Vissza a Főoldalra
 
Egyelőre üres.
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett

Újdonságaink
Előkészületben
Rendelési és fizetési feltételek
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
Alfa Pakli - Bestiák április 19.
Alfa Pakli - Tűzmágia április 19.
HKK - Zén Legendái: Szólások március 18.
A pillanat képe
Éjsólyom orgyilkos
Küldd el képeslapként!
Az Éjsólymok mindig is Midkemia legrettegettebb orgyilkosai voltak. Tagjaik közé fogadnak keshieket is, és sötét hatalmakkal praktikálnak.
Nézz szét a galériában!
Alanori Krónika és Ghalla News Archívum

A lista folytatása...
Termékismertető - Dobókocka (30 oldalú)
Termékismertető - Hatalom Kártyái - HKK junior
Termékismertető - Hatalom Kártyái - Misztikus erők
Termékismertető - Dobókocka (20 oldalú)

A lista folytatása...
Fantasy könyv gyerekeknek! (4)
Könyv adás - vétel (603)
Alanori Krónikát vennék (59)
J. Goldenlane: Csillagfény (19)
Robert Jordan: Az idő kereke - Kérdések és teóriák (631)
Jutalom pont (5)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Swords Comics
Pókerjáték
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
Ajánlott böngésző, felbontás:
Internet Explorer, 1024x768
 

J. Goldenlane: Éjfél (részlet)

Tán meglepő, ám mindösszesen csak három vámpírt ismerek.

Ott van legelőször is Richie, bár ő nem igazán számít. Egyszerűen nevetséges szokásai vannak! Állandóan az éjszakai teniszközvetítéseket nézi, és a legújabb kocsimodellekkel van kitapétázva a koporsója. A lábánál meg ott a videomagnó. Persze távkapcsolós. Merthogy akkora távolságok vannak abban a koporsóban... De hagyjuk! Szóval, Richie nem sok vizet zavar.

Aztán ott van az angyali, vagy inkább ördögi Maria. A századforduló gyermeke, hibátlan, szecessziós szépség. Lehetetlenül karcsú, meglehetősen magas, és királynőien kecses. Általában fekete ruhákat hord, és gyakorta hagyja el a kastélyt egy-egy titokzatos kis kirándulás erejéig. Leginkább bárokba meg lokálokba jár, bár ezt tagadja, és örökösen hangoztatja, hogy mennyire megveti az ilyen helyeket. A szobájában zenét hallgat, és sokat olvas, mindig ugyanazt a könyvet.

És hát persze ott van még a Lord. Igazi úriember, elegancia és dekadencia kérdésében felveszi a versenyt a legkékvérűbb angol nemesekkel is. Ő a kastély ura, és megfellebbezhetetlen hatalommal, továbbá méla gőggel uralkodik kicsiny családja felett. Hogy mikor született? Ki tudhatná... Az bizonyos, hogy ha történelmi témára terelődik a szó, akkor előszeretettel csillogtatja meg káprázatos tudását, és évszázadokkal ezelőtt meghalt személyeket is oly közvetlenséggel emleget, mintha csak tegnap látott jó barátjáról mesélne.

Hát, ők hárman vannak, ám rajtuk kívül nem ismerek egyetlen vámpírt sem.

Leszámítva természetesen saját magamat.

Az idő múlása általában számtalan változást terel maga előtt, és ezek a változások örök forrásai minden problémának. A mi kicsiny, nyugodt világunkat feldúló változások például egy nevetséges aprósággal kezdődtek. John elkésett az ötórai teával.

- Hm, nem értem ezt a lehetetlen pontatlanságot! - meredt a Lord a belépő komornyikra, és összevont szemöldökkel elővette arany zsebóráját, majd futó pillantással megszemlélte annak számlapját. Hajnali öt óra három percet mutatott.

Láttam, mert ott álltam a karosszéke mögött. Eredendően a kertet figyeltem az ablakból, a lassan már derengő világosságot, az elnyíló virágokat. Kedvelem azt a méla álmosságot, ami kora hajnalban elterpeszkedik a szürke ég előtt.

A Lord megjegyzésére viszont visszafordultam, és a karosszéke mögé lépve magam is vetettem egy pillantást az órára. És valóban késett a tea.

- John, van valami kielégítő magyarázata? - érdeklődött a ház ura, de a hangszíne nem volt fenyegető, csak unott és hűvös, mint mindig.

- Bocsásson meg milord, de sajnos a szakácsnőnek nem állt módjában időben elkészíteni a teát.

- Valóban? Megtudhatnám, hogy mi akadályozta?

- Valamivel éjfél után megszökött, milord.

- Ó, ez kínos - pislogott zavartan a Lord, de persze könnyedén túllépett a problémán. - És ezt már elegendő indoknak érzi, John, hogy három percet késsen?

- Ne haragudjon, milord! A szükséghelyzetre való tekintettel Herbert tette fel a teavizet, és rosszul mérte fel a forráshoz szükséges időt.

- Nos, ez tűrhetetlen. Le fogok vonni a béréből négy pennyt!

- Négy pennyt? - nézett fel egy pillanatra Maria az ölében fekvő könyvből. - Félelmetes vagy, papa! Hagy figyelmeztesselek, hogy már évtizedekkel elmúlt a gazdasági világválság, továbbá a Brit Nemzetközösség réges-régen felhagyott az arany alapú valutakibocsátással. Manapság négy penny kevesebbet ér, mint a réz, amiből készül - csóválta meg a fejét, majd ismét lenézett, és lapozott.

- Maria, ezerszer megkértelek már, hogy ne szólj bele a család pénzügyeibe. Ez az én dolgom!

- Persze, papa - felelte a szentképeken tündöklő Máriák fagyos, fekete mása, immár teljesen hideg, szolgálatkész hangon, de nem nézett fel. Érthetetlen módon sajnálta az időt mindentől, ami nem függött össze szenvedélyeivel.

Pedig időnk van bőven, merengtem el, visszafordulva az ablak felé. A kert felett lebegő páratakaró kezdett felszakadozni, közeledett a napfelkelte.

- Tehát a szakácsnő távozott? - fordult vissza a komornyik felé a Lord.

- Igen, milord.

- Akkor gondoskodjon az itt maradt holmijáról, John, és rendeljen egy új szakácsnőt az ügynökségtől.

A komornyik könnyedén meghajolt.

- Bizonyos benne milord, hogy onnan kellene új szakácsnőt szerződtetnünk? - kérdezte aztán, végtelen merészség, de ő ilyesmiket is megengedhetett magának.

- Nem értem, miért ne vehetnénk ismét igénybe az ügynökség szolgálatait. Ha jól emlékszem, az elmúlt százhúsz évben onnan rendeltük az összes cselédet, miért változtatnánk?

- Az ügynökségen már a múlt alkalommal is megjegyzéseket tettek a mi, khm, furcsa szokásainkra - védekezett a komornyik.

Pillanatra elmélyült a csend.

- Megtudhatnám, John, hogy mi alapján tételezik fel, hogy nekünk furcsa szokásaink lennének? - érdeklődött végül a Lord, némileg talán csodálkozó hangon, már amennyire ő képes volt csodálkozni.

- Talán azon alkalmazottak beszéltek, akiket valamilyen oknál fogva elbocsátottunk - mentegetődzött, de a ház ura nem fogadta el a magyarázatot.

Kicsit megcsóválta a fejét, majd felém fordult.

- Alexander Nyikolajevics, ön mint kívülálló, objektív szemlélő, ön úgy ítéli meg, hogy nekünk furcsa szokásaink vannak? - szólított meg.

Hogy komolyan gondolta-e, amikor ilyen, és hasonlatos kérdésekkel fordult hozzám, azt nem tudom. Tekintve, hogy akkor már több évtizede náluk laktam, talán túlzásnak tartható, hogy objektív kívülállónak nevezett. Bár az is igaz, hogy ő másként mérte az időt, így megeshet, hogy valóban nemrég érkezett vendégként tekintett rám. Mindenesetre én komolyan vettem ezen megjegyzéseit, és nemhogy nevetni, de akár csak elmosolyodni sem mosolyodtam volna el rajtuk soha.

