Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
Rendelési és fizetési feltételek
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Alfa Pakli - Bestiák április 19.
Alfa Pakli - Tűzmágia április 19.
HKK - Zén Legendái: Szólások március 18.
A pillanat képe
Mechek párharca
Küldd el képeslapként!
A csatamechek egy ember által irányított harci egységek, a legfélelmetesebb fegyverek a Battletech világában.
Nézz szét a galériában!
Alanori Krónika és Ghalla News Archívum

A lista folytatása...
Termékismertető - Dobókocka (30 oldalú)
Termékismertető - Hatalom Kártyái - HKK junior
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Misztikus erők
Termékismertető - Dobókocka (20 oldalú)

A lista folytatása...
Fantasy könyv gyerekeknek! (4)
Könyv adás - vétel (603)
Alanori Krónikát vennék (59)
J. Goldenlane: Csillagfény (19)
Robert Jordan: Az idő kereke - Kérdések és teóriák (631)
Jutalom pont (5)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Swords Comics
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

Stephen Kenson: Lángoló idő (részlet)

A kibertér feketeségében suhant. Elszáguldott a ragyogó neonszínű digitális rémálmok mellett, melyek valami félőrült programozó elméjének szüleményei voltak. Ezek a JÉG programok pillanatok alatt kiégethették volna az agyát, de ő nem törődött velük. Érzékelte az adrenalint és vére zubogását az eleven testében, míg a kibermása nyugodt és rendíthetetlen maradt, akár a tiszta acél és króm.

Ezért érezte Roy Kilaro, hogy megfelelne.

Használhatná kiemelkedő programozó és dekázó képességét, hogy gond nélkül besuhanjon a rivális cégek adaterődítményeibe, és elemelje a legféltettebb titkaikat, miközben könnyedén lerázná a többi dekást, aki a nyomába ered. A megavállalatok titkos háborút vívtak a virtuális valóság eldugott szegleteiben, és ő úgy gondolta, neki a frontvonalban a helye.

Szeráfnak kellene lennie. Ők voltak a Cross Applied Technologies feketeruhás elit csapata. Velük kellene dolgoznia, nem itt a quebeci irodában gubbasztania az adatforgalmat figyelve, és jelentéseket silabizálni a CAT New England-i kirendeltségének. A Mátrixban volt elemében igazán, ahová tartozott, és ahol szabad lehetett. Mégis a végeláthatatlan céges kabinok labirintusában kellett ülnie várva a csodára.

Komoran figyelte az adatfolyamot, és közben arra gondolt, hogy ha létezik pokol, akkor ott is biztosan rengeteg kabin van. Teljesen értelmetlennek érezte, amit csinált. Könnyedén írhatott volna egy programot, amelyik kiszűrte volna az anomáliákat a jelentésekből. Ami azt illeti, már jelezte is a hivatalos csatornákon ezt a vezetőségnek, de csak azt érte el, hogy tovább növelték a szükségtelenül elvégzendő ellenőrzések számát. A Cross Technologies vezető volt a szoftverfejlesztésben, mégis fontosnak tartották az emberi közreműködést. Roy ezt úgy értelmezte, hogy kell valaki, akit felelősségre lehet vonni, ha valami nem megy rendben.

Úgy érezte, lassan kezd szétesni. Hogy egyben tartsa magát még egy darabig, arra gondolt, ezek az adatok egy másik vállalat gépeiből lettek letöltve, és neki most az a feladata, hogy kiszűrje belőlük azokat, amelyeknek értéke van, és profitot hozhatnak a vállalatnak. Ez segített oldani a monotonitást, de csak részben.

A gondolat ráébresztette, mennyire reménytelen helyzetben van. Hátradőlt, nyújtózott egyet, és közben hagyta, hogy az ergonómikus szék tökéletesen a testéhez igazodjon. Ha online volt, mindig elveszítette az érzékét a külvilág felé, és gyakran megfeledkezett a testi szükségleteiről is. Leállította az adatokat, és kihúzta az optikai kábelt a jobb füle mögötti jackcsatlakozóból. Megfeszítette a hátát - hogy oldja a beléállt görcsöt -, miközben a fejét jobbra-balra forgatta, hogy kiroppanjanak az ízületek. Elégedett sóhajjal rogyott vissza a fotelbe, és hagyta, hogy az megint felvegye a teste alakját.

Valamivel frissebbnek érezte magát, így hát mindjárt nyúlt is a szék karján pihenő kábelért. Ez volt a köldökzsinór, amely összekötötte agyát a virtuális valósággal.

A szemét behunyta, és egyetlen gondolattal továbbengedte az adatfolyamot, miközben az elméjével folytatta az átvizsgálást. Olyan volt ez, mintha az ujjai közt szűrne át finom szemcséjű homokot, vagy ahogy szitával kerestek régen aranyat a folyó iszapjában. A karakterek egyre csak száguldottak, míg Roy végül úgy érezte, sikítani tudna az unalomtól. Mígnem hirtelen a szeme kipattant. Ugyanazt érezte, mint az aranyásó amikor valami fényes tárgyat pillant meg a sárban.

- Várjunk csak - motyogta félhangosan. - Ez meg mi?

Rázoomolt a cég Merrimeck Völgy nevű kutatóközpontjának bejegyzéseire. Gondolattal vezérelve végigfutott néhány hivatkozáson, majd megnyitott egy információs ablakot, ami kitöltötte a teljes látómezejét. A képen az épület belseje volt látható, és még néhány vonatkozó adat a leányvállalatról.

Emlékezett még rá, hogy két évvel ezelőtt hogyan vásárolta fel a Cross a kis biotech üzemet. Komoly versenytárgyalásban voltak a Novatechkel, de a célegyenesben a konkurencia rejtélyes módon visszalépett. A részvények ára a mélybe zuhant, és a Cross szinte fillérekért vette meg az egészet a kétségbeesett tulajdonosoktól. Nem Roy volt az egyetlen, aki úgy vélte, hogy árnyékakciók révén történhetett ez meg.

Az MV üzem a vállalat Bio-Gyógyászati Részlegéhez tartozott, így bizonyára az ő ellenőrzésükön már átmentek ezek az adatok. Valaki, aki nem volt elég éles szemű, elsiklott a kis anomália felett.

Roy ismét végigfutott a bejegyzéseken. Ott volt megint. Csak egy apró eltérés, semmi jelentős. Azokhoz a telecomközpontban előforduló hibákhoz hasonlított, amelyek többnyire üzenetvesztéssel vagy téves kapcsolással jártak. De ez annál valahogy precízebb és kevésbé zavaros volt. Ez a hiba, ha véletlen volt is, mutatott valami felé. Roy sem igazán értette a dolgot, és éppen ez keltette fel az érdeklődését.

Valószínűleg csak egy belső vita lehetett. Esetleg valaki nagyon unatkozott a kabinjában, és rácsatlakozott egy fizetős szexcsatornára. Ezeken olcsón lehetett hozzájutni egy virtuális cicababához, aki mindenben úgy nézett ki mint egy igazi, de úgy viselkedett, ahogy azt a programozója mocskos fantáziája diktálta.

Egyszerűen megjelölhetné a fájlt, és továbbíthatná az Információs Felügyeletnek, akik küldenének egy rutinüzenetet az érintetteknek, hogy ellenőrizzék a hibát. Roy azonban tovább keresett. Ha másért nem, hát azért, mert ürügy volt ez, hogy kissé távol tartsa magát a tengernyi adattól, amelybe szinte már belefulladt.

Ismét végigfutott a bejegyzéseken, és ezúttal észrevette, hogy egyes részek hiányoznak. Végigfuttatott a rendszeren néhány összehasonlító algoritmust.

Semmi.

Még mindig random rendszerhibának tűnt az egész, de Roy inkább úgy vélte, valaki különösen gondosan járt el, hogy véletlennek tűnjön. Néhány parancsot küldött fénysebességgel a rendszeren át, mire további adatok jelentek meg a Merrimeck Völgy üzemről. Úgy tűnt, az utóbbi időben felvettek még néhány biztonsági embert. Végignézte az alkalmazotti listát és a személyi aktákat, majd elmosolyodott.

Közeledett a karácsony, neki pedig volt még néhány szabad napja. Arra gondolt, elmehetne egy kis időre, hogy utánanézzen a dolgoknak Bostonban, és ha már egyszer ott van, szétnézhet a metroplexumban is. Tudta, hogy hogyan lehet elküldeni a kérelmet úgy, hogy a vezetők csak pecsételési gyakorlatnak higgyék az egészet. Egy órán belül az Információ Felügyeleti Csoporttól vissza is érkezett a jóváhagyás, miszerint elmehet a Bostoni rendszer szokásos karbantartási munkálatait elvégezni.

Lementette az adatokat a beépített agyi memóriájába, ahol bármikor tetszése szerint hozzájuk férhetett. Ahogy befejezte a másolást, visszatért a munkájához. Határozottan jobb hangulatban volt. Sejtette, hogy valójában az egész ügynek nagyobb a füstje, mint a lángja, de remélte, hogy egy jó kis kaland kerekedhet belőle, még ha nem is olyan nagyszabású intrikára bukkant, mint amelyet a trideón látni. Ha pedig már úgyis Bostonban lesz, benézhet néhány szórakozóhelyre is.

