Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
Rendelési és fizetési feltételek
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Alfa Pakli - Bestiák április 19.
Alfa Pakli - Tűzmágia április 19.
HKK - Zén Legendái: Szólások március 18.
A pillanat képe
Sephrenia, a styr varázslónő
Küldd el képeslapként!
Sephrenia, styr varázslónő, Aphraelnek, a styr gyermekistennőnek a főpapnője és a pandion lovagrend mágiaoktatója is egyben. Jelentős szerepe volt Bhelliom nevű relikvia megszerzésében, és Azash, a gonosz, ősi styr isten elpusztításában.
Nézz szét a galériában!
Alanori Krónika és Ghalla News Archívum

A lista folytatása...
Termékismertető - Dobókocka (30 oldalú)
Termékismertető - Hatalom Kártyái - HKK junior
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Misztikus erők
Termékismertető - Dobókocka (20 oldalú)

A lista folytatása...
Fantasy könyv gyerekeknek! (4)
Könyv adás - vétel (603)
Alanori Krónikát vennék (59)
J. Goldenlane: Csillagfény (19)
Robert Jordan: Az idő kereke - Kérdések és teóriák (631)
Jutalom pont (5)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Swords Comics
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

E.E. Knight: A farkas útja (részlet)

Észak-Luisiana, március, a Kurian Rend negyvenharmadik éve. Az egykor Kisatchie-erdőnek nevezett zöld tenger lassanként felemészti az emberi kéz műveit. Ez a vadon csupán a nevében erdő, valójában a nedves hőség és a fojtogató levegő dzsungele, ingoványok, iszapos folyómedrek és holtágak bűzlő labirintusa. Az egymásba fonódó, fátyolmohával borított cipruságak alkotta lombsátor olyan sűrű félhomályt teremt, hogy odalent még a déli órákban is alkonyat uralkodik. A tompa derengésben összeomlott házak romjai emelkednek mindenfelé, akár indák szőtte magányukban fuldokló útszéli jelzőtáblák, várva a forgalomra, amely sosem tér vissza többé.

Emberek hosszú oszlopa vonul a mohalepte rönkök között, madarak trillázó csiripelésétől kísérve. A menetoszlop elején és végén szarvasbőrbe öltözött férfiak és nők haladnak, szél cserzette arcuk ugyanolyan árnyalatú, mint bőrből varrt ruhájuk. Kezükben szövetbe burkolt puskát tartanak, s mindannyian készek rá, hogy a veszély első jelére használják is. A fegyverek az oszlop közepén lépkedő, öt csoportba elkülönített, ormótlan, sárga kezeslábasba öltözött családok védelmére szolgálnak. A karok alatt és a combok belső oldalán a fényesebb foltok arra utalnak, hogy az öltözékek egykor élénksárgák lehettek, ám a sok használattól megkoptak, kifakultak. Egymás mögött öt teherhordó öszvér követi őket, az idősebb harcosok tinédzser kiadásának felügyelete alatt.

Az oszlop elején, a két nesztelen felderítőtől lemaradva egy fiatalember vizslatja az ösvényt. Részben még magán viseli az ifjúság hórihorgas esetlenségét, sötét szeméből azonban körültekintő ravaszság sugárzik. Tarkóján szorosan összefogott, vállig érő fekete haja még a félhomályban is fénylik, akár a holló tollazata. Napégette arcával és szarvasbőr ruhájával három évszázaddal korábban könnyen összetéveszthették volna egy itteni őslakossal: talán egy vándorló francia trapper és egy csokto lány fiának vélhették volna. Hosszú ujjú kezét végighúzza nehéz derékszíján, megérinti a tokba dugott pisztolyt és a távcsövet, széles pengéjű parangjának markolatát, majd megállapodik az oldalán lógó kulacson. A nyakába akasztott fekete nylonszalagon ütött-kopott, összekarcolódott iránytűtok lóg, a vállán keresztbevetett szíjra függesztett vaskos, bőrből varrt térképtok a hátát verdesi. Embereitől eltérően nem visel fejfedőt. Időnként hátrapillant, hogy ellenőrizze a katonák elhelyezkedését, és megnézi sárga ruhás védencei arcát is, mintha felbecsülné, hány kilométer maradt még fáradt testükben. Nyughatatlan tekintete azonban soha nem hagyja el hosszabb időre az ösvényt.