Hát kiléptem az ablakmélyedésből, és könnyedén meghajtottam magam felé.

- Nem, uram. Önöknek nincsenek furcsa szokásai, leszámítva azon apróságokat, melyek ezen ország lakóira jellemzők, és amiket én, mint egyszerű külföldi, különösnek találok. De ezek nem zavarhatták a cég által küldött alkalmazottakat, hiszen ők szintén angolok.

- Ha szabad helyesbítenem, milord, a negyvenhatban felvett kertész az édesanyja révén félig skót volt - szólt közbe John.

- Ah! Szóval felföldi! Akkor semmin sem csodálkozom! - dőlt hátra a Lord, mindent értő arckifejezéssel. - Miért nem hívta fel a figyelmet eme tényre az illető felvételénél, John?

- Ez csak később derült ki, milord - mentegetődzött az öreg komornyik.

- Nos, immár mindegy. Ha az ügynökség nem hajlandó nekünk újabb embereket küldeni, akkor nem vesszük többet igénybe szolgáltatásaikat - döntött végül a Lord, és láthatóan ezzel túl is lépett a kérdésen. - Közölje Herberttel, hogy legközelebb időben kezdje el az előkészületeket a hajnali teára!

A komornyik engedelmesen fejet hajtott, és talán távozott volna, megszokott, hangtalan lépteivel, ám ekkor Maria ismét felnézett a könyvből.

- Papa, Herbertnek már így is túl sok dolga van, nem lesz ideje főzni is. Tudod jól, hogy kell még egy ember, négy fő kevés egy ekkora kastély rendben tartására.

- Engedd meg, hogy ezt én döntsem el!

- Persze, aztán ha legközelebb a kertész szökik meg, akkor Herbert már mehet is füvet nyírni, kiváló! Kell egy új szakácsnő - magyarázta Maria hidegen, és közben lopva olvasott, legalábbis nem emelte fel teljesen a tekintetét, amit én nem tudtam mással magyarázni.

- Nos, Maria, mi mást javasolsz? - kérdezte végül a Lord nyugodt, könnyed hangon, éppen csak leheletnyi gúnnyal, amit persze Maria nem vett magára.

- Az ügynökség megkerülésével is felvehetnénk egy új szakácsnőt.

- Egy idegent? - csodálkozott el a ház ura. - No de hát mindennek van határa! Mi ez, átjáróház? Ennyi erővel akár a Trafalgar Square-re is kiköltözhetnénk.

- Talán kapcsolatba léphetnénk egy új ügynökséggel - javasolta hirtelen John, logikus gondolat, de hát megszoktam már, ha bármire is rá akarja venni valaki a Lordot, jobb, ha nem sieti el az érvelést, lépésről lépésre halad, és nagyon türelmes.

Ennek jegyében aztán hosszan hallgattunk. Magam ismét kitekintettem az ablakon, hogy megszemléljem, mi változott az elmúlt pár pillanatban. Nos, minden. Még a terasz fehér márványlapjai is másként csillogtak az egyre erősödő fényben.

- Papa, ne légy már ilyen vaskalapos! - sóhajtott fel végül Maria.

A vállam felett visszanéztem, láttam, ahogy a hajából egy tincs előrebukik, fekete vonal a hófehér bőrön, tökéletes szépségű volt az arca, de a Lord jelenlétében nem lett volna illendő túl hosszan néznem, hát tovasiklott a pillantásom a komódon álló, unalomig ismert porcelánvázára, és csak a hangját hallgattam. Jegesen metsző volt, és gyönyörű.

- Ha a régi közvetítőirodában gyanakodnak ránk, akkor keresni kell egy újat! - szögezte le határozottan.

- Hogyhogy "gyanakodnak"? Nem vagyunk bűnözők, hogy "gyanakodni" kelljen ránk! - szögezte le a Lord, és az odakint egyre világosodó hajnal ellenére bent egy árnyalattal mélyebb lett a sötétség. Vagy csak én láttam így, de mindegy is, abban a pillanatban úgy sejtettem, nem lesz új szakácsnőnk. És még kevésbé lesz Mariának új szobalánya, mert mellesleg nagy tétben fogadtam volna rá, hogy ez húzódik meg a háttérben, nem a Herbert iránt való aggódás.

Maria is mérlegelte még egy kicsit a helyzetet, de ő talán nem érezte, hogy túllépett egy határon, nem látta, hogy megváltozott körülöttünk az éjszaka. Vagy egyszerűen csak élvezte, hogy szembe menetelhet a halállal, nem is tudom. Az biztos, hogy egyszer csak becsapta a könyvet, ami eddig a térdén hevert, könnyedén lerakta oldalra, a kisasztalra, és harcra készen felegyenesedett. Úgy állt ott, mint a feketébe öltözött végzet, vagy inkább tökéletes, fehér márványszobor, szép és hideg. Hirtelen elhatározással léptem mellé, talán mert már amúgy is túl sok ütközetet láttam, vagy talán csak nem akartam, hogy Mariának ismét hallania kelljen azt a halott hideg "nem"-et, amit a Lord oly megfellebbezhetetlenül tudott kimondani, hogy még a csillagok is beleremegtek.

- Uram, ha nem haragszik meg a közbeszólásért, magam éppen egy kis londoni kirándulást terveztem. Szívesen hozok referenciákat pár jobbnak tartott ügynökségről, amelyek közül akár választhatnak is, ha végül ennél a megoldásnál maradnak - hajtottam fejet szolgálatkészen, és mellé karomat nyújtottam Maria felé, aki kis habozással elfogadta a visszavonulás ezen elegáns módját, és nem szólalt meg.

A Lordnak, úgy hiszem, tetszett, hogy ezzel a felvetéssel elodáztam a döntést, illetve lehetőséget adtam neki, hogy változatlan módon folyjon az idő tovább a kastély ódon falai között. Meg talán untatta volna egy újabb szópárbaj Mariával. Akkor azt hittem, ezért bólintott rá, és a magam részéről már abban a pillanatban bántam az egészet, a teától is elment a kedvem, hát bocsánatot kértem, és távoztam.

Maria velem lépett ki a szalonból. Bár nem hívtam, de nem engedte el a karom, kecses eleganciával jött mellettem, és nem mosolygott, nem volt szokása.

- Most köszönetet kellene mondanom? - kérdezte gúnyos hangon, ám rezzenéstelen arccal, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó.

- Ugyan miért kéne? Semmi sem történt, ami köszönetet érdemelne.

- Magam szintén így látom. Én is jól tudom, hogy nem érdemes kötekedni papussal, csak hát úgy fel tud idegesíteni, amikor ilyen... régimódi! - és rámnézett, hófehér arcban fekete szemek.

Kicsit megtorpantam, pillanatra belefeledkezve szoborszép arcvonásaiba, aztán a pillanat csak nem akart véget érni, biliárdgolyók bántóan éles csattanása törte szét finom eleganciáját.

- Eh, Richie rám hozza a frászt! - csattant fel Maria, néha örömét lelte az effajta, közönséges kifejezésekben, és ellépett mellőlem, sajnos. - Gyűlölöm, amikor biliárdozik.

- Hamarosan abbahagyja, és holnap talán eljön velem - mondtam, vagy inkább valami más semmiséget, nem is emlékszem, csak arra, hogy tartalmatlan butaság volt, és hogy ebben a pillanatban vetődött fel bennem, Richie is elkísérhetne Londonba.

- Na igen, vidd magaddal, akkor legalább nem engem idegesít, hanem téged - vetette oda Maria, nem hittem neki. Illetve, hittem, hogy Richie idegesíti, de azt nem, hogy meglenne folyamatos bosszankodás nélkül.

