Vetélyhozó már harmadik napja görnyedezett, erőlködött az egyre mélyebb gödör fenekén. Magas homlokán sűrűn gyöngyözött a verejték, ritkás haja csomókban tapadt fejbőrére. Izmai megfeszültek, amint ásójával fáradhatatlanul dobálta a rögöket taligájába. Nem volt könnyű dolga, az egykori Kráter minden régész rémálma volt. Mágikus robbanás tömörítette, majdcsak sziklakemény föld, bazalt és vas rögök, s minden szörnyűség, amit az istenek arra teremtettek, hogy a földet túró népek életét megkeserítsék. S mindezt csak tetézte az a távoli, megfoghatatlan érzés, mely minden értelmes lényben viszolygást, bizonytalanságot, leheletnyi félelmet ébresztett. Hiába zárták le Sheran, Raia és Tharr hívei már sok évvel ezelőtt a Káosz Kráterét, Chara-Din szent üregének esszenciája nem fakult még ki a valóságból teljesen, s bár már csak alig észrevehetően, de tovább mérgezte környezetét az egykori hasadék kaotikus miazmájával.
A kalandozó kisebb vagyont fizetett a Libertani mágustoronyban a medálért, ami igyekezett megvédeni elméjét a Kráter mágikus árnyékától. A rangidős mágusmester órákon át mesélt a Kráterről és környékéről, amikor Vetélyhozó betért hozzá és elmondta, hová akar eljutni. Az öreg elf Fairlightra esküdött, hogy nem eshet baja, ha ezt viseli, de azt elfelejtette megemlíteni, hogy a halk suttogáshoz hasonló bosszantó érzést még ez a Tudatvédő Amulett sem képes teljesen elnyomni.
Majdnem egy napba tellett, mire minden fontosat megtudott a Torony vezetőjétől. Megismerte az ősi legendát, amely nyomra vezette Chara-Din maroknyi papját, ide, a semmi közepére, ahol hosszú száműzetéséből épp csak eszmélő istenük megerősítésére átjárót nyitottak az elemi káosz létsíkjára, s ezzel növelték az ősi isten hatalmát. Állítólag mind belepusztultak a szertartásba. A mágusmester azt is elmesélte neki, miféle ijesztő és csodás képességekkel bírt a Kráter. Vetélyozó sokat tudott, tisztában volt e képességek jelentőségével, s azzal, hogy az egésznek mi köze volt Vlagyimirhez és a Szekercéhez. Vérében volt a kutatás, jól felkészült. Tudta, hogy csak egy lehetősége lesz. Nem kívánta elhibázni, sőt, valósággal rettegett a kudarc lehetőségétől. Ezért aztán a mester minden szavát beleégette elméjébe. Közös Tudatának tagjai, a Vidám Földmunkások már rég kifejlesztették azt a képességet, ami jelentősen megnövelte a tagság memóriáját, hisz minden apró gondolatszilánk sokat érhet az igazi kincskereső, legendavadász kalandozók számára.
Egy pillanatra megállt, kiegyenesedett. Ásóját a földbe állította és nem messze heverő hátizsákjához lépett. Hímzett keszkenőt vett elő, azzal törölte le homloka verejtékét. Mielőtt óvó gondoskodással visszatette volna a hátizsákba, halovány mosoly jelent meg szája szélén. Titanillára gondolt. A csinos gnóm leányzó arca felvillant lelki szemei előtt, amint orcáján azzal a megszokott, huncut pírral átadja férjének a keszkenőt, miközben negédesen így szól: „Vidázz magadra Vetélyhozó! Dele haza hamal!” A gnóm arcán árnyék suhant át, mosolya egy pillanatra megrándult, majd mint egy halálra sebzett agglomerátor, valósággal lefolyt arcáról. Csak lefittyenő szája széleit és egy szívszaggatóan fájdalmas kifejezést hagyott maga mögött. Vetélyhozó elrakta a kendőt és visszalépett az ásóhoz. Olyan erővel ragadta meg, hogy bütykei kifehéredtek. Mély levegőt vett, és vadul a földbe vágta a szerszámot. „Ha életem végéig itt kell is gölnyedeznem, akkol is előkelítem att a nyomolult eleklyét! Megbosszullak édes szelelmem, s ha Fairlight is megsegít, visszahozlak az Álnyékvilágból, ahogy megesküdtem!”
