűlölte őt, de félt tőle. Egész életét ebben a rettegésben töltötte. Miatta menekült el ide a kietlen pusztába. De most már vissza akart térni. És a part, ahol az idegenek hajója vesztegel már nincs messze.
Ez azután jön, be, hogy a szél tépkedte a testét borító rongyokat és azután folyatódik. |
| Hmm. Ahhoz képest meg nem a legjobb. |
| Ez a vámpír könyvekből van.Nem ő írta. |
Jó, csak finomítani kell. Először is az elejét tisztázni kellene. Hol vagy? Miért vagy ott? Iylesmik. EZ jó lene a kiléted tisztázása elé. Egyébként ezt a törpe személy dolgot enm értem? Egy törpe vámpír? Vagy sima törpe? És írd át, mert így hülyén hangzik. És jöhetne egy kis szobalerírás. Furdal a kíváncsíság, hogy milyen lehet egy vámpír napalija. És a saját kinézeted. elgalább, amikor tükörbe nézel, írdd le! azután a msáodik rész: hogy néz ki ez a Steve?Ja és mitől lesz valaki vámpr herceg? És hogy lehet már valaki uralkodó, amikor még csak félig vámpír?
És a jóslat így túl tömör. Legyen homályosabb és rakj bele ilyet, hogy egykoron, meg hajdanán és hasonló kifejezéseket.
Viszont a stíusod nem mondom megfogott. ez a gomolygás, dötétség, lidérces álmok dolog nagyon király! Írd tovább. |
Nézzétek, nekem is van egy!
Darren Shan:
A végzet ura
1
Elmenekülhettem volna. De nem tettem meg. A vámpírokat megölte egy sárkány. A sárkány lovasa én voltam.
2
-Áhhh! – kiáltottam volna, ha nem lett volna befogva a szám. Felébredtem. Harkat Mulds, a törpe személy állt előttem, ő fogta be a szám.
- Megint ugyanaz? – kérdezte.
- Igen - válaszoltam.
- A nagy sárkányos?
- Az. - Félvámpír vagyok. Hamarosan befejeződik a tisztulás, mely után telivér vámpír leszek. Továbbá vámpír herceg is vagyok. A vámpír hercegek csak hárman vannak, ők a vámpírok vezetői.
- Jókor ébredtél. Megjött Vancha – egy másik herceg. Vancha March, Harkat, és én vadászunk a vérszipolyok urára, összesen négy alkalmunk lesz rá, ebből már hármat elhasználtunk. Ha a negyediknél sem öljük meg, akkor elsöpri a vámpírokat a föld színéről. A vérszipolyok olyanok, mint a vámpírok, csak megölik azt, akinek a vérét isszák, kicsit tovább élnek, mint mi, vámpírok (mi kb.: 700 évig élünk), s kicsit lilább a bőrük, mert több vért isznak.
- Vancha! Öregfiú! De régen nem láttam a ronda képedet!
- Köszi Darren. Nem sokat változtál, - még mindig ugyanolyan ronda és büdös, vagy mint régen! – s felnevetett. Kezet ráztunk, megöleltem, majd átmentünk a nappaliba.
- Nagyon rossz volt, March? – kérdezte Harkat, aki a halott negyedik herceg temetésére gondolt.
- De, az volt. De nem erről kell/kéne beszélnünk – a két nőre az ajtóban pillantva
- Na, ebben kivételesen igazad van! – röhögtem fel – Debby, Rolta, ez itt Vancha March, a társunk. Mostantól ő is a kis csapatunk tagja.
- Kitűnő. Van tipped, hogy hol lehet Steve (a vérszipolyok ura), Darren?
- Nincs – válaszolta helyettem Harkat – Darren, mindenre gondoltál?
- Nem – ráztam a fejem – olyan nincs, hogy egy vámpír mindenre gondoljon. De a régi színházban, ahol a Rémségek cirkusza fellép, oda elmehetnénk.
