Első pillantásra (Shadowrun novella)

Negyvenes, szikár, vékony férfi. Hófehér, szélfútta hajú. Hófehér? Elmosolyodik, olcsó hajfestékre gondol, meg hígított hidrogénoldatra. A kétnapos, fekete borosta úgyis elárulja az igazságot. Szélfútta? Alig három centis hajszálakkal ez nem sokat számít. Három rövid centi. Így legalább nem hullik. Fehér tengerészgyalogos pólót visel, fölötte sötétszürke, kigombolt mikrokord inget, és átlagszűk, egyenesszárú nadrágot, ugyanazon anyagból. Enyhén fáj a feje, miközben önmagát figyeli a tükörcsempék mozaikjában. Jól áll neki a vékony krómkeretes Sakua napszemüveg. Határozottan jól.

Az ott én vagyok. Basil Hedburn. Mostanában kívülről figyelem önmagamat. Tudom, miért. Hát persze.

Elfordítja a fejét, tekintete az órájára siklik. Neonzöld másodpercek ugrálnak körbe-körbe a folyadékkristály számlapon. Több, mint húsz perce vár. Türelmes - csak a kósza hangok ne kísértenék a gondolatait... Néha képeket is lát. Van, amelyik zavart mosolyra fakasztja. Örül, hogy csak ő látja őket. Furcsák. Furcsák a képek. Általában az operációt ábrázolják.

- Idegpályaműködés a normális alatt zéró tizenöttel.

- Reakcióhányados?

- Három egész öt. Csökken. Úgy tűnik, kibírja.

Szájához emeli a poharát, s ismét a tükörbe bámul. Odakint lassan elfészkeli magát az éjszaka a városon. Hülye hasonlat. Elvigyorodik, közben két alak ül le mellette - egyre kevesebb az üres asztal a gyorsétteremben. Hangosan beszélnek. Kell. Hangos a zene. A férfi mégis a másik hangokat hallja. Bent, bent a fejében. Több, mint három hónapja ott vannak. Pedig nem is a füleit babrálták meg. Egyet fizetett, kettőt kapott. Sajnos.

- A donor életfunkciói?

- Rendben. Enyhe ingadozás az ECG-n.

- Törlést kérek. Itt.

- Mi történik a papával?

Kócos hajú kislány fut felé mosolyogva, cipőcskéi talán nem is érintik a füvet. Érdekesek a hallucinációk. Hallucinációk? Be kéne vennie a gyógyszerét. Még három hétig rendszeres fogyasztó lesz, ha igazat mondtak az orvosok. De hát miért hazudtak volna? A kapszula bálnaként tör elő az ezüstszín fólia miniatűr tengeréből. Mekkora fűszálak! Egy jókora, ködszürke erezetű kövön fekszik. Nagyon fiatal még, nagyon-nagyon kicsi, épphogy kimászott a tojásból. Idetűz a Nap. Jó meleg van. Ez én vagyok. Dehogy vagyok én! Ezek az emlékek nem az enyémek! Fűszálak. Mekkora baromság. Mindjárt hatni fog a nyugtató. Leteszi az üres poharat - narancsszín folyadékcsepp bukik a semmibe a pereméről, villanásnyi időre elnyeli a világot. A kislány értetlenül, elkerekedett szemmel figyel. Sírós a hangja.

- Mi történik a papával?

- Vigyék ki innét ezt a gyereket!

- Infúziót!

Valami kattan. Sötét kötés borul a szemére. Minden fertőtlenítőszagú.

Pont jókor tisztul ki a feje. Megérkezett az ügyfele - épp leülni készül. Fáradtnak látszik. Enyhén gyűrött, feketéskék öltönyének ujja alól szolid, arany Kyno kronométer bukkan elő, amint leteszi a tálcáját. Kávéillat terjeng. Basil Hedburn a környező asztalokat vizslatja. Biztos, hogy nem testőrök nélkül jött. Hát persze. Itt ülnek mellette. A vékony krómkeretes Sakua sötétzöld árnyékában elmosolyodnak a szemei. Vajon hogy nézhetnek ki most, felülről, abból a szellőzőnyílásból, ami mögött a halszemoptikás biztonsági kamera rejtőzik?

A pokolba kívánja a huszonegyedik századot, majd figyelmezteti az ügyfelét. Kellemes hangja van. Kellemes. Tiszta, érthető.

- Ugye tudja, Mr. Johnson, hogy egy küklopsz figyeli odaföntről?