- Elviszem, vedd ígéretnek! - hajtottam fejet, karja kicsúszott kezemből, éppen csak futó csókot lehelhettem kézfejére, gúnyosan mosolyra húzta ajkát, majd eltűnt a folyosó hajlatában.

Tehát egy könnyed mosolyért vállaltam a soknapos utat, a törődést, London mocskát, és mindezt Richie szertelenségével súlyosbítva. Megérte, akkor úgy éreztem megérte, mert közeli és megfogható volt az emlék, ám pár percre rá már kifakult, amint a közeledő hajnal egyre világosabbra festette az eget. Lassan véget ért az éjszaka.

Így keserű gondolatokkal kergetődzve vonultam vissza, felkelt és lenyugodott a nap, hát miért is kellett nekem közbeszólnom, hagyhattam volna Mariát végtelen szóváltásba keveredni a Lorddal, évtizedek óta mást sem tesznek, mint egymáson köszörülik a nyelvüket.

Ám ez már késő volt, hát megkerestem Richie-t, és még éppen elértem, mielőtt teniszütőjével a vállán eltűnt az alkonyatban.

- Gyere velem, jó az idő játszani! - hívott, persze, eszemben sem volt menni.

Azt hiszem, ezt ő is tudta.

- Inkább kártyázzunk, az szórakoztatóbb!

- Fenéket szórakoztató, mindig csak kártyázunk, és mást sem értem el, mint hogy tartozom neked egy kisebb vagyonnal.

- Tizennégyezer-hétszáztizenkét font nekem nem is tűnik olyan kis vagyonnak, de igazad van, lényegtelen kérdés. Másról szerettem volna veled beszélni.

- Tudom, John mondta, hogy Londonba készülsz, Maria meg azt, hogy magaddal akarsz vinni. Nekem tetszik az ötlet, régen jártam arra, de ne ma induljunk! Most nem esik, ilyen szép időt kár kocsiban ülve fecsérelni, teniszezni akarok.

Némán álltam félre az útjából, és szerencsére másodjára nem invitált, illetlenség lett volna ismételten elutasítani. Hát kiültem a teraszra, és egy pohár rubinvörös boron keresztül bámultam az éjszakát. Szeretem, ahogy a csillagok fénye megtörik a kristálypohár metszésén, minden kézmozdulatra más és más módon. Közben az járt a fejemben, vajon Richie miért érzi úgy, hogy képes "fecsérelni" az időt.

Az idő nem számít, az idő nem létezik!

Én legalábbis nem éreztem úgy, hogy bárhova is sietnem kéne, így végül nem aznap indultunk, nem is másnap, bár a következő héten John azt javasolta, hogy talán célszerű lenne pár új ruhát készíttetni a hosszú útra, és valamivel később a Lord megemlítette, hogy ad pár ajánlólevelet, az mindig jól jöhet egy messzi nagyvárosban.

- Az öregnek fogalma sincs a távolságokról! - magyarázta aztán Richie útközben, a szél cibálta fekete haját, mert persze nyitott kocsit választott, és gátlástalanul száguldott vele a kihalt országúton. - Abban a fix hitben él, hogy egy londoni út több hétig tart, közben mindenféle piszkos fogadókban kell megszállni, meg lovat váltani, meg mit tudom én.

- Ha saját kocsival mégy, és minden éjszaka fogadóban szállsz meg, ahol rendes istálló van, akkor nem kell lovat váltani. Az csak a postakocsinál szokás, ahol erőltetett a tempó, és menet közben nem kímélik az állatokat - magyaráztam csendesen, és jobb híján az eget bámultam, arcomat mosta a szitáló eső.

- Ja, ezt mondom én is. Az öreg teljesen el van tévedve, lilája sincs arról, hogy mire képes egy sportkocsi. Tudod, hogy most száz felett hajtunk?

- Száz mi felett?

- Mérföld per óra. És csak figyeld meg, lesz ez még jobb is!

Ebben magam is erősen bíztam, hát csak biccentettem, és reméltem, hogy hamarosan eláll az eső. Ha a szél kicsit szétfújná a felhőket, és látszanának végre a csillagok, akkor megtudhatnám, hány óra van, ezen törtem a fejem, aztán Richie bekapcsolta a rádiót, ahol tizenegyes híreket mondtak, csupa érdektelen ostobaságot.

A világban aznap sem történt semmi.

Nem ismerem Londont. Ha muszáj volt, átutaztam rajta, és ha a sors úgy hozta, hát elintéztem arrafelé is mindenféle ügyeket, de nem ismerem a várost, és nem is óhajtom megismerni. Arra való a kocsis.

Ám Richie egy ideig Londonban is lakott, hát ez alkalommal rábíztam a részleteket. Előbb elhagyott utakon, aztán széles országúton, más autók fel-felvillanó fénypászmái között hajtott, míg beértünk az ívlámpák ragyogásába. Ő persze napszemüveget tolt az orrára, nekem is ajánlotta, de elutasítottam. Szűkre húzott szemmel bámultam az elsuhanó külvárosokat, míg végül megálltunk egy sötétebb, elhagyottabb kis utcácskában.

- Én ide beugrom, jössz te is? - hívott Richie, és kiszállt az automobilból, persze az ajtó kinyitása nélkül.

Kicsit elnéztem a válla felett, magas, vakolatlan téglafal mellett álltunk, más kocsik között, a sarkon túlról zene hallatszott, illetve inkább csak a dob üteme. Nem vonzott a hely.

- Köszönöm, inkább megvárlak kint.

- Te tudod. Ha kellek, bent megtalálsz - intett még, aztán ment, én maradtam.

Az eső ismét szemerkélni kezdett, és nem bántam, hogy felhők mögé bújtak a csillagok, így is vakított a sok fény, aztán jött két fickó, és verni kezdett egy harmadikat. Egy ideig érdeklődve néztem, de semmi újat nem láttam, majd a másik oldalról érkezett egy összehajló pár. Talán arra gondoltak, hogy majd holmi romantikus enyelgéssel múlatják az időt, és erre valami érthetetlen oknál fogva alkalmas helyszínnek érezték a töredezett betonjárdát meg a vakolatlan téglafalat.

- Holnap dolgoznom kell, nem érek rá sokáig - magyarázta a nő, a másik oldalon a vert férfi vére végigfreccsent a téglákon, és az azt követő kiáltást már nem lehetett nem meghallani. - Te, ott mi történik?

- Valami balhé, bébi.

- Akkor maradjunk távol, gyere - húzta volna a hölgy, de kísérője csak lecövekelt, és bámulta az affért.

Busa fejű, széles vállú ember volt, úgy éreztem, látja és érti a részleteket, nem idegen tőle a testi erőszak. Na, nem mintha ez a verekedés olyan nagyon érdekes lett volna, bár tény, jobb híján én is azt latolgattam, mikor adja fel a védekezést a szerencsétlen. Nem volt az már olyan messze, ezt a hölgyet kísérő férfi is így láthatta.

- Hé, ti, ismerem a srácot, hagyjátok békén! - kiáltott, de meg kellett ismételnie, mire észrevették.

- Haver, attól, hogy ismered a tagot, még mit ütöd bele az orrodat?

- Húzz el, vagy megbánod! - kiabáltak neki vissza a verekedő, illetve inkább mindössze verő emberek, és még a nő is kérlelve fogta vissza a karját.

- Hagyd, ne keveredjünk bele!

Azt hiszem, ez volt a végső lökés, ami döntésre bírta a busa fejű férfit, elvált a hölgy mellől, és átment az utca másik oldalára. Ezután négyen verekedtek tovább, immár lényegesen egyenlőbb esélyekkel. A nő tágra nyílt szemekkel bámulta, és az elfutás illetve maradás között vacillált, kint elment néhány zajos kocsi, aztán a dulakodó férfiak kupaca közelebb sodródott hozzám.