- Igen, oda elmehetünk – akarta Harkat mondani, de nem tudta, mert abban valaki betörte az ajtót. Egy puskagolyó repült felém. Kikerültem. Aztán egy második. Eltalált. Sötétség.
3
Köd. Sötétség. Valaki fölém hajol. Valamit motyognak. Egy elkeseredett arc. Köd. Gomolygás. Lidérces álmok. Sötétség.
Pofozgatnak.
- Hagyd abba! – motyogtam. Vér. Gomolygó füst. A sárkányos rémálom.
Felébredetem. Körülöttem nincs senki. Egy cellában vagyok. Valaki belép, Steve, a vérszipolyok ura az.
- Lám, lám, lám. Darren Shan. - egy tükröt rakott elém. Szőrösebb voltam, mint valaha.
- A francba, a tisztódás! – gondoltam - telivér vámpír lettem. Gyorsabb, erősebb lettem, azonban nem mehettem a napra.
- A foglyom vagy. De, én nem hagyhatlak így. Vagy én öllek meg, vagy elbukok. Párbaj lesz. Csak te és én. A fegyvered a sarokban van. – odafordultam, s láttam a kardomat. A telivér vámpírok gyorsabbak, mint a félvámpírok, vagy a félvérszipolyok (Steve is az). Villámgyorsan odakaptam, s a mellkasába dobtam.
- Ez nem lehet. – hörögte- Te nem ölhetsz meg! Főleg nem így! – és
- meghalt.
Kimentem a cellából. Megöltem minden embert, minden vérszipolyt, aki az utamba került. Mindenkit, még a vámpírokat is, ha az utamba álltak. Vancha March, a barátom, megpróbált az utamba állni. Őt is megöltem.
A mesterem, MR. Crepsley jóslata (miszerint, ha a gyűlöletem hajt majd Steve ellen, akkor én magam is olyan, sőt rosszabb leszek, mint ő.). A vámpírok meg fogják támadni az emberiséget, de az ellenük vívott harcban mind a két faj ki fog pusztulni, mert a vámpírok kiirtják az emberiséget, de így a vámpírok nem tudnak majd mit enni (vagy talán inni), majd ők is meghalnak. Csak egy-két helyen maradnak meg emberek, csak vámpír marad életben, Seba Nyle, aki viszont már így is a legidősebb vámpír. Hamarosan ő is meghal, de marad utána egy utód, akit én véreztem meg, Darius Leonard, én a nagybátya vagyok, mert ő a húgom és Steve Leonard fia. A vámpírokra csak a lelkek tava fog emlékeztetni, ahol én egyszer már jártam, de ez nem ide tartozik. Csak egy kopár síkság, erdők, egy-két vadember, egy pár ember szekta, a vámpírok vérköve, és Darius fog fennmaradni.
4
- Ébredj, ébredj! Egy halk hangot (talán éneket?) hallottam:
Halld a szavam,
Te félvámpír halandó,
Jer vissza ebbe a világba,
Mert létezésed itt állandó!
Lélegzel, élsz,
A szíved sem állt meg,
Messzire mész,
Ébredj hát, mert itt nem felednek!
Ilyesmit hallottam, majd felébredtem. Megláttam valakit. Vanchát.
- Vancha! Hát te nem haltál meg? Hisz megöltelek... De jó, hogy látlak!
- Gondoltuk, hogy rosszat álmodtál, mert egyfolytában sikítottál... – hát csak álmodtam... De jó! ÉL! ÉL! Nem öltem meg senkit! - De, hogy ennyire! – folytatta Vancha - Gondolom tudni akarod, hogy mi történt. Vérszipolyok támadtak meg minket. Egy-két puskagolyót még kikerültél, de aztán eltaláltak. Elájultál. Próbáltunk felébreszteni. Végül, két nappal később, most, felébredtél. A támadókat megöltük. Le kellett téged fogni, mert még a végén kárt tettél volna magadban. Röviden ennyi. De most aludj.
- De... – kezdtem, de Debby félbeszakított - ... Neked aludnod kell. Aludj, vagy Harkat leüt. Jó éjt!