Rutinos biccentés a válasz. Tudja. Mi sem természetesebb.

- Még nem is tudom a nevét.

- Hogyan? - meglepettség csendül a hangomban. Olyan fontos ez? Talán nincs is nevem. És a Johnson is csak annyit tesz: névtelen.

- Már majdnem vége. Két hónapja együtt dolgozunk. Nem tudom az igazi nevét.

- Rendben - kezet nyújtok neki. - Basil. Basil Hedburn.

- Basil? - a másik értetlenül pillant rám. Azt hiszi, tréfálok. Azt hiszi, Basil tréfál. De nem.

- Basil - ismétli meg Basil. Esze ágában sincs viccelni.

- Cleve. Cleve Artwell - kezet ráznak. Hiszen már két hónapja együtt dolgoznak.

Igen, így kívülről szemlélve valóban nem árt egy kis bizalom. De csak kívülről.

Hedburn lassú, nyugodt mozdulattal a mikrokord ing zsebébe nyúl. A két testőrön látszik, hogy pattanásig feszülnek, fehéren izzó látóidegeik már-már ellobbannak a közvetített információmennyiségtől. Közben hamburgert esznek, mintha semmi, az égvilágon semmi sem történne. Dupla sajtost, chilis szósszal. Viszonylag apró, fekete chip-cella koppan az asztalon, oldalán lézermetszett, ezüstfehér Sony logóval. Olyan, mint egy bogár. Mindjárt kiterjeszti a szárnyait, és elrepül. Basil napszemüvegében zöld a világ.

- Íme - enyhén a testőrök felé billenti a fejét. - Babe Zeppelin, személyes valóságában.

- Bassza meg! - suttogja az egyik fickó a szomszéd asztalnál. Nehéz lenne. Így legalábbis.

- Hedburn hallucinál. Adjanak neki nyugtatót. Öt milligrammot.

- Mi a helyzet a hüllővel?

- A donor életfunkciói rendben. Fragmentált regenerációs kód elültetve, teszteredmények megközelítőleg harminckét perc múlva.

- Problémamentesség esetén sztáziskezelés.

- Nincs már többé magánélet. - hogy jön ez most ide? Mi történik? ”, igen, elkalandoztam. Már saját gondolataim sem a régiek. Vissza kéne térni. Még jó, hogy senki nem tudja rajtam kívül. Remélem... Hol is jártam? Azt hiszem Babe Zeppelinnél.

- Pardon? - Basil felnéz, egyenesen az elképedt testőrre. Hihetetlen?

- Megbocsásson, uram, de... Hogyan csinálta?

Hedburn elmosolyodik. Uramnak szólították. Megtisztelőnek érzi, noha csak pár másodpercig.

- Nem volt túl nehéz - mondom, noha valójában iszonyatosan nehéz volt, és Babe segítsége nélkül nem biztos, hogy kijutottam volna élve. Szerencsére éppen olyan gyorsan belémszeretett, mint én belé. Szerelem. Elmosolyodik. Első pillantásra. Soha nem hittem volna, hogy pont velem történik majd meg. Lenyűgöz a biochip-technológia. Babe odabent él most. A biochipekben, amolyan kísértetként...

- Nem volt nehéz - ismétli meg Basil Hedburn, látszólag zavartan az órájára pillantva. - Majd megmutatom. El fog hűlni a sajtburgered. Mr. Johnso... akarom mondani, Artwell...

- Cleve. Szólítson Cleve-nek. Nyugodtan.

- Oké, Cleve - Basil a Sony cellára mutat. - Ki kéne próbálnia. Hátha át akarom verni.

- Okosabb maga annál. De azért megteszem. A fair play kedvéért.

A fair play kedvéért? Hiszen valószínűleg te is bele vagy zúgva, te szerencsétlen! Máskülönben nem fújattad volna meg velem. Ellopatni egy halott szimstim-sztár személyiséglenyomatának és teljes testképének eredeti biochiprepróját... Artwell szürke, lapos Mitsuhama VisiOn playback-egységet kotor elő valahonnét a zakójából, majd laza ujjmozdulattal üzembe helyezi. Valami zümmögni kezd a hallásküszöbi frekvenciák táján. Mi ez, kiberdarázs? Meglepően őrült ötlet ellopni. Na jó, lehet, hogy a főnökeid ötlete volt. Ha most kéne dönteni, megtenném magamtól is. Hiszen már én is... A chip-cella becsúszik a megfelelő aljzatba - a gép úgy nyeli el, mint kaméleon a fáradt legyet. Artwell ujjai az idegfeszültség ritmusára táncolnak. Imádom Babe Zepet. Ellenőrzőszoftverek serege veti rá magát a jelenleg élettelen adathalmazra, a kis képernyőn százalékszámláló pislog borostyánsárga fénnyel. Ipari szentjánosbogár.