Úgy hallotta, akad arrafelé néhány igazán ígéretes.

Az Avalon Boston egyik legfelkapottabb szórakozóhelye volt. Ezen az estén - szokás szerint - alig lehetett mozdulni a tömegtől. A tánctér zsúfolásig megtelt a hangszórókból dübörgő zene ritmusára hullámzó emberekkel. Vibráló fények szabdalták a levegőt, a padló felett pedig sűrű fehér füst gomolygott. A tánctér mellett egy íves bár terpeszkedett magas székekkel. A szomjazó vendégek, akár a kiéhezett hiénák vetették rá magukat a néha felszabaduló helyekre. A felső szinteken akadt néhány asztal és box is, ahová letelepedve szemmel lehetett tartani az egész helyet.

Dan Otabi idegesen nézett körbe, amint belépett a gigászi terembe. Szeme csak fájdalmas lassúsággal alkalmazkodott a fényviszonyokhoz. Sajnálta, hogy nem engedhetett meg magának smaragdzöld, aranyszín reflexfóliás Zeiss szembeültetéseket, ezekkel akár a legsötétebb éjszaka is kiválóan láthat az ember. Olyat, mint amilyen Derek Huntnak van az Árnytörőben. Attól a tekintettől megbénul minden kötekedő, és megszédül minden nő. Tudta, milyen az, hiszen olykor ő volt Derek Hunt, a félelmet nem ismerő céges ügynök, aki a metroplexum legsötétebb árnyai közt dolgozik. Szórakozottan megérintette a jackcsatlakozót a füle mögött, és azt kívánta, bárcsak Derek Hunt lehetne most megint, vagy bárki hasonló. Ami azt illeti, éppen ezért jött most is ide az Avalonba.

Próbált alkalomhoz illően öltözni, ahogy azt a szimekben látta, de még így is rettenetesen kívülállónak érezte magát. Akinek véletlenül rátévedt a tekintete, egyetlen pillanat alatt végigmérte a rövidre nyírt sötét hajától egészen a szintibőr cipőjéig, és már el is fordult. Körbenézett. Kereste a férfit, akivel a találkozót megbeszélte, és végül rá is akadt két szinttel a tánctér felett. Egy rövid felismerő pillantás erejéig találkozott a tekintetük. Dan próbált olyan nyugodtnak látszani, mint amilyen a másik férfi volt.

Elindult a tömegen keresztül a lépcsők irányába. Gyorsan bocsánatot kért egy termetes orktól amikor nekiütközött a másik hatalmas, hordó mellkasának, de az még csak arra sem méltatta, hogy megálljon. Az ork mögött egy lila hajú, testhez simuló latexruhát viselő alak sietett. Látszott, hogy nagyon igyekszik lépést tartani fél fejjel magasabb, metahumán társával.

Dan felnyomakodott a lépcsőn, közben egyszer sem tévesztve szem elől az asztalnál ülő férfit. Amaz úgy tett, mint aki csak a tömeget bámulja, de Dan biztos volt benne, hogy látja őt. Csak akkor pillantott fel rá, amikor odaért az asztalához. Átható tekintete volt, mint aki szinte belelát az emberbe. Dannek most megint fájón hiányoztak Derek Hunt krómszemei.

A férfi egy humán angló volt. Hátrazselézett barna haja egy kis lófarokban végződött a tarkójánál. Úgy tűnt, napok óta nem látott borotvát, de még az erős borosta sem tudta eltakarni az állán húzódó piros sebhelyet. Dan gyanította, hogy kés vagy esetleg egy törött üveg hagyhatta mementónak az arcán. A szeme természetes fénnyel csillogott. Ebben Dan már csak azért is biztos volt, mert senki nem csináltatna magának direkt ilyen semmitmondó íriszt. Fekete pólót és egy szintén fekete, kopottas bőrdzsekit viselt. Az ujjait mindkét kezén ezüst gyűrűk díszítették. A férfi minden érdeklődést nélkülözve nézett Danre, aki ezért nem tudta, hogy most meghajoljon, vagy kezet nyújtson, így csak zavartan állt az asztal mellett.

- Bizonyára ön Mr. Johnson - mondta a férfi elég hangosan, hogy még hallani lehessen a zenén át. Halványan elmosolyodott, hiszen pontosan tudta, hogy ezt a nevet használja mindenki, aki inkognitóban akar maradni. - Foglaljon helyet!