Hát, csak álmodtam. Jó ezt tudni, bár gondoltam, hogy képtelenség, hogy én megölöm Vanchát.
- Várjunk csak? De ki kántált? – kérdeztem – Evanna, MR. Tiny (Desmond Tiny, közismert néven Destiny, azaz végzet) lánya. Örült, hogy életben lát. De aludj most.
- De – kezdtem volna, de leütöttek...
Vége |
Nem ment el végig:
Alig néhány perccel később meglátta a barlangot. A tűz még parázslott odabent. Belépett. Rögtön látta, hogy akit keres nincs itt. De abban is biztos volt, hogy ez a szálláshelye. Régóta figyelte már. Ismerte az életjeleit. Itt minden szikrázott a nyomaitól. Hová mehetett? Bár ez nem is volt fontos. Az alak követte. Érezte a nyomait. Más nyomok is voltak mellette. Olyanoké, akikkel még nem találkozott. Nem törődött velük. Nem érdekelte más csak a hajsza, amelynek lassan a végére ért. A nyomok élesek és jól kivehetőek voltak. Néhol még egy kis vér is segítette a tájékozódásban. Gyors volt és tudta, a férfi nem sokkal járhat előtte. Azután hírtelen, mintha elvágták volna, a véres nyomok eltűntek. Elvesztek. Az alak dühöt érzett. Nem az emberi düh volt ez. Nem befolyásolta semmiben. Egyszerűen csak a keserű tudat, hogy félrevezették. A férfi már nincs itt. De meg kell találnia. Különleges szeme most is látta a nyomait. A nyomába eredt. Most már rohant, mármint ha azt, hogy a föld fölött pár centivel elképesztő sebességgel suhant, rohanásnak lehet nevezni. Csak süvített a viharos szelek között, amelyek megtépázták a testét borító rongyokat. Aztán a messzeségben megpillantotta a három távolodó alakot. Hatalmas ugrással vettette magát utánuk. Nem messze mögöttük érkezett a földre. A három alak megpillantotta. Egyikük a férfi volt. A másik kettőt nem ismerte. Rávetette magát áldozatára. Előrántotta kardját és sújtani készült. De a penge útját egy másik állta el. Az egyik ismeretlen állította meg. Türelmetlen volt. Megpróbálta puszta erejével eltaszítani ellenfélét, de az erősebb volt, mint hitte. Hátrább lépett és íves mozdulattal csapott fel. A csapás nem talált célba, de védetlen területet biztosított számára a férfi jobb oldalán. Apró, vékonypengéjű tőre belehasított a másik vállába. A méreg egy pillanat alatt szétáradt a testében. Az alak félrelökte haláltusáját vívó ellenfelét és megindult a férfi felé, akit keresett. Miközben haladt, csak egy pillantást vetett a harmadik felé. Az öregember volt. Nem jelentett veszélyt. De, ha másra nem is volt elegendő az első harcos támadása, legalább időt adott ellenfelének a felkészülésre. Az már kezében két szablyájával állt. Gyors rohamot indított felé, de ismerte annyira ellenfele erejét, hogy nem hagyja magát leteríteni. Mikor a pengéik finoman összecsókolództak, de még testük ereje nem feszült egymásnak, a férfi hátra vetette magát és a saját ereje a másikat is utána rántotta. A férfi egy rúgással átpördítette a feje fölött, majd ugyanazzal a mozdulattal, amellyel a földre vetette magát talpra szökkent és rátámadt földön fekvő ellenfelére. Két szablyája villámgyorsan csapott le, de a csuklyás hárított. Egy rúgás érte a derekánál, mire térdre rogyott. Az alak már ott magasodott fölötte. Újabb rúgást eresztett meg feléje, de ő a kardja markolatával félreütötte a lábát (nem kockáztatta meg, hogy a pengét messzebb vigye a felsőtestétől. A felé csapó kardot eltolta testétől és beledöfött ellenfele gyomrába. Kis szúrás volt ugyan, de elegendő, hogy bármilyen embert meghátrálásra késztessen. Bármilyen embert. De nem ezt a különös és félelmetes alakot. Balkezével rögtön megragadta a férfit. A magasba emelte és a hóba hajította. De neki még esés közben is volt annyi lélekjelenléte, hogy arcon rúgja őt, amit, ha nem tesz meg, a csuklyás minden bizonnyal a levegőben