- Amíg ez lefut, addig talán ejtsünk szót a pénzügyekről. Csekkrúd megfelel?

- Tökéletes.

- Próbálja ki.

Basil mosolyog. Aztán kipróbálja, az asztalba épített leolvasóval: rendel egy sajtburgert, chillis szósszal. Megjött az étvágya. A csekkrúd működik. Tiszta ügy végére tiszta pont. Csakhogy még nincs vége. Rendben, Mr. Artwell, vagy Cleve, ahogy akarja, én elloptam a maga megbízásából ezt a cuccot a Japan Optictól. Maga megfizette nekem. Probléma nincs? De van. Ember vagyok, noha nem teljesen. De azért rá merem fogni magamra. Mekkora fűszálak! Megdöbbentő. Rendben, rendben, nem szabad magam beleélni a dolgokba. Majd később. Most kívülről, kívülről szemléli az eseményeket. Ez nehezére esik, amikor tele van a szervezete adrenalinnal.

- Hála önnek, Basil, Babe Zeppelin újra megjelenhet a nagyközönség előtt. Ebben itt - Artwell a VisiOnra bök - minden benne van. Csak rácsatlakoztatjuk egy profi nagygépre, és lehet vele filmet forgatni. Meg amit csak akarunk.

- Újra forgatni?

- Igen. Babe népszerűsége a halála után még inkább megugrott. Imádják.

- És most visszatér. Igaz?

- Igaz. Nem kell hozzá más, mint pár profi gép. Van. Aztán minden a miénk. Amit csak akarunk.

Basil biccent, Artwell folytatja.

- Beszélgethetünk is vele. Igaz, csak a Hálózat szimstim álvalóságában, de hát...

- ...mi az igazi, és mi az illúzió? - fejezi be Basil, a zsebébe csúsztatva a csekkrudat. Nem szeret sokat beszélni fennhangon. Mélyet sóhajt, a levegő fáradtan kavarog. A VisiOn elkészül az elemzéssel. Minden rendben - igen, minden rendben. Ki van írva Cleve Artwell arcára. A testőrök is lelazítottak.

- Tényleg, Basil... Hogyan csinálta? Csak úgy bement és elhozta? Vagy szakmai titok? Azt hiszem, maga igazi mestertolvaj - az egykori Mr. Johnson az immár a tenyerében nyugvó cellát tanulmányozza, értő érdeklődéssel. - Mégis. Elmondhatná.

Basil ismét mélyet sóhajt. Lehajtja a fejét, hüvelykujjaival a halántékát masszírozza - bár már nyoma sincs a negyedórával ezelőt kísértő fájdalomnak. Imádja a napsütést. De most vadásznia kell, megint. Vadászni, az árnyak közt. A donor mágikusan aktív lény volt. Milyen üresen hangzik.

A sötétzöld Sakua krómszárai összezáródnak. Basil vár. Mindőjüknek rá kell nézni. Mindnek. Egytől egyig.

- Így - suttogja, a két testőr most néz ide, és most már Artwell is rápillant. Összpontosítanak. És idegesek. Sejtenek valamit. De már késő. Felemeli a fejét. Elborzadva látják meg a szemeit. Igen, én vagyok Basil.

Kígyószerűen metszett írisz. Mély, derengő, lilás. A szín millió árnyalata önmagába hasít, parányi fénysebekből halálos varázs cseppen alá. Táncol a fénykavalkád. Gyönyörű. Gyönyörű szemeim vannak. Hát ezért hívnak Baziliszkusznak. Alig két hónaposak. Akkor ültették belém a baziliszkusz szemeit - önként jelentkeztem a kísérletre. Igaziak. De nekem tényleg véletlenül Basil a nevem.

Artwell és a testőrök kővé dermedten ülnek. Nem történt semmi. Semmi különös. Még a kamera is látta odafent: nem történt semmi. Basil újra felveszi a napszemüvegét, gyengéden kiemeli Artwell kezéből a chip-cellát. Nem tehet róla. Beleszeretett Babe Zeppelinbe. Hiszen ő is csak ember. Nem várja meg, míg kihozzák neki a sajtburgert. Pedig nagyon szereti a chillis szószt.