Persze, tudom, egy ilyen modern sportkocsi sokat kibír, ám bizonyos mértékig felelősnek éreztem magam érte, ha már Richie itt hagyott vele. Nem akartam, hogy házigazdám, a Lord tulajdonában bármi kár essék. Így ezen a ponton megköszörültem a torkomat.

Nem egyből váltak szét, fel kellett állnom, és kilépnem az automobilból, hogy valóban észrevegyenek. Akkor aztán abbahagyták a verekedést, az eredendően megtámadott férfi féltérdre csuklott, a többiek lihegve álltak, és rám meredtek.

- Hát te meg ki a fene vagy? - kérdezte az egyik nagy hangon, és egészen elém lépett, talán csak hogy jobban megnézhessen magának a sötétben. - Mi a fenét akarsz itt, kisapám?

- Talán ezt most jobb lenne abbahagyni - kértem csendesen, meghőkölt hangom hallatán, további érdeklődés nélkül elléptem mellette.

Ki a mozdulatlanná dermedt férfiak köréből, a falhoz, ahova a vér frecscsent. Leguggoltam, ujjamat végigfuttattam a vakolatlan téglákon, vöröses maszat ragadt rájuk. Vér, vér, vér, vér, vér...

Csak vér, semmi több.

Felálltam, sietve zsebkendőmbe töröltem a kezem, aztán eldobtam a mocskos szövetet, nem akartam összekoszolni a ruhámat. Gyors léptekkel mentem vissza a kocsihoz, ismét ellépve a megdermedt verekedők mellett, felkaptam a hátsó ülésről a felöltőmet, majd könnyedén meghajoltam a mindeddig némán bámuló nő felé.

- Hölgyem, látom, egyedül maradt. Ha nem venné tolakodásnak, hazakísérném. Sok veszély les az éjszakában egy önhöz hasonlatosan gyönyörű teremtésre!

Lassan reagált, darabos mozdulatokkal fűzte kezét felajánlott karomba, és utána nehézkesen tette meg az első lépést, végig a szemembe nézve. Egészen szép tekintete volt, bár a vastag festés elfedte bőre egészséges pírját.

- Hé... Na, izé... Mi a fene van most, haver? - sikerült végre megszólalnia az egyik verekedő félnek mögöttem, nem örültem, hogy el kell szakítanom a pillantásom a nő arcáról.

- Mi lenne? Ezt a szerencsétlent már láthatóan kikészítettétek, tovább verni nincs sok értelme. Hagyjátok békén, vagy öljétek meg tisztán és gyorsan, ahogy nektek tetszik, de felhívom a figyelmeteket, hogy közben ne essen baja a kocsinak, amiből kiszálltam. Te meg - fordultam a busa fejű férfi felé, aki eredendően a hölgyet kísérte -, menj be ebbe a lokálba, keresd meg Richard Fontainbleu urat, és add át neki üzenetemet, mely szerint sajnos elfoglaltságom támadt, ami miatt nem maradhatok itt tovább. Valahol a Tower környékén fogom várni.

Ezzel elfordultam, és tovább léptem, a nőt vezetve, de utánam szóltak.

- Hé, na...

Még egyszer visszafordultam, hidegen ránéztem a fickóra.

- Nem hallottad az üzenetet? - kérdeztem, még mindig csendesen, bár kicsit vádló éllel.

- De, persze... Csak, csak... Mit mondott, mikor fogja várni?

- Várni fogom, amíg megérkezik, de ez már nem tartozik rád. Menj, add át!

És ismét elindultam volna, és harmadszor is utánam szólt, amivel meglepett. Nem szeretem, ha akadékoskodnak velem.

- De...

- Azt mondtam, menjetek! - emeltem meg kicsit a hangom, és a vállam felett visszanéztem egyetlen hosszú pillanatra.

További ellenkezés nélkül szétrebbentek, a busa fejű futva indult vissza a lokálba, a többiek csak el, lábukat kapkodva, lihegve a fáradtságtól és a félelemtől. Szívverésnyi időt sem pazaroltam rájuk, tovább vezettem a nőt.

- Jöjjön, hívok taxit, és hazaviszem.

- Nem, nem kell taxi... Itt lakom, igen, itt lakom a közelben - magyarázta akadozva, vissza-visszanézve a vállam felett. - A többiek... mármint...

- Attól tartok, ma este nélkülöznie kell kedves jó barátját, akivel hazaindult.

- Nem barátom, csak itt futottunk össze... A diszkóban, ugye - magyarázta, és meg is botlott. Mellettem teljesen elvesztette természetes báját, pedig annak a busa fejű férfinak az oldalán még szinte ragyogott benne az élet!

- Ha nem barátja, akkor egy szót se pazaroljon rá. Engedje meg, hogy ma estére én legyek a lovagja!

- Hát...

- Jóindulata jegyéül elsőnek ha megosztaná velem a nevét, már az nagy kegy lenne - kértem mosolyogva, miközben kiértünk egy másik utcára, a sarkon oda sem figyelve fordultam.

A szeme, a szeme igenis szép volt, és nyakának ívén a púder sem tudta elfedni az erek lüktetését.

Vér, vér, vér, vér...

- Gil. Gilnek hívnak, már a barátaim - mosolygott vissza félszegen, összerezdültem, ő pedig kissé magára talált. Lépéseinek üteme is visszatért, mint aki kezd megnyugodni.

- Csodálatos név! - hajtottam fejet, bár ez hazugság volt. Illetve magával a névvel nem volt semmi bajom, tetszett, csak egyszerűen nem illett hozzá, mint ahogy a túlzón feszes szoknya sem. Vagy talán az én ízlésem diktált mást, nem is tudom.

- Csodás név, méltó viselőjéhez. Nem is értem, hogyan keveredhetett abba a másik társaságba. A mamája biztosan megszidja, hogy gardedam nélkül jár.

- Á, a muttert halálira nem izgatja, mit csinálok. Minden szombaton lejövök a dizsibe. Téged még nem láttalak...

- Mert nem szoktam erre járni, bár ha tudom, hogy önhöz hasonlón szép virágszálak teremnek Londonban, nem kerülöm ily hosszan a várost. Nagyon finom a keze, biztosan jól zongorázik - futtattam végig ujjaimat az ujjain, meleg és nyirkos volt a bőre, és lüktettek az erei, vér, vér, vér, vér...

Csak kár, hogy mindenféle műanyag gyűrűkkel csúfította el magát. Sajnálom, a műanyaggal, mint ékszerrel, nem tudok megbarátkozni!

- Á, nem zongorázom. Pénztáros vagyok, itt a diszkontban.

- Ma estére akkor is feledje a munkát, nem való az ilyen fiatal lánynak!

- Te... Te gazdag vagy, ugye? - mérte végig az öltönyöm.

- Jó családból származom, hölgyem - tértem ki a válasz elől. - De ne beszéljünk rólam, amikor maga is jelen van. Mondták már, hogy hasonlít Katerina Pavlovna hercegnőre?

- Nem - rázta a fejét zavartan.

- Pedig profilból kifejezetten - álltam meg, ujjam hegyével elfordítva állát. Szép volt oldalról, a haja kedves csigákban omlott a vállára, a hűs levegőben látszott a lehelete.

- Most... Baj van, rosszul vagy? - zavart meg hirtelen, és ellépett, pedig még szívesen néztem volna.

- Semmi, semmi baj - ráztam a fejem. Nyilván megijesztette hosszú mozdulatlanságom. Tudom, hogy ha nem figyelek oda állandóan elfelejtek lélegezni, pislogni pedig határozottan nem szeretek. Minek akár egy pillanatot is elveszteni a világból?

- Menjünk!

- Biztos nincs bajod? Nagyon sápadt vagy!

- Régen jártam napon - húztam gúnyos mosolyra a szám szélét. - Menjünk, kedvesem!

- Nincs tovább. Megérkeztünk. Itt lakom - intett maga mögé egy kapualjra.