kettészeli. Nagyot puffanva érkezett a földre. Sebe újból sajogni kezdett. Bár a gyógykenőcs, amivel menet közben kenték be, enyhítette fájdalmait, most újból rátört a gyengeség. De nem sokáig foglalkozhatott vele, mert ismét hárítania kellett. Támadója most teljes testsúlyával ránehezedett, miközben kardja nekifeszült az ő két görbe szablyájának. Tudta, hogy esélye sincs ellöknie magától és ellenfele sosem fárad ki. Hírtelen keserű érzés öntötte el. A félelem és a csalódottság keveréke. Itt állt, egy lépésnyire, hogy sokévnyi magány után visszatérjen az életbe és mégis úgy tűnt, hogy ebben a pillanatban kell meghalnia. Miért éppen most kellett utolérnie? Évek óta nem talált rá és éppen most, egy új élet lehetőségének hajnalán? Most nem adhatja fel! Felhúzta a lábát és testének minden erejével nekifeszült a másiknak. Csak egy kicsit tudta ellökni magától, de ez is elegendő volt. A markolattal a fejére sújtott és a pengét belemélyesztette a mellkasába. A csuklyás átfordult a másik oldalára és most végre ő volt felül. Talpra állt ás felkészült, hogy ledöfje őt. Magasba emelte a két pengét és ollóalakban közrefogta vele ellensége fejét. De ekkor követte el azt a hibát, hogy egy percig átengedte magát a győzelem ittasító érzésének. Az alak olyan erővel rúgta hason, hogy hátraesett és lebucskázott egy hóbuckán. De az alján felkecmergett. Most már nem adta fel! Félregurult mikor ellenfele rárontott és hátulról megvágta a vállát, majd, amikor megfordult egyszerűen ráugrott a mellkasára, majd fellépett a vállára és átpördült felette. Pörgés közben, a levegőben két fegyverével összefogta a másik kardját és kirántotta a kezéből majd messzire hajította. De nem állt meg. Most már elemében volt. A mozdulatsort már a csuklyással szemben fejelte be és még a levegőben belerúgott. Ellenfele még mindig nem nyerte vissza teljesen az egyensúlyát, így egy bokáját ért vágás hatására kénytelen volt hátrébb lépni így teret nyújtva a férfinak, hogy belelendüljön a küzdelembe. A gyorsabbnál gyorsabb vágások egymást érték és az alak azon vette észre magát, hogy most már ő védekezik folyamatosan. De várt. Már tudta, hogy ezúttal kemény ellenféllel van dolga. Nem hamarkodott el semmit. Várta, hogy a férfi a fáradtság jeleit mutassa és hibát vétsen. Nem kellett soká várnia. A harcos két szablyájával lenyomta az ő pengéjét, majd hírtelen felrántotta, hogy elvághassa a torkát. És itt volt a hiba! Szabadon hagyta az ő kardját. Megpördült, így a vágások erősebb hátát érték és testével jobbra sodorta a kardokat, miközben ő maga a baloldalon lesújtott. De a hibát ő vétette és nem ellenfele. A férfi számított rá, hogy észre veszi a tévedését és arra is, hogy mivel próbálja majd kihasználni az így szerzett előnyt. Az egyik pengét feldobta a levegőbe és úgy kapta el, hogy azzal hárította a csapást, majd ezúttal ő pörgött és a másik pengével levágta az alak rongyokba csavart fejét. A test lehanyatlott és kékeszöld vér folyt ki a tiszta fehér hóra. A férfi fáradtan térdre hanyatlott. Hosszú évek után végre véget vetett kínjainak. Az alak, aki miatt a világ végére menekült, halott. Ő pedig szabad. Visszatérhet az életbe. Valaha nemes volt. Most ismét megilleti címe. Boldogan felnevetett. Harsányan kacagott. Talán ezért is nem hallotta meg a feléje közeledő könnyű lépteket. A vékony test lágyan mozgott a havon és nem hallatszott a hó recsegése. De lehet, hogy nem is foglalkozott a léptekkel. Nem tudni. Annyi bizonyos, hogy mikor a mérgezett tőr élesen a hátába vágódott már nem nevetett. Kidülledt szemekkel rogyott a hóba. Nagy nehezen a hátára vergődött, hogy szembe nézzen gyilkosával. Az öreg állt fölötte. Kezében az alak elejtett tőre. Sötéten nézett le rá.
