Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
Rendelési és fizetési feltételek
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
HKK - Zén Legendái: Szólások március 18.
HKK - Zén Legendái: Baljós jelek január 23.
A pillanat képe
A pusztítás hercege
Küldd el képeslapként!
Mechek háborúban A pusztítás hercege borítóján.
Nézz szét a galériában!
Termékismertető - Eldritch Horror (magyar változat)
Termékismertető - A nagy western utazás
Termékismertető - Scythe - Magyar kiadás
Termékismertető - Super Munchkin
Termékismertető - HKK - Zén Legendái: Szólások

A lista folytatása...
Termékismertető - Kártyaalbum lap (10 darab)
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Zarknod visszatér
Termékismertető - Dobókocka (20 oldalú)
Termékismertető - Hatalom Kártyái - HKK junior

A lista folytatása...
Könyv adás - vétel (603)
Fantasy könyv gyerekeknek! (3)
Alanori Krónikát vennék (59)
J. Goldenlane: Csillagfény (19)
Robert Jordan: Az idő kereke - Kérdések és teóriák (631)
Jutalom pont (5)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Swords Comics
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Robert Jordan: Álmok tőre II. (részlet)

A delelő amadiciai nap forrón tűzött le Perrin fejére, ahogy Dacos nyergében egyre közelebb ért Almizar tetőihez a magasan tovaszáguldó fehéres felhőfoszlányok alatt, vagy száz mérföldre délkeletre Amadortól. Türelmetlen volt, és nem lassította sétára a lovát. Az út mindkét oldalán, ameddig csak a szem ellátott, tanyaházak pettyezték a mezőket. A zsúpfedelű épületek kéményéből szürkén kanyargott fel a csípős füst, és csirkék kapirgáltak békésen a házak előtt. Kövér farkú juhok és foltos, fekete tehenek legeltek a kőkerítéssel leválasztott legelőkön, és felnőtt férfiak meg fiatal legények szántottak, vagy ahol már fel volt szántva a föld, vetettek. Láthatóan aznap mosás volt; Perrin látta a házak mögött, jókora üstökben forró vizet, ahogy a lányok és asszonyok ingeket, szoknyákat, ágyneműt terítenek a hátul kifeszített hosszú kötelekre. Errefelé szinte foltokban sem maradt meg a vadon erdő, csak pár sűrűbb csalitos sötétlett, és azokat is rendben gallyazták az emberek, onnan vittek maguknak gyújtósnak valót.

Perrin kinyúlt az elméjével a farkasok felé, de nem talált egyet sem a közelben. Nem volt meglepő. A farkasok kerülték az olyan helyeket, ahol ennyi ember volt, ennyi megművelt terület. A szél fölerősödött, és Perrin maga köré húzta a köpenyét. Bármennyire is ki kellett volna ma öltöznie, csak egy egyszerű, barna gyapjúköpenyt vett fel. Egyetlenegy selyemköpenye volt, de a vastag prémbélés túlságosan is meleg lett volna aznapra. Be kell, hogy érjék azzal, hogy zöld selyemkabátját sűrű ezüsthímzés borította. És azzal, hogy a köpenyét egy ezüst és egy arany farkasfejet formáló tű fogta össze. Faile ajándéka volt. Perrin mindig is úgy érezte, túl díszes ahhoz, hogy felvegye, de aznap reggel mégis előásta a láda aljáról. Valamivel ellensúlyoznia kellett köpenye egyszerűségét.

Akadt azonban, ami meglepte. A város körüli mezőkön mindenütt kolompárkaravánok táboroztak, egyszerre ötöt is látott. Elyas azt mesélte neki, hogy ha két karaván találkozott, akkor általában nagy ünneplést csaptak, de egyébként ritkán gyűltek össze egy helyen. Kivéve persze a nyári napforduló ünnepét, amikor megadott helyeken gyülekeztek. Perrin egy pillanatra úgy érezte, nem ártott volna magával hoznia Aramet is, annak dacára, hogy akkor Masema esetleg túl sokat tudott volna meg a terveikről. Talán ha Aram töltene egy kis időt a saját népe között, úgy döntene, hogy jobban jár, ha leteszi a kardot. Perrin nem látott jobb megoldást erre a problémára, bár tisztában volt vele, hogy ez valószínűleg nem működne. Aram szerette a kardot; talán a kelleténél jobban is szerette. De nem küldhette el csak úgy. Tulajdonképp ő maga nyomta Aram kezébe azt a nyamvadt fegyvert, és most Aram is, a kard is az ő felelőssége volt. A Fény tudja csak, mi lenne szerencsétlenből, ha tényleg átállna Masema oldalára!

- Uram a Tuatha'ant tanulmányozza, és a homlokát ráncolja - nyávogta Khirgan tábornok. Perrin ennyi együtt töltött idő után már kicsit jobban értette a nő tájszólását. - Talán gondja akadt velük a saját vidékén? Nálunk odahaza nincsenek hozzájuk hasonló népek, de egyelőre semmi más problémáról nem hallottam velük kapcsolatban, mint hogy a helyiek rendszeresen megpróbálják elkergetni őket. Úgy tűnik, nagy tolvaj hírében állnak.

A tábornoknő és Mishima aznap kék köpenyt viselt, sárga-vörös szegéllyel, és vörös kabátjuk kék hajtókáit keskeny sárga csík szegte. Khirgan mellén baloldalt három kis függőleges kék vonal látszott, nagyjából olyan alakú, mint a seanchan sisakok vékony tollbokrétái. Ez jelezte a rangját. Mishima mellén kettő volt. A mögöttük lovagoló katonák azonban csíkos mellvértjüket és festett sisakjukat viselték, és tökéletesen azonos szögben tartották acélhegyű lándzsájukat. A seanchanok mögött Faile követői kullogtak. Ők is tizenketten voltak, és meglehetősen díszes látványt nyújtottak puffos ujjú, szaténnel berakott teari kabátjaikban, és sötét cairhieni ruháikban, mellrészükön a Házuk színét felvonultató sűrű csíkokkal. Ám hiába volt a díszes ruha, hiába az oldalukon a kard, egyáltalán nem tűntek olyan veszélyesnek, mint a seanchanok, és ezzel érezhetően ők is tisztában voltak. A szél legalábbis ahányszor hátulról csapott fel, mindig enyhe ingerültséget vetett Perrin felé, és a férfi nem hitte volna, hogy ez a seanchanok felől érkezhetne. A katonák csendesek voltak, várakozással teli, mint a farkas, aki tudja, hogy nemsokára szüksége lesz a fogára is, de csak nemsokára... Még nem.

- Ó, időről időre ellopnak egy-két tyúkot, tábornok - jegyezte meg Neald, és lelkesen megpödörte alaposan beviaszolt bajszát -, de nem mondanám, hogy nagy tolvajok. - Meglehetősen tetszett neki, hogy a seanchanok annyira megdöbbentek a Kapu láttán, amelyen át mindannyian idejöttek, és még mindig emiatt feszített ilyen büszkén. Elképesztően peckesen ült a lova nyergében. Perrinnek néha nehezére esett emlékeztetnie magát arra, hogy ha Neald nem szerezte volna meg magának a fekete kabátot, még mindig az apja tanyáján robotolna, és talán lassan már azt fontolgatná, melyik szomszéd lányt vegye el feleségül pár év múlva. - A nagy tolvajláshoz nagy bátorság is kellene, és a kolompárokba abból nem jutott!