- Ó - emeltem meg a szemöldököm, majd rámosolyogtam. - Tehát itt kell elbúcsúznunk? - kérdeztem, és hamarabb tudtam a választ, mint ahogy ő eldöntötte volna.

- Hát, végül is, feljöhetsz...

És szép volt, lélegzett, szeme mélyén apró hajszálerek vitték az életet, vér, vér, vér... Egy hosszú pillanatig haboztam, pedig már percekkel ezelőtt megérett bennem a döntés.

- Nem lenne helyes, kedvesem. Majd talán máskor.

Ezzel sarkon fordultam, és elmentem. Pedig szép volt, tényleg szép, a sok apró, zavaró részlet ellenére is. Tovább beszélgethettem volna vele itt lent, akár fel is kísérhettem volna, vagy akármi mást is megtehettem volna vele, csak valahogy... Valami baj volt az összhatással. Hiányzott belőle a harmónia.

Nem volt tökéletes.

Visszamehettem volna a lokál elé, ahol a kocsit hagytam, nem mentünk messzire, de valahogy nem volt rá kedvem. Ha már azt üzentem Richie-nek, hogy a Towernél várom, akkor ne másítsam meg a szavam!

Sétáltam egy ideig, sötétebb utcákat keresve, persze sikertelenül, hát végül egy forgalmasabb úton leintettem egy taxit. Nagy szerencsémre a cabek nem sokat változtak utolsó londoni látogatásom óta, gond nélkül beültem.

- Vigyél egy temetőbe!

- Melyikbe?

- Valami régebbi, és lehetőleg nagy temetőbe - kértem, és a további kérdéseket elkerülendő egy marék bankót dobtam az ülésre. - Ne kérdezz, csak menj!

Aztán hátradőltem, az ablak esőpettyes üvegén keresztül bámultam London fényes éjszakáját. Emberek jártak, sokan, kirakatok ragyogtak, és egy nyilvános óráról leolvashattam az időt, már hajnali három is elmúlt. A taxi sebesen vágott át a városon, aztán egy kellemesen üres utcában álltunk meg, magas fal mellett.

Kérés nélkül fizettem, kiszálltam az éjszakába. Amint a kocsi továbbment, átsétáltam a falon. Nyirkos fűre érkeztem, köröttem sírok.

Körbejártam, idegen volt a hely, és kicsit reménykedtem, hogy talán találok valami érdekes újdonságot, persze csalódnom kellett. A temetők mindig és mindenütt ugyanolyanok. Sötétek, csendesek, a hantokon elvadult virágokat ringat a szél, a sírkövek repedéseiben moha nő. De legalább egyedül lehettem, aztán választottam egy elegendően elhagyatott kriptát.

Óvatosan törtem be, hogy ne maradjon kívülről látható nyoma, odabent békés sötét fogadott. Egy szarkofág súlyos tetejével gondosan betámasztottam az ajtót, utána önkéntelenül eltöltöttem pár pillanatot a koporsóban fekvő halottat vizsgálva, felkelt és lenyugodott a nap, felálltam a földről, és visszatettem a szarkofág tetejét a helyére.

- Nyugodj békében, bárki bármit is ért ezalatt. A rokonaid pedig képmutató alakok, ha egy kívülről ilyen hivalkodó kriptát képtelenek belülről tisztességesen kitakarítani.

Rosszkedvűen veregettem le a koszt, meszet és penészt a felöltőmről, de hát mit lehet itt tenni? Ez már vele jár a temetőkkel! Nem is töltöttem több időt külsőm rendbetételével, elindultam kifelé. Kicsit később belebotlottam pár lehetetlenül öltözött suhanc kölyökbe, akik talán saját bátorságuk bizonyítása végett belapultak a sírok közé, és színes festékkel összefirkálták a védtelen halottak sírköveit.

- Mi... Mi nem csináltunk semmit! - védekeztek az elcsépelt sablonnal, amint észrevették, hogy ott állok mögöttük, és érdeklődve várom mi kerekedik ki a torz betűkből. - Ne tessék rendőrt hívni!

- Rendőrt? Azok nélkül is van elég gazember a sírok között, hát jobban tennétek, ha nem itt játszanátok. Én a helyetekben például most nagyon gyorsan elfutnék.

Még be sem fejeztem, és már rohantak. Érdeklődve megnéztem a hátrahagyott festékes flakonjaikat, de csak annyit értem el, hogy a színes tintával összekoszoltam az ujjaimat. Amúgy semmi érdekes nem maradt utánuk, csak széttaposott virágok és összefirkált sírkövek. Kis vállvonással továbbmentem, átsétáltam a kerítés felett, és ötletszerűen választva egy utcát nekivágtam Londonnak.

Valami kertvárosszerűségben járhattam, békés családi házak, mind előtt ápolt gyep és sok ember. Még korán volt, szinte minden utcán belebotlottam valakibe, aztán egy magányos, középkorú férfi nem sokkal előttem állt meg a kocsijával, és még akkor is ott pakolászott, amikor odaértem.

- Kell a felöltőd - álltam meg mellette, miután bepislantottam a kocsiba, ahol az ízlésemnek megfelelő kabát hevert a hátsó ülésen.

- Tessék? - emelkedett fel a fickó, a hangja vádló volt, de benne rekedt a további méltatlankodás, amikor az arcomba nézett.

- Ne félj, nem ingyen - vettem ki a kabátot, és némi pénzt dobtam helyére az automobilba, aztán már mentem is tovább. Séta közben ejtettem saját, összekoszolódott felöltőmet az utcakőre, vettem fel az újat.

Kellemes darab volt, bár vállban kicsit bő, de a hotelig megteszi. Egyik zsebét tárca húzta, meg sem néztem, csak menet közben kitettem a mellettem futó díszkerítés egyik oszlopára, aztán a másik zsebben találtam egy fotográfiát, bőrbe foglalva, műanyag lap mögött. Érdeklődve megszemléltem, hogyan is néz ki manapság az a fajta családi idill, ami már megéri a fotográfus munkáját, de nem találtam rajta semmi érdekeset. Férj, feleség, két gyermek, egy kutya, mindez egy ízléstelenül rikoltósárga rekamién.

Eldobtam a képet, és kifordultam az utcából, aztán elcsíptem egy taxit, és otthagytam a környéket.

Egyenesen a Towerhez vitettem magam, és egy trafikból elhoztam az összes fellelhető napilapot. Távoztamban a szomszéd utcából hallottam még a kiérkező karhatalmisták szirénáját, de nem érdekeltek, csak megkerestem a legsötétebb padot a környéken, és gondosan, az első oldaltól az utolsóig nekiláttam elolvasni a magammal hozott újságokat.

Töretlen optimizmussal bízom benne, hogy egyszer találok valami érdekeset a hírek között, de hiú ábránd. Soha, semmi érdemleges nem történik a világban. Néha kitör egy-egy új háború, ez elfoglalja a címlapot, a második lapon uralkodók és kormányaik váltanak létfontosságú jegyzékeket, aztán érdektelen töltelékhírek gyilkosságokról és kitüntetésekről, majd végül az utolsó oldalon mindenféle kis színésznőcskék botrányairól lehet olvasni. Amióta a párbajokról szóló híreket kiszorította a sportrovat, semmi érdekes sincs az újságokban.

Ennek ellenére, vagy talán inkább úgy mondanám, jobb híján minden cikket elolvastam, és már majdnem végére értem a vaskos kupacnak, amikor megzavartak. Suhancok jöttek, hárman, egyikük csörgő láncon kutyát vezetett. Apró, ám harcias eb volt, már messziről elkezdett ugatni, aztán mikor elég közel értek, le is cövekelt, és csak ugatott, ugatott. Nem érdekelt, zavartalanul olvastam tovább, de amikor a kutya gazdája is megszólalt, akkor azért felnéztem, az emberi beszéd mégiscsak emberi beszéd.