- Miért? – A férfi csak ennyit tudott kérdezni.
- Talán azt hitted, hogy csak egyetlen bérgyilkos van a világon? Bárki is akar téged holtan látni, sejtette, hogy ez itt - (itt a ráköpött a földön fekvő fejét veszített testre) – kudarcot vall majd. De én itt voltam helyette. Még a gyilkos szerszámot is itt hagyta nekem – Gúnyosan felnevetett és hátrább lépett.
- Ég veled, bárki is legyél. A halálod valószínűleg senki sem énekli majd meg, bár talán megérdemelted volna. – Azzal otthagyta a földön fekvő alakot, hogy összeszedje másik társa (akit ő bérelt fel testőrének, amíg eljutott idáig) holmija közül, ami még használható maradt.
- A férfi pedig ott maradt fekve a hóban. A halál éppen akkor érte el, amikor úgy hitte visszatérhet az életbe. Ezernyi leölt szörny és harcos után egy öregember végzett vele és annyi dicső tett után a halála a legkegyetlenebb, amelyet egy harcosnak adhat az ég.
Miközben visszaindult a hajójához az öreg még egyszer visszanézett. Valami, eddig ismeretlen érzés hasított belé. Maga sem tudta volna megnevezni. Csak ennyit motyogott maga elé:
- Azért, ha visszatérek talán mégiscsak versbe foglaltatom a nevét. Bárki is volt ő. |
Prince of Persia: The Sands of Time
Erről bezsélt Thingol a költemény elején.
Egyébként szurkoljatok nekem, mert irodalom versenyem lesz! Lécci véleményezzétek az alábbi szöveget (ami egyébként a regényem egyik jelenetének kibővítéséből lett), mert ezzel akarok indulni:
A férfi lassan haladt a hóviharban. Sosem tudta ezt megszokni. Az erős, viharos szél havat és jeget sodort magával. Néhol már-már kibukkant a talaj, ami nem volt éppen megszokott látvány itt, a jeges északon, ahol jó esetben is három-négy méteres hó fedte a felszínt. Másutt viszont a vadul sikongató szelek által hajtott, a levegőben szinte úszó fehér hótömegek végül megunták a hajszát és unottan gyülekeztek hatalmas kupacokba. A férfi gyűlölte ezt. A vihar csak még jobban felkorbácsolta a saját lelkében dúló vihart. Sokkal inkább szeretett végigsétálni a vihar utáni tájon. Ilyenkor elültek a szelek és rövid béke köszöntött be a havas síkságra. A napfény, amelynek gyenge melege itt még egy fűszál életben tartására sem volt elegendő, ezerszeresen felnagyítva tükröződött vissza minden egyes kis hókristályról. A szikrázó és csillogó fényözön, valamint a nyugodt, fehér tenger látványa megnyugtatta a férfit. Ilyenkor igazi lelki béke köszöntött rá. Meglepő volt számára az érzés. Harminc eddigi éve során ritkán volt ideje szemlélődni. Mindig a történések közepén volt és nem tudott megállni, hogy megcsodálja a természet és az ember alkotta csodákat.