Dan kissé feszengve leült. Hirtelen nem tudta eldönteni magában, hogy arra vágyik jobban, amiért jött, vagy arra, hogy eltűnjön innen a pokolba. A tétovázás tétlenségre kárhoztatta.

- Megvan a pénz? - kérdezte a férfi, mire Dan gépiesen bólintott. - Akkor lássuk.

Elővett a zsebéből egy plasztikrudat, és feltartotta, hogy a másik is lássa. Ő már nyúlt is érte, de Dan gyorsan visszahúzta a kezét. Maga is meglepődött ezen a bölcs mozdulaton.

- Előbb lássam... az árut - próbált olyan nyugodt és határozott lenni, amilyen Derek Hunt volt a Seattle-i árnyékok szimen. Tekintetével követte a férfi mozdulatát, ahogy az benyúlt a zsebébe, és elővett egy kis átlátszó műanyag dobozt, majd letette az asztalra kettőjük közé. Dan előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye az árut. Egy chip volt benne, rajta apró betűvel egy felirat.

- Ez az - mondta a férfi. - Az Árnytörő VII kaliforniai változata. Teljes és vágatlan.

Dan nagy nehezen leolvasta a betűket, majd izgatottan felnézett:

- Úgy érti Winona Repülő-Lóval meg, meg... minden? A szaunás résszel és...

- Úgy van - felelte a chip-díler farkasvigyorral.

Dan majdnem felugrott örömében. Muszáj volt megszereznie. Nyúlt a dobozért, de a férfi elkapta a csuklóját, a másik kezével pedig elvette a chipet.

- Á-áá. Előbb a pénzt - mondta. - Mellesleg egy kicsit felment az ára.

- Ho... hogy mi? - lepődött meg Dan, hiszen már megbeszélték, hogy mennyibe kerül.

A díler vállat vont.

- Kereslet és kínálat. Ez a kicsike elég új cucc. - A nyomaték kedvéért kicsit megrázta a kezében a chipet. - Különösen, mióta "rejtélyes módon" felkerültek azok a képek Winnieről a Mátrixra. Ha meg akarod kóstolni a valóságban vagy még intenzívebben, akkor fizess! Van valami gond? Panaszkodhatsz az illetékeseknél.

A fejével intett a lépcsők felé. Ahogy Dan odafordult, megpillantotta azt a termetes orkot, akibe nemrég beleütközött. A falnak támaszkodva figyelt. Sötét bőrével szinte teljesen beleolvadt az árnyékba. A fejét kopaszra borotválta, az alsó ajkai mögül pedig két agyar villant elő. Megropogtatta az ujjait, emlékeztetve Dant, hogy épp oly könnyedén törné őt is kettőbe, akár egy zsenge tavaszi ágat.

Dan gyorsan visszafordult.

- Mennyi? - kérdezte.

- Ötszáz nuyen.

- De arról volt szó, háromszázötven! - dühöngött Dan.

- Ha kell, akkor ötszáz. Persze ha gondolod, kibérelheted a hagyományos változatot is bármelyik szim-állomáson húszért. Garantáltan az teljesen gyerekbiztos meg minden.

A férfi gúnyos vigyorral az arcán hátradőlt, mintha csak untatná őt Dan aggodalmaskodása. Tudta jól, hogy mit jelentenek azok a fajta chipek. Akkora különbség volt a két áru közt, mint a trideo és a műérzet között. Ezek a chipek nem hagytak ki semmit. Ami azt illeti, bizonyos szempontból jobbak voltak, mint maga a valóság. Amennyire tudta, ráadásul ezeket még fel is turbózták, hogy valóban intenzívebb érzést nyújtsanak. Valószínűleg éppen ezért voltak ezek illegálisak az UCAS területén. Sem importálni, sem forgalmazni nem lehetett őket. Pontosan emiatt volt most itt Dan is, és próbálta meg rátenni egyre a kezét.

- Ez nem JMÉ, igaz? - kérdezte Dan.

- Nem hát, cimbora. Ez minőségi áru. Nem agyrohasztó cuccról beszélünk. Ez szórakozás, méghozzá a legjobb.

A JMÉ - jobb mint az élet - még tovább ment, mint a kaliforniaiak. Dan is ismerte, de valójában félt kipróbálni egyet is. Azok olyan élményt nyújtottak, amilyen egyszerűen nem létezett a valóságban. Nem is bajlódtak azzal, hogy kitaláljanak valami bárgyú történetet. A JMÉ színtiszta élvezet volt sallang nélkül.

Dan hallotta, hogy amikor az ember rácsatlakozik egy JMÉ-re, az maga az extázis. Közvetlenül az agy élvezetért felelős központját célozza meg, és olyan felfokozott élményt ad, hogy legtöbben, akik kipróbálják, nem is húzzák sokáig. Egy idő után nem törődnek már egyáltalán a valósággal, sem a saját testükkel. Persze a csempészek sem akarják elveszíteni az ügyfeleket, úgyhogy belepiszkálnak a chipekbe, hogy azok rövid idő után maguktól kiégjenek, a függők pedig visszatérnek újabb és újabb anyagért.

Előbb-utóbb persze a chipagyúak rájönnek, hogyan kell még egy kicsit felerősíteni a JMÉ-t, míg végül egyszer becsatlakoznak, és soha többé nem térnek vissza. A saját mocskukban fetrengenek, és éhen halnak, míg valaki rájuk talál, és hívja a rendőrséget. Persze csak akkor, ha nem találnak rájuk előbb a szervkereskedők vagy a temetőlidércek, hogy darabokban eladják őket a piacon, vagy ami még rosszabb, feltálalják vacsorának.

Dan összerezdült a gondolattól, de megnyugtatta magát, hogy ez nem JMÉ. Ez csak ártatlan szórakozás, amellyel csillapíthatja a munkahelyi stresszt. Az pedig nem az ő hibája, hogy az UCAS illegálisnak nyilvánította a kaliforniai műérzetchipeket. Ezzel ő senkit nem bánt.

- Rendben - pillantott fel a chipről a férfira -, azt hiszem... - megakadt a mondat közepén mert észrevette, hogy a díler már nem rá figyel. A táncteret nézte, mint akit megbabonáz a rémület. Danre nézett, majd megint lefelé, végül ismét Danre.

- Maradj itt! - mondta, miközben felállt, és a zsebébe csúsztatta a műanyag tokot. A lépcső felé indult, Dan pedig megrökönyödve nézett utána. Elsietett az ork mellett, aki még utána szólt valamit, de ő nem figyelt rá, Dan pedig nem hallotta, olyan hangosan szólt a zene. Lenézett a tánctérre, hátha meglátja az okát, amiért a férfi olyan hirtelen felugrott, de számára az csak egy arctalan humán massza volt itt-ott ork, troll és tünde pettyekkel.

Hirtelen szörnyű gondolata támadt. A rendőrség! Mi van, ha a fickó észrevett egy álruhás zsarut vagy valami hasonlót. Esetleg úgy döntött, hogy eladja a chipet valakinek, aki nem aggályoskodik az ár miatt. Visszapillantott az orkra, aki még mindig a lépcső tetején állt. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy a fickó után menjen, vagy odasiessen őhozzá.

Dan úgy látta, jobb, ha nem várja meg míg elhatározza magát. Felpattant a helyéről, és elindult az emelet másik oldalán lévő lépcsőhöz. A lépteit kezdte egyre jobban szaporázni, ahogy közeledett a lejárathoz, közben mindenkit félrelökött, aki az útjába akadt.

Egyszer csak beleütközött egy sötét hajú, szintibőr ruhát viselő nőbe. A ruha izgatóan kiemelte gyönyörű alakját, és ettől kísértetiesen hasonlított Vita Revakra a klasszikus Rambo XX-ból. Gyönyörű, puha, fehér bőre volt, hosszú, selymes haja, csinos arca és szikrázó mosolya.

- Na, édes! Mi ez a sietség? - kérdezte. Dan hátrapillantott, és látta, hogy az ork egyre közelebb ér, miközben igyekszik átpréselni magát a tömegen.

- Meghívhatlak egy italra vagy valami másra? - kérdezte a nő huncut mosollyal.

Bármikor máskor ez maga lett volna a valóra vált álom Dan számára, de most az egyetlen dolog amit akart, hogy eltűnjön innen. Motyogott valami bocsánatkérésfélét, majd leviharzott a lépcsőn, nem törődve a dühös megjegyzésekkel. Nem foglalkozott mással, csak hogy kívül kerüljön végre erről a helyről.

Kalapács a lépcső tetejéről figyelte, ahogy Dan Otabi kilép az ajtón.

- A francba! - morogta, miközben Hézag mellé ért. A lány is dühös volt, hogy a célszemély meglépett.

- Mi a fene történt? - kérdezte Hézag.

- Nem'tom - felelte Kalapács. - Karom látott valamit.

A nő a tömeget vizslatta Karom után, míg végül a terem másik oldalán rá is akadt.

- Erre - szólt vissza, miközben elindult lefelé, hogy kiderítse, mi történt valójában.

A férfi, aki Dan Otabival beszélgetett, eltűnt. A helyét egy fiatal, ápolt külsejű férfi vette át. A tánctér szélén állt, és a tömeget fürkészte. A tekintete tompa volt, mint aki gondolatban valahol nagyon messze jár. A legtöbben azt gondolhatták, hogy kiütötte magát, vagy be van lőve, ami egyáltalán nem volt szokatlan az Avalonban. A társai azonban jobban ismerték. Karom mágus volt, és olyan érzékekkel rendelkezett, amelyekről csak kevesen tudtak és még kevesebben értettek.

Ahogy odaértek hozzá, Hézag észrevette, hogy a férfi sír. A könnyei patakokban folytak végig az arcán le egészen az álla hegyéig, miközben továbbra is úgy tűnt, keres valakit a tömegben.

Elég ideje élt és dolgozott az árnyak közt, hogy tudja, nem érdemes megzavarni egy mágust, bármit csináljon is, de most aggodalommal töltötte el a férfi viselkedése. Megfogta a vállait és megrázta.

- Karom! Mi történt? Láttál valamit?

Karom a lány felé fordította könnyáztatta arcát.

- Jase volt az - mondta elcsukló hangon. - Láttam őt. A tánctéren.

Hézagot kirázta a hideg a férfi szavai hallatán, de erőt vett magán, és próbált nyugodt hangon megszólalni:

- Jase halott. - Igyekezett, amennyire csak a zaj engedte csendesnek maradni. - Már tizenöt éve halott.

Karom bólintott.

- Tudom Hézag, de láttam. Itt volt. Biztos vagyok benne.

- Nézzük, jól értem-e - kezdte Boom. - Azt mondod, hogy azért szúrtunk el egy találkozót, amit mellesleg hetekig szerveztünk, és ami talán az egyetlen bejáratunk a célterületre, mert te azt hitted, hogy láttál valakit tegnap a klubban, aki úgy néz ki, mint Jason Vale?

- Nem hiszem, hogy láttam Boom - felelte Karom -, hanem tudom. Pontosan ott volt a tánctér egyik szélén. Olyan tisztán láttam őt, mint most téged.

Hézag elmosolyodott magában. Boom egy majd három méter magas, csupa izom troll volt. A ráncos, zöldes árnyalatú bőrével, kosszerű szarvaival, kiugró agyaraival és a rikító hawaii mintás ingeivel, melyeket annyira szeretett, sokkal feltűnőbb volt, mint bármelyik ember, akivel Hézag valaha is találkozott.

A külseje ellenére egyike volt a csapat "agyainak". Mindenki elismerte Karom veleszületett vezetői képességeit, de Boom volt a legjobb, ha tervezésre került a sor. Jó kapcsolatai voltak, és kezelni is tudta az embereket; ez lehetővé tette, hogy eredményesen tudjanak dolgozni az árnyak között. Minden, ami veszélyeztette a csapat jó hírét vagy személyesen Boomét, potenciális veszélyt jelentett.

- Mondtam Otabinak, hogy maradjon a helyén - kezdett magyarázkodni Karom. - Nem hittem volna, hogy így bepánikol.

- Nem gondolkodtál előre - felelte Boom. - Felállni egy ilyen üzlet mellől... Mégis mit vártál tőle, mit tegyen?

- Már teljesen mindegy - vette át a szót Hézag, miközben megveregette a troll karját. - Ami történt, megtörtént. Az egyetlen, ami most lényeges, hogy mit kezdjünk a kialakult helyzettel.

Boom lepillantott Hézagra, és úgy tűnt, azonnal el is illant a harag belőle. Nagyot sóhajtott és megvakarta busa fejét az egyik szarva mögött. Visszafordult Karomhoz, majd így szólt:

- Bocs, hogy rád mordultam haver. Azt hiszem, ez a meló egy kicsit kezd az agyamra menni.

- Mindannyiunknak - mosolyodott el Karom halványan. Hézag azonban észrevette, hogy a szemében még mindig ugyanaz a zavarodottság tükröződött, mint korábban, de igyekezett inkább az üzletre koncentrálni.

- Azt hiszem, még mindig kihozhatunk valamit ebből a rumliból, csak egy kicsit több utánajárást igényel.

- A pénz megéri - szólalt meg Kalapács az ajtó melletti fotelból. A nagydarab ork, szokásához híven, egy géppisztollyal az ölében ücsörgött felkészülve mindenre.

Egy váratlan kopogás szakította félbe a beszélgetésüket. Boom lepillantott az asztalába épített monitorra, majd biccentett Kalapácsnak, hogy ajtót nyithat. Valkűr érkezett meg, a csapat hiányzó tagja.