Ha jönnek, akkor ma éjjel kell jönniük. David Valentine újra visszatért ehhez a gondolathoz, miközben a nap a horizont mögé ereszkedett. Remélte, hogy az est leszállta előtt sikerül minél jobban eltávolodnia északi irányban a régi államközi úttól, de négy nappal a Red River-i átkelő elhagyása után jelentősen csökkent a haladási sebességük. Ő és Farkasai huszonhét férfit, nőt és gyermeket védelmeztek, akik megkockáztatták a menekülést a szabadságba. A családok mostanra hozzászoktak az út viszontagságaihoz, és engedelmesen követték az utasításokat. Ám olyan helyről jöttek, ahol az engedetlenség halált jelentett, így ezt a képességüket könnyen meg lehetett érteni.

Ha a Farkasok különítménye saját tempójában haladhat, már rég elérték volna a Szabad Tartományt. Valentine azonban felelősséget vállalt a Red River-i farmerekért, akiket épségben el akart juttatni északra. A sárgába öltözött csoport négy órával korábban átkelt az utolsó akadályon: a Dallast a Mississippivel Vicksurgnél összekötő közúti és vasútvonalon. Valentine azután még több mint három kilométert hajszolta őket. Nem maradt bennük több tartalék.

Nehéz volt lecsendesítenie elméjét, annyi minden kavargott benne a Kurian Zónába egységparancsnokként tett első útjával kapcsolatosan. Márpedig a gondolatok elrejtése, az életjelek csökkentése az élet és halál közti különbséget jelenthette az éjszaka közeledtével. Farkasnak lenni legalább ugyanannyira jelentett mentális, mint fizikai önfegyelmet, mivel a lélekivók megérezték az emberi agy kisugárzását, különösen a félelmet és a feszültséget. Minden Farkas ismerte a módját, hogy tudatát valami egyszerűbb, szinte már állati szintre tompítsa. Ám miközben az este kezdte elnyelni az erdőt, az új felelősségek súlya alatt görnyedő Valentine gyötrődve küzdött az elméjében mérgező indákként előkúszó kételyek ellen. A lélekivók éjjel jobban érzékelték az életjeleket. Védencei kisugárzását még a Kisatchie-erdő mélyén is kilométerekről megérezhették. Ha ehhez még hozzáadja saját Farkasai elméjét is, akkor úgy fogják magukhoz vonzani a lélekivókat, mint a tábortűz az éjszakai lepkéket.

Aggodalommal telt gondolatait elölről felhangzó trillázás szakította félbe. Valentine felemelte a karját, megállította az oszlopot. Garnett, az egyik felderítője intett neki.

- Víz, uram, abban a kis völgyben - jelentette a felderítő, amikor Valentine csatlakozott hozzá. - Elég biztonságosnak tűnik.

- Helyes. Egy órát pihenünk - mondta Valentine elég hangosan ahhoz, hogy a menetoszlopban is hallják. - Nem többet. Még mindig túl közel vagyunk az úthoz, nem verhetünk tábort.

A farmercsaládok tagjainak felderülő arca éles kontrasztot alkotott az egyre mélyülő éjszakával, miközben mohón kortyoltak a sekély vízmosás oldalán csörgedező vízből. Néhányan levették a cipőjüket, és sajgó lábukat masszírozták. Valentine lecsavarta műanyag kulacsának tetejét, és türelmesen várta, hogy a többiek végezzenek.

Halk vakkantás hallatszott dél felől. A Farkasok azonnal fedezéket kerestek a fatörzsek és kidőlt fák mögött. A sárga ruhás földművesek, akik nem rendelkeztek a képességgel, hogy meghallják a távoli csaholást, riadtan húzták össze magukat a hirtelen sürgölődés láttán.

Patel őrmester, Valentine rangidős tiszthelyettese jelent meg a hadnagy oldalán.

- Kutyák? Átkozott balszerencse, uram. Vagy...

A vadul száguldozó gondolatai között kutakodó Valentine alig hallotta Patel szavait. A farmerek rémült zajongásba kezdtek.

- Csendet! - förmedt rájuk Valentine, hangjában szokatlan keménység zendült. - Őrmester, ki ismeri legjobban ezt a területet?

Patel egy pillanatra sem szakította el tekintetét a déli erdőtől.

- Talán Lugger, uram. Vagy a felderítők. Lugger több őrjáratot is vezetett a környéken; azt hiszem, az övéi innen nyugatra éltek.

- Idehívná?

Patel távozott, és rövidesen megérkezett helyette Lugger, az egyik harcedzett veterán. A nő elfehéredett ujjakkal szorította karabélyát.

- Uram? - szólalt meg szinte suttogva.

- Lugger, könnyen lehet, hogy hamarosan sor kerül egy kis lövöldözésre - mondta Valentine halkan, nehogy megijessze a nyugtalan civileket. - Hol találjuk meg ehhez a legjobb helyet?