Balwer sötét köpenyébe burkolódzva kuporgott a lován, és erre elfintorodott. Vagy elmosolyodott. Néha ennél a száraz kis emberkénél nehéz volt megállapítani, épp mit érez, kivéve, ha Perrinnek sikerült elkapnia a szagát. A két férfi nagyjából úgy kísérte Perrint, mint az ősz hajú sul'dam és a hűvös tekintetű, hajában szintén ősz szálakat villogtató damane kísérte Khirgant és Mishimát. Leginkább azért, hogy kiegyenlítsék a létszámbeli különbséget. A seanchanoknál a sul'dam és a damane egynek számított, ha összekötötte őket a szelvényezett ezüstpóráz. Perrint nem zavarta volna, ha csak Neald kíséri el, vagy netán Neald és Balwer, de Tallanvornak igaza volt a seanchanok és a formaságok kapcsán. Vagy három napig elhúzódtak a tárgyalások, és bár egy ideig az is eltartott, hogy megbeszéljék, vajon Perrin tervét érdemesebb-e követni, vagy inkább Tylee álljon elő valami újjal, és a nő végül csak azért engedett, mert neki magának sem volt jobb ötlete; az idő túlnyomó részében arról volt szó, hogy ki hány fős kísérettel vágjon neki a mai napnak. Ugyanannyi embert kellett hozniuk, és a zászlóstábornok először százat szeretett volna a saját katonáiból, és egy pár damane-t. Hogy lássák, nem kicsinyli le őket. Teljesen megdöbbenve hallotta, hogy Perrin kevesebbel is beérné, és csak akkor volt hajlandó elfogadni, amikor a férfi rámutatott, hogy Faile kísérői közül mindenki nemesember volt a szülőföldjén. Perrin úgy vélte, hogy a nő mintha becsapva érezné magát, amiért rangban nem tud az övével egyező kíséretet kiállítani. Meglepően furcsák voltak ezek a seanchanok. Nyilván ennek is megvolt a maga oka. Ez a szövetség pusztán időleges volt, arról nem is beszélve, hogy elég érzékeny, és a zászlóstábornok ezzel nyilván éppúgy tisztában volt, mint Perrin maga.

- Kétszer is menedéket adtak nekem és a barátaimnak, mikor szükségünk volt rá, és cserébe nem kértek semmit - jegyezte meg Perrin halkan -, de a legjobban arra emlékszem velük kapcsolatban, mikor a trallokok bekerítették Emondmezőt. A Tuatha'an tagjai ott álltak a zöldön, és a hátukra szíjazták a gyermekeket. A sajátjuk közül csak alig páran maradtak életben, úgyhogy elvállalták a mieinket is. Nem harcoltak volna, azt ők sosem teszik, de ha a trallokok lerohannak minket, készen álltak rá, hogy biztonságba viszik a gyermekeket. Hátráltatta volna őket, ha gyerekekkel a hátukon kell menekülniük, még annál is kevesebb esélyük volt rá, hogy sikerüljön, mint amúgy, de ők maguk kérték ezt a feladatot.

Neald zavartan köhécselt, és elfordult. Láthatóan elvörösödött. Bármilyen sokat tett vagy látott már, még nagyon fiatal volt; épp csak tizenhét éves. Ezúttal azonban kétség sem fért Balwer papírvékony mosolyához.

- Azt hiszem, legendába illő életet élt már eddig is - jegyezte meg a tábornok, és az arckifejezése alapján szívesen hallott volna még többet is.

- Én nem bánnám, ha az életem unalmasan köznapi lenne - válaszolta Perrin. Egy legendában sosem találta meg a helyét a békés életre vágyó ember.

- Egy szép napon szívesen megnézném magamnak ezeket a trallokokat, ha már annyit hallottam róluk - vetette fel Mishima, ahogy már kezdett túl hosszúra nyúlni a csend. A szaga alapján jól szórakozott, de mégis megsimogatta a kardja markolatát. Talán fel sem tűnt neki.

- Nem, nem szeretné - válaszolta Perrin -, előbb vagy utóbb úgyis alkalma lesz rá, és cseppet sem fog örülni neki!

A sebhelyes férfi egy pillanattal később rábólintott, mint aki megértette, és a szagából eltűnt a jókedv utolsó szikrája is. De legalább végre már kezdte elhinni, hogy a trallokok és a Myrddraalok nem csak a világjárók tódításaiból születtek. És ha még mindig kételkedett volna... Az idő előbb-utóbb végleg elmossa a kételyeit.

Belovagoltak Almizarba, és ahogy a lovukat épp a város északi vége felé fordították volna egy keskeny kis utcácskában, Balwer elsurrant. Medore is vele tartott. A magas, fiatal nő bőre majdnem olyan sötét volt, mint Tylee-é, de a szeme élénkkéken ragyogott, sötét férfinadrágot hordott, és férfiakra készült teari szabású kabátot buggyos, vörös szaténhasítékokkal ékes ujjal, a csípőjén pedig kard lógott. Balwer lecsüggesztett vállal lovagolt, mint valami kis madár, amely megül egy nyereg szélén, de Medore kihúzta magát, büszkén szegte fel a fejét, minden ízében egy teari nagyúr lányaként és Faile kísérőinek vezetőjeként viselkedett, bár igazság szerint inkább követte Balwert, semmint mellette lovagolt. Meglepő módon Faile talpnyalói mintha elfogadták volna, hogy a fontoskodó kis titkár irányítsa őket. Így már sokkal kevésbé voltak láb alatt, mint annak előtte; sőt, tulajdonképp a maguk módján még hasznosak is voltak, pedig ezt Perrin teljesen lehetetlennek tartotta volna. A zászlóstábornok nem tiltakozott, hogy otthagyják őket, bár elgondolkozva nézett utánuk.

- Kedves az úrnőtől, hogy meglátogatja egy szolga barátját - merengett el. Balwer ezt a mesét találta ki; állítólag ismert egy Almizarban élő asszonyt, és Medore találkozni akart vele, hogy megtudja, életben van-e még.

- Medore kedves asszony - válaszolta Perrin -, és mi már csak ilyenek vagyunk, kedvesen bánunk a szolgáinkkal.

Tylee épp csak rápillantott, de Perrinnek rögtön eszébe jutott, hogy ezt a nőt nem szabad bolondnak néznie. Sajnálta is, hogy szinte semmit sem tud a seanchan szokásokról, máskülönben valami hihetőbb történettel álltak volna elő. De hát Balwer szinte megőrült izgalmában - a maga száraz és poros módján, de mégis szinte megőrült -, hogy esélye nyílt rá megtudni, milyen az élet Amadiciában a seanchanok igája alatt. Perrint a maga részéről egyáltalán nem érdekelte. Őt már csak Faile érdekelte. Talán később más dolgok miatt is aggódhat majd.

Nem sokkal északabbra Almizar falaitól hét vagy nyolc, legelőt elválasztó falat is ledöntöttek, hogy egyetlen, hosszú földsávot kapjanak. A terület úgy nézett ki, mintha alaposan felszántották volna, a puszta talajt hosszú, vájt nyomok éktelenítették. Egy hatalmas, furcsa teremtmény két csuklyás, kuporgó alakkal a nyakán épp esetlenül rohant végig ezen a sávon. Két lába vékonynak és erőtlennek tűnt a testéhez képest. Tulajdonképp a "furcsa" kifejezés egyáltalán nem írta le ezt a jószágot. Szürke volt, cserzett bőrű, a teste nagyobb, mint egy ló, és akkor még nem is számolták a hosszú, kígyószerű nyakat és a vékony, még a nyakánál is hosszabb farkat, amelyet mereven kitartott maga mögött. Futás közben csapkodott hatalmas, denevérre emlékeztető szárnyával - ahogy kiterjesztette, szélesebb volt, mint némelyik folyami hajó. Perrin látott már ilyen állatot, de mindig csak messziről, és csak a levegőben. Tylee az mondta, hogy rakennek hívják. A teremtmény lassan felkapaszkodott a levegőbe, és épp csak elsuhant a mező túlsó végén álló ligetecske szépen gallyazott fái fölött. Perrin utána fordult a tovaszálló rakennek. Az állat egyre magasabbra emelkedett, és repülés közben már cseppet sem volt esetlen. Na ez már valami lenne, egy ilyennel repülni! Azonnal el is fojtotta magában a gondolatot. Szégyellte magát, és dühös is volt, mert hagyta, hogy bármi is elterelje a figyelmét.

A zászlóstábornok lelassította pej lovát, és a homlokát ráncolva meredt a mezőre. A túlsó végén pár ember négy újabb furcsa kreatúrát etetett, jókora kosarakban tartották eléjük az ennivalót, a lények szarus állkapcsa vadul mozgott, és nagyokat nyeltek. Perrin nem szerette volna tudni, mit is ehet egy ilyen rút küllemű teremtmény.

- Több rakennek kellene itt lennie - motyogta a tábornoknő -, ha csak ennyijük van...

- Elviszünk annyit, amennyit adnak, és megyünk - válaszolta Perrin -, ha nem adnak egyet se, az sem baj! Így is tudjuk, hol vannak a shaidók.

- Azért én csak szeretem tudni, mi kerül a hátamba - jegyezte meg a nő szárazon, és ismét meggyorsította az ütemet.

Az egyik közeli tanyát láthatóan lefoglalták maguknak a seanchanok. Vagy egy tucat katona kockázott a zsúpfedeles házikó előtt összevissza felállított asztalok mellett. A kőpajtába újabb katonák jártak ki-be, bár Perrin lovaknak nyomát sem látta, kivéve egy fogatot. A mögé fogott szekérről épp most rakodták le a durva gyapjúholmit viselő helyiek a ládákat, hordókat, durva jutazsákokat. Perrin legalábbis feltételezte, hogy a többiek katonák. Igaz, kis híján a felük nő volt, és a férfiak is éppolyan alacsonyak, mint a nők, vagy ha netán magasabbra nőttek volna, akkor vékonyak voltak, könnyű csontúak, és egyiküknek sem volt kardja, de mindannyian szoros, égszínkék zekét hordtak, és szűk csizmájuk oldalán egy-egy kés volt a hüvelyében. Az egyenruha márpedig katonákra utalt.

Mat aztán otthon érezné magát ebben a társaságban, gondolta Perrin, együtt nevetne velük a jó dobásokon, együtt nyögne, ha rosszul fordul a kocka! Azok az átkozott színek felörvénylettek a fejében, és egy pillanatra mintha látta volna Matet, amint éppen belovagol az erdőbe egy jókora csapat lovas és felmálházott állat élén. De csak egy pillanatra látta, mert aztán kitörölte Matet az agyából, anélkül, hogy elgondolkozott volna rajta, Mat vajon miért is húzódik be az erdőbe, vagy hogy kik lehetnek vele. Csak Faile számított. Aznap reggel rábogozta az ötvenegyedik csomót is a zsebében hordott bőrpántra. Faile már ötvenegy napja volt fogoly. Perrin legalábbis remélte, hogy még mindig fogoly. Mert akkor életben van, hogy megmenthesse. Ha meghalt... Az ökle ráfeszült az övén lógó kalapács fejére, és addig szorította, amíg bele nem fájdult a keze.

Hirtelen ráébredt, hogy a zászlóstábornok és Mishima őt nézi. Mishima óvatosan, a keze a kardmarkolat fölött lebeg, a zászlóstábornok pedig elgondolkozva mered rá. Törékeny szövetség, és egyik oldalon sincs túl sok bizalom.

- Egy pillanatra azt hittem, kész lemészárolni az összes repülőt - mondta a nő halkan. - A szavamat adtam! Megszabadítjuk a feleségét! Vagy megbosszuljuk!

Perrin remegve sóhajtott egyet, és elengedte a kalapácsát. Faile biztos, hogy életben van. Alyse azt mondta, hogy az ő védelme alatt áll. De vajon miféle védelmet nyújthatott egy olyan aes sedai, aki maga is a gai'shainok fehér ruháját hordta?

- Akkor végezzünk itt minél előbb! Ne vesztegessük az időt! - Vajon hány csomót kell még kötnie arra a bőrdarabra? A Fény adja, hogy minél kevesebbet!

Leszállt Dacos nyergéből, és Carlon Belcelona kezébe nyomta a kantárt. A csupaszra borotvált képű tearinek hosszú orra volt, és szerencsétlenül hegyes álla. Carlon rossz szokása szerint most is végigfuttatta a kezét az állán, mintha csak azon gondolkozna, vajon hová tűnt róla a szakálla. Máskor meg beletúrt a hajába, mintha nem értené, miért is fogta hátra egy szalaggal, hiszen a copfja még nem ér a válláig sem. Ennek ellenére éppúgy semmi jelét nem adta, hogy feladná ezt a bolondos aielutánzást, mint a többiek. Balwer ellátta őket utasításokkal, és neki legalább engedelmeskedtek. A többségük máris odatéblábolt az asztalok mellé, a lovaikat otthagyták a többieknek. Egyikük-másikuk előszedte az erszényét, de akadt, aki a borosflaskát kínálgatta körbe. Ezt a katonák visszautasították meglepő módon, de úgy tűnt, hogy bárki, aki hajlandó volt ezüstben játszani, szívesen látott vendég volt az asztaluknál.

Perrin rájuk sem nézett többet, beletűrte a kesztyűjét vastag bőrövébe, és a két seanchan nyomában ő is megindult befelé. Hátravetette a köpenyét, hogy hímzett selyemkabátja jól látsszon. Mire kijön, Faile emberei - akik egyben a saját emberei is voltak, úgy vélte - épp elég sokat megtudnak arról, mit hallottak ezek a férfiak és nők. Perrin egyvalamit megtanult Balwertől. A tudás bizony nagyon hasznos dolog, és az ember sosem tudhatta, hogy a kis információfoszlányok közül melyik lehet aranynál is értékesebb. De jelen pillanatban Perrin úgy vélte, hogy azt az egy kis információfoszlányt, amely mindennél jobban érdekelte, nem itt fogják összeszedni.

A tanyaház első szobáját az ajtó felé néző asztalok töltötték meg, írnokok ültek mellette, papírokat olvastak, vagy írtak. A csendet csak az írótollak sercegése és egy írnok száraz, folyamatos köhécselése törte meg. A férfiak sötétbarna anyagból szabott nadrágot és kabátot hordtak, és a nők ruhája is ugyanilyen színű volt. Némelyikük mellén írótollat formázó kitűző villogott, ezüstből vagy bronzból. Úgy tűnt, a seanchanok mindenkire egyenruhát húztak. A szoba végében egy kerek képű fickó, hordóhasán feszülő kabáttal, két ezüst írótollal a mellkasán, felállt, és mélyen meghajolt, amint Tylee belépett. A csizmájuk hangosan dobogott a fapadlón, ahogy átvágtak a szobán, s a fickó nem egyenesedett ki, amíg az asztalához nem értek.

- Tylee Khirgan - vetette neki oda a nő kurtán. - A parancsnokkal akarok beszélni, bárki is az!

- Ahogy a zászlóstábornok parancsolja - válaszolta a fickó alázatosan, és ismét mélyen meghajolt, aztán sietve beugrott a mögötte nyíló ajtón.

A köhögő írnok, egy sima képű, fiatal fickó, aki az arcberendezése alapján akár a Folyóközből is jöhetett volna, még szaggatottabban kezdett köhögni, és eltakarta a száját a kezével. Hangosan megköszörülte a torkát, de az erős köhögés csak nem maradt abba. Mishima a homlokát ráncolva nézett rá.

- Ennek sem kellene itt lennie, ha beteg - motyogta. - Mi van, ha fertőző? Az ember mostanában mindenféle különös betegségről hall. Az egyik napkeltekor még egészséges, aztán estére már vége is, és másfélszer akkorára dagadt, mint amekkora volt, és senki sem tudja, mi végzett vele. Hallottam egy nőről is, aki egyetlenegy óra leforgása alatt őrült meg, és bárki, aki hozzáért, szintén megbolondult. Három nap sem telt bele, és ő is, meg az egész faluja is meghalt, csak azok nem, akik elmenekültek. - Tett valami furcsa kézmozdulatot, ívbe görbítette a hüvelyk- és mutatóujját, a többit pedig szorosan lezárta.

- Több eszed lehetne annál, hogy higgy az efféle pletykákban, vagy hogy továbbadd őket - szólt rá a zászlóstábornok, és ő is megismételte a kézmozdulatot. Úgy tűnt, mint aki maga sincs tudatában, hogy megtette.

A testes írnok ismét megjelent, és tartotta az ajtót egy őszülőfélben lévő, szikár arcú férfinak. A tiszt jobb szeme helyét fekete bőrtakaró fedte. A homlokán cikkcakkos, fehér heg húzódott végig, át a takaró alatt, le egész az álláig. Hasonlóan alacsony volt, mint az odakinn kockázó katonák, épp csak az ő kabátját sötétebb kék anyagból szabták, és két kis fehér csík futott végig a mellkasán, de a csizmáján ugyanúgy két késhüvely fénylett.

- Blasic Faloun, zászlóstábornok - jelentette, majd meghajolt, miközben az írnok visszasietett az asztalához. - Miben állhatok szolgálatára?

- Faloun kapitány, szeretnék... - Tylee elhallgatott, ahogy a köhögő írnok hirtelen felpattant, és hátrarúgta a székét, amely hatalmas csattanással zuhant a földre.

A fiatal férfi a gyomrára szorította a kezét, kétrét görnyedt, és sötét áradatot okádott a földre, amely azonnal ezernyi kis bogárrá vált szét, és szétfutott minden irányba. Valaki átkozódni kezdett. A hangja döbbenetesen élesen csengett a halotti csendben. A fiatal fickó iszonyodva meredt a bogarakra, és tagadóan rázta meg a fejét. Döbbenten nézett körbe a szobában, és kinyitotta a száját, mintha csak mondani akarna valamit, de ehelyett csak ismét összegörnyedt, és újabb, hosszabb bogáráradatot okádott a világba. A bogarak végigfutottak a padlón. A férfi arcán vonaglani kezdett a bőr, mintha a koponyájából újabb bogarak akartak volna előtörni. Egy nő felsikított, hosszan, iszonyodva, és hirtelen mindegyik írnok kiabálni kezdett, és felugrált, feldöntötte a székét, vagy akár az asztalát is sietségében. Mindegyik megpróbált elugrálni a kicsinyke bogarak elől. A férfi újra és újra hányta a bogarakat, először csak térdre esett, aztán arcra borult, és összevissza rángatózott, ahogy most már folyamatos áradatban köpte a világba a bogarakat. Valahogy mintha egyre... laposabb lett volna. Mintha kiürült volna. Lassan már nem rángatózott, de a bogarak továbbra is özönlöttek eltátott szájából, és szétfutottak mindenfelé a padlón. Végül aztán - úgy tűnt, mintha legalább egy óráig tartott volna, pedig valószínűleg alig pár perc lehetett -, végül aztán a bogáráradat lassulni kezdett, majd egészen elapadt. A fickóból csak valami lapos és halvány maradt a ruhája alatt, mint egy kiürített borosflaska. A kiáltozás persze még nem ült el. Az írnokok fele az asztalán állt, már azon a pár asztalon, melyeket nem borítottak fel első ijedelmükben, és a nők és a férfiak egyaránt hangosan átkozódtak és imádkoztak, ahogy csak a torkukon kifért. A másik felük kimenekült a szabadba. Apró, fekete bogarak szaladgáltak mindenütt a földön. A szoba csak úgy bűzlött a rettegéstől.

- Hallottam valami pletykát - jegyezte meg Faloun rekedten. A homlokán izzadság gyöngyözött, és a szagába félelem vegyült. Nem rettegés, de felismerhető félelem. - Innen keletre. Csak ott százlábúak voltak. Kicsi, fekete százlábúak. - Pár bogár feléje masírozott, és a kapitány átkozódva lépett hátra. Ugyanazt a furcsa kézmozdulatot tette, mint az előbb Tylee és Mishima.

Perrin eltaposta a bogarakat. Neki is kis híján égnek állt tőlük minden szál haja, de semmi sem számított, csak Faile. Csak Faile!

- Ezek csak egyszerű ácsbogarak. Bárhol megtalálni őket, ahol kidőlt fa hever.

A fickó összerezzent, felemelte a tekintetét, aztán ahogy meglátta Perrin szemét, ismét csak megrezzent. Amikor pedig észrevette a kalapácsot Perrin oldalán, döbbent, kurta pillantást vetett a zászlóstábornokra.

- De ezek a bogarak nem egy kidőlt fatörzsből másztak elő! Ezt maga a Lélekrontó küldte!

- Lehet - válaszolta Perrin nyugodtan. Feltételezte, hogy a Lélekrontó a Sötét Úr seanchan neve lehet. - De nem számít! - Felemelte a lábát, és megmutatta a földön heverő, hat-nyolc bogártetemet. - Meg lehet őket ölni. És nincs annyi időm, hogy olyan bogarakra vesztegessem, amiket könnyedén el is taposhatok!

- Négyszemközt kell önnel beszélnünk, kapitány - tette hozzá Tylee. A szaga tele volt félelemmel, de jól uralkodott rajta. Mishima keze ugyanabban a különös mozdulatban dermedt meg, mint az előbb. A férfi majdnem olyan jól uralta a félelmét, mint felettese.

Faloun láthatóan összeszedte magát, és a szagában kicsit engedett a félelem. Nem hunyt ki teljesen, de a férfi most már láthatóan visszanyerte az önuralmát. Ennek ellenére nem nézett le a bogarakra.

- Ahogy parancsolja, zászlóstábornok! Atal! Szállj le arról az asztalról, és söpörtesd ki ezeket az... ezeket az izéket a szobából! És gondoskodj róla, hogy Mehtant rendesen készítsék fel a szertartásra! Bárhogy halt is meg, szolgálatban érte utol a vég. - A zömök írnok meghajolt, mielőtt lemászott volna az asztalról nagy óvatosan, és még egyszer meghajolt, amint földet ért, de a kapitány már el is fordult. - Követne, zászlóstábornok?

A kapitány irodája egykor alighanem hálószoba volt, de most egy jókora íróasztal állt benne, papírokkal telt dobozokkal megrakva, és egy másik, még nagyobb asztal, rajta térképek. A kihajtogatott földabroszokat tintatartók, kövek, sárgaréz figurák fogták le. Az egyik fal mellett egy faállványon mintha további térképek lettek volna. A szürke kőkandalló hidegen ásított. Faloun intett az íróasztal előtt, a puszta földön álló fél tucat összevissza szék felé, és felajánlotta, hogy hozat bort. Kicsit mintha csalódott lett volna, hogy Tylee mindkettőt visszautasítja. Talán szívesen ivott volna valamit erre a nagy ijedtségre. A szagában még mindig érezni lehetett a félelmet.

Tylee belekezdett.

- Hat rakent kell kipótolnom, kapitány, és tizennyolc morat'rakent. És egy teljes földi csapatot. Azok, akik velem voltak, most valahol Amadiciában lehetnek, nyugatnak tartanak, és képtelenség megtalálnom őket!

Faloun arca megrándult.

- Zászlóstábornok, ha maga is veszített rakeneket, akkor nyilván tudja, hogy mindent kifosztottak, hogy... - A tekintete Perrinre villant, és megköszörülte a torkát, mielőtt folytatatta volna. - A nálam maradt állatok háromnegyedét kéri! Ha beérné talán kevesebbel, talán úgy eggyel-kettővel...

- Néggyel - mondta Tylee határozottan - és tizenkét repülővel. Azzal beérem. - Még azt a vontatott seanchan kiejtést is lehetett pattogósan használni, ha valaki igazán akarta. - Ez a vidék éppolyan biztonságos, mint Seandar, ha jól hallottam, de azért hagyok önnek négyet.

- Ahogy parancsolja, zászlóstábornok! - sóhajtott fel Faloun. - Láthatnám a parancsot? Mindent jegyzőkönyvbe kell vennem! Mióta elveszítettem a képességet, hogy magam is repüljek, minden időmet tollforgatással tölthetem, mint valami írnok.

- Perrin nagyúr? - kérdezte Tylee, és a férfi előszedte a kabátja zsebéből a Suroth által aláírt levelet.