- Ezt az elcseszett tagot látjátok? - fordult társaihoz, akik persze láttak. - Honnan szabadulhatott ide ebben a finom öltönyben?

- Biztos menedzser.

- Vagy ügyvéd. Azok ilyen elegánsak.

- Katonatiszt vagyok. Főhadnagy - javítottam ki, pusztán csak mert ez is izgalmasabb volt, mint a közel-keleti válság, mely az elmúlt évtizedekben igazán mindent produkált már, ami egy válságba belefér, épp csak megoldódni nem tudott, és nem is remélhettem, hogy a maradék másfél újságban a véglegesen beköszöntő békéről tudósítanak.

- Hallottátok, beszélni is tud! - nevettek össze a suhancok, felszabadult hangulatuk mögött nem is annyira alkoholt sejtettem, hanem inkább a kor diktálta egyéb mérgeket. - Szóval katona vagy, haver. Vigyázállás, jobbra át, balra át, ilyesmik, mi?

- Meg hát ellenséges katonák legyilkolása, lázadók felkoncolása, rendbontók kardlapozása - hívtam fel a figyelmét a dolog egy másik aspektusára, de nem értett a szóból.

- Na akkor, ha már ilyen jól dumálunk, kardlapozz elő az újságból pár fontot. Értitek, srácok, kard-lapozni az újságban, jó mi?

A többiek jónak találták, és nevettek, én legfeljebb közepesnek ítéltem az élcet, de végül elmosolyodtam, puszta udvariasságból. Magamban még nem döntöttem el, hogy bosszankodjam a fickók ostobaságán, vagy értékeljem merészségüket.

- Szóval elő a zsével, haver - unta meg végül a röhögést az egyik. - Tíz font nem pénz a magadfajta kápónak, és akkor a kutyám nem szaggatja szét a csini kis nadrágodat.

Ezzel kicsit előrébb engedte az ebet, mely láncát rángatva, habzó szájjal ugatott végig a társalgás alatt. Engem ugyan még akkor sem zavart, de azért ránéztem, és apró pisszenéssel csendre intettem. Abban a pillanatban elhallgatott, és nyüszítve belapult gazdája lába mögé.

A fiúkról pedig rögtön kiderült, hogy sem nem olyan ostobák, sem nem olyan merészek, mint elsőnek tűntek.

- Hé, hé, mi a fenét csinálsz?

- Beszélgetek veletek. Szóval, az imént a kutyaugatástól nem hallottam jól, mit is szeretnétek tőlem? - kérdeztem, és mellesleg két könyökömet kényelmesen megtámasztottam a pad támláján.

A fiúk addig oly nagyhangú szóvivője toporgott egy kicsit, de meg kell hagyni, válaszolt. Kissé összehúzva magát, zavartan, de válaszolt.

- Mi csak arra gondoltunk, hogy neked nem ügy tíz... izé, öt font, ha van nálad apró, ugye.

- Szóval öt fontot olyan összegnek érzel, amit egy koldus is kérhet. Érdekes, amikor Angliába érkeztem, kevesebb, mint huszonnyolc fontom volt, és hónapokon át nem tudtam elkölteni. Persze - és itt bocsánatkérően rájuk mosolyogtam -, nem feltétlenül kell az én igényeimet összehasonlítani pár feltörekvő koldus igényeivel.

- Nem vagyunk koldusok - kérte ki magának nagyot nyelve, de erre még csak nem is legyintettem.

- Pénzt kéregetsz az utcán, tehát koldus vagy. Vagy esetlen rablóbandita, ha komolyan vesszük ezt a szerencsétlen ölebet, mint fenyegetést. Hogy hívják a kocsmát, ahova jártok?

A váltás gyors volt nekik, meg kellett ismételnem a kérdést.

- Hát, általában a Gázgyárba - válaszolt végül zavartan. - Az egy jó hely. Miért kérded?

- Mert érdekel a válasz, fiam.

Szavamra, meglepődtek, pedig én a helyükben nem számítottam volna részletes magyarázatra.

- Te, ez a tag... - suttogta az egyik hátul álló a kutyás fülébe, és mellé kezével mutatta, nem tart épelméjűnek.

- Talán - hagytam rájuk kedvtelenül, és ebben a pillanatban a messzi éjszakában megreccsent egy ág. - Ám ha ennek ellenére mégis elfogadtok tőlem egy jó tanácsot, akkor most még ne fussatok el. Most nagyon veszélyes a környéken egyedül sétálni - mosolyogtam rájuk, aztán elhallgattam, és mozdulatlanul néztem az éjszakát.

Zavartan ácsorogtak, nem is sejtették, miről van szó. A bokrok ágaiba belekapott a szél, pár esőcsepp hullott a nadrágomra, és a fiúk talán mégis a távozás mellett döntöttek volna, amikor mögöttük az éjszakából kivált egy nyurga, fekete árnyék.

- Helló! - nevetett rám Richie, fehér fogai megvillantak a távoli ívlámpák fényében. - Remélem, nem hagysz ki semmi jó mókából!

Könnyed, táncos lépésekkel suhant be a fiúk közé, felületes szemlélő azt hihette volna, közéjük tartozik, mert maga is fémkapcsos mellényt, meg bőrnadrágot viselt, de én láttam, hogy menyét oson a tyúkólba. Szeme körbejárt, már a lehetőségeket méregette, melyek előtte számosan nyíltak, de ehhez akkor és ott nem volt kedvem.

- Semmi móka sem lesz, Richie. A fiúk éppen menni készültek - álltam fel hirtelen elhatározással, odaléptem a kutyáshoz, és oda sem nézve egy bankót dugtam a mellényzsebébe. - Igyatok egy sört a pénzemen a királynőtök egészségére abban a Gázgyárban. Lehet, hogy egy nap majd benézek oda, ha magatokfajta börtöntöltelékekre lesz szükségem.

A gyerek nem válaszolt. Hebegve hátrált pár lépést, majd hirtelen sarkon fordult, és elrohant, magával ragadva társait is. Mindössze Richie maradt, elégedetlenül húzta el a száját.

- Ezt most miért csináltad? Tucatszám találhatsz hasonló figurákat bármelyik csehóban, miért nem hagytad, hogy eljátsszak velük?

- Elegendő indoknak éreznéd, hogy mondjuk nem kívántam feltűnést kelteni egy nagyváros kellős közepén?

- Nem elég indok - vágta hozzám vádló hangon, és előhúzott egy vérfoltos, megbarnult zsebkendőt a kabátjából, kacéran meglengette az orrom előtt. - Én nem szórakozhatok, de a főhadnagy úr persze csak úgy szórja a véres zsebkendőket a tetthely környékén. Még jó, hogy észrevettem, és nem maradt ott a zsaruk orra előtt.

- Jó, hogy észrevetted, majd add be a mosodába a többi szennyessel együtt, a karhatalmisták miatt pedig ne aggódj.

- Mert? Jól elástad a hullát?

Felé kaptam a fejem, nem fordult félre, bár pislantott párat. Aztán csak néztük egymás szemét, hogy mennyire hosszan, nem tudom, mi értelme mérni az időt? Közben feltámadt a szél, de hogy az eső már előtte elkezdett cseperegni, vagy csak közben, azt már akkor sem tudtam, átkozott angol időjárás!

- Oké, bocs, elhamarkodottan dumáltam már megint, így jó? - törte meg végül a csendet Richie. - Közöm nincs hozzá, mit csinálsz.

- Magam is pont így gondoltam - biccentettem, majd felkaptam a padon ázó újságkupacot, bedobtam a közeli szemeteskukába, mindössze egy árva lapot tartva meg. - Menjünk. Hol áll a kocsi?

- Itt, nem messze - intett, és felszaladt a falon, mutatta az utat.

Sokkal visszafogottabban, a lépcsőn követtem. Bevárt a fenti, és persze túlzón kivilágított sétányon ácsorogva, lassan indultunk tovább. Mellettünk néha elszáguldott egy-egy kocsi, gyalogosok is jártak, többségük esernyővel, és mindenütt égtek a fények.