A nő elgondolkodva nézett fel az égre.

- Van itt egy régi pajta, az őrjáratoknál igénybe szoktuk venni. Nyugatra, vagy inkább egy kicsit északnyugatra. Az alapzata beton, a padlás jó állapotban van.

- Mennyi idő alatt érhetünk oda?

- Egy órán belül uram, még velük is - intett az állával a riadtan összebújó családok felé. A sárga overallok a sötétben most kékesnek tűntek. Valentine bátorítóan bólintott.

- Szilárd alapzat - ismételte a nő. - És egy nagy vizes vályú. Egy esőfogó segítségével mindig megtöltve tartjuk.

Döntened kell.

- Abban az irányban nincs segítség. Mallow emberei inkább keletre vannak, de nincs más választásunk - határozott Valentine. Mallow, a Zulu század rangidős hadnagya a határvidéken maradt némi ellátmánnyal, hogy az Ozark Szabad Tartományig hátralévő úton segítsen nekik. Eszébe jutott valami. - Meg tudja találni sötétben a találkozási pontot?

- Ha Isten is úgy akarja, uram - felelte a nő pillanatnyi töprengés után.

- Akkor fogjon egy tartalék kulacsot, és rohanjon! Mondja meg Mallow-nak, hogy hozzon mindent, amit bír!

- Igenis, uram. A fegyveremre most nem lesz szükségem, önnek viszont minden egyes golyó jól jöhet reggelig. - A nő leakasztotta a válláról a karabélyt.

Valentine bólintott.

- Ne vesztegesse az időt! Mondja meg Patelnek, hová megy, aztán fusson az életünkért!

Lugger átadta a fegyverét az egyik növendéknek, beszélt néhány szót Patellel és a felderítőkkel, majd beleolvadt az éjszakába. Valentine hallgatta a távolodó lépteket, melyek olyan gyorsan dobogtak az erdő talaján, mint saját szívverése, és azt gondolta: Az isten szerelmére, Mallow, könyörgöm, felejtsd el a készleteket, és gyere gyorsan!

Miközben az emberei őrölt vöröspaprikát szórtak szét a forrás környékén, Valentine odament a megrettent civilekhez.

- Megtaláltak minket? - kérdezte Fred Brugen, a csoport pátriárkája. Valentine a poros, kimerült arcokba mosolygott.

- Hallottunk valamit magunk mögött. Lehet, hogy keresztezték a nyomunkat... vagy csak annyiról van szó, hogy egy kutya találkozott a borz kellemetlenebbik végével. Mindenesetre biztosra kell mennünk, ezért egy megfelelőbb helyre megyünk át éjszakára. Elnézést, hogy le kell rövidítenem a pihenőt.

A menekültek elfintorodtak és szorosan összezárták a szájukat a hírre, de nem tiltakoztak. A Kurian Zónában a tiltakozók éjszakánként mindig eltűntek.

- A jó hír, hogy nem vagyunk messze a helytől, ahol pihenhetünk és meleg ételt ehetünk. Ami engem illet, már rosszul vagyok a kukoricakenyértől és a szárított hústól. - Leguggolt, hogy egy szintben legyen a gyerekekkel, és extra adag lelkesedést csempészett a hangjába. - Ki szeretne meleg kalácsot enni holnap reggelire?

A kölykök felragyogtak, akár a szentjánosbogarak, és megújult energiával bólogattak.

- Akkor hát rendben. - Felállt, megtöltötte a kulacsát, és ügyelt rá, hogy minden mozdulatából áradjon a gondtalanság. - Mindenki igyon még egy utolsót, aztán indulunk.

Az aspiránsoknak nagy nehezen sikerült mozgásra bírniuk az öszvéreket, és a menetoszlop nekivágott a sötétségnek. Az emberek továbbhaladtak észak felé, és csak a kimerültség és a zavarodottság miatti bukdácsolást kísérő káromkodásokat lehetett hallani időnként. Valentine vezette a menetet. A dereka köré tekert kötél másik vége egészen a hátul haladó Patel őrmesterig ért. Utasította a civileket, hogy kapaszkodjanak bele; senkit nem akart elveszíteni az éjszakában.

Az egyik felderítő navigált, a másik hátul lépkedett, szoros összeköttetésben a két lövészszakasz katonáival, akik készenlétben tartott foszforgyertyákkal terelgették az oszlop hátsó részét. Ha az ellenség elég közel volt hozzá, hogy hallják a kutyáikat, akkor a lélekivók bármelyik pillanatban köztük teremhettek. Valentine belenyugodott, hogy ki kell adnia a szükséges parancsokat, amennyiben a szabadban kapják el őket: magára hagyja védenceit, és észak felé menekül. A Szabad Tartomány számára egy maroknyi Farkas is többet ért, mint néhány tucat farmer.

Valentine ezt a komor gondolatmenetet követve azon is eltöprengett, hogy ha a tábortűz körüli történetek tapasztalt, harcedzett veteránja volna, akkor kint hagyná a farmereket csalinak, akár a kecskéket a vadászó tigrisnek, majd lecsapna arra, aki belesétál a kelepcébe. A védtelen kecskéket érdemes lenne feláldozni, ha ezzel sikerül elkapnia a tigrist. A régi világ történelemkönyveinek mindenáron győzni akaró hőseit egy pillanatig sem hatnák meg a folyamatosan kérdezősködő, álmos hangok:

- Mama, messze vagyunk még?

- Felzárkózni, mozgás! Felzárkózni, mozgás! - szólt vissza Valentine időnként a válla felett, hogy gyorsabb haladásra ösztökélje az oszlopot. A Farkasok felvették a fáradt gyerekeket, olyan könnyedén cipelték őket, mint saját fegyvereiket.

A farmot pontosan ott találták, ahol Lugger mondta. A nő Farkas szeme, amivel felmérte a terepet és részletesen megjegyzett minden helyszínt és ösvényt, ámulattal töltött volna el mindenkit, aki nem ismeri a harcosok e különleges kasztját.

A pajta valamivel nagyobb volt, mint Valentine szerette volna mindössze huszonkét fegyveres számára. Nincs idő válogatni, amikor a lélekivók itt vannak a nyomunkban, gondolta. Megfelelt bármilyen hely, ahol nincsenek fák, és falak veszik körül őket.

Garnett előhúzott pengével lépett be, társai vadászíjakkal és puskákkal fedezték. A parang - a machete rövidebb változata, melyet a Farkasok használtak - megcsillant a derengő holdfényben. Néhány denevér rebbent szét, az érkezők megzavarták a szarufák közt rovarokra vadászó bőregereket. A felderítő hamarosan megjelent a padlástér ajtajában, és intett a többieknek, hogy kövessék. Valentine bevezette az embereket, miközben azzal a kényelmetlen érzéssel küzdött, hogy valami nincs rendben. Talán indián vére érzett meg valami bizsergést a tudatküszöbe alatt. Elég sok időt töltött a Kurian Zóna határain ahhoz, hogy megtanuljon bízni hatodik érzékében, bár a veszély természetét nem tudta volna meghatározni. A forrása valahogy túl közelinek tűnt. Végül elhessegette a gondolatot, betudta megviselt idegei játékának.

Megvizsgálta a masszív, régi pajtát. A vályúban állt a víz - jó jel -, és talált leárnyékolható lámpákat és olajat is - még jobb.

Patel embereket helyezett az ajtókhoz és ablakokhoz. A viharvert építmény falainak repedései kiváló kémlelőnyílásként szolgáltak. A kimerült családok elszállásolták magukat az egyik magas falakkal körbevett belső sarokban. Valentine a szénapadlásra vezető létrához lépett, és mászni kezdett. Miközben a csikorgó alkalmatosságon kapaszkodott, észrevette, hogy valaki kijavított néhány létrafokot. A felső szint denevérürüléktől bűzlött. Fentről figyelte, ahogy másik felderítője, Gonzalez a sötétségre szegezett puskával visszahátrál a pajtába.

- Gonzo kiszagolta őket, uram - jelentette Garnett a felső bejáratnál kialakított leshelyéről. - Mindig így dülled a szeme, ha azok a közelben kószálnak.

Három Farkas csatlakozott hozzájuk odalentről, és elhelyezkedtek a padlás két végében. Valentine a padló egyik résén keresztül lenézett az alsó szintre, ahol egy leárnyékolt lámpa fényénél Patel beszélgetett halkan Gonzalezzel. Mindketten felnéztek, aztán Gonzalez bólintott, és a létrához indult.

- Uram, az őrmester azt akarta, ezt mutassam meg önnek - jelentette, amikor felért, és gondosan kisimította a zsebéből előbányászott mocskos, bűzlő rongydarabot.

Valentine a ruha után nyúlt, amikor a domb alja felől, a régi út irányából sikolyok kórusa harsant fel. Megpördült, és a szénapadlás széles nyílásához rohant.

Garnett káromkodott.

- Veszettek! Istenverte veszettek!

Az éjféli ködben sikoltó lidérc hangjára az összes szőrszál égnek meredt a tarkóján. Itt vannak! A padló réséhez hajolt, és lekiáltott Farkasainak:

- Maradjanak a helyükön, őrizzék az oldalukat! Lehet, hogy a lélekivók csak félre akarnak vezetni minket, és már a dombtetőn járnak!

A létrához futott, és egyszerre két fokot lépve ereszkedett le rajta; a nagy rohanásban több szálka is a kezébe állt. Fájdalmas fintorral oldotta le parangja bőrszíját, és előhúzta revolverét.

- Öregúr, a fáklyákat! - kiáltotta, de Patel nem várta meg a parancsot. A veterán őrmester a széles déli ajtóban állt, és már meg is gyújtott egyet. Az egyik Farkas kinyitott egy lámpanyílást, hogy beledobhassa. Az éles sikolyok egyre hangosabbá váltak, végül az egész éjszakát betöltötték.

A rögtönzött tűzijáték belobbant, kékesfehér fénnyel és fekete árnyékokkal töltötte meg a pajtát. Patel lendületet vett, és lehajította az égő fáklyát a lejtőn, amelyen nemrég felkapaszkodtak. Még földet sem ért, már meg is gyújtott egy újabbat, és azt is beledobta a sötétségbe. Több Farkas is csatlakozott hozzá, foszforgyertyákat szórtak szét minden irányban.

Valentine meredten nézte a fáklyák derengésébe belépő embertömeget. A rohanó alakok a karjukkal csapkodtak, mintha a levegőben úszva próbálnának eljutni a pajtáig. Üvöltésüket mintha végtelen mennyiségű levegő táplálta volna. A szirénsikoly szinte lebénította azt, aki hallotta. Emberek voltak, vagy legalábbis emberi testben laktak; ám elméjükben őrület lángolt, és ritkás csomókban meredező, összekuszálódó hajukkal inkább tűntek életre kelt holtaknak. A legtöbben néhány rongynál nem is viseltek többet; sokan meztelenül törtek előre, bőrük sápadtan villódzott az égő foszfor fényében.

- Ne engedjétek őket olyan közel, hogy harapni tudjanak! Leszedni mindet, az isten verje meg! - bömbölte Patel.

A pajta alsó szintjén lövések dörrentek. A veszettek sorban dőltek el, egyikük újra felemelkedett, miközben ömlött a vér a nyakából, tett néhány tántorgó lépést, aztán újra elzuhant - ezúttal végleg. Egy nőnek golyó csapódott a vállába, mire megperdült, akár egy dróton rángatott bábu. Visszanyerte az egyensúlyát és jött tovább, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a sikoltozást. Egy cingár, tíz év körüli fiú rálépett az egyik foszforgyertyára, de mintha észre sem vette volna.

Valentine figyelte az emberi hullám közeledtét, a meg-megránduló testeket, ahogy a Farkasok golyói egymás után csapódtak be. Tudta, hogy a zombik csupán elterelésként szolgálnak valami máshoz, ami a sötétben ólálkodik. Érezte a lélekivót lopakodni az elméjében, tudta, hogy egyre közelebb ér hozzá a sötétben, ha a fizikai testét nem is látta.

És a lélekivó jött, maga volt a nyers erő és a gyorsaság. Egy köpenyes alak rontott be a fénybe, csak egy elmosódott folt látszott belőle, szinte suhant a föld felett.

- Csuklyás! - kiáltotta egy Farkas, miközben leadott egy lövést, és megrántotta puskája závárját. A köpenyes-csuklyás alak még mindig hat-hét méterre járt a pajtától, de hirtelen elrugaszkodott, és úgy szakította át az épület palánkjait és gerendáit, mintha papírmaséból lettek volna.

A lélekivó négy végtaggal érkezett a földre, karjait és lábait pókként terpesztette szét. Mielőtt egyetlen fegyver is az irányába fordulhatott volna, rávetette magát a legközelebbi Farkasra, egy Selbey nevű, hegyes szakállú férfira. Esélye sem volt felemelni a fegyverét. A csuklyás tarisznya méretű állkapcsa kinyílt, láthatóvá váltak az ébenfekete, hegyes fogak. Hatalmas, nem emberi állkapcsok mélyedtek Selbey védekezően maga elé nyújtott karjába. A Farkas sikolya nagyon hasonlított a kintiekére, miközben a lény újabb harapáshoz készülődött.

Elszabadult a káosz, a farmerek menekülni próbáltak. A kijáratoknál őrködő Farkasoknak vissza kellett tartaniuk őket, amivel értékes másodperceket veszítettek, és nem tudták a fegyverüket használni. Az egyik Farkas csípőből tüzelve félautomata fegyverével, egyik lövést a másik után eresztette a lénybe, amely közben a törmelékkel teliszórt földre nyomta Selbeyt. A lélekivó lakomázott, nem hatottak rá a nehéz köpenybe csapódó golyók.

Valentine megragadta Patel két megmaradt gyertyájának egyikét a déli ajtónál. Bedobta a lámpásba, és várta, hogy életre lobbanjon. Egy örökkévalóságig tartott, de végül elindulhatott a csuklyás felé.

A lény éppen időben emelte fel vértől csatakos arcát rángatózó áldozatáról ahhoz, hogy a képébe kapja a lángot. Haragjában és fájdalmában felüvöltött, és egy párducot is megszégyenítő gyorsaságú csapással kiütötte Valentine kezéből a gyertyát. A lángoló pálca a padlóra hullott, és a szörnyeteg felemelkedett. Fenyegető árnyéka a háta mögött a pajta falára vetődött. A halál nyúlt ki Valentine után, aki kétségbeesetten próbálta előrántani pengéjét.

Egy golyó a lélekivó hónaljába csapódott, és kibillentette a lényt az egyensúlyából. Közvetlenül utána egy jóval nehezebb, bőrbe öltözött emberi lövedék is landolt a csuklyás hátán. Patel lendülete földre döntötte a szörnyeteget, és az őrmester figyelemre méltó testi erejének minden grammját harcba vetve a földön tartotta a lélekivót, amíg Valentine a tarkójába szúrta machetéjét. A penge mélyen behatolt a húsba és csontba, de nem választotta el a fejet a törzstől. Olajos, tintafekete genny tört elő a sebből, de a lény még mozgott, nagy nehezen ledobta magáról Patelt. Az őrmester küzdött, és továbbra is fogva tartotta az egyik kart, ügyet sem vetve a veszélyes fogakra. Valentine újra lesújtott a pengéjével, ezúttal az állkapocs alá. A lélekivó feje tompa puffanással ért földet Selbey élettelen teste mellett.

- Jézus, bent vannak, bejutottak! - kiáltotta valaki.

A lefejezett lélekivó által ütött résen keresztül néhány halottfehér bőrű zombi tántorgott be a pajtába. Valentine áttette parangját a bal kezébe, és a pisztolya után nyúlt. Az üres tok komikussá tette a mozdulatot, amint rájött, hogy a gyertya felkapásakor eldobta a pisztolyt. A többi Farkas azonban megtartotta fegyverét, ők tűz alá vették a sikoltozó alakokat.

A sikolyok hirtelen kórussá bővültek: az egyik zombi eljutott a családokig. Valentine a sarokhoz rohant, ahol az egyik farmer, akinek volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy még a harc kezdetén magához vegyen egy régi vasvillát, már a falhoz szegezte az üvöltő holdkórost. A női zombi mindkét kezével a szerszám nyelét markolta, megpróbálta kihúzni a fogakat a melléből, ám ekkor megérkezett Valentine, és lesújtott parangjával... majd újra és újra és újra, amíg a nő örökre elhallgatva a földre nem omlott.

Odakint is fokozatosan elhallgattak a sikolyok. A Farkasok kinyitották lőszeres zsákjaikat, töltényeket szedtek elő derék- és vállszíjaikból. Egy-két golyóval véget vetettek a még mozgolódó, megcsonkított, ám így is potenciális veszélyt jelentő célpontok remegő létének. A szénapadláson lévők aggódva tudakolóztak a lentiek hogyléte felől. Valentine figyelmen kívül hagyta a csevegést, és fásult szomorúsággal vette tudomásul, hogy az egyik farmerfeleséget megharapta a felnyársalt zombi. Megkereste Patelt. A zömök őrmester már talpon volt, egyik keze bénultan csüngött az oldala mellett, a másikban Valentine pisztolyát tartotta.

Visszaadta a fegyvert a hadnagynak.

- Csend legyen, és mindenki tartsa nyitva a szemét! - vakkantotta oda az őrmester az emeleten beszélgetőknek. Sérült karját fájdalmas grimasszal szorította testéhez.

- Azt hiszem, eltört a kulcscsontom - mondta. - Lehet, hogy a vállam is kiment. Maga jól van, uram?

- A pokolba is, Patel, ami sok, az sok! Legközelebb majd azzal fogad, hogy "remélem, ízlett az itala". Először is kötöztesse be a karját! - Valentine odahívott egy ráérő Farkast az őrmesterhez. Látta, hogy egy másik embere a megharapott nőt kötözi az aggódó családtagok gyűrűjében. - Van egy özvegyemberünk, aki még nem tudja magáról - jegyezte meg halkan. Őrmestere szomorú belenyugvással bólintott, és Valentine-nak eszébe jutott Patel családja. A Tomboló Őrület vitte el őket öt évvel ezelőtt.

A hadnagy végigsétált felindult emberei közt, ellenőrizte a katonákat, és végül odaért a sarokhoz, ahol a menekültek meghúzták magukat. Jelentőségteljes pillantást vetett a nőt kötöző Farkasra; a férfi megértette és bólintott.

- A vérzés már elállt, uram.

- Gyorsan reagált, Mosley. Hívjon valakit, és vigyék ki innen... azt - mutatott az élettelen zombira.

A gyertyák odakint kialudtak. Valentine a létrához sétált, meg akarta nézni Gonzalezt odafent...

...amikor váratlanul megbillent a lába alatt a talaj. A földre zuhanva látta, hogy egy albínófehér kar por, elszáradt levelek és ágak felhője közepette kilök egy nehéz csapóajtót.

A pajtának pincéje is van.

A lélekivó félig már előmászott a nyílásból, amikor az első golyók elzúgtak Valentine feje felett. Az előző harc lázában égő Farkasai halálos pontossággal céloztak, és egyik lövedéket a másik után eresztették a sárga szemű lénybe. A fekete köpenyes alak az öt irányból, közvetlen közelről érkező kereszttűzben vadul rángatózott, és végül visszazuhant a pincébe.

- Gránátokat! - bömbölte Valentine. Három embere odagyűlt a csapóajtóhoz, pisztolyaikkal folyamatosan tűz alatt tartották a nyílást.

Két Farkas gyufák és a lámpások segítségével meggyújtotta a bombák gyújtózsinórját, és ledobta őket a négyszögletű lyukba. Valentine megragadta az ajtó szélét, lezárta a nyílást. A rozsdás zsanérok csikorogva tiltakoztak.

Az első robbanás örökre elszakította az ajtót megviselt sarokvasaitól, a második fülsiketítő robajjal töltötte meg a pajta belsejét. A lyukból füst gomolygott.

Egy lélekivó pattant elő lentről, akárha egy mágus idézte volna meg a füstből. Karjai helyén csupán két megégett csonk maradt, feje rémséges, csontos halálmaszknak látszott. A lény még így, lerobbant arccal is villámsebesen mozgott, megajándékozta a katonákat acsargó grimaszával. A fegyverek újra megszólaltak, de a csuklyás kimenekült az ajtón, útközben tekebábuként taszítva félre Patelt, aki ismét a testtömegét akarta bevetni ellene. A szörnyeteg füstölögve lobogó, szakadozott köpennyel tűnt el az éjszakában.

A gyerekek némelyike a fülére szorított kézzel, rémülten sikoltozott. Valentine megpróbálta lerázni magáról a kábulatot, de hiába. A pajta csípős levegőjét alig lehetett belélegezni. Az ajtóhoz támolygott, és öklendezett.

Egy órával később, miután minden holttestet eltávolítottak a pajtából - kivéve a szerencsétlen Selbey-ét, aki a felrobbantott pince sötét magányában hevert a ponchójába csavarva -, Gonzalez újra megosztotta felfedezését Valentine-nal. A felderítő, miután engedélyt kért, hogy négyszemközt beszélhessen vele a padláson, megmutatta neki a mocskos rongydarabot.

Valentine fáradt szemmel vizsgálta az ürüléktől bűzlő szövetet.

- Uram, az öregúr mintha megérzett volna valamit. Azt mondta, miután mindenki távozott, alaposan nézzem át az egész területet ott, ahol meghallottuk a vérebeket. Ezt ott találtam, ahol a Red River-i farmerek... khm, könnyítettek magukon, uram - magyarázta Gonzalez félig suttogva.

A lámpafénynél el tudta olvasni a nehézkes betűket: "É + NY, pajta, körülbelül húsz fegyver, hű embrtk."

Árulás. Ez magyarázatot ad egy-két dologra. De melyikük lehet a "hű embrtk"? - töprengett Valentine. Emlékezett rá, hogy több farmer is elsietett a bokrok közé, miközben induláshoz készülődtek. Akkor nem gondolt semmi rosszra: az éjszakai félelem az ő beleit is vízzé változtatta.

Odalent összegyűjtött három Farkast, és elmagyarázta nekik, mit akar tenni napkelte után.

Mallow és tartalék szakasza alig valamivel napkelte előtt érkezett meg a pajtához. Valentine elnyomta magában a késztetést, hogy megölelje a lihegő Luggert, aki legalább olyan kimerültnek tűnt, mint ő maga.

A rangidős hadnagy halk füttyel kommentálta Valentine beszámolóját.

- Volt egy a pincében? Balszerencsés napot fogott ki, zöldfülű. De lehetett volna rosszabb is. Szerencse, hogy a szálakat mozgató kurianok nem voltak elég jók hozzá, hogy egyszerre többet is irányítsanak. - Mallow kezet rázott Valentine-nal, azután gratulációképpen megkínálta egy korty halántékszaggatóval a nála lévő ezüstkulacsból.

Valentine óvatosan kortyolt bele, emlékezett anyja figyelmeztetésére azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik délelőtt isznak. Nos, a nap még nem kelt fel, tehát nem igazán lehetett délelőttről beszélni.

- A kurianoknak volt egy kis segítségük, uram. Valaki szerelmes leveleket küldözgetett a csuklyásoknak. Tudták, hogy ez a pajta az úti célunk; idehozták a zombikat, és mindent előkészítettek.

- Te jó Jézus! - nyögte Mallow. - Az egyik földtúró úgy gondolta, kiérdemelhet egy rézgyűrűt, hm?

- Nagyon úgy néz ki.

- Szép kis fogadtatás lenne a Szabad Tartományban, ha egyiküket felköttetném egy fára. Nem, inkább majd az erődben foglalkozom a kérdéssel.

- Elveszítettem egy Farkast, uram. Az embereim gyors igazságszolgáltatást akarnak. - Valentine maga is azt szerette volna, ha később kerül sor egy szabályos tárgyalásra, de az emberei arca, amikor közölte velük, hogy miért kell átkutatni a farmereket, kételyekkel töltötte el.

Mallow tekintete elborult.

- Engedelmeskednek a parancsoknak, Valentine, vagy tényleg sor kerül néhány gyors ítéletre. Ha kell, ezt mondja meg nekik.

- Igenis, uram!

Mallow belépett a pajtába. Keleten rózsaszínre színeződött az ég alja, véget vetve Valentine ifjú életében az eddigi leghosszabb éjszakának. Bólintott várakozó Farkasainak, akik felébresztették az álmos farmereket, és elkezdték a zsebek és a csomagok átkutatását.

Alig kezdték el, amikor a bűnös leleplezte magát. Egy tizenhat éves fiú - akinek az anyját előző éjjel megharapták - felugrott, és rohanni kezdett a déli falon tátongó lyuk felé. Mallow két Farkasa azonban elállta az útját, és pillanatok alatt mozgásképtelenné tették. Valentine néhány rongy közé tekerve talált egy grafitceruzát és egy iránytűt.

- Egy kölyök, ki gondolta volna... - sóhajtotta valaki. Többen szitkozódtak.

A fiú magába zuhant, zokogás közben folyamatosan átkozódott vagy fenyegetőzött. Hamuszín arcú apja magához szorította zaklatott feleségét. A legyengült asszonyt már rázta a hideg annak a kórnak az első lépcsőjétől, amely két vagy három nap múlva megszabadítja az életétől is, amikor is kénytelenek lesznek lelőni, akár egy veszett kutyát. Mallow és Patel ügyet sem vetettek a gyászoló szülőkre, a hosszú idő óta bevált jó zsaru-rossz zsaru módszerrel faggatták a kölyköt.

- Ki vett rá erre, fiú? - kérdezte Mallow előrehajolva, hogy a fiatalember lesütött szemébe nézhessen. - Mit ígértek neked? Ha ezen a fickón múlna itt, a jó karjával kitörné a nyakad. Nem segíthetek, ha nem beszélsz. Elmondasz nekünk mindent, azután írsz egy új üzenetet, ezúttal azzal a szöveggel, amit mi diktálunk neked, és ígérem, megúszod az akasztást. Mást nem ígérhetek, de az biztos, hogy nem fogsz lógni.

A fiú félelme dühként tört elő belőle.

- Nem értik, igaz? Ők vannak fölényben, nem maguk! Ők írják a törvényeket! Ők vezetik a műsort! És amikor megunják az ellenállást, kiszívják a vérüket, a maradékot pedig odavetik a grogoknak! Aki nem követi a parancsaikat, az meghal!

A kimerültségtől szédelgő Valentine kisétált az épületből, hogy megnézze a napfelkeltét. Miközben a vörösesnarancs nap átégette magát a reggeli ködfátyolon, azon töprengett, a sors miféle szeszélye választotta ki őt arra, hogy egy ilyen elbaltázott világra szülessen.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Phillip Messier: A Vihar Éve (részlet).

Létrehozás: 2007. május 16. 09:12:08Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről

© Beholder Kft., 2003 - 2017
1680 Budapest, Pf. 4 (Megváltozott!) | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.