Faloun szemöldöke egyre magasabbra szökött olvasás közben, és könnyedén megbirizgálta a viaszpecsétet is, de éppúgy nem kérdőjelezte meg az irat valódiságát, ahogy a zászlóstábornok sem tette. Úgy tűnt, a seanchanok hozzá voltak szokva az ilyesmihez. Ennek ellenére láthatóan megkönnyebbült, hogy visszaadhatta, és önkéntelenül is a kabátjába törölte a kezét. Hozzá voltak szokva, de azért kényelmetlenül érintette őket. Megpróbált könnyednek tűnni, ahogy végigsiklott a szeme Perrinen, de a férfi szinte látta az arcában a kérdést, amelyet a zászlóstábornok fel is tett. Ki maga, hogy ilyen papírja legyen?

- Szükségem lenne egy Altara-térképre is, kapitány, ha akad errefelé - jegyezte meg Tylee - megoldom nélküle is, de jobb lenne, ha találna egyet! Az ország északnyugati csücske érdekelne.

- Ön a Fény kegyeltje, zászlóstábornok - válaszolta a férfi, és lehajolt, hogy előszedhessen egy tekercset az állvány legalsó polcáról. - Épp van nálam olyan térkép, amilyet kért. Teljesen véletlenül; valaki hozzácsapta azokhoz az Amadicia-térképekhez, amelyeket kiutaltak nekünk. Egészen el is feledkeztem róla, csak most jutott az eszembe, hogy mondta.

Perrin megrázta a fejét. Véletlen egybeesés, nem a ta'veren hatása a Mintára. Ehhez még Rand sem lett volna elég erős ta'veren. Ismét felörvénylettek a színek, de ezúttal szétverte őket, mielőtt képpé álltak volna össze.

Faloun hamar kiterítette a térképet az asztalon, és a sarkait egy-egy rakent formáló rézfigurával fogta le. A zászlóstábornok addig nézte, amíg meg nem találta rajta a megfelelő tereprészleteket. A térkép elég nagy volt ahhoz, hogy az egész asztalt lefedje, és részletesen mutatta a kért vidéket. Amadicia és Ghealdan egy-egy kisebb sávja is ráfért, a terepet részletesen felfestették, a falvak, városok, folyók és patakok nevét kis betűkkel írták fel. Perrin tudta, hogy a térképészmesterség egy kiemelkedő darabjával áll szemben; ez itt sokkal jobb volt, mint az átlag térkép. Vajon azért lehet, mert ta'veren? Nem, nem, az lehetetlen.

- Itt találják meg a katonáimat - nyávogta a nő, és a térkép egy pontjára bökött. - Azonnal induljanak! Egy repülő minden rakenen, és nem vihetnek személyes tárgyakat! Könnyen repüljenek, és amilyen gyorsan csak lehet! Azt akarom, hogy holnap napszállta előtt megérkezzenek! A többi morat'raken a földi segédcsapatokkal utazik. Pár órán belül tervezek visszaindulni. Addigra indulásra készek legyenek!

- Kordék - jegyezte meg Perrin. Neald nem tudott akkora Kaput nyitni, hogy azon szekerek is átférjenek. - Bármit hoznak is magukkal, azt kordékra tegyék, ne szekerekre!

Faloun hitetlenkedve ismételte meg.

- Kordék - erősítette meg azért Tylee is. - Gondoskodjon róla, kapitány!

Perrin érezte a férfi szagán, hogy valamire nagyon kíváncsi, és nyilván szívesen kérdezősködött volna, de ehelyett csak meghajolt.

- Ahogy parancsolja, zászlóstábornok, úgy lesz!

A külső szoba egészen másképp volt felbolydulva, mint amikor a kapitánnyal együtt otthagyták. Mindenütt írnokok rohangáltak, és vagy kétségbeesetten söpörtek, vagy a seprűjükkel próbálták agyonverni a még megmaradt bogarakat. A nők egy része zokogva forgatta a seprűt, és a férfiak közül is jó néhányan úgy néztek ki, mint akik a legszívesebben elsírnák magukat. A szobát továbbra is a rettegés bűze ülte meg. A halottnak már nyoma sem volt, de Perrin észrevette, hogy az írnokok úgy mozogtak, hogy véletlenül se kelljen oda lépniük, ahol feküdt. Igyekeztek a bogarakra sem rálépni, és érdekes táncmutatványok közepette seperték ki a maradékot. Miközben Perrin recsegve-ropogva átvágott a külső ajtó felé, mindenki megállt, és döbbenten nézte.

Odakinn kicsit nyugodtabb volt a hangulat, de nem sokkal. Tylee katonái még mindig rendezett sorban álltak a lovaik mellett, és Neald is látványosan nemtörődöm módon nézett a semmibe, néha még ásított is, és a szája elé tette a kezét, de a sul'dam egy remegő damane-t simogatott, és megnyugtatóan gügyögött neki, a kék kabátos katonák pedig, jóval többen, mint az előbb, egy csapatban álltak, és aggodalmasan beszélgettek. A cairhieniek és teariek azonnal Perrin köré gyűltek, maguk után rángatták a lovaikat, és mind egyszerre beszéltek.

- Igaz volna, uram? - kérdezte Camaille, és sápadt arca idegesen megrángott. A bátyja, Barmanes sem volt sokkal nyugodtabb.

- Négyen kihoztak valamit egy takaróban, de elfordították a fejüket, hogy ne is lássák, bármi volt is az!

Aztán mindegyikük egyszerre kezdett el beszélni, és a szagukban kis híján már pánik lobogott.

- Azt mondták, bogarakat hányt!

- Azt mondták, a bogarak kirágták magukat belőle!

- A Fény irgalmazzon, bogarakat söpörnek ki az ajtón, mind meg fogunk halni!

- A Fény égessen meg, a Sötét Úr kiszabadult! - És ennek legalább volt némi köze a valósághoz.

- Csend legyen! - mondta Perrin, és csodák csodája, tényleg el is hallgattak. Általában elég érzékenyen reagáltak arra, ha ő próbált meg parancsolgatni nekik, gyakran felhívták rá a figyelmét, hogy ők Faile-t szolgálják, nem őt. Most azonban dermedten álltak, és Perrintől várták, hogy megnyugtassa őket.

- Az a fickó tényleg bogarakat okádott, és meghalt, de ezek csak közönséges bogarak, a rothadó fában bárhol találni ilyet. Alaposan megcsípi az embert, ha ráül, de semmi rosszabbat nem tesz. Igaz, hogy ez valamiféleképp mégiscsak a Sötét Úr keze munkája volt, de semmi köze sincs Faile úrnő kiszabadításához, így hozzánk sem! Úgyhogy mindenki megnyugodhat, és akár vissza is térhetnénk a dolgunkra!

Meglepőmód ez hatott. Jó néhányan elvörösödtek, és a félelem bűzét felcserélte - vagy legalábbis elnyomta - a szégyenkezés szaga, hogy hagyták, így elragadja őket a rettegés. Kifejezetten zavartnak tűntek. Miközben nyeregbe szálltak, azért megmutatkozott az alaptermészetük. Először csak az egyikük kezdett el azzal hencegni, hogy mi mindent megtesz majd Faile úrnő megmentéséért, aztán a másik is megtetézte. Egyik ötlet vadabb volt a másiknál, de ők is tudták, hogy ez csak bolondság, mert mindegyik dicsekvő túlzás után hatalmas hahotázásban törtek ki, és a következő próbált még elképesztőbb dolgokat kitalálni, mint a többiek. Ahogy Perrin elvette Dacos kantárját Carlontól, ráébredt, hogy a zászlóstábornok megint őt méregeti. Vajon mit látott benne? Mit gondolt, mit tudhat meg?

- Miért vitték el a rakeneket? - kérdezte Perrin.

- Másodjára vagy harmadjára kellett volna csak idejönnünk - válaszolta a nő, és nyeregbe pattant. - Még mindig kell szereznem a'dam- et is. Azt akartam hinni, hogy van esélyünk rá, amíg csak lehet, de most már akár nekimehetünk a legkeményebb diónak is. Az ön kis papírdarabja most áll az igazi próba előtt, és ha elbukik, akkor semmi értelme sincs a'dam-et kerítenünk! - törékeny szövetség, és kevés bizalom.

- Miért bukna el? Itt működött!

- Faloun katona, nagyuram! Most viszont egy császári tisztségviselővel kell beszélnünk! - Ennek a kifejezésnek külön megvető élt adott. Megfordította pej lovát, így hát Perrin sem tehetett mást, mint hogy nyeregbe száll, és követi.

Almizar meglehetősen nagy város volt, tehetős hely, a peremén hat magas őrtoronnyal, de városfal nélkül. Elyas azt mondta, hogy az amadiciai törvények értelmében Amadoron kívül egyetlen városnak sem lehetett fala, és hogy ezt a törvényt a fehérköpenyek nyomására hozták, és a fehérköpenyek legalább olyan elszántan őrködtek betartatása felett, mint a bármikori uralkodó. Balwer nyilván megtudja, ki lehet az, most, hogy Ailron halott. Az utcákat gránittal kövezték ki, és masszív tégla- és kőépületek szegélyezték őket. Egyik szürke volt, a másik fekete, jó néhány három vagy négy emelet magasba tört, és szinte mindegyiket sötét palatető fedte. Csak pár zsúpfedelű ház akadt. Az utcán csak úgy hemzsegtek az emberek, átcikáztak a lovas kordék, szekerek, kézikocsik között, az árusok harsányan kiáltozva kínálgatták a holmijukat, a nők bevásárlókosárral a karjukon, az arcukba lógó, jókora kalappal a fejükön siettek a dolgukra. A férfiak térdig érő kabátjukban lépdeltek önhitten, peckesen, a kötényes, mellényes inasok szaladtak, hogy teljesítsék mesterük óhajait. Legalább annyi katona volt az utcán, mint helybéli. Némelyikük bőre olyan sötét volt, mint a tearieké, másoké aranysárga, mint a méz, de akadt olyan is, aki sápadt volt, mint egy cairhieni, épp csak magas és szőke. Férfiak és nők vegyesen, mind élénk színű seanchan egyenruhában. A többségnél nem látott tőrnél veszedelmesebb fegyvert, de akadt, aki kardot viselt. Kettesével jártak, mindenkit megfigyeltek maguk körül, és az övükön bikacsök is lógott. Perrin úgy vélte, ez a városőrség lehet, bár meglehetősen sokan voltak Almizar méretéhez képest. Akárhová is nézett, két ilyen párost mindig látott.

Két férfi és egy nő lépett ki egy magas, palatetős fogadóból, és lovászok elővezette lovaik nyergébe szálltak. Perrin csak onnan tudta, hogy az egyikük nő lehet, hogy a hosszú, hátul felhasított köpeny szorosan a keblére tapadt, mert amúgy nemcsak férfiruhát hordott, de a haja is rövidebb volt még társaiénál is, és éppúgy kardot viselt, mint a többiek. És az arca sem volt lágyabb a két férfiénál. Ahogy a három idegen elügetett nyugat felé az utcán, Mishima felmordult.

- Kürtvadászok - motyogta. - A szememre, ha nem azok! Ezek a díszpintyek mindenütt bajt kevernek, verekedéseket szítanak, és mindenbe beleütik az orrukat, ami nem tartozik rájuk! És különben is úgy hallottam, hogy Valere kürtjét már megtalálták! Ön mit gondol erről, uram?

- Én is hallottam róla, hogy megtalálták - válaszolta Perrin óvatosan. - Mindenfélét hall ám az ember!

Egyik seanchan sem nézett rá, és a zsúfolt utca kellős közepén lehetetlenség lett volna kivenni a szagukat, de Perrin valamiért mégis úgy érezte, mintha mindketten valamiféle mélyebb értelmet gondolnának a szavai mögé. A Fényre, csak nem hiszik, hogy bármi köze lenne a Kürthöz? Moiraine elvitte a Fehér Toronyba. De ezt nem állt szándékában elmondani nekik. Ő sem bízott bennük jobban, mint ők benne.

A helyiek éppúgy nem törődtek a katonákkal, ahogy egymással sem, még a zászlóstábornokkal és páncélos kísérőivel sem, de Perrin már más lapra tartozott. Legalábbis ha megpillantották aranysárga szemét. Azonnal kiszúrta, ha valaki észrevette. Egy nő félrerántotta a fejét, és döbbenten tátotta el a száját. Egy férfi megdermedt, úgy bámulta. Egy másik megbotlott a saját csizmájában, és térdre is esett. Először csak bámult, aztán felpattant, és szaladtában csak úgy lökdöste el maga elől az embereket, mintha attól tartana, hogy Perrin a nyomába ered.

- Azt hiszem, még sosem látott sárga szemű embert - jegyezte meg Perrin szárazon.

- Miért, arrafelé gyakori, ahonnan ön jött? - kérdezte a zászlóstábornok.

- Nem, nem mondanám, hogy épp gyakori, de be tudok mutatni önöknek még valakit, akinek ilyen szeme van.

A zászlóstábornok és Mishima összenéztek. A Fényre, Perrin remélte, hogy a Próféciák nem említenek két sárga szemű férfit! A színek felörvénylettek, de határozottan szétzúzta őket.

A zászlóstábornok pontosan tudta, hová mennek. Egy kőből épült istállóhoz vezette Perrint a város déli szélén, de amikor leszállt az üres udvaron, egyetlenegy lovász sem rohant elő, hogy a gondjaiba vegye a lovát. Az istálló mellett egy vaskerítéses karám is állt, de ott sem tartottak lovakat. Tylee az egyik beosztottja kezébe nyomta a lova kantárját, és komoran az istállóajtóra meredt, csak az egyik szárnya volt nyitva. A szaga alapján Perrin úgy vélte, hogy erőt gyűjt a következő látogatáshoz.

- Kövessen, uram - mondta aztán végül -, és semmit se mondjon, hacsak nem muszáj! Lehet, hogy árt vele. Ha viszont beszélnie kell, hozzám beszéljen! És tegye nyilvánvalóvá, hogy hozzám beszél!

Ez elképesztően hangzott, de Perrin rábólintott. És máris azt kezdte tervezgetni, hogy hogyan lopja el a vágottgyökeret, ha rosszul sülnének el a dolgok. Meg kell tudnia, hogy éjszakánként őrzik-e ezt a helyet. Balwer talán már tudja is. Az a kis emberke mintha minden erőfeszítés nélkül gyűjtötte volna be az információt. Miután Perrin is Tylee nyomába eredt, Mishima a lovakkal maradt, és láthatóan örült, hogy nem kell velük tartania. Mi a fenét jelenthet mindez? És egyáltalán jelent-e valamit? Seanchanok... Alig pár napja volt velük, máris mindenben mögöttes jelentést látott.

A hely egykor valóban istálló lehetett, ehhez semmi kétség nem fért, de most már alaposan átalakították. A kőpadlót olyan alaposan felsöpörték, hogy a legkényesebb gazdasszony sem találhatott volna benne semmi kivetnivalót, és erős, leginkább mentára emlékeztető szag fedte el a lovak és a széna már-már szinte teljesen kifakult illatát. Csak a Perrinéhez vagy Elyaséhoz hasonlóan éles szaglású ember érezte volna még az istállószag nyomát. Az elülső állásokat ládákkal töltötték meg, és az állások közti deszkafalat kiverték, csak a szénapadlás tartóoszlopait tartották meg. Most mindenütt férfiak és nők dolgoztak, néhányan mozsárban törtek valamit, mások átszitálták a nyert anyagot, míg megint mások a parázstartók fölé állított állványokon egyensúlyozó lapos lábasokra felügyeltek, és időnként fogókkal forgattak meg valami gyökérnek tűnő dolgot.