Így ballagott a fehér hótömegekkel borított pusztán Aztán híretlen megérezte a szörny jelenlétét. Tudatosan nem hallott és nem látott semmit, de tudta, hogy volt valamilyen áruló jel, mai felhívta rá a figyelmét, még, ha az esze nem is fogta fel, mi volt az. Harcos volt, akit egész életében a küzdelemre képeztek Első mestere is mindig azt tanította neki, hogy még a legképzettebb, legerősebb, legügyesebb és legbölcsebb harcosokat is könnyedén leteríthet egy váratlan csapás. Még, ha akkor nem is vette igazán komolyan ezt a jó tanácsot, életében megtapasztalhatta, mennyire igaza is volt mentorának. Félreugrott, így kerülve el a megtermett yeti támadását. Sokkal találkozott már ezek közül a nagytestű, fehérbundás szörnyeteg közül, és nem egyet le is győzött, ez a példány azonban nagyobb volt mindegyiknél. És fürgébb is! Az első csapást nyomban követte a második és a harcosnak még annyi ideje sem volt, hogy előrántsa a szablyáit. Egy hátra szaltóval növelte a távolságot kettejük között, majd végre előhúzta fegyvereit. Mindkettő gyönyörű, keleti szablya volt, amelyek még a királyok tetszését is elnyerték volna. Az első markolata sárkányt formázott, a széles penge közepébe pedig aranyozott jelek százait vésték. A másik markolatát színtét vésetekkel borították, a görbe penge mentén pedig, hátul egy keményebb bronz réteg futott végig, amely nem csak díszes volt, de a csapások erejét is növelte a pengét pedig apró recés tüskék borították így erősítve a vágásokat. Persze a finom mívű kardok forgatása nagy gyakorlatot igényelt és, aki ezzel nem rendelkezett annak legalább akkora esélye volt rá, hogy önmagát vágja meg, mint, hogy az ellenfelét. A férfi azonban nem volt tapasztalatlan. Sőt, akik találkoztak vele (és persze túlélték a találkozást) mindig is úgy gondoltak rá, mint a legmesteribb kardforgatóra, akit valaha láttak. A görbe kardok, mintha nem is fegyverek, hanem a férfi testének részei lettek volna. Bármikor, bármilyen helyzetben képes volt velük lesújtani. És, ha ez nem lett volna elég teste minden porcikája részt vett a küzdelemben. A lába, a térde, a könyöke, a törzse és a feje. Képes volt tökéletesen koordinálni tagjai mozgását és így a legtöbbet hozta ki magából. Mindez pedig kiváló megfigyelő képességgel, és remek megérzésekkel párosult. Mindig tudta, hová kell lépnie, mikor kell támadnia, és mikor védekeznie. Könnyen megtalálta ellenfelei gyenge pontját és tudta mikor kell lecsapnia rájuk. Kevesen voltak, akik felvehették vele a küzdelmet és még kevesebben, akik le tudták győzni. Most sem esett kétségbe. Bár a yeti nem volt gyenge, még hozzá képest sem, azonban az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nem tudja legyőzni.
Előre vetődött. A szörny lecsapott, de ő egy bukfenccel átgurult a két lába között, ahol már nem tudta elkapni. Megperdült és két gyors vágást mért a yeti lábszárára, majd egy újabbat az ágyékába. A bestia dühösen utána fordult, de a férfi számított a mozdulatra és oldalra hengeredett. Ellenfele azonban gyorsabban reagált, mint arra számított. Törzsből elhajolt és felé csapot, nagy, fatörzs vastagságú karjával. Tudta, hogy nem tud félre ugorni, így felkészült a védekezésre. A feje fölött keresztezte pengét, így próbálva megállítani meg a támadást. Két erő feszült egymásnak. A vadállat ereje és az ember ereje. Végül az ember felülkerekedett a bestián. A yeti meglepődött. Még nem sok olyan teremtménnyel találkozott, aki ellent tudott volna állani erejének és ez a kis mitugrász végképp nem tűnt annak. Nem volt olyan ostoba, mint a legtöbb fajtája béli és egy pillanatig megfordult a fejében, hogy felhagy a harccal. De csak ez pillanatig, azután ismét eluralkodott rajta az állati ösztön. Azonban ez a pillanat épp elég volt a férfinak. Félrelépett, két pengéje pedig belevágott a bestia csuklójába, majd mögötte termett és felugrott. Két karjával körülölelte a yeti nyakát, azután felhúzódzkodott és megvetette lábát a szörnyeteg izmos vállán , majd a fejébe döfött. A bestia örjöngve dobálta magát, hogy levesse hátáról a különös ellenfelét. Most már csak menekülni akart. Féltette az életét. Még egy döfést érzett, ezúttal a vállában. Felnyúlta, de nem tudta elérni a harcost, mert mindkét pengéjét teljes erővel a szörny tenyerébe mélyesztette. Ezzel azonban hibát követett el. Ez ritkán fordult elő vele, de most mégis megtörtént. Valójában azért eshetett meg vele, mert még mindig azt hitte, hogy egy közönsége yetivel van dolga. Egy ilyen közönséges yeti a fájdalomtól visszakapta volna a kezét és többet nem próbálkozott volna azzal, hogy elkapja őt. Ez a yeti azonban másmilyen volt. Minden kínja ellenére odakapott és megragadta a férfi derekát. Ő nem tudott védekez-ni, mert szablyáit magába zárta a bestia vastag bőrrel fedett tenyere próbált ellenszegülni, de a yeti elemi ereje ellen nem tudott mit tenni. Jó pár métert repült, míg végül nagyot nyekkenve ért földet. A háta fájt és tudta, hogy eltört az egyik bordája is, de most nem törődött vele. Tudta, hogy a yeti, már rohan is felé, hogy elkapja. Felpattant és ismét egy hátra szaltóval akart időt nyerni. A trükk azonban nem sikerült, mert a bestia egy ugrással előtte termett és erős mancsának karmival felhasította a bőrét. A férfi testét csak egy erős bőrruha és egy bélélt köpeny védte. Az erős karmok mélyen a húsába hatoltak és a ritkán tapasztalt éles fájdalom átjárta testét. Azonban ebben a kritikus pillanatban sem vesztette el a fejét. Tudta, hogy vissza kell szereznie a fegyvereit. Belekapaszkodott a yeti mancsába és ezúttal visszafelé tette meg az utat, amit az előbb. A szörny válláról a másik karjára ugrott. Végigfutott az oszlopszerű, erős karon és a yeti tenyerénél megragadta a szablyát. Kirántotta a görbe kardokat és a következő pillanatban már ismét a yeti feje mellett volt. A két szablya belefúródott a bestia két szemébe olyan erős fájdalmat keltve, amivel az nem tudott mit kezdeni. A férfi leugrott és várta a vak támadást, amely ellenfele vesztét jelentette volna, de az nem érkezett meg. A yeti, lelkében tomboló haraggal elrohant és alakja hamarosan beleveszett a fehérségbe.
A férfi hosszan nézett utána és mély, tengerzöld szemeiben elkeseredettség izzott.
A csuklyás alakot a hóvihar mit sem gátolta a gyors haladásban. Gyorsan suhant pár centivel a föld felett. Különleges érzékeit sem tompították el a vihar hangja. Érezte az ember életerejének foszlányait. Tudta merre ment és még az erős érzelmeit is érzékelte. Hírtelen megtorpant. A foszlányok egy helyütt megerősödtek és a férfi érzelmei is kivehetőbbé váltak. Megérzett egy másik jelenlétet is. Egy vadállatét. Harcoltak. Az áldozata megsebesítette a szörnyet. A csillogó havon vérfoltok éktelenkedtek. Az ő földöntúli érzéskelésében fényesen világítottak, mint az élet hordozói. Bennük volt, amit tudnia kellett. Érezte rajtuk az elkeseredett dühöt. A biztos halál keltette dühöt. Továbbment. A férfi megsebesült ugyan, de még valószínűleg élt. Nem hibázhatott. Tudnia kellett, hogy bizonyosan meghalt. És neki úgy is örömöt okoz majd megölni őt. Bár sajnálta, hogy megsebesült. Azt remélte, végre ellenfelére találhat benne. Most már nem számít. Így is, úgy is meg fog halni…
A férfi halkan zihált. Már a barlangjában volt. A sebe mély volt, és a vére vörösre festette a havat. Tudta, hogy helyzete reménytelen, de nem félt. Már régóta nem félt a haláltól. Sokszor elgondolkodott már: van egyáltalán értelme az életének? De mindig az élet mellett döntött. Hogy azért-e valóban úgy érezte élnie kell, vagy csak gyávaságból, de így volt. Viszont ha a halál kinyújtotta felé göcsörtös kezet csak ennyit gondolt: ha jönnie kell, hát jöjjön csak! Most sem félt hát. Valójában ezért is jött ide. Nem is tudta, inkább csak érezte, hogy itt majd utoléri a végzete. Nem, nem a teljes életet élt öregek belenyugvása volt ez, hanem egy olyan megkeseredet emberé, aki már nem leli örömét az életben. Végignézett a barlangon, amely otthonául szolgált az elmúlt két hónapban. Nem volt sem tágas, sem különösebben hosszú. Egy kicsit mélyedés volt csupán a sziklában, amelybe még akkor is behatolt a jeges szél, ha tüzet gyújtott. Azután, ahogy feje visszatért eredeti pozíciójába, valami különöset vett észre a szemes sarkából. Kimeresztette a szemét és így már tisztán kirajzolódott előtte két ember halvány, a viharban imbolygó sziluettje…
Alig néhány perccel később meglátta a barlangot. A tűz még parázslott odabent. Belépett. Rögtön látta, hogy akit keres nincs itt. De abban is biztos volt, hogy ez a szálláshelye. Régóta figyelte már. Ismerte az életjeleit. Itt minden szikrázott a nyomaitól. Hov |
1, 2, 3: Igazad van.
4: mi az a SoT? |
| Azt én is tudom, de a rímek nem a legjobbak. |
| Külsőleg jól néz mki, de ez versenek kicsit durva. |
de rímel. a képlete
A
B
B
A |
ez eygrészt nem ide tartozik.
Másrészt: nem rímel
Harmadrészt nagy baromság.
De azért tetszik. )
Amúgy jól tetted, ha SoT-ot vettél, csak majd mondd emg, hogy kell továbbjutni, mert
én elakadtam. |
Nos, igénybe veszem a topicot, írok egy verset.
A török balázs az osztálytársam, egy kicsi gyerek.
A vizer szintén osztálytárs, ő meg egy nagy behemót.
Elmentem harcolni a törökkel,
de nem találtam,
pedig az osztálytársam,
pedig megöltem volna pöröllyel.
Ezért hár elmentem egy 576-ba,
vettem egy PoP: TSoT-ot,
ahol a herceg forgatja a kardot,
S az idő törével vissamentem 1456-ba.
Hunyadi László idejébe,
harcolni a törökkel,
harcolni a törökkel,
De nem találtam törököt, csak Vizert.
De a Vizert nem vertem meg,
Pedig ő harcolni akart,
de montam, h. meg kell néznem a dakart,
így elfutottam, keresve egy tereket.
Má' éppen le akartam csapni a felyét,
- Hé, ez nem is a Balázs!
- De nem is egy Darázs,
s ő egy kefét lóbálva nekem rontott.
- Hé, ez meg akar kefélni!
Ne buzuljá vazeeg,
inkább egy kurvát basszál meg
Alig tudtam lelépni...
Folytatása következik. |
Miért?
WEz legalább ok arra, hogy írjak 2. könyvet. |
| | | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | |
Hírek, változások | Kérdések | Csere-bere | Stratégiák | Versenyek | Lapötletek | Szavazások | Egyéb
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
|