A csontsovány koldus világtalan szemeivel meredt maga elé. Hátát a fogadó falának vetette, mint minden nap, mióta csak ide vetette a véletlen. Tálkájába néha csörrenve hullott egy érme, amit jószívű átutazók vetettek neki, ezzel megkímélve az éhhaláltól s az éjjeli hideg ölelésétől. Minden este bebotorkált a Kvazársárkányhoz címzett fogadóba, ahol a fogadós a kevéske pénzért megetette és a legkisebb szobácskában, az istálló mellett hagyta megaludni az öreg szerencsétlent. Néha, vacsora közben az öreg felkapta a fejét és ismeretlen neveket suttogott, vagy éppen kiáltott a levegőbe. A fogadós először azt hitte teljesen őrült. De aztán kiderült, hogy nem az. Amikor ugyanis nem kapott választ a láthatatlan idegenektől, a vénség beszélni kezdett. Nem számított, hogy ül-e valaki vele szemben, vagy sem, ő beszélt. Történeteket mondott, legendákról beszélt, olyan korokról, eseményekről, melyet minden vendég és utazó szívesen hallgat. A fogadós nem volt buta ember. Felismerte a lehetőséget a vénségben, s minden este várta, hisz történetei figyelmes csendet s megannyi kíváncsi vendéget csaltak fogadójába. Ha az öreg tálkájában épp nem volt egy peták sem, akkor is vacsorát adott neki, s maga is kedvtelve hallgatta Ghalla hőskorszakát, borzongott Chara-Din visszatérésének történetén, szomorkodott Bufa sorsán, vagy éppen izgult Vlagyimir hatalomvágyának és bukásának történetén. Akkoriban történt, hogy egy este fáradt utazó érkezett a Kvazársárkányba. Gnóm volt, kevés hajjal, nagy, formás orral és végtelenül szomorú szemekkel. Az öreg mellett talált helyet, épp akkor, amikor az a Zanról kezdett beszélni. A varázsszer-relikviáról, az élő ereklyéről, mely istenné tette Dornodont és pusztává csaknem az egész világot. Onnan kezdte történetét, hogy Nord átrángatta a hatalmas talizmánt e világra, ki tudja honnan. Sok mindenről beszélt, förtelmes és reményteli dolgokról is. Elmondta, hogy Vlagyimir, miután kudarcot vallott a Zan indukátorokkal, egy varázserejű fegyver segítségével gyűjtötte össze mindazt, ami a tűzvihar és az indukátorok pusztulása után maradt a Zanból. Számtalan szilánkot szedett össze, vágott ki hordozójából, légyen az élő, vagy élettelen, míg végül már elegendőnek érezte az összegyűjtött erőt, hogy feltámassza a Zan hatalmát és szembeszálljon ősellenségével, Zarknoddal. Elzarándokolt a Káosz Kráteréhez, belevetette szekercéjét, mely irtóztató robbanással engedte szabadon a zanszilánkokat a káosz esszenciájának hatására, s rég nem látott erejű, hatalmas varázslatok segedelmével újra megformázta, világunkhoz béklyózta a Zant. Majd felhasználta, hogy hatalmat, Zarknodéval vetekedő erőt szerezzen s kihívja a Drakoldert. Végül, mint minden hatalomőrült, elbukott, s a Zan örökre elveszett. „Pedig mennyi mindenre lehetett volna még használni azt az erőt! Ahogy elpusztította a világot, úgy új életet is adhatott volna. Életet, életeket, amiket elvett.” sóhajtott a vénség, majd tányérjába meredt, mintha tejszínű szemeivel látná tartalmát. A fogadós fejét csóválta. Valóban. Mi lehetett volna… Egy aprócska könnycseppet morzsolt el szeme sarkában. Mire látása kitisztult, azt vette észre, hogy a szomorú szemű gnóm az öreghez beszél. S az válaszolt neki. Nem hallotta, miről suttogtak, de meglepte a dolog. Számtalan bárd és kincsvadász akart már beszélni a vénséggel a történeteiről, de mindezidáig hallgatás volt a válasz minden egyes kérdésre. Ám most szemmel láthatóan beszélgettek. A fogadós visszatért a dolgához, de közben oda-odatekintett a furcsa párosra. A gnóm szemmel láthatóan egyre izgatottabb lett, egyre hangosabban s gyorsabban beszélt. A koldusból pedig ömlött a szó. Tán egy óra is eltelt, s néhány korsó kiszolgálása közben a fogadós észrevette, hogy baj van. A mindaddig izgatottan csacsogó gnóm felpattant, s grabancon ragadta a vak koldust, valósággal átdobta az asztalon, le a padlóra. Fölé görnyedt, és onnan sziszegte az arcába: „HOGYAN? HOGYAN LEHET MEGTENNI?” A koldus levegőért kapkodott, remegő szájjal valamit mormogott, de a fogadós nem hallotta mi az, mert vasalt bunkójáért kapott a söntés mögé, majd rohanva közelített a két alakhoz. A gnóm felnézett a vénségről a rohamozó tulajdonosra, varázsszavakat vakkantott, s halk pukkanással eltűnt, amint a teleportációs varázs létrejött. Nem maradt utána semmi, csak a földön fekvő koldus és néma csend a fogadóban. A fogadós felsegítette szerencsétlen koldust, majd a szobájához vezette. „Jobb, ha lepihensz öreg! Majd én figyelek, hogy ne történjen ilyen többé.” A vénséges vén arcon valami mosolyszerű kifejezés támadt. „Köszönöm” mondta, miközben megigazította ruhája maradványait. Kezével fényes, szemet formázó amulettet ejtett vissza rongyai takarásába. A fogadós a fekhelyéhez kísérte, majd csendesen becsukta rá az ajtót. „Jó éjt, öreg!” mondta.
Reggelre az öreg, vak koldus nem volt a szobájában. Soha többé nem látták újra a Kvazársárkányban.
Vörös fény áradt az alkonyi napból az apró gnómlak fölött. A nap hamarosan megpihent hosszú útja után a hegyek mögött. Titanilla mosolyogva nézte a fenséges látványt, ahogy a csipkés gerincek mögé húzódik a vérszín napkorong. Közben a szárítókötélről ruhákat szedett egy maga fonta kosárba. A kunyhó kéményéből füstpamacsok szálltak, bent vidáman ropogott a tűz. A lány tudta, hogy nem kellene itt bámészkodnia, mert nemsokára odakozmál a vacsora. S akkor mivel várja majd haza férjurát a hosszú útról? A kedvencét készítette, s már előre szépen megterített, gyertyákat gyújtott. Alig várta, hogy Vetélyhozó hazaérjen. Ura már reggel üzent neki pszi üzenettel, hogy estefelé hazaér, és csodás ajándékot visz neki legújabb ásatásáról. Titanilla nagyon izgult, furdalta oldalát, hogy mi lehet az ajándék. Férje mindig meg tudta lepni, s alkalomról alkalomra túlszárnyalta minden elgondolását ajándékaival. Kosárkáját hóna alá kapta, s hátat fordított az alkonyi pírba öltözött hegyeknek. A kunyhó felé indult. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor meghallotta a mély morgást. Tőre után kapott, kosarát a földre dobta, s megperdült. Szeme elkerekedett, ajkai sikolyra nyíltak, amint meglátta a hang forrását. Izmos, mégis görnyedt tartású testek, csavart és egyenes szarvak, vörös bőr és gonosz szemek. Varkaudarok. Nem egy, nem kettő. A hegyek lábától a láthatár széléig több ezren vonultak elő, hadizászlók, varkaudar fétisek alatt, páncélban, vagy épp meztelenül, karmos mancsaikban lándzsát markolva. Titanilla kezei megremegtek, hátrálni kezdett. Mikor az első pár varkaudar feléje rohant, felsikoltott. Sikolya végigvisszhangzott a hegyekig, s ekhót vetett a kövek között. Minden félelem és fájdalom a mentálsíkon tört elő belőle, s Vetélyhozót kereste rettegéssel teli üzenete: „TEGÍÍÍÍÍÍÍÍÍTTÉÉÉÉÉG…”
Vetélyhozó kormos arccal állt a hevenyészett sír fölött, vörösre sírt szemeiből fájdalom és harag sugárzott. Ujjai ökölbe szorultak, vállai reszkettek, amint a könnyek patakokban ömlöttek szemeiből. Fejében cikáztak a gondolatok. Elkésett. Hibázott. S ennek árát párja fizette meg helyette. Titanilla maradványait a gnómlak előtt találta meg. A szörnyű horda a felismerhetetlenségig kínozta a lányt. A mentális kapocs, ami összekötötte őket, mindent közvetített Vetélyhozónak. A fájdalmat, a rettegést, a reménytelenséget. És végül a halált. Hiába próbálta kitartásra ösztökélni szerelmét, hiába könyörgött neki, hogy tartson ki, a gyengécske gnóm asszony nem tudott kitartani a varkaudar kínzómesterek karmai között. Esélye sem volt, hogy kimenekítse szerelmét. Pedig ha időben érkezett volna, tán biztonságba teleportálhattak volna.
Vetélyhozó sorsa is csak a tapasztalatain múlott. Hosszú évek alatt kifejlesztett rejtőzködő szakértelmének hála kerülte el a varkaudar horda arcvonalát. Amikor az utolsó szörny is hallótávon kívül ért rejtekhelyétől, lélekszakadva otthona maradványaihoz rohant, csak hogy mellbe vágja a varkaudarok brutális kegyetlenségének látványa és a veszteség fájdalma.
Most, hogy elhantolta kedvese maradványait, lila köd ereszkedett elméjére. Csak a bosszúra tudott gondolni.
A Vidám Földmunkások híresen sokszínű és tudálékos népség voltak. Bárki tagjuk lehetett, ha megfelelő elhivatottsággal bírt a kincskeresésben és az ősi relikviák felkutatásában. Vetélyhozó is ezért vált taggá. Képes volt a legszörnyűbb terepen, a legveszélyesebb lények között kutatni, expedíciói rend szerint kisebb létszámmal tértek haza, mint amivel indultak. Ettől függetlenül nagy tiszteletnek örvendett KT-jában, mert minden vállalkozásával mesés kincseket szerzett, s bár mindenki tudta, hogy amikor a gnóm társakat keres, a halállal néznek majd szembe, mégis volt jelentkező bőven a csapatba. A tiszteletet mi sem példázta jobban, minthogy társaitól a Vetélyhozó nevet kapta. A csipkelődő név nem sértette önérzetét, hiába utalt beszédhibájára is, mégis büszkén viselte. A legtöbb civilizált településen tárt karokkal várták a boltosok és tudósok, mert tisztában voltak vele, hogy valami értékes kerülhet kezükbe, amikor a kistermetű régész tiszteletét teszi náluk. Nem volt ez másképp most sem. Gótag, az Alanori Akadémia megbecsült történésze csendesen pipázott erkélyén, amikor megpillantotta Vetélyhozót. A gnóm egyenest az ő háza felé tartott. Elgyötörtnek látszott, ruhája izzadtan, szakadtan lógott rajta, mint akit végigkergettek a Csatorna mentén. A történész feltápászkodott karosszékéből, s mire Vetélyhozó bekopogott, már ajtót is nyitott neki.
- Üdvözöllek Prathioplakrax! Fáradj beljebb. – köszöntötte vendégét.
- Köszönöm, Gótag. - lépett be az elcsigázott gnóm.
- Elgyötörtnek tűnsz, barátom. Mi történt veled? Valamelyik küldetésed a szokásosnál is döcögősebb volt?