Egy nyurga fiatalember, ingujjban, épp egy degeszre tömött jutazsákot tett az egyik ládába, de amint észrevette őket, ugyanolyan mélyen meghajolt Tylee előtt, mint az írnok a repülőknél. A teste szinte egy síkban volt a talajjal. Nem egyenesedett ki, amíg a nő meg nem szólalt.

- Khirgan zászlóstábornok. Ha lehet, a telep irányítójával szeretnék beszélni, bárki is az! - A nő hangja igencsak különbözött attól, amit az írnokkal szemben ütött meg; most nyoma sem volt benne a lekezelésnek.

- Ahogy parancsolja - válaszolta a férfi; Perrin úgy vélte, amadiciai tájszólással. Vagy ha mégis seanchan volt, hát akkor olyan gyorsan beszélt, ahogy rendes vidékeken szoktak, és nem rágta meg minden egyes szavát.

A férfi még egyszer meghajolt, éppolyan mélyen, mint az előbb, aztán elsietett a bal oldali sor derekánál lévő elzárt részhez. Itt vagy hat állást falazhattak egybe. A fickó alázatosan kopogtatott, és kivárta, míg beengedik, mielőtt belépett volna. Miután kiment, az épület hátsó részébe vonult anélkül, hogy akárcsak egy pillantást vetett volna Tylee-re és Perrinre. Perrin pár perc múlva úgy érezte, itt az ideje, hogy szóljon valaki másnak is, de Tylee elfintorodott, és megrázta a fejét, úgyhogy Perrin elharapta a mondanivalóját, és tovább várt. Jó negyedóra telhetett el, és a férfi minden egyes szívverésnél egyre türelmetlenebb lett. A zászlóstábornok szagában csak türelem érződött.

Végül egy kényeskedő, kövérkés nő lépett elő a hátsó szobából, furcsa szabású, sötétsárga ruhában, de nem jött oda hozzájuk, hanem az épület hátsó részében folyó munkát ellenőrizte, és látványosan nem vett tudomást Perrinről és Tylee-ról. A fele fejét kopaszra borotválták! A maradék haja vastag, szürke fonatban omlott a vállára. Végül aztán elégedetten biccentett, és ráérősen megindult feléjük. A mellén egy kerek, kék folton három hímzett aranykéz ragyogott. Tylee éppolyan mélyen meghajolt előtte, mint az előbb Faloun őneki, és a nő tanácsait felidézve Perrin is lemásolta a mozdulatot. A kényeskedő nő biccentett egyet. Épphogy csak. A szagából csak úgy dőlt a büszkeség.

- Velem akart beszélni, zászlóstábornok? - Lágy hangja volt, éppolyan finomkodó, mint az egész lénye. És nem csengett benne meleg fogadtatás. Elfoglalt asszony volt, és zavarták. Elfoglalt asszony volt, aki tudta, mennyit ér.

- Igen, tiszteletreméltó! - válaszolta Tylee illedelmesen. A szagában a türelem mellett felütötte fejét a szúrós nemtetszés is, de aztán elnyomta. Az arca kifejezéstelen maradt. - Elárulná, hogy mennyi feldolgozott vágottgyökér van épp raktáron?

- Elég különös kérés - mondta a másik nő, mintha épp most döntené el, hogy eleget tegyen-e neki. Félrebiccentette a fejét, mintha csak gondolkozna. - Ám legyen! - válaszolta végül. - A délelőtti leltárnál négyezer-nyolcszázhetvenhárom font és kilenc uncia volt. Igazán figyelemreméltó eredmény, különösen, mert magam is azt mondom, ha beleszámoljuk, hogy mennyit küldtem már ki, és hogy milyen nehéz a vadonban fellelni a gyökeret anélkül, hogy ésszerűtlenül messzire kellene küldenem az ásócsapatokat... - Bár Perrin nem hitte volna, hogy ez lehetséges, a nő szagában még erősebb büszkeség horgadt fel. - De most már ezt a problémát is megoldottam, rávettem pár parasztot, hogy vágottgyökérrel ültesse be a földjeit. Nyárra mindenképp valami nagyobbat kell építenem ennél a manufaktúránál... Bizalmasan elárulhatom, hogy nem lepne meg, ha ezért felajánlanák, hogy új nevet válasszak. Persze az is lehet, hogy nem fogadom el... - kurtán, kényesen mosolygott egyet, és könnyedén megérintette a ruhája elején a kerek berakást. Kis híján már simogatás volt.

- A Fény nyilván a kegyelmébe fogadja, tiszteletreméltó - mormolta Tylee. - Nagyuram, megtenné nekem azt a szívességet, hogy megmutatja az önnél lévő iratot a tiszteletreméltónak? - mondta, miközben látványosan mélyebben meghajolt Perrin előtt, mint az előbb a tiszteletreméltó előtt. A nő szemöldöke megremegett.

Kinyúlt, hogy elvegye a papírt Perrintől, de mozdulat közben megdermedt, és a férfi arcába bámult. Csak most vette észre a szemét. Egy kicsit megrázta magát, és a meglepetés legkisebb jele nélkül olvasta végig az iratot, aztán ismét összehajtogatta a lapot, és elgondolkozva ütögette vele üres tenyerét.

- Úgy látom, a magasban jár, zászlóstábornok! Méghozzá igencsak meglepő társaságban! Miben lehetek az ön... a társa... segítségére?

- Vágottgyökérre lenne szükségünk, tiszteletreméltó - mondta Tylee lágyan. - Mindre, amijük csak van. Kordéra rakva, amint csak lehet. És tartok tőle, hogy önnek kell biztosítania a kordékat és a hajtókat is!

- Lehetetlen! - csattant fel a nő, és kihúzta magát. - Szigorú beosztás szerint dolgozom, megszabtam, hogy hány fontnyi vágottgyökeret adok ki egy héten. Eddig mindig megtartottam ezt az előírást, és nem hagyom, hogy most bárki felborítsa! Elképzelhetetlen kár származna belőle a Birodalomra. A sul'damok egyfolytában hozzák be a damane-ket.

- Bocsásson meg, tiszteletreméltó - mondta Tylee, és ismét meghajolt. - Ha esetleg tudna róla gondoskodni, hogy valamennyi...

- Zászlóstábornok - szakította félbe Perrin. Ez nyilvánvalóan bonyolult taktikát igénylő helyzet és ellenfél volt, és megpróbált ő is minél kifejezéstelenebb arcot ölteni, de akár akarta, akár nem, összeráncolta a homlokát. Még abban sem lehetett biztos, hogy kis híján öt tonna gyökér elegendő lesz, és most a zászlóstábornok kevesebbet akar kialkudni! Csak úgy száguldottak a gondolatai, megpróbált valami kiutat keresni. Mindig is úgy gondolta, hogy a gyorsan kiötlött tervek általában fércmunkának bizonyulnak, hibákhoz s balesetekhez vezetnek, de most nem volt más választása. - Lehet, hogy ez nem érdekli a tiszteletreméltót, de Suroth azt mondta, halál vagy még rosszabb vár azokra, akik hátráltatják a tervét. Nem hinném, hogy a haragja önön és rajtam kívül másokat is érintene, de azt mondta, vigyem el mindet!

- Természetesen a tiszteletreméltót nem érné utol a nagyúrnő haragja. - Tylee válasza úgy hangzott, mintha a nő korántsem volna ebben biztos. A kényeskedő nőszemély zihált, az arany kezekkel hímzett kék folt fel-alá hullámzott. Végül a nő éppolyan mélyen meghajolt Perrin előtt, mint az előbb Tylee.

- Szinte az egész nap rá fog menni, hogy elég kordét szerezzek, és felpakoljam rá a gyökeret. Így megfelel, nagyuram?

- Nincs sok más választásom, azt hiszem - válaszolta Perrin, és kirántotta a nő kezéből a papírlapot. A nő vonakodva hagyta, és mohón nézte, ahogy a férfi a kabátzsebébe gyömöszöli az iratot.

Odakinn a zászlóstábornok a fejét csóválva pattant nyeregbe.