A napszemüveg, mellesleg, nagyon fontos.

- Idegpályaműködés a normális alatt zéró tizenöttel.

- Reakcióhányados?

- Három egész öt. Csökken. Úgy tűnik, kibírja.

- A gyerek! Mit keres itt ez a gyerek?

- Úristen! Ne...!

Digitális hallucináció. Mátrixvalóság. Ajtócsapódás.

Az ajtó fehér, akár egy közönséges papírlap. A lány illata felkavarodik, százszorszép, tavaszi mezőket idéz. Kékes, vastag, puha törölközője a szék barna karfájára dobva hever, s Basil lenyűgözve figyeli, hogyan kap bele a huzat. Hiszen ez nem a valóság! Ez csak egy rohadt program! Vagy mégsem? Csak úgy érzed, mintha... - ezt jelenti a szimstim. Csak úgy érzed. Az ágyon hever, meztelenül. Nem viseli már a napszemüvegét sem, mert idebent nem olyan, mint odakint, itt bent nincs baziliszkuszszeme, itt még a régi, mézbarna, nőbolondító tekintet figyeli a plafont, miközben ő Babe-hez beszél.

- Minden simán ment. Minden.

Oldalra fordítja a fejét, s az ismét feltáruló ajtónyílásban megpillantja a tükröt, s a tükörben a nőt. Gyönyörű. Mindig gyönyörű lesz. Félhomály van, kellemes, simogató narancsszín félhomály. Jó a világítás.

- A csekkrúdra írt pénzből vettem a decket. A lehető legjobbat. Persze nem legálisan.

A kád lassan megtelik vízzel. Hallja a csobogást.

- Azt hiszem Excaliburnak hívják. Ha nem lenne, most nem lehetnék itt. Nem ismerem túl jól az elektronikai márkákat.

Feltápászkodik, megrázza a fejét, aztán elindul befelé. A deck, a deck. Szükség volt rá, Babe szintetikus világának interaktív eléréséhez, a belopózáshoz ide, ebbe a hologram-Édenbe.

Még mindig csodálkozik azon, hogy itt bent pont olyan egy csók, mint ott kint. Ha nem jobb. Ha nem jobb.

S ez nem csak a csókokra igaz. Mindenre.

Előbb utóbb a baleset emléke is eltűnik majd, odavész a feledés homályába. Szerette a kislányát. Imádta - ám a világ máshogy alakította a dolgokat. Valahogyan bejött a műtétre. Valahogyan. Nem, igazából nem akarja elfelejteni. Nem.

Csak most, csak egy kis időre. Másra akar figyelni.

Együtt bújnak be a forró fürdőbe. Lehunyja a szemét, jobb kezével megszorítja Babe Zep balját.

Szerelmes.

Odaát, az igazi világ apró, dohos szobájának hámló, majdnem teljesen meztelen betonfalai között magányos alak ül - az ablakot takaró, foszló függönyön túl lassan ismét kileheli lelkét a nappal. Elvérzik, ha erőltetetten romantikus akarnék lenni... De nem akarok. Csak ülök, ülök a szoba közepén.

Negyvenes, szikár, vékony férfi. Hófehér, szélfútta hajú. Hófehér? Elmosolyodik, olcsó hajfestékre gondol, meg hígított hidrogénoldatra. A kétnapos, fekete borosta úgyis elárulja az igazságot. Szélfútta? Alig három centis hajszálakkal ez nem sokat számít. Három rövid centi. Így legalább nem hullik. Fehér tengerészgyalogos pólót visel, fölötte sötétszürke, kigombolt mikrokord inget, és átlagszűk, egyenesszárú nadrágot, ugyanazon anyagból. Hasító nyilallással fájdul meg a feje, amikor végül is önmagára pillant a fal épen maradt tükörcsempéinek mozaikjában. A vékony, krómkeretes Sakua napszemüveg az ölében nyugszik, pedig nagyon fontos. Megvédte a tükröktől. Olyan a fénytörése. Levette - s most fokozatosan elveszti anyagi valóságát. A baziliszkusz kővé dermed önnön pillatásától? Vagy csak képtelen elszakadni a látványtól?

Az ott én vagyok. Basil Hedburn.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A szabadság ára (Shadowrun novella).

Létrehozás: 2003. október 5. 12:13:31

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma