Vissza a Főoldalra
 
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Hírek, változások
Mi is az a HKK?
Megjelent kiegészítők
Kezdőcsomag szabálykönyve
Teljes szabálykönyv
HKK Kódex
Őslich szabályok
HKK-t forgalmazó boltok
HKK klubok
Lapkereső
Módosított szövegű lapok
Versenykiírások
Lezajlott versenyek
Profi versenyzõk
Hatalom Szövetsége
Hatalom Szövetsége tabella
Nemzeti bajnokság
Versenyszabályok
Versenyszervezőknek
Chat, üzenõfal
Fórumok
Szavazások
HKK találkozó
Legendás cél
Toplisták
Memóriajáték
Memóriajáték - Alfa
Kerátor Műhelye
HKK 20 Puzzle
HKK Puzzle
Beholder Labirintus
Mini-szójáték
HKK Blog
HKK Toborzás
HKK Védnöki Program
AK Archívum
Paklileírások
Írások, novellák
TF és ŐV könyvek
Letöltés
HKK Videók
Gyakori kérdések
Kérdezz-felelek
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Hatalom Kátyái - Tükördimenzió november 23.
HKK - Zén Legendái: Clerebald gyűjteménye szeptember 21.
A pillanat képe
Az alakváltás mesterfokán...
(Túlélők Földje)
Küldd el képeslapként!
... már olyan állatokat sem jelent problémát leutánozni, amilyenek nem is élnek a Túlélők Földjén, vagy élnek ugyan, de még soha senki nem hallott és nem is látott egyet sem.
Nézz szét a galériában!
Beholder Karácsony - Akció! 2019.12.09. - 2019.12.19.
Tükördimenzió lapelemzés – 3. rész
Tükördimenzió lapelemzés – 2. rész
Wastelands online
Próféciák - Zén minikiegészítő

A lista folytatása...
Az eddig megjelent HKK kiegészítők listája
Termékismertető - HKK - Zén 2. expedíciója: Végzetes utazás
Termékismertető - HKK - Zén 2. expedíciója: Szörnyverem
Termékismertető - HKK - Zén 2. expedíciója: Buja dzsungel

A lista folytatása...
Wastelands online (16)
BEHOLDER bácsinak kérdések !!! (6749)
[HKK Piac] Eladó lapok (141422)
HKK kérdés? (44935)
[HKK Piac] Lapokat keresek (28216)
Lapötletek (64295)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Árnyékhold (HKK novella)

Treem letette a tollat, és kinézett az ablakon. A torony, amelyben lakott, a Királydombon állt, közvetlenül a palota mellett, és padlásszobájából beláthatta fél Jalnát. Pontosan a történetíróval szemben, a város határában állt az Ezüstmágusok déli őrtornya, s ha kihajolt volna kissé, a keletit és nyugatit is láthatta volna. Jalna őrzői, a mágustornyok voltak a város legszembetűnőbb épületei. Magasabbra nyúltak minden más háznál - a királyi palotánál is, holott az dombra épült - és karcsú alakjuk még éjszaka is ezüstös fényben ragyogott. Egyetlen madár sem repülhetett be a Namír birodalom fővárosába úgy, hogy az Ezüstmágusok tudomást ne szereztek volna róla, s gondosan kiszűrtek mindent és mindenkit, aki ártó szándékkal próbált bejutni Jalnába.

Treem elfordította a fejét az alkonyi fényben fürdő toronytól, és lenézett a palotát körülvevő udvarházakra. Jalna belső városfala erősen korlátozta a rendelkezésre álló teret, így még a legelőkelőbb nemesek háza is kicsi volt, s alig tenyérnyi kert vette körül. Bizonyára nem volt tudatos az elgondolás, de a szűk és kényelmetlen palotácskákban a főurak csak rövid ideig időztek - csak ameddig a király parancsa Jalnában tartotta őket. Így aztán nem volt idejük, hogy összeesküvéseket szőjenek, viszont vidéki birtokaikon tágas, kényelmes várakat építettek, nagy személyzetet tartottak. Ezáltal a kulturális élet nemcsak Jalnában koncentrálódott, hanem számos gócpontja alakult ki, hiszen minden főúr eltartotta a maga költőjét, a helyi papságot, kolostorokat, iskolákat.

A királyi palota kertje persze hatalmas volt, tele szökőkutakkal, formára nyírott, labirintusszerűen elrendezett sövényekkel, színpompás virágokkal, árnyékos, pihentető lugasokkal. Gyakorlatilag elfoglalta a teljes Királydombot, csak a tetején hagyott némi helyet az épületeknek. Magát a palotát, a király lakhelyét Treem csak akkor láthatta volna, ha teljesen kihajol és kicsit balra fordítja a fejét - ám ez esze ágában sem volt. Pedig ha megtette volna, egész Ghalla leggyönyörűbb épületét láthatta volna. Kecses tornyai, vékony, de erős támpillérei, az óriási, átlátszó vagy színes ablakai, mértéktartó, de szépen kidolgozott domborművei és szobrai, arányos termei, amelyek elvesztették hodályszerűségüket, de megtartották nagyszerűségüket, mind-mind egy új kor, egy békésebb, civilizáltabb idő hírnökei voltak. De Treem - bár igazán csodálta Marilliondi Abarrun, a királyi építőmester művészetét - inkább visszatért írásaihoz és fennhangon olvasni kezdte: "A Namír Birodalom 832. éve minden tekintetben a fejlődés éve volt. A termés jó volt, annak ellenére is jó, hogy az időjárás nem volt kegyes a gazdákhoz. Ám az évtizedek alatt kiépített öntözőrendszer megtette a magáét, megóvott a szárazság következményeitől. Az állatállomány is növekedett, részben a jó termés következtében, részben mert már nem törtek ki olyan járványok amelyek régebben akár egy egész tartomány állatait elpusztíthatták. A parasztoknak többé nem áll érdekükben eltitkolni beteg állataikat - amelyek a fertőzés központjai lehetnének -, hiszen a király kártalanítja őket kényszervágott jószágaikért. Szigorú törvények tartják vissza a földesurakat az önkényeskedéstől, ráadásul nem lehet pénzzel megváltani büntetést. Egy paraszt haláláért még a főrangú nemesek is hosszú éveket tölthetnek Gwyndorban, a királyság legegészségtelenebb börtönében. A parasztok gyarapodása maga után vonta a városokét is. Megnőtt a kereslet a kézműipar termékei iránt, és a jó fekvésű városokban hatalmas piacok alakultak ki. Persze ezen fejlődés nem egyetlen év alatt következett be, hanem évszázadok szorgos munkája során, a hosszú béke következményeként. Mindössze azért kívánkozott ide ez az összefoglalás, hogy megmagyarázható legyen a 832. év kiugróan magas kincstári bevétele. A következő évben I. Ordrell valószínűleg csökkenteni fogja az adókat, hiszen a tartalékok nagyok, és alacsonyabb adórátával is a szükségesnél jóval nagyobb bevételre tehet szert."