A lány belépett Boom irodájába. Szokásához híven póló volt rajta, egy viseltes farmer, egy pár katonai bakancs és egy ütött-kopott bőr páncéldzseki. Rövid, katonásra nyírt sötét haja alól elővillant a jackcsatlakozója. Egy vékony dekk volt nála, és egy önvédelmi pisztoly az oldalán fityegő tokban. Odacsoszogott a fal melletti kanapéhoz, és ledobta magát.

- Mi a helyzet? - kérdezte Boom.

- Távirányítással figyeltem a barátunkat - kezdte Val. - Metróval ment, úgyhogy elvesztettem a nyomát, amint lement a föld alá, de a lakásánál vártam rá. Néhány perc múlva meg is jelent. Biztos, hogy nem állt meg útközben, különben nem tudott volna olyan gyorsan hazaérni.

- Szóval nem beszélt senkivel, és nem is próbált mással üzletelni - szólt közbe Karom.

Val a fejét rázta.

- Nem valószínű, hacsak nem találkozott valakivel a földalattin. Egyébként lecsekkoltam az emberünket. Egyáltalán nincsenek utcai kapcsolatai. Csak egy kis ártatlan céges gyerek, semmi több. Mi vagyunk az egyetlenek, akiket ismer.

- Amit mi szépen a magunk javára fogunk fordítani - morogta Boom. - Csak egy kicsit be kell fűtenünk, hogy visszajöjjön szépen a csaliért, és ezúttal be is kapja. Már tudom is, hogy hogyan csináljuk.

Boom Karomra nézett, aki láthatólag megint elveszett a gondolataiban.

- Karom. Mi ez az egész Jase-szel? Mit láttál?

- Nem tudom - rázta meg zavartan a fejét a férfi. - Már nem vagyok biztos benne. Talán csak megzavartak a fények vagy a füst vagy valami. De megesküdtem volna... - Leszegte a fejét, majd gyámoltalanul a hajába túrt. Nagyon fájt Hézagnak, hogy Karom, aki mindig olyan határozott és magabiztos, most ennyire nem tud mit kezdeni az érzéseivel.

- Megbirkózol vele, cimbora? - kérdezte Boom. - Mert ha nem...

- Nem, nem - ocsúdott fel Karom, és úgy tűnt, a szeme is lassan kitisztul. - Minden rendben van. Találjuk ki, hogy mi legyen, és csináljuk, rendben?

Boom kurtán bólintott.

- Oké. A következőre gondoltam:

Elmondta a tervét, és megbeszélték az esetlegesen felmerülő problémákat is. Amikor mindenkinek megvolt a feladata, elbúcsúztak egymástól, és elindultak mindannyian hazafelé, hogy pihenjenek egy keveset. Késő éjjel volt már.

A klub már zárni készült amikor kiléptek Boom irodájából. Az Avalon Boomé volt, ami nemcsak egy jó bevételi forrásnak, hanem jó álcának is bizonyult az akciókhoz. Az utolsó szétcsúszott vendég is kitántorgott az ajtón a hideg bostoni utcára, a személyzet pedig elkezdte kitakarítani a helyiséget.

Karom már leért a lépcsőn, és majdnem az ajtóhoz ért, de ekkor Hézag sietve mellé lépett. A férfi megint elveszettnek tűnt. Egyik kezével a zsebében, lehorgasztott fejjel kullogott. A másik kezében egy bukósisakot lóbált.

- Hé! Betolunk még egy szójakávét szunya előtt? Mármint, ha van kedved beszélgetni... - bizonytalanodott el a lány.

Karom bánatosan rá mosolygott, amitől Hézagnak majd a szíve szakadt meg. Elgondolkodott egy pillanatig, azután megrázta a fejét.

- Kösz nem. Asszem most jobb, ha egy kicsit egyedül maradok.

- Oké, cimbi - adta meg magát Hézag -, de biztos?

- Igen, de azért köszönöm. Holnap találkozunk - motyogta Karom. A sisakot az állvédőnél fogva a karjára akasztotta, és elindult a sikátor felé.

Hézag nézte a férfit, ahogy elmegy. Legszívesebben utána szaladt volna, de tudta, hogy tiszteletben kell tartania a másik kívánságát. Szomorúan sóhajtott fel félhangosan:

- Bárcsak közel engednél valakit magadhoz. Bárcsak közel engednél engem.

A sikátorban a kiborult kukák és a szétszórt dobozok baljós árnyakként gubbasztottak a házak tövében. Karom alighogy elindult, vészjósló nevetést hallott a sötétből. Megtorpant, és óvatosan a dzsekijébe rejtett pisztolytáska felé nyúlt.