A gnóm nem válaszolt. Keze önkéntelenül is szekercéje szíjával babrált. Gótag odapillantott, majd hellyel kínálta. Vetélyhozó leült és üres tekintettel meredt maga elé. A magiszter tapintatosan várt, hisz látta, hogy valami baj van régi ismerősével. Végül Vetélyhozó így szólt:
- Titanilla meghalt a varkaudar invázióban.
Gótag levegőért kapkodott. Jól ismerte Prathioplakrax feleségét is, számtalanszor vendégeskedtek nála, ha a gnómokat Alanorba vetették útjaik.
Ritkán fordult elő vele, hogy nem tudott megszólalni, ám ez most határozottan ilyen alkalom volt. Percekig meredtek maguk elé gyászos csendben. Amikor Gótag megtalálta a hangját, csak annyit mondott csendesen:
- Részvétem, barátom. Csodálatos asszony volt.
A gnóm tekintete felreppent a semmibe révedésből, s elkapta Gótag pillantását.
- Meg tudom menteni Leah karmaiból.
A bölcs szemöldöke magasra szaladt, s értetlenkedve meredt Vetélyhozóra. Baljós érzés kerítette hatalmába.
- Megbocsáss, barátom, de hogyan? Ha Titanilla ideje kitelt e földön, akkor a holtak ura biztosan nem fogja újra visszaengedni a lelkét!
- De igen, ha meglesz hozzá a hatalmam, hogy kényszerítsem.
A tudós értetlenségét és döbbenetét tán már nem is lehetett volna fokozni. De tévedett.
- A zan majd segít. - mondta Vetélyhozó, s pillantásában szikrát vetett az őrület.
- A zan? De hát az elpusztult, s csak remélhetjük, hogy örökre békét hagy ennek a megsebzett világnak.-csattant fel felháborodottan a történész.
A gnóm elmosolyodott. Nem volt vidámság a mosolyban, inkább egy prédára leső földicápát idézett.
- Nem pusztult el. Csak széthullott. De én újrakovácsolom. Ezzel. - kezével az oldalán függő szekercére csapott.
Gótag újra szemügyre vette a baltát. Végignézett a vérszín markolatom díszelgő rúnákon, s hirtelen jeges dermedtség költözött tagjaiba.
- Hiszen ez… De hát… - hebegte.
- Igen, ez Vlagyimir szekercéje. Megszereztem.
- Miért kellett előásnod? Vlagyimir vetette annak idején a Káosz Kráterébe…
- És én ezzel fogom visszaszerezni az én egyetlen szerelmemet a túlvilágról! - vágott szavába Vetélyhozó. - Aztán pedig elpusztítok minden egyes varkaudart Ghallán! De ehhez kell a segítséged!
Gótag erőtlenül dőlt hátra a székében.
- Az én segítségem? Miben?
- Ahogy megtudtam, Vlagyimir nagyhatalmú varázslatokkal gyúrta egybe a Zant a szekerce által felfalt szilánkokból. S te most elmondod nekem, hol bukkanhatok rá ezekre a varázslatokra!
A gnóm felállt, kezét a balta markolatán nyugtatta. Egész lényéből jeges elszántság áradt, s Gótagot megdermesztette a rettegés.
Vetélyhozó gyors léptekkel hagyta maga mögött Gótag házát. Észre sem vette a magas, ösztövér alakot, aki biztos távolból a nyomába eredt. Ősz haja hosszú loboncként lengett utána, amint felvette a gnóm tempóját. Vak szemei ellenére céltudatosan és határozottan fúrta át magát az alanori piac sokaságán, egy percre sem állva meg. Az utca emberei tudomást sem vettek róla, mintha nem is létezne. Rejtővarázslata hibátlanul működött. Mágikus amulettje tökéletes pontossággal mutatta meg neki az utat, amerre a gnóm elsietett. Mostantól árnyékként fogja követni a szerencsétlen teremtést, egészen addig, amíg felfedheti magát és visszaszerezheti azt, ami jog szerint az övé. Vlagyimir szekercéje vissza fog térni gazdájához.