- Tökéletes, már-már idilli a birodalom helyzete - mormogta Treem, aztán lecsapta a papírt, és rosszkedvűen kifakadt: - És iszonyúan unalmas!

Rögtön el is szégyellte magát a gondolatért. Hiszen mi mást akarhatna, mint egyhangú, de fejlődést hozó békét? Talán háborút, vért, könnyeket, özvegyeket és árvákat, hogy szenvedésüket kellően mély átéléssel ecsetelhesse krónikájában? Vagy talán udvari intrikákat, örökösödési harcot, hogy elemezhesse, ki kinek a pártjára áll koncot remélve? És mégis, ha utálta is magát érte, akkor sem lelte élvezetét a mezőgazdaság statisztikáinak böngészésében. A birodalomban hétszámra nem történt semmi; néha követek jöttek valamely országrészből, és ajándékokat hoztak vagy a királyt kérték meg, hogy döntsön jelentéktelen vitájukban; időnként bálokat és ünnepségeket rendeztek az udvarban, amelyek talán még érdektelenebbek voltak, mint a vetésterületek adatai. Treemnek megfordult a fejében, hogy el kellene hagynia a királyságot, hiszen bizonyára a namír határokon túl is vannak országok, amelyekben jelentős események történhetnek. Ám a birodalom volt Ghalla egyetlen jelentős szervezett ereje, legalábbis Treem csak ezt ismerte, és nem utolsósorban: ez volt a hazája.

Treem tehát nagy, mélyről jövő sóhajtással elszánta magát, hogy visszatér a krónikájához, és a bevezető után papírra veti a száraz adatokat is. Mielőtt azonban nekiláthatott volna a lélekölő munkának, éles kürtszó hasított az álmos csendbe. Ha elsőre nem is, de másodjára már felismerte a dallamot. Azt jelezte, hogy olyan fontos hír érkezett, amely miatt Ordrellnek meg kell szakítania a vadászatát, és vissza kell térnie az udvarba.

Treem nem sietett, bár tudta, hogy a király azonnal engedelmeskedni fog a hívásnak. Ám az erdő, ahol vadászott, legalább 20 mérföldnyire volt, s ha szárnyai nőnek a lovának, akkor sem érhet ide egy óránál hamarabb. Így mielőtt maga is elindult volna a trónterembe, elrendezte minden holmiját, írásait egy vízhatlan bőriszákba tette némi üres papírral és írószerszámmal együtt. Meg sem gondolva, mit tesz, nyakába akasztotta a táskát, s lassan, komótosan elindult lefelé. Mire leért, már teljesen sötét volt. Az udvari fáklyák imbolygó fényét nem zavarta a Bíborhold - az égitestet nem lehetett látni. Ám ahogy Treem az eget kémlelte, felfedezett egy kicsi, vékony ezüstsarlót. Bár nem volt babonás, akaratlanul is összeszorult a szíve. A sarló a Zaon volt, vagy ahogy az asztrológusok nevezték: az Árnyékhold. Nagyon ritkán jelent meg az égen - a csillagászok szerint rendkívül elnyújtott, s meglehetősen furcsa pályán kering Ghalla körül -, és a közhit szerint minden egyes megjelenése balszerencsét hoz a világra. Persze Treem tudta, hogy mindez ostobaság: az Árnyékhold nyilván számtalanszor látszott az égen anélkül, hogy bármi rettenetes történt volna, valószínűleg észre sem vették. Mégis... Ahogy a vékonyka ezüstcsíkot nézte, és mellette az árnyékos részt, szívébe az ismeretlen jövő borzongató félelme lopózott.

A király hamarosan megérkezett, és azonnal a trónterembe rendelte a tanács tagjait. A hírnököt - egy átlagosnál kisebb termetű, égési sebekkel borított troll férfit - hordágyon hozták elé. A férfi szinte beszélni sem tudott, amíg meg nem jelent Asylum (Ordrell Ezüstmágus tanácsadója) és gyógykenőcsével nem enyhítette a fájdalmait. A hírnököt Karrumnak hívták, a dradri törzs tagja volt, akik a Haddara-hegységben éltek. Szavaiból kiderült, hogy területüket megosztották a gnómokkal, hiszen ők legnagyobbrészt a föld alatt tartózkodtak a bányáikban és föld feletti településeiket a trollok számára teljesen értéktelen sziklákon építették ki. Az egyetlen, amin osztozniuk kellett, a víz volt. Erre igen nagy szükségük volt a trolloknak, hiszen földművelésből és állattenyésztésből tartották el magukat. A Haddara-hegységben azonban nem volt föld feletti forrás vagy folyóvíz, ám annál bőségesebben a föld alatt. Így a trollok számára gyakorlatilag a gnómok biztosították az élethez és az öntözéshez szükséges vizet. Száz és száz éven keresztül minden gond nélkül ment, ám nemrég az összes kút vize elapadt. Kérdőre vonták a gnómokat, de ők tehetetlenül tárták szét a kezüket. A víz néhány nap után visszatért, s a trollok örömmel locsolták szét a földjeiken. Azonban az öröm hamarosan kétségbeeséssé változott. Mindenki, aki csak egy harapásnyit evett a zöldségekből, nemsokára borzalmas gyomorfájásra kezdett panaszkodni, aztán sebek ütköztek ki a bőrén, mintha megégett volna. Most nincs vize a törzsnek. A gnómok adnak ugyan az egészséges föld alatti forrásokból, de az nem elég az öntözésre. A Haddarában kései az aratás, a törzs éhezni fog, ha nem kap segítséget.

- És a trolloknak ilyen csodálatos kenőcsei sincsenek - tette hozzá Karrum Asylumra pillantva.

Az Ezüstmágus a királyra nézett, tekintetükben felvillant az egyetértés lángja. Ha a trollok nem kapnak mihamarabb segítséget, nemcsak ők pusztulhatnak bele, hanem a gnómok is, akikre igen hamar rásüthetik a mérgezés vádját. Asylum rendbe hozta annyira Karrumot, hogy lóra ülhessen, s alig két óra múlva Asylummal az élen egy százfős csapat vágtatott el északra, a Haddara-hegység felé. Hogy miért kellett magának az Ezüstmágusnak vezetnie őket? Nem csupán azért, hogy annyi gyógykenőcsöt állítson elő, amennyit csak tud, hanem mert sejtése szerint nem egyszerű mérgezésről volt szó...