- Van tartalék napszemüvegem - törte meg végül a csendet Richie.

- Köszönöm, még mindig nem kérem.

- Pedig hasznos.

Végigmértem, a napszemüveg mellett fekete, ujjatlan trikót hordott, ing nélkül, hogy minden lépésnél szabadon kivillant a nyaka a rövidke bőrkabát alól, és mindehhez valami érthetetlen oknál fogva magas szárú bőrcsizmát húzott, pedig ehhez az öltözethez szerintem nem illett.

- Csak azért nem teszek megjegyzéseket a kinézetedre, mert most semmi kedvem sincs párbajozni. Így inkább azt találgatnám, vajon a Lord előtt miért nem öltözöl ilyen rongyokba?

- Ne cikizz, tudod, hogy az öreg, amilyen régimódi, még letépné a fülem.

- Hát igen. És akkor sem lesz maradéktalanul boldog, amikor megtudja, hogy mekkora feltűnést keltettél tegnap. Újságcikkben szerepelni szerinte nem illendő, hogy finom kifejezést használjak.

- Újságcikk?

Odadobtam neki az egyetlen lapot, amit megtartottam a kupacból. Szó nélkül lapozta végig, gondosan végigfutva a cikkeken, míg megtalálta a nyúlfarknyi kis írást. Elolvasta, majd nagyot horkantva galacsinná gyűrte az újságot, és messze dobta.

- Felét sem én csináltam!

- Melyik felét?

- Na jó, az egyik tag az én balhém, de nem akartam, becsszóra! Véletlenül nagyot löktem rajta, nekiesett a falnak, és betörte a fejét. A kés nem az én kezemben volt.

- Mindegy, kinek a kezében volt a kés. A rendőröket a részletek nem érdeklik, csak éppen valakit fel akarnak köttetni, ha gyilkosságról van szó.

- Nincs gyilkosság, mivel nincs hulla. Mindkét tag az intenzívre került.

- Aki kórházba kerül, az meg is hal. Minden orvos sarlatán - közöltem megfellebbezhetetlenül, Richie majdnem a hajába tépett. Kezdtem élvezni a társalgást.

- Az agyamra mégy! Még élnek, és végül is mi lesz, ha meghalnak? Számít bármit is?

- Nos, természetesen semmit sem számít, élnek vagy halnak. Nem is ezért említettem, hanem arra szerettem volna rámutatni, hogy tegnap verekedni mentél be abba a lokálba - állapítottam meg, amihez mellesleg nem kellett valami nagy fantázia. - Pont, mint négy éve Brightonban.

- Na jó. De ehhez meg neked mi közöd? - vágott vissza élesen. - Én nem firtatom a zsebkendődet, te pedig hagyj békén, ha verekedni van kedvem!

Akár meg is tehettem volna, de valahogy tetszett, hogy ennyire komolyan veszi a játékot, hát tovább folytattam.

- Nekem nincs hozzá közöm, ez igaz. De a Lord véleménye már más kérdés. Azt hiszem, szerinte kocsmákban verekedni és utána az újságok bűnügyi rovatában szerepelni nem ildomos.

- Tehát beköpsz?

- Nem fogom szóba hozni - tértem ki a válasz elől. - Nem hozom szóba, de elvárom, hogy értékeld tapintatomat.

- Mocsok zsaroló - közölte erre indulatmentesen, mert az a fajta fickó volt, aki nem kerülgeti a lényeget, de nem bántam. Legalább biztos lehettem benne, hogy megértette, miről beszéltünk.

- Nos, úgy vélekedsz rólam, ahogy jól esik. És szerintem hagyjuk ezt a témát, már így is több szót fecséreltünk rá, mint amennyit ér - ráztam a fejem, majd felnéztem a felettünk tornyosuló várra. - Szép ilyenkor, éjféltájban a Tower, csak az a kár, hogy teljesen kivilágították. Sötétben jobban érvényesült.

Persze nem volt olyan hangulatban, hogy esztétikáról beszélgessünk.

- Hülye ötlet volt pont itt találkozni, ezer jobb helyet megadhattál volna - zsörtölődött sértetten.

- Olyan helyet voltam kénytelen választani, amit ismerek és esetlegesen magamtól is megtalálok. Bár igazad van, melléfogtam. Azt hittem, itt, a város központjában rend van, ezzel szemben alig pár órás olvasgatás után megzavartak azok a huligánok.

- Mert beültél a legmélyebb árnyékba. Előtte meg, fogadok, temetőben jártál.

- A temetők kellemesen elhagyatottak - védekeztem, pedig nem is volt rá okom.

- Aha, elhagyatottak, éppen ezért vonzzák a bandázó fiatalokat. Épp úgy, mint a kivilágítatlan sikátorok, sötét aluljárók, elhagyott padok. Ha ragaszkodsz az efféle helyekhez, állandóan balhéba fogsz keveredni, annak ellenére, hogy London tök biztonságos. Anyád nem magyarázta el anno, hogy kerülni kell az árnyékot?

- Anyám előkelő, finom hölgy volt, akinek a fejében meg sem fordult, hogy a fiacskája letér a jól kivilágított útról. Mégiscsak add ide azt a napszemüveget - törődtem bele, de végül mégsem vettem fel, csak becsúsztattam az öltönyöm belső zsebébe, mert a sarkon túl már látszott a kocsija.

- Hol szálltál meg?

- A Hiltonban vettem ki két szobát. Tetszeni fog, állat baró hely - kacagott rám, és előrelépett, kitárta nekem a kocsiajtót.

Apró biccentéssel fogadtam a figyelmességet, beültem, aztán csak néztem az elsuhanó utcákat.

A Hilton valóban kellemesnek tűnt, előtte libériás szolga hajlongott, bent, az automatika mozgatta forgóajtón túl előkelőnek szánt, bár számomra kissé túl modern hall fogadta a vendégeket. Még ezen a hajnali órán is ücsörgött bent pár ember, többségük újságolvasással múlatta az időt, esetleg társalogtak, vagy egyszerűen csak unatkoztak. Oldalt egy feltűnően szép nő beszélt apró telefonján, benne gyönyörködtem, miközben Richie intézkedett a csomagjaink és kulcsaink ügyében. Mikor mindent elrendezett, magam is odafordultam a recepcióshoz.

- Egész éjszaka talpon voltunk mind a ketten, napközben pihenni szeretnénk. Senki se zavarjon minket!

- Értem, uram - hajtott fejet a szolga, de nem vettem le róla a tekintetemet. Néma hallgatásom gyorsan zavarba hozta.

- Már úgy értem, majd szólok a takarító személyzetnek, hogy ne zavarjanak... Mármint személyesen szólok... Illetve, nos, magam fogom felügyelni, ez természetes, ha gondolja...

- Pont így gondolom - fordultam végül el, de aztán a vállam felett csak visszaszóltam. - Annak a hölgynek, aki ott, az oszlop mellett telefonál, küldessen fel hetvenhét szál vörös rózsát a szobájába a számlámra! És tegyenek a csokorba egy születésnapi üdvözlő kártyát is!

- Értem uram. Remélem, meg lesz elégedve - hajtott fejet az immár fehérre sápadt szolga; válasz nélkül hagytam ott.

Aztán elváltam Richie-től, ő liften ment fel, én kényelmesen felgyalogoltam az egyik oldalsó lépcsőn. A szoba is tetszett, alaposan körülnéztem, aztán kipakoltam a bőröndömet, és egyúttal át is öltöztem vacsorához.

Végül kitettem a "ne zavarjanak" táblát az ajtóra, és bezárkóztam. Leeresztettem a redőnyöket, behúztam a függönyöket, majd bementem a fürdőszobába, és azt is magamra zártam. Nem kedvelem a fürdőszobákat, az üres tükör látványa mindig kellemetlen érzéseket ébreszt bennem, felkelt és lenyugodott nap, bár meg tudom érteni, ha valaki kedveli. Maria például azt tartja, hogy a tükör tágítja a teret, és ebből az elgondolásból kifolyólag szalonjának minden falán függ néhány. Talán ezért nem szeretem meglátogatni a lakosztályában, zártam le a gondolatmenetet, és lementem a hallba.