Két humán és egy ork lépett elő az egyik konténer mögül. Mindannyian kopott, szegecsekkel és lánccal ékesített bőrruhát viseltek. A hajuk hosszú, szivárványszínű tüskékként mered az ég felé. Tizenéveseknek tűntek. Az ork jó egy fejjel magasodott a többiek fölé, de nyilvánvalónak tűnt, hogy az egyik humán a vezérük. Sápadtzöld szeme volt, valamilyen beültetés lehetett, ami halványan világított, de írisz nem látszott benne. Vihorásztak. Úgy tűnt, valami nagyon feldobta őket.

- Hé, ember! - röhécselt a vezér, mint aki épp valami nagyon jó viccet hallott. - Mit képzelsz, hová mész?

Erre egyszerre tört ki mindből a nevetés. Karom közben észrevette, hogy a két humán kezében összecsukott rugós kések vannak, az ork pedig az irdatlan mancsára egy láncot tekert.

Karom fáradtan nézett végig a két nyamvadt humánon és a nagydarab orkon, majd felsóhajtott:

- Ehhez most nincs kedvem, kölyök. Pontosan öt másodpercetek van, hogy elhúzzatok, utána engedek a kísértésnek és azzal csillapítom a dühömet, hogy szétrúgom a petyhüdt seggetek.

- Egyedül, öreg? - gúnyolódott a csövesek vezére. Karom gonoszul elvigyorodott.

- Mit képzelsz te... - folytatta a csavargó, de nyomban elhallgatott, amint meghallott egy mély morgást a háta mögül. Lassan mindhárman megfordultak, és elkerekedett szemekkel meredtek a hatalmas, ezüstbundájú farkasra, ahogy előlép az árnyékok közül. Szeme zöld tűzben égett, teste körül halvány fény derengett. Ahogy visszafordultak, látták, hogy Karom körül ugyanilyen aura pulzál. Tekintete semmi jót nem ígért.

- A francba! Mágus. Ez egy mágus! - kiáltotta az egyikük - Pucolás!

Megfordultak, és a sikátor másik vége felé iszkoltak. A farkas utánuk iramodott, de Karom megállította.

- Hagyd, Aracos! Nem érik meg a fáradságot.

Amaz megállt, és kelletlenül visszafordult.

- Hm. - A szellem hangja közvetlenül Karom elméjében csendült. - Azt hiszem, egy-két harapás jó lecke lett volna. Bár... nem hiszem, hogy túl jó ízük lenne.

A farkas egy ugrással Karom mellé szökkent, miközben asztrál aurája újra láthatatlanná halványult. Felnézett a férfira; pofáján farkasszerű aggodalom tükröződött.

- Jól vagy, főnök? - kérdezte Aracos gondolatban.

Karom tudta, hogy képtelen lenne bármikor is elrejteni a zavarát a szövetséges szelleme elől. Aracos képes volt olvasni az érzelmeiben asztrális érzékei révén, a kettejük közt lévő pszichológiai kapcsolaton keresztül. Ráadásul Karom nem foglalkozott azzal, hogy megpróbálja a szellem elől elrejteni az érzéseit.

- Ami azt illeti, voltam már jobban is - felelte Aracosnak. - Mindenesetre nem akarok most erről beszélni. Tűnjünk innen, rendben?

Egy pillanatig azt hitte, Aracos még mondani akar valamit, de az egy határozottan farkashoz nem illő vállrándítással lezártnak tekintette a dolgot.

- Te vagy a főnök - dünnyögte félig magában, majd hirtelen az ezüstös farkasforma opálos csillogású köddé foszlott. Néhány pillanatig kavargott a levegőben, majd lassan új alak bontakozott ki. Kerekek, küllők és egy ülés jelent meg először, majd lassan kibontakozott egy csillogó, vörös-fekete, japán stílusú motor. A benzintankon króm, kelta betűkkel az Aracos felirat csillogott.

A motor már járt, amikor Karom átvetette az egyik lábát az ülésen és felült rá. Felvette a bukósisakot, mire az elektronikus fényerősítés azonnal be is kapcsolt, nappali világosságba borítva a sikátort. Teljes gázt adott, és füstölő kerekekkel ráfordult a Landsdown Streetre. Percekkel később már dél-Boston felé száguldott. Hajszolta Aracost, hátha képes lesz olyan gyorsan menni, hogy a zavaró gondolatokat is maga mögött hagyhassa.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Lisa Smedman: Véres sport (részlet).

Létrehozás: 2006. április 3. 13:24:09Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:19 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről

© Beholder Kft., 2003 - 2017
1680 Budapest, Pf. 4 (Megváltozott!) | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.