Az út majd másfél napig tartott, hajnalodott, mire megpillantották a Haddara-hegység csúcsait. Ezután Karrum vette át a vezetést, hiszen ő tudta pontosan, merre lakik a törzse. Ám hamarosan már ő sem ismert a tájra: a jól ismert utakat hatalmas kövek torlaszolták el; a gnómok tornyai, melyek egyfajta útmutatóként szolgáltak, most csonkán, felismerhetetlenül álldogáltak. Távolról csatazaj hallatszott, de mire a kis csapat átvergődött az akadályokon, a harc szinte már be is fejeződött. Nem voltak győztesek, csak vesztesek: a gnómok visszahúzódtak tornyaikba és barlangjaikba, de számos halottjuk maradt a csatatéren - akárcsak a trolloknak. Ők ugyan nem tértek vissza falvaikba, továbbra is egy hatalmas, zárt sziklaajtó előtt gyülekeztek, de szemlátomást lehanyatlott harci kedvük. Karrum dühösen kezdte volna megkeresni a falvak vezetőit, hogy felelősségre vonja őket az esztelen pusztításért - mert az tisztán látszott, hogy a trollok kezdték a harcot -, de Asylum inkább a kezébe nyomta a magával hozott kenőcsöt és arra kérte, adja oda a falu sámánjának. Ő tudni fogja, mihez kezdjen vele. Asylum ott állt a csatatér közepén, és értetlenül csóválta a fejét. Nem volt nagy véleménnyel a trollokról, már csak származása és neveltetése miatt sem, de nem hitte volna, hogy ilyen könnyű őket belerángatni az öldöklésbe. A fehér - most már vörös vérrel befröcskölt - kövek között egyetlen gnóm holttest sem volt, bár jó páran haltak meg itt. Ám a hegylakók alighanem minden áldozatot gondosan visszacipeltek járataikba, miután újra működőképessé tették az óriási sziklaajtót. Épp ez, az óriási sziklaajtó bizonyította, hogy furcsa erők dolgoztak itt, hiszen a hatalmas kaput még az iszonyú trollok sokasága sem tudta volna betörni. Az ajtót erős varázs védte, csupán ahhoz, hogy semlegesítsék, jelentős erőre volt szükség, ráadásul még meg is kellett mozdítani a többtonnás sziklatömböt. De ha mágus nyitotta ki az ajtót, miért nem robbantotta egyszerűen be?

Asylum töprengéseit Karrum falujának sámánja zavarta meg. A férfi nem igazán látszott a szellem emberének, s hamarosan kiderült, hogy egy személyben ő a falu kovácsa is. Kezében ősi és hatalmas, az Ezüstmágus számára felismerhetetlen fegyvert tartott. Ám első szavai rögtön jelezték, hogy talán ő van a leginkább tisztában a falusiak közül azzal, hogy mi is történt. Pontosan ugyanúgy szemlélte a hatalmas sziklaajtót, mint az Ezüstmágus, és halkan dörmögte:

- Sosem tudtuk volna betörni ezt az ajtót. Azt meg nem hiszem, hogy a gnómok tárták volna ki előttünk.

Asylum a kovácshoz fordult, felnézett a durva arcra.

- El tudod nekem pontosan mondani, mi is történt itt?

- Persze. Karrum, gondolom, már elmesélte a vizet... Mindannyian egyre rosszabbul lettünk. A sebeink égettek, viszkettek egyszerre, s ahogy súlyosbodtak a fájdalmaink, úgy lettünk mind dühösebbek. A végén már nem tudtuk türtőztetni magunkat, képtelenek voltunk gondolkozni. És egyszer csak ott találtuk magunkat a Nagy Kapu előtt. Meredten, tehetetlenül bámultuk, és szitkokat szórtunk a gnómok fejére. Nem emlékszem, hogyan nyílt ki az ajtó, de betódultunk rajta. Számos halottunk és talán sebesültünk is még mindig ott van... A kicsi népnek sikerült visszaszorítani bennünket: a szűk, homályos folyosókon előnyben voltak és varázslataik jól működtek a számukra otthonos környezetben. Ám az ajtót nem tudták azonnal becsukni mögöttünk. Hullák és sebesültek torlaszolták el a nyílást és időbe telt, amíg sikerült megtisztítaniuk. Addig idekinn folyt a harc, amelynek te is láthattad az eredményét. Végül sikerült újra magukra zárniuk a sziklát, s mi idekinn álltunk csalódottan és értetlenül. Bár sokan ostoba és agresszív népnek tartanak bennünket, nem vagyunk sem egyik, sem másik. Nem támadunk ok nélkül, és előbb-utóbb arra is rájövünk, ha manipulálnak minket.

A sámán Asylum titkos gondolatát mondta ki.

- Arra is van ötleted, hogy ki lehetett?

A troll megrázta a fejét. Asylum bátorítólag a karjára tette a kezét, és elküldte, hogy foglalkozzon az övéivel. Neki be kellett jutnia a gnómokhoz, hogy hallja a történet másik felét is. Nem volt nehéz: a gnómok kinyitottak neki egy kisebb mellékajtót, amikor megbizonyosodtak arról, hogy a férfi a király követe. Asylum - elf lévén - nem érezte jól magát a hegy gyomrába épített városban, még akkor sem, ha a gnómok kiváló építőművészete és a mesteri világítás szinte elfeledtette a fölötte tornyosuló kőtonnákat. A gnómok legalább akkora veszteségeket szenvedtek, mint a trollok. Hiába használtak varázslatokat, ellenségeik elemi ereje majdnem legyőzte őket. Asylum szigorú kérdéseire válaszolva persze tagadták, hogy bármi részük lett volna a kutak megmérgezésében. Idegent sem láttak a hegyekben, pedig föld feletti őrtornyaik révén mindenről értesülhetnek. Amikor a mágiára terelődött a szó, akkor már nem volt olyan egyértelműen tagadó a válaszuk. Erre érzékeny nép lévén érzékelték a mágia különös koncentrációját egy ponton, de nem láttak senkit a környéken. Így rejtélyesnek, de lényegtelennek tartották a jelenséget. Asylum kihívta a gnóm város vezetőjét a trollok közé, és a mágus vezetésével megkezdődött a béketárgyalás. A legnehezebb kérdést, a vízét az Ezüstmágus oldotta meg: leoldotta az átkot a kutakról. Miközben semlegesítette a varázslatot, gondosan megfigyelte jellegét, ahogy azt a helyet is alaposan tanulmányozta, ahol a gnómok a mágiakoncentrációt érzékelték. A hegységben lakóknak nem árulta el, milyen következtetésekre jutott, mindenesetre mihelyst újra teljes lett az egyetértés a Haddara-hegység népei között, Asylum elhagyta őket. Útközben mentális üzeneteket küldött szinte minden égtáj felé, s mire visszaért Jalnába, az Ezüsttanács teljes létszámban várta.

Az Ezüstmágusok sosem tartottak fenn hierarchikus szervezetet, mégis automatikusan kialakult egy vezető testületük, az Ezüsttanács. Létszáma változó volt attól függően, hányan voltak olyan erősek és intelligensek, hogy a többiek befogadják őket - és hányan akartak egyáltalán tagok lenni. Akkor éppen nyolc mágus - öt ember, egy elf, egy gnóm és egy árnymanó - alkotta az Ezüsttanácsot. Igazi hatalma nem volt, ahogy igazi vezetője sem; mindössze tagjai tekintélyében nyilvánult meg az ereje. Ám hallgatólagosan elfogadták a tanács fejének Asylumot; talán a kora, talán I. Ordrell mellett betöltött tisztsége miatt esett rá a választás. Asylum már tudatta velük, miért hívatta őket, s mire odaért, javában vitatták az eseményeket. Ha nem is vonták kétségbe, hogy valaki mágikusan közreműködött az incidens kirobbantásában, egyikük sem látott különösebb veszélyt az esetben. Jobbára meg voltak győződve arról, hogy egy bosszúszomjas gnóm, akit esetleg kitaszítottak a közösségből, felelős a vérontásért. Nord, az egyik ember varázsló volt az, aki leginkább hangoztatta ezt a véleményét, s lassan meggyőzte az egész tanácsot - Gnarripollin, a gnóm máguson kívül.

- Sosem jártam a Haddarában, egyetlen gnómot sem ismerek onnan, de nem hiszem, hogy erre bármelyikük képes lenne. Mi gnómok utáljuk a háborút. Építeni szeretünk, létrehozni tárgyakat, épületeket, amelyekben elgyönyörködhetünk, hogy aztán megunva őket még szebbet, még tökéletesebbet alkossunk.

- Tehát beismered, hogy romboltok is! - csapott le Nord Gnarripolli a gnóm egyetlen félreérthető szavára.

- Csak azért, hogy valami szebbet, jobbat építsünk helyette - védekezett a gnóm.

- Mi a jobb és a szebb? Ez már csak szemlélet kérdése! Egy lépésnyire vagytok attól a hadvezértől, aki azért támad meg egy békés országot, hogy ott az ő szempontjából jobb rendszert vezessen be!

Gnarripolin elképedve nézett Nordra, megdöbbenésében csak némi hebegés után jutott szóhoz.

- De mi sose bántanánk másokat! Épületekről és tárgyakról volt szó!

- Ugyan! Láttam én már gnómot, aki utcakővel próbálta szétverni valakinek a fejét, mert elrontotta kedvenc gépezetét. Ne próbáld bemesélni nekem, hogy szent nép vagytok, akiknek fejében sosem fordul meg egyetlen becstelen gondolat sem!

- Mindenki azt feltételezi másokról, amire ő képesnek tartja magát - válaszolt egy kis szünet után a gnóm. Ennyi kellett neki, hogy megrendszabályozza egyre forrósodó vérét.

Asylum nem szólt bele a vitába, kissé félrefordított fejjel, elgondolkozva nézte Nordot és Gnarripollit, aztán a tanács többi tagját. Csak akkor kezdett beszélni, mikor végre elcsendesedtek.

- Meddő a vitátok, barátaim. A vizet elátkozhatta egy gnóm varázslócska, talán a sziklaajtót is kitárhatta a gnómok előtt, de aligha készíttethette el azt a szerkezetet, amelynek nyomaira ráleltem.

A mágusok érdeklődve várták, mire akar Asylum kilyukadni. Ilyesmi nem szerepelt az üzenetében.

- A szerkezet körülbelül akkora lehet, mint egy homokfutó lovak nélkül. Kicsit körülményes lehetett a hegyekbe szállítani...

- Kivéve, ha ott helyben fabrikálta össze egy gnómocska - szúrta közbe Nord.

- De aligha okozott nagy gondot az összeállítójának. - Asylum úgy beszélt tovább, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást. - A szerkezet nagy része jakfából készült. Mikor odaértem, még erősen lehetett érezni jellegzetes illatát. Ezt rakjátok össze azzal, hogy a trollok iszonyú szenvedésen mentek keresztül, és a csatában jó néhányan meg is haltak. Az Ezüstmágusok döbbenten néztek az elfre, s percekbe telt, mire egyikük, Gnarripolli meg tudott szólalni.

- Még én sem tudnék elkészíteni egy brakkarát! Mindig azt hittem, hogy nem is lehetséges, csupán elméletileg létezik a lehetősége.

- Te nyilván nem folytattál erre vonatkozó kutatásokat, de hogy mindegyikünk pontosan tudja, miről is van szó: a brakkara egy olyan eszköz, amely érzékeli a szenvedést és mágikus erővé alakítja át. Nagyon nehéz ellenőrzés alatt tartani; a brakkarában felgyülemlő energia könnyen kitörhet és elpusztíthatja a használóját. Az, aki a Haddarában használta, még mindig életben van. Ráadásul meggyőződésem, hogy azért csinálta az egészet, hogy lássa, mekkora a brakkara hatékonysága, ha csak szenvednek körülötte, és mekkora, ha sokan meghalnak.

A tanácsteremben hangzavar tört ki, heten próbálták egyszerre elmagyarázni, miért lehetetlen a brakkarát elkészíteni, és miért őrültség használni. Ráadásul a nevén és az anyagán kívül nem is lehet tudni róla semmit, a készítéséhez szükséges rítusok rég elvesztek. Mikor a mágusok lecsillapodtak, valaki végre feltette a kérdést:

- Azt gondolod, hogy egyedül, tanítás nélkül elérhetett egy ismeretlen mágus olyan szintet, hogy képes legyen elkészíteni a brakkarát? Ellenőrzésünk alatt tartjuk az egész birodalmat, feltűnt volna egy ilyen tehetség! Átvettük volna a nevelését, és eszébe sem jutna ilyen gonosz dolgokra használni a mágiát.

Asylum sóhajtott, és a beszélő, Erdrin vállára tette a kezét.

- Túlságosan naiv vagy, barátom, ha azt hiszed, hogy csak azért, mert Ghallán béke van, nem munkálkodhatnak a mélyben sötét erők. És az is lehet, hogy felfedeztük azt a tehetséget, lehet, hogy bevettük magunk közé, hogy mi adtuk a kezébe az erőt, amelyet most a világ ellen fordít.

- Nem hiszem, hogy igazad lenne - fordult el Asylumtól Gnarripolli.

- Talán ismersz olyan nagy hatalmú varázslót, aki nem az Ezüstmágusok nevelése? Erdrin helyesen mondta: mindenhonnan összeszedjük a tehetségeket, nehogy a gonosz kezére jussanak. Akkor sem habozunk, ha már elkéstünk: gyökeresen tépjük ki a gyomot Ghalla békés kertjéből. De mi is tévedhetünk... És a brakkara egyetlen ismert leírása, amely támpontot adhat - ha pontos instrukciókat nem is - az elkészítéséhez, az Ezüsmágusok jalnai könyvtárában található.

- Ez nem bizonyíték! - kiáltotta Nord. - Ezer más helyen hozzáférhetett az adatokhoz.

- Csakhogy az a bizonyos kötet eltűnt a könyvtárból. Ellenőriztem. A tolvajnak valószínűleg szüksége volt a rajzra, nem merte lemásolni, nehogy egy apró részletet is eltévesszen. És rajtunk, Ezüstmágusokon kívül ugyan ki más férhet a könyvtárunkhoz?

A csend éles volt és bántó. Asylum érvelését nehéz lett volna megcáfolni. De azt beismerni, hogy az Ezüstmágusok közül valaki ilyesmit tegyen...

- Az már előfordult, hogy egy Ezüstmágus ostobaságában és elbizakodottságában vészt hozott Ghallára... Hisz mindannyian emlékeztek az Inváziós Háborúra és a Kitaszítottra. De ez... - Gnarripolli felemelte a fejét és végignézett a többieken. Ugyanazt a hitetlenséggel párosuló fájdalmat látta rajtuk, melyet ő is érzett.

A tanácskozás eztán hamar véget ért. Minél hamarabb ki kellett deríteniük, ki készített brakkarát és nem volt más ötletük, mint hogy felosszák a birodalmat maguk között, és végigjárják az ottani varázslóiskolákat. Asylum csendben nézte, hogyan vitatkoznak a területek felett, és közben az járt az eszében: akár közülük való is lehet...

Asylum nem is tudta, mennyire igaza volt. Nord komor gondolatokkal fejében hagyta el a tanácstermet, akárcsak a többi hét Ezüstmágus. Csakhogy egészen más miatt volt dühös mint társai: amíg ők az ismeretlen gonosz miatt szomorkodtak, addig ő Asylumot átkozta magában. Bár számított arra, hogy Ordrell kivizsgáltatja a troll-gnóm összecsapás ügyét, arra viszont nem, hogy maga Asylum simítja el a jelentéktelen konfliktust. A király tanácsadója túlságosan okos volt és ráadásul igen érzékeny: tévedhetetlenül meg tudta állapítani, mely események fontosak és melyek nem. Ha Nord nem gyűlöli annyira, talán még becsülni is tudta volna... De Nordnak nem csupán Asylum miatt fájt a feje. Bár elkészítette a brakkarát és irányítani is tudta, korántsem ért el olyan eredményt, amelyre számított. Jelentős mágikus erő gyűlt fel, olyan sok, amennyivel szinte bármit el lehetett volna érni - kivéve azt, amire Nord oly nagyon vágyott. Szinte mindenki szeretett volna halhatatlan lenni, és az olyan szintű mágusok, mint Nord, igazán közel kerültek ezen vágy eléréséhez. Nord százhét éves volt, de nem látszott többnek harmincötnél - hófehér, vállig érő haja ellenére sem. Ránctalan arca nem volt szép, de éles, értelmes sólyomtekintete, keskeny, de mindig gunyoros mosolygásra kész szája vonzóvá tette. Teste friss volt, és ruganyos - ha nem lett volna mágus, udvari testőrnek is beillett volna. De Nord tudta, hogy mindez csak átmeneti állapot. Ismerte Augur és Haarkon történetét - mint ahogy mindenki, aki az Ezüstmágusoknál tanult -, és egy igen fontos tanulságot vont le belőle: okosabban kell csinálnia, mint Haarkonnak. Az, hogy a brakkara olyan kis hatásfokkal hasznosította a szenvedést és a halált, elkedvetlenítette: ahhoz, hogy annyi varázserőt gyűjtsön össze, amennyi céljai eléréséhez kell, kontinens méretű háborúnak kellene kitörnie...

Ahogy végiggondolta, már tudta is, hogy ez a megoldás: egy olyan háborút kell kirobbantania, amely végigsöpör az egész Namír birodalmon mérhetetlen szenvedést és tengernyi halált okozva. Hamarosan az ellenfélre is rátalált: a Kwasatz-fennsíkon szétszórtan élő varkaudar törzsekre. A Kwasatz-fennsík félkör alakú természetes határa volt a birodalomnak: háromezer méter magasan feküdt és csak egy meredek, megmászhatatlan sziklafal kötötte össze Ghalla többi részével - vagy választotta el tőle. A varkaudarok nomád életet éltek: nem építettek városokat, csak addig maradtak egy helyen, amíg állataik csupaszra nem rágták a földet, aztán odébbálltak. Kézművesiparuk is gyenge volt: egyedül a fémekkel bántak jól, de szinte kizárólag fegyvert készítettek belőle. Erre szükségük is volt, mivel vándorlásaik során gyakran kerültek összetűzésbe a szomszédos törzsekkel. Minden törzsnek volt egy főnöke, aki teljhatalommal és vaskézzel irányította népét. A gödörben élőkkel szemben - így hívták a Namír birodalom lakóit - náluk nők is kerülhettek vezető pozícióba - persze csak ha le tudták győzni a többi jelentkezőt. A főnököt ugyanis bárki kihívhatta, ha a helyére pályázott, de a harc előtt kemény próbákon kellett átmennie, és a legtöbb jelentkező otthagyta a fogát. Ez kellőképp visszariasztotta a nagyravágyókat ahhoz, hogy viszonylag stabil kormányzás alakuljon ki. Ghalla többi népe primitívnek tartotta a varkaudarokat, alig többnek az erdőkben lakozó vadállatoknál, holott alig akadt közöttük, aki szemtől szembe látott volna egyet. Külsejük azonban csak igazolta volna a véleményt: inkább hasonlítottak az emberek rémálmaikban megjelenő démonokra, mint békés pásztorokra. Sokféle testalkatú volt köztük - kinézetük nagyban függött attól, melyik törzshöz tartoznak -, de a nagy, dudoros, sőt, gyakran tarajos fej, az előreugró szemöldök alatt megbúvó kicsi szemek mindre jellemzőek voltak. A vadászvarkaudaroktól eltekintve szinte mindegyikük hatalmas termetű volt, némelyikük majd kétszer akkora, mint egy átlagos ember. Néhányan atavisztikus maradványként farkat vonszoltak maguk mögött a porban, de ez korántsem volt általános. Izmaik, mint az acél, csontjaik, mint a legerősebb kő - igazán harcra, hódításra termett nép, gondolta Nord. Mindössze két apró problémája akadt: a háromezer méteres sziklafal, melyen majdnem lehetetlen volt leereszkedni és az, hogy a varkaudarok csöppet sem akartak háborúzni. Jól elvoltak a maguk kis civódásaikkal, apró összetűzésekkel, amelyekben kiélhették erőszakos természetüket, de nem kockáztatták a törzs létét. Nordnak tehát valami olyasmit kellett kitalálnia, ami egyesíti a törzseket és a Namír birodalom ellen fordítja őket. És most nem alkalmazhatott szemfényvesztést: egy hosszan tartó háborút nem lehet gyorsan múló varázslatra alapozni. Mielőtt tehát Nord elindult volna a Kwasatz-fennsíkra, gondosan áttanulmányozta a varkaudarokra vonatkozó feljegyzéseket. Hamarosan meg is találta, amit keresett.