Kora este volt még, a szálloda nyüzsgött az emberektől, és úgy sejtettem, az étterem is zsúfolt lehet, hát inkább a bárba mentem. Diszkrétnek szánt, kék és vörös fények világították meg, de azért találtam egy árnyékosabb asztalt az egyik sarokban. Leültem, rendeltem egy üveg pezsgőt, aztán csak nézelődtem, az előttem el-elsétáló emberek és a poharam falán felfutó buborékok között megosztva figyelmemet.

Semmi érdekes nem történt, aztán megjelent Richie is.

- Tervezel valamit mára? - kérdezte köszönés helyett, és lehuppant mellém, háttal a falnak, hogy jól belássa a termet.

- Még nem tudom. Pincér, még egy poharat! - intettem oldalra, a fiú szó nélkül tette a dolgát.

Richie alig odafigyelve tolta el maga elől a teletöltött pezsgőspoharat.

- Csak mert ha nincs rám szükséged, akkor körbejárnék, és megtudnám, hol és mikor lesz a legközelebbi gyorsulási verseny.

- Ha már úgyis fáradsz, a színházak után is érdeklődhetnél. Lehet, hogy érdemes volna beülni valami jobb előadásra.

- Kérlek - biccentett, majd felállt, átnyúlt a szomszédos asztalra, és felkapta az azon heverő, színes brosúrát, aminek addig semmi jelentőséget sem tulajdonítottam. - Tessék, ehavi színház, mozi, balett, fesztivál és más kulturális szemét. Lelécelhetek?

Kedvem lett volna valami élesebbet felelni, de végül nem tettem, mert a bár másik oldalán meglebbent az étterembe nyíló ajtó, és egy kisebb társaságban belépett az a hölgy, akinek tegnap a virágot küldtem. Ma kicsit kivágottabb, merészebb ruhát hordott, hajában csillogó ékszerek, melyek jól kiemelték szemének kékjét. Szép volt.

Folyamatosan a nőt figyelve benyúltam a mellényzsebembe, és elővettem a Lord egyik ajánlólevelét. Még a szobámban választottam ki, mert az illető, akinek szólt, alkalmasnak tűnt mindenféle ügynökségek felkutatására.

- Tőlem akár máris mehetsz, csak majd kérj időpontot ennél az úriembernél! - adtam át Richie-nek, de közben rá sem néztem. A szemem sarkából láttam csak, hogy picit megtorpan, majd napszemüvegét pillanatra felemelve rámered a borítékra, és lassan visszaül.

- Sürgős? Én úgy képzeltem, pár napot még szórakozunk, mielőtt hazahúznánk.

- Természetesen nem sürgős hazautaznunk, bár megjegyzem, nem kedvelem a várost. Ennek ellenére maradhatunk, csak éppen szeretnék még a héten levelet küldeni a Lordnak, hogy épségben megérkeztünk, és abban jó lenne megemlíteni, hogy már tettünk lépéseket az ő ügyében is. Ezt követeli az elemi jólneveltség, ugye megérted? - mosolyogtam rá lefegyverzően, de erre is csak egy pillanatot szántam; a bár másik oldalán éppen asztalt választott a társaság.

- Ja, van ebben valami - vette át a borítékot Richie, és bőrkabátja belső zsebébe gyűrte. - Majd rácsörgök az illetőre. Ha még él, akkor megbeszélek vele egy találkozót holnapra, ha meg meghalt, akkor megtudom, ki az örököse, így jó lesz?

- Tökéletes - bólintottam oda sem nézve. - Tökéletes, és most már nem is tartóztatnálak. Menj!

Richie szerintem csak ekkor vette észre, hogy egyáltalán nem figyelek rá. Érdeklődő arccal követte a pillantásomat, ő is látta, hogy a társaság leül, a nő kacéran keresztbe teszi a lábát, és nevetve rendel italt.

Felvonta a szemöldökét, de nem tett megjegyzéseket, nagy szerencséjére.

- Oké, leléptem, holnap találkozunk - állt fel, de aztán csak visszafordult, és ivott egy kortyot a poharából, majd prüszkölve visszaköpte.

- Mint a sár! - törölte bele a száját bőrkabátja ujjába, majd távozott, arcán kaján vigyorral. Majdnem biztos voltam benne, hogy kifejezetten az én bosszantásomra provokálta a körülöttünk szórakozó vendégeket, és el is érte célját.

Megbotránkozó pillantások kísérték, és páran voltak olyan bátrak, hogy engem is végigmérjenek. Hideg tekintettel néztem vissza, és ez elég volt, az emberek félrekapták a fejüket, ismét visszasüppedhettem kényelmes magányomba. Nem is törődtem senkivel tovább, csak a nőt néztem, érdekes, rózsát formázó brosst viselt, az ajka pedig mélyvörösre volt festve. Vörösre, mint a vér...

Belefeledkeztem a részletekbe, egy idő után szerintem észrevette, hogy valaki figyeli. Zavartan fordult körbe, kétszer is, de nem látott meg az árnyékban. Ám tudta, hogy ott vagyok, mert mikor a többiek távoztak, még maradt, valami buta kifogással mentve ki magát, és harmadszor is körülnézett, immár szinte idegesen, megtörve a mozdulatait eddig kísérő harmóniát.

El is kaptam felőle a pillantásomat, és magamhoz intettem a pincért, küldtem neki egy üveg pezsgőt. Aztán végignéztem, ahogy a fiú kiviszi, majd közel hajolva a hölgyhöz magyaráz, és diszkréten felém int. A nő érdeklődve fordult az asztalom felé, és akkor végre észrevett, mosolyogva emeltem meg felé a poharamat.

Szeretek mosolyogni. Richie szerint tudok is, persze az ő véleménye nem mérvadó. Mariáé viszont igen, és ő is úgy tartja, hogy megnyerő a külsőm. Veszedelmesen megnyerő, így mondta egyszer, nem is tudom, hogyan került szóba.

Így rámosolyogtam a nőre, aki kicsit habozott, majd felállt, és odajött az asztalomhoz.

- Maga küldte a virágot is?

- Ha tudja, miért kérdezi?

- Gondolom, a pezsgőt is a születésnapomra kaptam.

- Őszintén remélem, nem az az óhaja, hogy inkább kedves férje egészségére koccintsunk.

Ezen elgondolkodott, majd halvány mosolyra húzta a száját.

- Nincs férjem, mint ahogy születésnapom sincs. Feleslegesen fárad.

- Lesz születésnapja, épp úgy, ahogy lesz férje is, hiszen egy ilyen végtelenül gyönyörű hölgynek nyilván sokan udvarolnak. Megengedi, hogy meghívjam színházba? Ha jól látom, megint adják a Szentivánéji álmot, még elérhetjük a második felvonást. Eddig még csak oroszul láttam, szívesen megnézném angolul is, különösen az ön gyönyörű társaságában - emeltem felé a brosúrát, kicsit elkerekedett a szeme.

- Most?

- Vagy bármikor máskor.

- Most nem érek rá. Talán majd máskor.

- Ezt vehetem ígéretnek?

- Talán...

Ezzel otthagyott, vissza sem fordulva kiment a bárból. Hosszan néztem utána, nagyon szép volt, ahogy ruganyos lépteinek ütemére ringott a csípője. Nagyon szép volt. Élt.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: William H. Keith: Zsoldoscsillag (részlet).

Létrehozás: 2005. szeptember 13. 11:07:03Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 Küldd el a cikket másoknak Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről

© Beholder Kft., 2003 - 2017
1680 Budapest, Pf. 4 (Megváltozott!) | E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.