- Mindig elég nehéz bármit is elintézni a Kisebb Kezekkel. Egyikük sem érzi magát kisebbnek. Azt hittem, ezt egy Negyedik vagy Ötödik Rangúra bízzák, és úgy is elég rossz lett volna, de mikor megláttam, hogy Harmadik Rangú! Épp csak két lépcsőfokkal a Császárnő (bárcsak örökké élne) Keze alatt! Biztos voltam benne, hogy legfeljebb csak pár száz fontnyit kapunk, ha egyáltalán ad nekünk bármennyit is. De csodálatosan kezelte! Nagy kockázatot vállalt, de csodálatosan játszotta!

- Végtére is senki sem akarhat meghalni - nézett rá Perrin, ahogy kivonultak az istállóudvarról, vissza a városba. A kíséretük mögöttük léptetett. Most már csak a kordékat kell megvárniuk, és talán kereshetnének egy fogadót is. A Fény adja, hogy ne kelljen itt éjszakázniuk!

- Nem tudta - sóhajtott fel a nő. - Ez a némber azonnal tudta, hogy a halál árnyékában áll, amint elolvasta Suroth levelét, de képes lett volna ezt is megkockáztatni a Birodalom iránti kötelesség nevében. A Kisebb Kéz Harmadik Rangja elég magasan áll ahhoz, hogy akár még a halált is elkerülheti, ha arra hivatkozik, hogy a kötelességét teljesítette. De ön használta Suroth nevét. Ezzel általában semmi baj nincsen, kivéve, természetesen, ha magát a nagyúrnőt szólítaná meg, de a Kisebb Kéz előtt az, hogy a címe nélkül használta a nagyúrnő nevét, azt jelentette, hogy vagy tudatlan helyi, vagy Suroth bizalmasa. A Fény a kegyelmébe fogadta önt, és az a némber úgy döntött, Suroth bizalmasa lehet.

Perrin örömtelenül, kurtán felnevetett. Seanchanok! És talán ta'veren.

- Árulja el, már ha nem sértem meg ezzel a kérdéssel, a felesége jó kapcsolatokat, netán nagy földbirtokot hozott a házasságba?

Perrin úgy elképedt a kérdésen, hogy megfordult a nyeregben, hogy döbbenten a nőre nézzen. Valami erősen megütötte a mellkasát, és lángként lobbanó sávot vágott a húsába, majd a karjába csapott. Perrin értetlenül nézett le a bal karjából kiálló nyílvessző tollára.

- Mishima - csattant fel a zászlóstábornok, és felmutatott -, azon a négyemeletes, zsúpfedelű házon, a két palatetős között! Mozgást láttam a tetőn!

Mishima kurtán elkiáltott parancsára, hogy kövessék, hat seanchan lándzsás szegődött a nyomába. Végigvágtattak az utcán, a lovak patkója hangosan csengett. Az emberek félreugráltak előlük. Mások döbbenten néztek. Az utcán láthatóan senki sem fogta fel, mi történt. Két másik lándzsás leugrott a nyeregből, és megpróbálta megnyugtatni egyikük remegő hátasát. A ló marjából nyílvessző állt ki. Perrin a két ujja közé fogott egy törött gombot. Csak egy szál cérna tartotta. Selyemkabátja felhasadt a gombtól egész végig a mellkasán. Vér csorgott a sebből, átáztatta az ingét, lefolyt a karján. Ha nem fordul meg épp abban a pillanatban, az a nyíl a szívébe áll. Talán a másik is eltalálta volna, de az az egy is bevégezte volna a dolgot. Egy folyóközi nyílvesszőt nem téríthetett volna el ilyen könnyen az útjából.

Cairhieniek és teariek tömörültek köré, ahogy leszállt a nyeregből, mindegyikük segíteni akart neki, pedig nem volt szüksége segítségre. Előszedte a kését, de Camaille el is vette már tőle, és ügyesen bemetszette a nyílvesszőt, hogy közvetlenül a seb fölött letörhesse. A rántástól Perrin egész testén végignyilallt a fájdalom. A nőt láthatóan nem zavarta, hogy véres lesz a keze, épp csak előrántott egy csipkés keszkenőt a ruhaujjából, cairhienihez képest meglehetősen világos zöld volt a kendő, és letörölte a kezéről a vért, aztán megvizsgálta a férfi karjából kiálló nyílcsonkot, hogy meggyőződjön róla, nem maradt benne szilánk.

A zászlóstábornok is leszállt pej lováról, és komoran nézte Perrint.

- Lesütöm a szemem, hogy megsérült, uram! Hallottam, hogy mostanában megszaporodtak a bűnesetek, gyújtogatás, rablás; a rablók ölnek akkor is, ha nincs rá szükség, és olyan gyilkosságok esnek, hogy senki sem érti őket... Jobban kellett volna vigyáznom önre!

- Szorítsa össze a fogát, nagyuram! - mondta Barmanes, és egy bőrszalagot tekert a nyílvessző fölé. - Készen áll, uram? - Perrin megfeszítette az állkapcsát, és biccentett, mire Barmanes kirántotta a véres nyílcsonkot. Perrin elfojtott egy nyögést.

- Nem kell lesütnie a szemét - válaszolta rekedten. Bármit jelentett is. Nem hangzott valami jól, ahogy a nő mondta. - Senki sem kérte, hogy pólyában hordjon! Én a legkevésbé! - Neald utat tört magának a Perrint övező embergyűrűn át, és már fel is emelte a kezét, de Perrin elhessegette. - Ne itt csináld, ember! Mindenki látja! - Most már a járókelők is észrevették, mi történt, és kis csoportokban álltak, közben izgatottan mormoltak egymásnak. - Meg tudja ezt úgy Gyógyítani, hogy sosem hinné, hogy bármi bajom esett volna - magyarázta, és óvatosan megmozgatta a karját. Elfintorodott. Rossz ötlet volt.

- Hagyná, hogy az Egyetlen Hatalmat használja önön? - kérdezte Tylee hitetlenkedve.

- Hogy megszabaduljak egy lyuktól a karomon, és egy vágástól a mellkasomon? Amint olyan helyre értünk, ahol nem minket bámul a fél város. Ön nem tenné?

A nő megborzongott, és ismét azt a furcsa kézmozdulatot mutatta. Most már Perrin is úgy érezte, meg kell kérdeznie, ez mit jelent.

Mishima is odaért melléjük. Maga után vezette a lovát, és komoran nézett rájuk.

- Két férfi esett le a tetőről, íjjal és tegezzel - jelentette halkan -, de nem a zuhanás végzett velük! Elég nagyot csattantak a kövezeten, de alig volt valami vér. Azt hiszem, mérget vettek be, amikor észrevették, hogy nem végeztek önnel.

- Ennek semmi értelme sincsen - mormolta Perrin.

- Ha valaki inkább megöli magát, mint hogy kudarcot kelljen jelentenie - jegyezte meg Tylee komoran -, az azt jelenti, hogy nagy hatalmú ellenségei vannak!

Nagy hatalmú ellenségei? Masema alighanem szívesen látná holtan, de még Masema karja sem érhetett el idáig!

- Az összes ellenségem messze van, és nem tudják, hogy itt vagyok - mondta Perrin, és Tylee meg Mishima készséggel egyetértettek abban, hogy ezt nyilván ő tudja a legjobban, de attól még kétkedve néztek rá. Persze ott voltak a Kitaszítottak is. Egyik-másik már régebben is megpróbált végezni vele. Mások megpróbálták felhasználni. De azért nem hitte volna, hogy a Kitaszítottakat is felhozza a vitában. A karja lüktetett. És a mellkasán ejtett vágás is. - Kerítsünk valahol egy fogadót, ahol bérelhetek magamnak egy szobát! - Ötvenegy csomó. És még hány van hátra? A Fényre, még hány van hátra?

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist: Az éjsólyom röpte (részlet).

Létrehozás: 2006. november 3. 08:34:07Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről

© Beholder Kft., 2003 - 2017
1680 Budapest, Pf. 4 (Megváltozott!) | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.