Hűvös, szeles éjszaka volt; a fák lombja meg-meghajolt, mintha hódolni akarnának a szeszélyes időjárásnak. Az Árnyékhold keskeny sarlója nem homályosította el a csillagok fényét, ám a szél cakkos szélű felhőket hajtott maga előtt. Khaled al Doon sátrában még mindig égett a fáklya, az Ezüst Nyíl törzs főnökének nem jött álom a szemére. Maga sem tudta, miért, de újra meg újra előszedte a réges-régi írásokat és megpróbálta kisilabizálni az elmosódott betűiket. Mint már annyiszor, most sem tudta kideríteni, pontosan mi áll bennük. A varkaudar sóhajtva rakta el a tekercseket, majd intett a szolgájának, hogy távozhat. Ledőlt az ágyára, nyitott szemmel fürkészte a sátorlapon átlátszó felhőárnyékokat. Észre sem vette, mikor aludt el. Szemei előtt régi tekercsek hullottak le, majd megjelent egy fiatal férfi arca. Egy ember arca. Az ismeretlen a varkaudarok ősi nyelvén beszélt, s amit mondott, még azután is nagyon élénken élt a törzsfőnökben, amikor hajnalban felébredt. Khaled al Doon a lováért kiáltott, és néhány perc múlva testőrségével együtt útban volt a Kwasatz-fennsík egyetlen nagyobb kiemelkedése, a Perin-szikla felé. Rajta kívül még huszonhárom törzs vezetője indult el ugyanebbe az irányba. A Perin szikla körül gyülekező varkaudarok gyanakodva figyelték egymást. Az idegen hatalmat ígért nekik, olyan hatalmat, amely már ősidőktől fogva megillette volna őket, sőt, valamikor az övék is volt. De arról nem beszélt, hogy ehhez a többi törzsnek is köze van... Hogy az ellenségeskedés nem fajult harccá, csak annak volt köszönhető, hogy túl sokan voltak. Senki sem mert rátámadni az ellenségére, mert ha győz is, meggyengül, és kiszolgáltatja magát a többieknek. Így hát morogva bár, de békésen várták, hogy az álombéli idegen megjelenjen. Nord nem váratta őket sokáig. Olyan külsőségek - elsötétülő égbolt, villámok, földöntúli ragyogás - között jelent meg, amely kellőképpen hatásos volt, sőt némi félelmet is keltett a jelenlevőkben. Az Ezüstmágus hangja tiszta volt és csengő, ráadásul annyira meggyőző, hogy Khaled al Doon már bánta, hogy nem hozott magával egy sámánt, hogy kiderítse: nem mágikusan akarják-e őket manipulálni.

- Én hívtalak benneteket, aki megzavarta álmotokat, mert le akarom törni rólatok az évezredes semmittevés bilincsét. Hatalmat ígértem egész Ghalla felett, s ne higgyétek, hogy tűnékeny ábrándokat rajzolok elétek, hisz olyasmit ajánlok csak, ami valamikor a tiétek volt. Mit gondoltok, mindig ezen a kietlen fennsíkon éltetek? Mindig marhákat terelgetve vándoroltatok egyik legelőről a másikra? Nincs igazi varázslótok, csak sámánjaitok, akik tűz körül ugrálva ijesztik el a rossz szellemeket, és néha talán megéreznek valamicskét abból, mennyi csodálatos varázslat van a világon! Nézzetek a fegyvereitekre! Hihető-e, hogy ezeket a pompás fegyvereket csak azért hoztátok létre, hogy legelőfoglalókat és marhatolvajokat fenyegessetek velük? Nézzetek magatokra! A pompás izmaitok csak arra valók lennének, hogy megvadult bikákat fogjatok le velük? Biztosak vagytok benne, hogy egyszerű pásztornép vagytok, amelynek nincs más jövője, csak ami a tehenek hasában rejlik?

- Nem!!! - zúgott végig a főnökökön a kiáltás és a mindig nyugodt Khaled al Doon is azon vette észre magát, hogy undorral gondol eddigi, viszonylag békés életükre.

- Én csak azt akarom visszaadni, ami valaha a tiétek volt, amit a bosszúvágyó istenek elvettek tőletek.

A varkaudarok összenéztek. Sosem voltak különösebben vallásosak, s nem sokat törődtek az istenekkel. Vajon miért álltak volna bosszút rajtuk?

- Én nem a mostani, hamis istenekről beszélek, hanem azokról, akik sokezer évvel ezelőtt uralkodtak Ghallán. Valamikor lenn éltetek a többi nép között: hatalmasok voltatok, és félelmetesek. Olyan birodalmatok volt, amelynek minden környező ország behódolt, és busás adókkal próbálta elkerülni haragotokat. Harcos nép voltatok, uralkodó fajta. Ám az istenek között háború tört ki, és a győztesek a Kwasatz-fennsíkra száműztek benneteket, hogy elzárják előletek a hódítás lehetőségét. Aztán megtagadták Ghallát, elhagyták teremtményeiket. Ám ti itt maradtatok és még mindig nyögitek a régi halhatatlanok büntetését. Én viszont megszabadíthatlak benneteket a mérhetetlen súlytól, újra szabaddá tehetlek benneteket!

Nord elhallgatott, és örömmel nézett végig a csillogó szemű gyülekezeten. Biztos volt benne, hogy hallgatni fognak a szavára.

- Azt mondod, szabaddá teszel bennünket. Én azt kérdezem, mit akarsz érte cserébe?

Khaled al Doon hangja ostorként csapott végig az egybegyűlteken, pedig igazán nem volt nagyon hangos. Nord széttárta a kezét.

- Semmit.

- Ha jól értem - mondta az Ezüst Nyíl törzs főnöke -, kiszabadítasz bennünket a Kwasatz-fennsíkról, feloldod az átkot sámánjainkról, mely miatt sosem tudtak igazán közel kerülni a mágiához, segítségeddel elözönölhetjük Ghallát... És ennek az egésznek nem kell megfizetnünk az árát?

- De. Harcolnotok kell, s mire eléritek a célotokat, nyilván sokan fognak elpusztulni közületek. Ez épp elég nagy fizetség a hatalomért.

- Másképp teszem fel a kérdést: Neked mi a hasznod abból, hogy mi feltámasztjuk a birodalmunkat?

Nord összevonta szemöldökét, és úgy tett, mintha nehezére esne válaszolni, bár már az elejétől fogva készült erre a kérdésre.

- A bosszú. De ennél többet nem mondhatok.

Ám ez az egy szó pontosan elég volt. A varkaudaroknál a bosszú szentnek számított, minden valódi vagy képzelt sértés után elkerülhetetlen volt.

- Most viszont én teszek fel egy kérdést neked, tiszteletreméltó törzsfőnök: vajon igazat mondtam-e, amikor a régi birodalmatokról beszéltem. Vagy te talán mást olvastál ki a régi iratokból?

Khaled al Doon kénytelen volt bevallani, hogy valóban lehet így értelmezni a régi feljegyzéseket. Ettől kezdve a varkaudarokkal nem lehetett bírni. Állandóan elmúlt dicsőségüket emlegették, s fogadkoztak, hogy visszaszerzik azt. Nord elérte, amit akart. Hat hónap múlva - miután az Ezüstmágus kitanította a sámánokat, és lerombolta a sziklafal egy részét, hogy kényelmes utat csináljon a seregnek - megkezdődött a háború.

Treem hamarosan rájött, hogy a háborúról írni majdnem olyan unalmas, mint a békéről, viszont sokkal fájdalmasabb. Ha most kellett volna választania, hogy a tartományokból érkezett adókról készítsen statisztikát vagy az ugyanonnan jövő veszteséglistákról, tudta volna, miként döntsön. A döntés azonban sosem a történetíró kezében van. Treem rögzítette, mikor melyik város került a varkaudarok kezére, milyen stratégiát alkalmaztak - ez nem volt különösebben érdekes: a támadók seregei nyílegyenesen haladva falták fel a birodalmat -, és milyen hadmozdulatokkal sikerült visszaszorítani őket. Ez utóbbiról nem írhatott sokat: a Namír királyság most fizette meg a sok évszázados béke árát. A sereg, amelynek oly hosszú ideje nem akadt ellenfele, szétzüllött a semmittevésben. A harc első évében Treem nem adhatott másról hírt, mint visszavonulásról. Ami sikerről hallott, az sosem a királyi sereghez, hanem a helyi lakossághoz fűződött. Szinatot, a Haddara-hegységbeli kobudera kolostort például képtelenek voltak elfoglalni a varkaudarok. Bár igaz, hogy a magas sziklára épült rendház körül viszont minden az övék lett... Hősies, de nagyon szomorú volt Zamrion városának története. A Zam-tenger partján fekvő városka igazán nem volt híres a harcművészetéről, mégis utolsó csepp vérig kitartottak, feltartóztatták az ellenséges sereg rohamát. Amikor már közelinek látszott a vég, Brevion Ezüstmágus életre keltette magát a várost. A fák kitépték gyökereiket a földből, a házak kiszakadtak alapjukból, a leomlott falak kövei maguktól gurulni kezdtek. Bár Zamrionban senki sem maradt életben, a varkaudar seregből sem maradt több hírmondónál. De ez igen keserű győzelem volt. Még a háború kezdete után pár hónappal is voltak olyanok, akik azt hitték, a varkaudarok olyan ellenfelek, akikkel alkut lehet kötni, és azt be is tartják. Beregva azt ajánlotta nekik, hogy vívjon meg a város és az ostromló sereg bajnoka, s e harc eredményét tekintsék a csatáénak is. A varkaudarok elfogadták az ajánlatot és a város bajnoka győzött. Két hónapon belül nyoma sem volt a Beregvának. Az öregeket lemészárolták, a fiatalokat pedig elhurcolták rabszolgának. Hát igen, talán Zamrion jobban járt... Hiszen a varkaudarok rabszolgájának lenni  nem volt  élet, csak egy különösen fájdalmas előtanulmány a pokol gyötrelmeihez.

Treem sokszor feltette azt a kérdést magában, hogy miért nem segítik meg Ghallát az istenek. Elküldték ugyan lovagjaikat, hogy egy-egy fontos pillanatban a namírok javára billentsék a csata mérlegét, de ettől eltekintve mintha nem is léteztek volna. Treem persze sejtette a választ, de mindig keserűség fogta el, ha erre gondolt. A Namír birodalom sok évszázados békéje alatt kezdték elfelejteni, hogy jólétüket és nyugodalmukat nem csak önmaguknak, hanem isteneiknek is, sőt elsősorban nekik köszönhették. Elbizakodottságukban egyre inkább elhanyagolták a szertartásokat, az oltárokon sokszor kialudt a tűz, mind kevesebben álltak papként az istenek szolgálatába. Treem mégis úgy érezte, hogy túlságosan nagy és kegyetlen a büntetés, melyet el kell szenvedniük; s ha az istenek nem lépnek közbe hamarosan, senki sem lesz, ki áldást kérve mondja ki a nevüket...

A háború azt is bebizonyította, hogy az Ezüstmágusok sem mindenhatóak. Treem nem tudta, hogyan, de a varkaudarok között rengeteg varázsló akadt. Nem voltak olyan hatalmasak, mint az Ezüstmágusok, de rettentő sokan voltak. Legtöbbször tizen álltak szemben egyetlen Ezüstmágussal, s hiába volt az akár évszázadokkal tapasztaltabb, lekötötték az erejét, képtelen volt segíteni a seregnek. Végül mégis egy Ezüstmágus mentette meg Jalnát a pusztulástól, pedig a támadó seregben ott volt Nord, aki ekkor már Dornodonnak nevezte magát. De ez később volt, I. Ordrell halála után. Treem lélegzete mindig elakadt egy pillanatra, amikor kedves urának halálára gondolt. Ordrell fiatal volt, és meggondolatlan, nem kellett volna csatát vezetnie. De ő hitt benne, hogy az ő személye összetartja a seregét, sőt megkétszerezi erejét. Halála  viszont teljesen  szétbomlasztotta...  A varkaudarok  hamar rájöttek, ki az a csillogó páncélba öltözött lovag, aki körül a sereg legkeményebb katonái csoportosulnak, és minden erejükkel a király felé törtek. Ordrell nyakát lándzsa járta át, és abban a pillanatban, amikor lefordult a lováról a már-már győztes csata elveszett a namírok számára. A vereség hírére a sereg többi része is szétzilálódott, mindenki menekülni kezdett, többé nem sokan voltak, akik hittek volna a győzelemben. A legrosszabb az volt, hogy Ordrell nem hagyott maga után utódot, hisz még nagyon fiatal volt. Nem volt királya a birodalomnak, nem volt, aki irányítsa még mindig hatalmas szervezetét és seregét. A korrupció virágzott és az intrika olyan szövevényes hálót szőtt az udvarban, hogy abba minden lehetséges királyjelölt belebonyolódott. És közben a varkaudarok vörös zászlós serege elérte Jalnát. Az Ezüstmágusok tornyai még mindig védték a várost, de Dornodon nem habozott felhasználni valamennyit a brakkarában összegyűlt erőből, hogy semlegesítse a védelmi varázslatokat. Ám Jalnában ott volt Asylum is, és körülötte a királyi sereg jelentős maradványai. A háború történetének legvéresebb csatája bontakozott ki Jalna falai alatt, és voltaképp csak Dornodon türelmetlenségének volt köszönhető, hogy a varkaudarok vereségével zárult. A volt Ezüstmágus - hogy gyorsítsa a csata lefolyását - életre keltette a halottakat, hogy újra csatasorba állítsa őket. Ám az alvilágba vezető folyosó Asylum számára is nyitva állt, s ő - bármennyire is undorodott az efféle varázslatokról - kihasználta az alkalmat. A varkaudarok hamarosan betört fejjel takarodtak el Jalna alól, és ezen a ponton megfordulni látszott a hadiszerencse. Asylum - nem törődve bizonyos főurak ellenkezésével - királlyá választatta Eszklepiot, Ordrell nagybátyjának kisebbik fiát, aki alig volt idősebb, mint az előző uralkodó. Mégis kemény kézzel látott neki a tennivalóknak, Asylum tanácsai alapján újjászervezte a sereget, és hamarosan kibomlott újra az ezüst zászló.

Dornodonnak érthető módon nem tetszett a háború folyamatának fordulata, s voltaképp megbánta már, hogy belekezdett. A varkaudaroknak ugyanis erős mágikus támogatásra volt szükség az Ezüstmágusok miatt. Dornodon egymaga nem lett volna képes erre, hacsak nem használja fel a brakkarát. De ő a brakkarát a halhatatlansága eszközének tartotta, és fájt neki minden egyes alkalom, amikor hozzányúlt. Újra visszamélyedt tanulmányaiba, s hosszú hónapokon keresztül nem foglalkozott a háborúval. A varkaudarok a gonosz mágus segítsége nélkül kezdtek visszaszorulni, s sokan jutottak arra a gondolatra, hogy Dornodon becsapta őket. A varázsló valóban csak saját dolgaival törődött, ám végül mégsem ő, hanem Gandor - egyik tanítványa az öt közül - találta meg egy poros könyvben a megoldást. Dornodon iszonyú erejű varázslatokba kezdett, hogy megidézze Krillt, egy rég halott, félisteni erejű varázslót. Nem riadt vissza az emberáldozatoktól sem, és egy tiszta, felhőtlen éjszakán megjelent neki a mágus, s Krill elárulta, amit Dornodon akart. Dornodon felnézett az égre; de ő nem látta sem a csillagokat, sem a majdnem kör alakú Árnyékholdat - lélekben már a halhatatlan istenek között volt. Dornodon természetesen a Zan hollétét kérdezte Krilltől, de elfelejtette azt is megtudakolni, miképp ismerhetné fel. A Gradig-hegység barlangjáig egyenes volt az útja, még Krill kincseskamráját is megtalálta, de a rengeteg csecsebecse között nem ismerte fel a Zant. Azonkívül akadt még egy problémája: egyszer csak felbukkant Asylum. Az Ezüstmágus előtt nem maradt rejtve Krill megidézése, Dornodon túlságosan nagy erőt használt fel hozzá. Azt is hamar kitalálta, mit akart volt barátja az ősmágustól. Egyetlen szó nélkül kezdődött a csatájuk. Rettenetes erőket idéztek, körülöttük kő kövön nem maradt. Régen Asylum könnyen legyőzhette volna Dornodont, de ő most a brakkarából folyamatosan pótolhatta energiáit. Asylumnak nem volt más tartaléka, mint saját teste, az életerejét is feláldozta az utolsó, halálosnak szánt csapáshoz. Dornodon azonban túlélte, és megölte a végsőkig legyengült Asylumot. De még mindig nem tudta kiválasztani a Zant a többi varázstárgy közül. Egy hirtelen ötletet követve, megszüntette a mágiát a teremben. A varázslatnak minden tárgyra hatnia kellett - legalább átmenetileg -, de a Zan kivételes volt, egy kis, csiszolt lencse éppen hogy felragyogott és elszívta a varázslat erejét. Dornodon megmarkolta a kicsiny korongot - szabad volt az út előtte a halhatatlansághoz...

Ghallának még volt egy kis ideje az életre, amíg Dornodon kitanulta, hogyan bánjon a Zannal. A Namír birodalom erejét még lekötötték a varkaudarok. Ha az Ezüstmágusoknak eszükbe is jutott Dornodon, azt gondolták, elég lesz a háború vége, a győzelem után elkapniuk. De annak a háborúnak nem voltak győztesei és vesztesei, ám ezt csak Dornodon és öt tanítványa tudta, akik egy jól védett kis teremben készülődtek az utolsó szertartásra. Négy tanítvány - Qriklix, Gandor, Helvir és Mantrion - ismerte egymást, ám az ötödik teljesen ismeretlen volt, és szemlátomást nem tartotta lényegesnek a bemutatkozást. Dornodon mindannyiuknak halhatatlanságot ígért, s ők hittek mesterüknek. Most már órák óta mozdulatlanul álltak egy pentagramma csúcsain és figyelték a csillag közepén álló Dornodont. Odakinn a nap izzó testébe féreg rágta magát és sötétséget borított Ghallára: a korong alakú Árnyékhold napfogyatkozást idézett elő. Dornodon magasba emelte a Zant, amely ragyogni és pulzálni kezdett: színek és formák váltották egymást gyors egymásutánban. A lüktetésből piros, kék, sárga sugarak röpködtek szerteszét, megégetve, megcsonkítva Dornodon tanítványait. Ám ha ki is folyt a szemük, ha húsuk viaszként olvadt is le csontjaikról, ha bőrük összes pórusából sötétvörös vér serkent is ki, a varázslók rendíthetetlenül álltak helyükön, vigyázták mesterüket.

A ritmus egyre gyorsult, a ciklikus váltakozás másodpercek alatt követhetetlenné vált, a színek összeolvadtak, a háromdimenziós formák a határokat áttörve kifordultak magukból... a Zan felrobbant. Ugyanekkor az anyagi sík burka megrepedt, bíborszín örvénylés formájában tiszta energia tört be a védtelen világba. A hurrikán szétrombolta a Sötét Kupolát, felszippantotta a pentagramma csúcsain álló mágusokat, majd kilökte magából élettelen testüket. Ám az ötágú csillag belsejében álló Dornodonnak hiába feszült neki, a férfi varázsigéket mormolva benyúlt a tölcsér közepébe és a következő pillanatban a forgószél megszelídülve táncolt a tenyerén. Tenyerét, ujjait mozgatva, Dornodon megsokszorozta a tölcsért, majd körbeforogva elküldte az energiaviharokat a kontinens minden vidékére. Dornodon ügyet sem vetett a körülötte heverő holttestekre, egykori tanítványaira, a nyakában függő fekete amulettet markolva Ghalla térképét figyelte. A vastag papír egyszerre több helyen is izzani kezdett, majd lángra lobbant, a mágus vékony szája mosolyra torzult, ahogy a tűz terjedését nézte. Elméjét jóleső borzongással töltötték be az amulett közvetítette halálsikolyok, kínok és szenvedések, egyre hatalmasabbnak érezte magát, ahogy a brakkarában egyre nőtt a foglyul ejtett lelkek száma. Aztán eljött egy pillanat, amikor már ez sem számított; az erő, melyet a pusztuló életektől kapott, túlemelte a halandó ember korlátain. Elszakadva fizikai testétől Dornodon elhagyta az anyagi világot, hogy az istenek közé költözzön...

Ghalla térképe még hosszú percekig lángolt, hogy végül sötét, halotti pernyévé omoljon szét. Ám csodák csodája, a térkép egy kis darabja, egy félsziget Ghalla keleti részén - érintetlenül a tűztől - a levegőben maradt...

Írta: Brian
A cikk az Alanori Krónikában jelent meg, 2 részletben.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 50 szavazat alapján 9.0)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A létsíkok története (HKK novella).

Létrehozás: 2003. október 7. 08:48:34Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2019
1680 Budapest, Pf. 4 | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.